Gyurkovics Tibor

Gyurkovics Tibor első verse 1957-ben jelent meg nyomtatásban, az utolsó négysoros alá a következő dátum került: 2008. 06. 29. E két időpont között bontakozott ki a magyar irodalom egyéni hangú, ugyanakkor magányos alkotójának sokágú és sokszínű művészete.

„Gyurkovics kétségkívül mai irodalmunk ritka „pentatlonistája" (legalább öt műfajt európai szinten művel!), és e műfajok elemei szoros egységben erősítik egymást. A költő, regényíró, novellista és meseíró egy karnyújtáson belül él és alkot a drámaíróval – s akkor még egy szót sem szóltunk arról a rendkívül szellemes és lényeget látó publicistáról, aki napjaink bonyolult és szaggatott eszmeiségű világában a legérvényesebbet mondja el a magyar olvasóknak: múltról, hazáról, kultúráról és egyetemes emberségről" – foglalja össze tanulmányában e szerteágazó, változatos életpályát Szeghalmi Elemér.[1]

D. Nagy Imre, az életmű kiváló ismerője így jellemzi Gyurkovics Tibort: „Űzzön bár regényírást, készítsen a gyerekeknek kedvesebbnél kedvesebb elbeszéléseket, mutassanak be tőle sikeresebbnél sikeresebb színműveket, egyszóval: tegyen bármit, nem tagadhatja le lírikus vérét." [2]

Ami pedig magányosságát illeti, annak oka a – „civil" foglalatosságát tekintve pszichológus – személyiség különlegességén kívül a magyar társadalmi-kulturális élet sajátos megosztottságában keresendő. Erre reflektált Gyurkovics, amikor így nyilatkozott: „Üldözött voltam piarista voltomban, apám fiaként, katolikusként, pszichológusként, akit ráadásul egzisztencialistának bélyegeztek. Én pedig lelkem mélyén anarchista és antipolgár vagyok. Nem szeretem a polgárságot, ahogy nem szeretem a papokat sem. A népieseknek nem voltam elég népies, az urbánusoknak nem voltam elég jó polgár. Magányos lázadó vagyok. Nem lehet besorolni, mert nem tartozom sehová. Induláskor minden formában kirekesztett voltam."

Miközben az olvasók körében nagy népszerűségnek örvendett, világnézeti meggyőződése miatt hivatalos fogadtatását hosszú ideig a visszhangtalanság jellemezte. Ki nekem Jézus? – a Vigilia folyóirat kérdésére így válaszolt:

„A kereszténység leglényege a személyesség. A kereszténység nem világnézet, nem a gondolkodás magasiskolája, nem is valami kiolvasható filozófiai rendszer, erkölcsi szabályzat. Ó, nem. Jézus. A kapcsolat. A társ. // Az emberi megosztottság a legnagyobb teher. Bukásunk és fölemelkedésünk egybemosott szennye. Gonoszságunk és tisztaságunk keveréke. Mint valami rossz likőr. Jézus kiválaszt minket – önmagunkból. Ő csak tiszta, csak emelkedés – micsoda egyoldalúság, micsoda hiány! Ebbe a hiányba kapaszkodhatunk… A Krisztus Jézussal való kapcsolat szerelmes kapcsolat. Nem véletlen, hogy »égi jegyes«, »isteni vőlegény«, »szerelmes Jézusom«. Nem baráti, barátságos kapcsolat – az odaadás kapcsolata. Emberfeletti szerelem."[3]

1990 előtt a hivatalos ideológia számára elfogadhatatlan volt, később pedig – bár a külső, politikai körülmények megváltoztak – a korszellem továbbra is elutasító volt a keresztény felfogással szemben. Művészi felfogását, a teljes életművet átható érvénnyel, az iméntiek szellemében, filozófiai megközelítéssel fogalmazta meg Örök című versében: „A semmi is lehet minden, / a minden is lehet semmi, / ahogy az első percben, / csak úgy szabad szeretni."

A létezés teljességét kívánta átfogni, s művészi formába önteni. Idézett versének három szavával – semmi, minden, szeretni – kijelölte azt az emberi (azonnal hozzá kell tenni, ember-isteni háromszögteret), amelyben a létezést a maga kínjával, gyönyörűségével és a „megoldására" tett nemes emberi játékkal, a tét nagyságához méltó szerepléssel elképzelni tudta.

„Azért lettem költő, író, mert embernek nem váltam be."[4] Ez az ars poeticának is beillő, Gyurkovicshoz illő bon mot a maga önironikus hangszerelésével jelzi a költőnek a kifejezésre – a totalitás kifejezésére – irányuló sziszifuszi erőfeszítését. Mindvégig úgy gondolta, a hús-vér élet és az alkotó tett együttesen hozhatja létre a művet. A Szemadám Györggyel folytatott beszélgetésben[5] , Illyés Gyula költői technikáját említve a következőképpen fogalmazott: „én másban hiszek. Abban, hogy olyan nyomások, olyan belső – szinte megérthetetlen – feszültségek adódnak az alkotóban, amelyet a német szó fejez ki, amit azóta megcáfoltak, dichtungnak mondja a költeményt, mert a dichten: sűríteni, hogy az a bizonyos atomrobbanásnyi állapot bekövetkezzék." Ahogy a Látnok című versében is írja: „Így élek tíz-húsz éve már, / hogy látom, amit nem lehetne, / darabosan szemembe áll / a dolgok fényes, égi rendje, / mint fekete s arany tövis, / mely a csontok közé fúródott, / benyomva tarkómig, tövig / szememben állnak a dolgok."

Gyurkovics művészetét gyakran állítják párhuzamba Kosztolányiéval, Krúdyéval, most mégis a sokak által hűvösnek, megfontoltnak tartott Babits vallomása kívánkozik ide: „Az első könyvem első oldalára a »soha-meg-nem-elégedés« himnuszát írtam be." Gyurkovicsot is a metafizikussá táguló háromszög lét-térben a soha-meg-nem-elégedés hajszoló kényszere hajtotta, magára véve, de nem utánozva Villon, József Attila, Ady Endre, Sinka István líráját. „Én a legtöbbet tőlük tanultam."[6]

Költészete

Első versei napi- és hetilapokban – például az 1957-ben induló Élet és Irodalomban – jelentek meg. Azonnal feltűntek új hangjukkal, szokatlan szóhasználatukkal. Gyurkovics – nem véletlenül – Weöres Sándort kereste meg korai alkotásaival, okkal, hiszen verseinek ritmusa, dallama, játékossága és az alapvető látásmód hasonlóságot mutat Weöresével, aki biztatta az ifjú poétát. Annál is inkább, mert az 1956-ot követően minden gondolati-művészi eltérésre azonnal „rátenyerelt" a hatalom. Olyannyira, hogy Gyurkovics nagyszerű, felszabadult szerelmes versét (Feleségemnek) a Ludas Matyi című vicclap kifigurázza. Erre jegyzi meg D. Nagy Imre: „Gyurkovics költészetét jó néhány ítész félreértette induláskor. A hang, amelyet a Grafittal, majd a Kenyértöréssel hozott, nem a megszokott hang volt. Az általa képviselt eszmeiség nem volt besorolható egyetlen skatulyába sem."[7]

Ám akadnak értőbb kritikusok. Az 1961-ben megjelent első verseskötetről Rónay György írt a Vigiliában: „Első kötettől aligha várhatunk teljesen kiforrott költészetet, és Gyurkovics Tibornak első kötete a Grafit. Az sem mindennapi dolog viszont, hogy első kötetnek annyira meglegyen saját színe-hangja, mint ennek. Gyurkovics tud és mer a saját szemével látni, sajátos, kissé ferde fénytörésben, parányi groteszk torzítással, melyben a játékos elrajzoltság sokszor csak valami »kis matematikai« szomorúságot leplez (Táj, nővel). Ez az elrajzoltság nem szándékolt, s éppen ezért érezni hitelesnek."[8]

A Táj, nővel című költeményéről írja a költő: „A szerelem lényege az, hogy valami olyasmit tudok meg benne, általa, vele, amit nem tudok. A világ nem megismerhető, nem érthető. Ezt két dolog tudja pótolni, becserélni: a szerelem és a művészet."[9] Ezzel az egész életművet átfogó központi gondolatra világít rá: a nem megismerhető, nem érthető világgal szemben a lehetséges magatartás, életforrás a művészet és a szerelem. A szerelem sokkal többet jelent nála a férfi és a nő kölcsönös vonzódásánál, testi kapcsolatánál; a szerelem megnyilvánulása, lehetősége a totálissá táguló fogalomnak: a szeretetnek, a legaktívabb emberi cselekedetnek és magatartásnak. A teljes személyiség elköteleződésének, amely az egész ember tudati, érzelmi és akarati mozgósítását kívánja meg. Gyurkovics a nőtől – a szerelemtől – megváltást remél. Azt a gesztust, amelyről tudja ugyan, hogy képtelenség, de mégis… Hiszen ember az embert nem válthatja meg abban a krisztusi értelemben, amelynek Gyurkovics elkötelezettje. Ezért aztán szerelmesei – és ő maga is – egy idő után kiüresedve földre zuhannak, hogy aztán újabb szerelem-megváltó remény után nyúljanak. Valami hasonlót vár a művészettől – a művészettel az ember odaáll isteni teremtő-alkotó segédtársnak.

Szeghalmi Elemér szerint a költő számára a szerelem kettős élmény: „őselem és természeti csapás, nélkülözhetetlen belső érték és lehúzó erő egy időben – de minden előjellel az emberi magány elleni legfőbb védőeszköz."[10] – mutat rá a gyurkovicsi művészetben folyamatosan jelenlévő jó és rossz, bűn és bűnhődés kettősségére. Regényei kapcsán nem véletlenül említik dosztojevszkiji habitusát.

A Grafit, majd a Kenyértörés (1963) után az Emberfia (1966) – nem nehéz ez utóbbi kettőben felfedezni a bibliai hatást – már letisztult hangnemmel, kissé profetikusan közvetíti – mint D. Nagy Imre megjegyzi – egyre táguló világnézeti horizontját és elmélyültségét. Megszólal az addig fanyalgó kritika is, amely kénytelen tudomást venni a kiugró tehetségről: „Gyurkovics Tibor lírai alkata, foglalkozásából adódó élményköre jó lehetőséget biztosít számára ahhoz, hogy mai líránkon belül egyedülálló helyet foglaljon el. De elegendő-e az a halvány pasztellhangú családlíra, ok nélkül, vagy csak nagyon elvontan motivált önmarcangolás, amit ebben a kötetben látunk? S végül elegendő-e az a formai felkészültség, költői fegyelem, mely ezt a fentebb jelzett elég vérszegény költői világot realizálja? a továbblépést semmi esetre sem annak a szemléletnek a jegyében képzeljük el, melyet a költő így fejez ki: „…lehetetlen megérteni a világot, csak érezni lehet."[11]

Rónay György, fölismerve a kötet jelentőségét, így méltatta: „Gyurkovics Tibor harmadik kötete, azt hiszem, meglepetés azoknak, akik az előző kettőt ismerik. Mintha igazában most érkezett volna el önmagához, azzal, hogy föltette magának a kérdést: hogyan lehet egyáltalán élni. Lényegében erről van szó ebben a kötetben. Arról, amit a Péntek című vers három végső strófája olyan megragadóan mond: szeretet nélkül nem lehet élni; a szeretet áldozat; de nemcsak szeretni kell, hanem el is kell viselni a szeretetet; az ember ragaszkodik önmagához, a határaihoz, s ugyanakkor »a szeretetnek nincs határa« – körülbelül ez, ilyesféle a tematikája. A Gyógyulóban ciklus bevezető Ajánlása mondja: »csak a másik ember gyógyíthat meg minket. Nem lehet egyedül élni… Jaj, irodalom, nyomdafesték, papírtömb, ceruzák. Csak emberi kapcsolat van. A betűk mélyén emberi arcok vannak, melyeket valaha oly nagyon szerettünk. A versek a szeretet törmelékei.« … Aki vállalja ezt a sorsot (Sors című vers), végül is megtalálja sorsa, költői és emberi sorsa értelmét. És azt a hangot is, amely az »irodalmon« túl, az emberség egy mélyebb, hitelesebb rétegében lesz »költői«, a személyesen megküzdött emberi-költői élmény hitelével; a hangot, mely »egyszerűen fog fölfakadni«; mert a »szeretetnek – szabálya nincs, de mint a rózsa – kinyílik egyszer…« S akkor kapja meg igazi értelmét és hitelét az a művészi kultúra is, amely Gyurkovics Tibor új kötetében mind nagyobb biztonsággal és mind biztosabb ízléssel érvényesül."[12]

Először az Emberfia kötetben helyez egyes versek elé Gyurkovics prózai szövegeket – prózaverseket; később mindvégig megtartja ezt a gondolati-érzelmi dúsító módszert.

Egymás után megjelenő verseskönyvei – Vaskakas (1970), Szeretlek, akárki vagy (1975), Leveleskönyv (1978), Boszorkányok pedig vannak (1983) „egyenletesen tovább építik ennek a határozott körvonalú költői világnak a falait; az érzelmek gomolygó, színes felhői éppúgy beépülnek, mint a lét alapvető kérdéseit feszegető gondolatiság –, a helyenként blaszfémikusnak tűnő megnyilatkozások ugyanúgy, mint a keresztény alapszövetű lelki táplálékok".[13] Kőháti Zsolt a Szépirodalmi Könyvkiadónál 1978-ban megjelent válogatás, az Istenigazából alapján az immár közel két évtizedes költői útról állapítja meg: „Korán megérzett olyan formákat és tartalmakat, amelyek a mai középmezőny (nemzedéki meghatározás – szerző) felső régióiban jelölik ki a helyét. Magányosan küzdötte magát előre, s egyszer csak azt kellett látnia, hogy divatok igazolják; a maga voltaképpen hagyományőrző alkata, szerény – s csak némely mozzanatukban igazán újszerű, ám arányaikban mégis igen szerencsés – újításai egy jó (korszerű) költőt érleltek ki."[14]

Gyurkovicsnál – úgy tűnik – sokszor a formai elemek a meghatározók: a rím, a ritmus, a dalszerűség, egy-egy kép hívja elő a gondolatot. A kritikák nem hagyták szó nélkül, hogy „az Isten-képzet s egy vallásos terminológia legendakészlet állandóan jelen van, munkál a vers kialakításában". (Kőháti Zsolt)

Lengyel Balázs találóan állapította meg Gyurkovicsról, hogy vágy-nagybirtokos". Mint a folyamatosan működő vulkán, újabb és újabb mélyrétegeket ont ki önmagából. D. Nagy Imre továbbviszi Lengyel Balázs gondolatát: ez a vágy-nagybirtokosság egyre inkább a szenvedésmítosz kifejezése. Az sem változtat a megállapítás igazán, hogy későbbi köteteiben a tematika részben történelmi, részben gyerekkorára visszanyúló élményfeldolgozással szélesedik.

A versek a szeretet törmelékei – mondja Gyurkovics, s ezzel a földi szeretet 'nem-teljességére' utal, arra a hiányra, amelynek feloldását várja minden kapcsolattól. Talán azért is, hogy megváltást kapjon a halálból. Már korai verseiben is megjelenik, s folyamatosan, egyre markánsabb színekkel tűnik fel a halál gondolata; a költő olykor rettegve, máskor várva, megint máskor titkos bűvölőként, aztán kacér hetykeséggel veti oda magát. Gyurkovics lírájára általában jellemző, hogy amikor már azt várnánk, egy kép, egy jelenet szocializációs paneljeink, kulturális sablon-hagyományaink szerint folytatódik, egyszer csak összerántja, vagy éppen széttárja a függönyt egy-egy váratlan jelzővel, hasonlattal, metaforával, s ezzel az egész vers új, eredeti, meghökkentő és elgondolkodtató fénytörést kap.

Költészetének formai-technikai megoldásairól írja Kőháti Zsolt – utalva a már említett, és Gyurkovics által vállalt költőelődökre –, hogy hatásuk megmutatkozik ugyan, „de nem az utánzás, önállótlanság, imitáció jegyében, hanem inkább egy teljes nyelvi-stiláris eszmény iránti törekvésben. Zaklatottabb, pongyolább költészet ez, mint a fölsoroltak többségénél ható normákból következnék, de formailag mégis jóval fegyelmezettebb, mint az újabb költőnemzedékek átlaglírája."[15]

Szabad verssel és kötöttebb rímes formával egyaránt él, a dalszerűségből következik a versek zeneisége, s tovább dúsítja-gazdagítja a sorokat a képzőművészetre érzékeny alkotó színérzékenysége. Már a kezdetektől előszeretettel írt verseket festmények ihlető hatására. Több kötete jelent meg, amelyekben kizárólag ilyen típusú költeményeit adta közre: Fény-képek, Túlvilági extázis, Táj, nővel.

A Halló Krisztus címmel a Szépirodalmi Könyvkiadónál 1991-ben megjelent összegyűjtött versek alkalmat kínáltak egy újabb, immár a megváltozott politikai-társadalmi körülmények közötti összegezésre. Mohai V. Lajos kritikájából azonban – számos helytálló megállapítása mellett – kitűnik, hogy a Gyurkovics költészetét alapjában meghatározó világnézeti beállítottság és az önmagának állított lelki és erkölcsi zsinórmértékkel gyakran viaskodó, ölelkező és taszító, szerető és gyűlölő költészeti látásmód továbbra sem illik bele a megváltozott(nak hitt) korszellembe: „Emlékezetemben tartom Lengyel Balázsnak ama megállapítását, mely szerint Gyurkovicsnak »egy szerencséje van, hogy szívósan, megrögzötten tehetséges, s az idő, a nagy aranymosó kiszűri majd költői művéből is a nemesfémet«… Gyurkovics Tibor költészete mindenekelőtt az élménylíra kilúgozatlanságával hat, szinte akadálytalanul. Ez a költészet spontán tör az olvasóra, ihletettsége közvetlen áradású. Eszerint a leghosszabb múltra visszatekintő magyar költészeti hagyományból táplálkozik, s olvasója is e tradícióra támaszkodhat. Dalszerűség jellemző rá, s többnyire olyan megoldások, például a zárt strófa-, illetőleg képi szerkezet, mely a véglegességet sugallja. […] Határozza meg a költő és a világ kapcsolatát a rejtelem – e rejtelem fölfejtésének módozata a költészet, vallja Gyurkovics egész életműve tanulságával, mintegy birtokon belülről. Innen érzem a magyarázatát versekkel telezsúfolt költői munkásságának. S itt érzem a csapdát is, hogy a költő óhatatlanul enged a vers csábításának: Már nem nyom többet a latban egy megtalált kép, eredeti jelző, hanem sok-sok visszaköszönő kép és jelző van." A kritikus szól az „istenes versekről" is: „Egyetlen témacsoportról konkrétabban, közelebbről, látszólag kitérésszerűen, noha mondhatnám azt is, hogy ezt látom a centrumban, legalábbis az oldó és kötő szálak sűrűsége, lelki legitimáltsága miatt. A Krisztus-versekről tehát. Érzek Gyurkovics világában fanatizáltságot a jelen lévő Krisztus iránt; ez az ünnepélyes hangfestés, de azért nem nyugalmas áhítat, hanem jobbára életszerű békülékenység vele. Aztán hirtelen föltör Gyurkovicsból a dac, amely persze a végeredményt tekintve képtelen ellenszegülés, de ha váltakozóan erős és erőtlen, hullámzó is, azért varázsütés. Erőtlenedése ezt mondja, illetőleg ezt olvastatja velem: hiába sajátítom ki én, a költő, a magam teremtőjét, magam csakis a teremtettje lehetek, ilyeténképpen létem, sorsom az ő kezében… Mint máskor, Gyurkovics Tibor szó és szótlanság kettőséből itt is kettősséget csinál: a sok szót választja. Ez a gesztus tartalma és jelzése szerint azonban az ütközésé, jól odamondogat Krisztusnak, de csak valamiféle küzdőtér az, amit így létrehoz, áramütés és sokk, dráma nélkül. […] Azért gyanítom, hogy másféle értelmezése és befogadása, mi több: elfogadása is lehet Gyurkovics »istenes verseinek«, melyek nyilvánvalóan cáfolják a fentebb elmondottakat. Annyi bizonyosnak látszik – s erre jócskán jut költői erő Gyurkovicstól –, hogy belső ügyről van szó, amelynek igencsak kitüntetett szerepe van költészetének palettáján; nem egyszerűen átszövi, bekeretezi munkásságát, hanem annak mintegy fundamentumát képezi."[16]

Színpadi művek

Külön említést érdemel a szívinfarktuson átesett költő A test balladája (1992) című kötete. Már korábban is megfigyelhető, hogyan mélyült el Gyurkovics lírája: egyre inkább a létezés tétjének megmutatása válik markánsabbá, megőrizve az irónia, a groteszk, a mindenféle grimasz gazdagító lehetőségét. D. Nagy Imre pontosan foglalja össze: „Miről vallanak ezek a versek? Betegségről, lábadozásról, szerelemről, nagy életfilozófiákról, kis reményekről, vágyakozásokról, az élet nagy fintorairól? Külön-külön egyikről sem. A valóságban mindenről, együtt. Eggyé szublimálva megtörténtet és megtörténhetőt. Egy nagyon érzékeny világról szól, amelyben robbanásszerűen érnek be az ember, a halandó ember égi és földi vágyainak pillanatnyi felvillanásai."[17]

Költészetének témaköre 1990 után – amikor már lehet hazában, nemzetben, történelemben gondolkodni – szélesebbre nyílik. De Gyurkovics ebben is a megölelt és megölelhető, ezért aztán tőle megváltást remélő közösséget látja. „Nehéz nemzetverset írni, ebben mindig Ady Endre volt a példaképem: úgy szólni az országról, hogy ne legyen pátoszos és magyarkodó, de ugyanakkor kuruc indulattal, ahogy az alcím is jelzi" – vallotta az Ebek harmincadja (Kuruc dal) keletkezésének körülményeiről Ézsiás Erzsébetnek. A másik című, 1963-as verse kapcsán visszatér gondolati alapháromszögéhez: „Van, aki könnyebben fogja fel a halált, de az a másik embertípus, aki én vagyok, egész életében hordozza a terhet. Nekem ezek a nagy zárógyűrűim: az Isten, a szerelem és a halál, elsősorban a halál."[18]

Regények, elbeszélések

A regényíró Gyurkovics Tibor 1970-ben jelentkezett Ne szeress, ne szeress című művével. A cím sajátosan gyurkovicsi: a tagadás a mohó vágyat erősíti fel: szeress, szeress! Gyurkovics a prózában is lírikus habitusú. A verseiben megmutatkozó, a szerelemben jelentkező kettősség – éltető, ám teher – itt is jelentkezik, s uralja a történetet. Ezért jegyzi meg Szeghalmi Elemér: „Valószínűnek látszik, hogy az írónak (és hőseinek) az érzelmekkel, a másik nemmel s mindezeken keresztül az egész léttel folytatott sziszifuszi küzdelme mindig primer hőfokú és jelentőségű marad a jelenlegi és az elkövetkezendő művekben."[19]

A további prózai művek, a Mindennapi szerelmünket add meg nekünk ma (1974), illetve a Pótmajom (1980) hősei szerelmi lobogásban, vonzásban és taszításban keresik-tapogatják a másikban – és önmagukban – az ember lehetőségeit.

Külön említést érdemel az Isten nem szerencsejátékos, valamint a Szolgálat című regény. A költő barát Kiss Dénes megállapítása [20] – „A költő Gyurkovicsban dosztojevszkiji lélek munkál, csak magyar tájon, magyar időben – s Közép-Európában – nyilvánul meg a XX. század második felében" – a regényíróra legalább ennyire érvényes: baleset vagy bűncselekmény? A vizsgálóbíró és a gyanúsított szerzetes paptanár dialógusa az Isten nem szerencsejátékosban (nem nehéz a Bűn és bűnhődésre asszociálni), miközben párhuzamosan – vágásos dramaturgiai megoldással – feltárul az olvasó előtt a saját útját kereső és a papságban azt megtaláló személyiség formálódása. A lélek morálja és a külső törvények: melyiknek meddig áll hatása alatt, melyiknek meddig engedelmeskedjen az ember?

A kritika egyértelmű elismeréssel fogadta a művet (amelyből ugyancsak sikeres dráma született), a sikerhez talán a mű témája is hozzájárult, a szerzetes paptanárt végül is elítélték. „Gyurkovics legjelentősebb regényét, az Isten nem szerencsejátékost a magyar próza rangos teljesítményei között tarthatjuk számon… ezzel a lélektani, filozófiai elemzésre is alkalmassá tett lírai nyelvvel egy emberi közösség felé zárt, csak isten fiktív világa felé nyitott személyiséget világít át, az emberi lét akaratai és tudatalatti áramain, a végtelenség és a halál érzetének transzcendens hullámain át intuitív érzékenységgel közlekedve."[21] – a drámai változatról írta Czére, de a regényre ugyanúgy igaz: „Kétféle morál ütközik össze Isten nem szerencsejátékos című regényének drámai változatában. A sorsot minduntalan kihívó, iszonyú erőfeszítésű istenkeresésével nem e földi mértékben, etikában gondolkodó, cselekvő pap-tanár, Simon magatartását a dráma vizsgálóbírója nem pusztán a törvény alapján akarja megítélni, hanem meg is akarja érteni ezt a magatartást és kételyeket is fel akar ébreszteni benne."[22]

A morális dilemma szívbemarkoló regénye A szolgálat, amely majd Boldogháza címen megjelenik a színpadon is. Valóságkényszer és erkölcsi felelősség – mély együttérzés az emberrel, akit egyszerű megelégedettségében, szép-titkosan feltámasztott ifjúkori szerelem-emléke újjáélesztésekor egyszeriben lesújt a lélektelen külső valóság: az új váltóállító berendezéssel egy téves, balesetet előidéző döntés. Váltóállítás: egyszerre ítélet és szimbólum. Az ember váltóállító-kényszere, amelynek következtében vagy fölemelkedik, vagy alázuhan. Gyurkovics mély alázattal – a boldogságra törekvő igyekeztében csetlő-botló ember iránt érzett részvéttel – viseltetik hőse iránt, akit – kilépve alkotói szerepéből – legszívesebben kiemelne, megváltana (ha erre az embernek képessége lenne) a kis örömeibe beletorzult tragédiából.

Novellistaként Elcseréljük egymást című kötetével 1973-ban mutatkozott be. Gyurkovics klinikai pszichológusként hosszú évekig dolgozott az Országos Ideg- és Elmegyógyintézetben – a lélek felől közelít az emberhez, azt a szubsztanciát állítva középpontba, amely megadja az ember emberlény voltát. Az 1977-es Öngyilkosság receptre, majd az 1980-ban megjelent Az utolsó karácsony, illetve A bíboros címmel közreadott összegyűjtött novellái (1987) ennek szellemében születtek: a megzavart, törmelékes életekben észreveszi és felvillantja a neuralgikus pontokat, hőseit és a lét igazi kibontakozását gátló erőket igyekszik szembesíteni egymással.

A gyurkovicsi – lírában, epikában, drámai műfajban egyaránt jelentkező – alapprobléma pontosan megfogalmazódik A bíboros című novellában: „A szerelem egy állapot, amibe az ember belekeveredik és leledzik, aztán elmúlik az. Végeredményben a férjemet is szerettem, és előtte a szerelem fiatalságával másokat is. Nem is a nő megváltása volt ez, hiszen meg voltam váltva, fel voltam szabadítva. Más volt ez, más ez, talán több is annál. Mert a nők szerelme kívülről jön, a férfiak adják nekik azt, teljesen ajándékba. Ez belőlem származott, énem részei közül állt elő, rész volt belőlem, egyéniségem minden porcikája megindult és részt vett benne, még az a szó sem esett jól, hogy szeretlek. Nem fejezte ki azt, amit érzek, és szerettem volna pontosabban beszélni az időben. Azt hiszem, egyszer nagy egyszerűséggel próbáltam elsütni ezt a szót egy kis vendégfogadóban egy este, amikor az ablakban álltunk, és várt minket a maga hűvös fehérségével a közös asztal és ágy, hogy élek, de te elütötted, hogy nem szereted a nagy szavakat. Nem volt nagy szó, megmondhatom, de ma már azt is tudom, hogy te is tudtad ezt, annyira ismertél, mint saját ráncaidat a tenyéren, tudtad, csak elütötted, mert szégyellted, hogy létezésem egyik, sőt akkoriban egyetlen oka voltál." – Gyurkovics filozófiájának, életvallomásának aligha találhatnánk tömörebb megfogalmazását. Feltűnik benne a kettős megváltás egymásra épülése („nem is a nő megváltása volt ez, hiszen meg voltam váltva"), s úgy épül ez egymásra az életműben, mint a természetes és a természetfölötti hit.

„A vers tehát kegyelem, hajnali »istenláb-kisujj«, a próza viszont napi penzum. Nemrég az Alibi című regényt írta így, amelyet folytatásokban közölt a Hitel című folyóirat. Novellát kevesebbet ír, mint azelőtt. Más műfaj lépett a helyébe: a tárca, amelyet az újságok jobban igényelnek." S megszületett Jezovics alakja. „Tárcaírásra adtam a fejem a megélhetési gondok miatt. Ez publicisztikusabb műfaj, jobban kötődik a napi ügyekhez, de elrontja az embernek azt a látásmódját, hogy egy test köré építsen történetet. Ezért találtam ki Jezovics figuráját, mert nekem nem történet kell, hanem költői hős, aki köré történetet tudok írni" – vallotta.[23] S a költői hős – mint minden művében – maga a szerző.

Tüskés Tibor A Szent Bal című publicisztikai kötetről írja: „Gyurkovics a »lövedék-csípős tárcákban« is költő marad, lírikusként szól. »…az idő csüngött, mint egy rossz angyalszárny« A kötet ajánlásában Görgey Gábor a szerző négy arcáról beszél, a költő, a drámaíró, a novellista és a színészkomédiás arcáról. Nos, Gyurkovics ötödik arca, a publicistáé a költőéhez áll legközelebb. Ezek az írások is őrzik az idő, a kor lenyomatát, de közvetlenül nem kapcsolódnak politikai és társadalmi kérdésekhez. Vagy dramatizálják, novellává alakítják az újsághírt, s valamiféle történetet mondanak el (Író-boksz), vagy szürrealisztikus látomások, lírai meditációk, költői álmok kivetülései. Az író központi gondolata a szeretet és ennek hiánya, az agresszió. »Az agresszió mozgó. Sok táplálék kell neki, sok fűtőanyag.« Ugyanitt mondja: »Szeretni nehéz. A szeretethez tökéletesség kell – mármint odakinn. Belül: lefegyverzettség.« Gyurkovics kritikája éles és szókimondó, ugyanakkor kedves és elbűvölő; humora szellemes és kíméletlen, »vastagon rosszmájú, de szeretetteljes«. Igen, ezek a történetek – akármilyen csípősek – megértést és megbocsátást is sugallnak. A gondosan megkomponált kötet végén a Galsai Pongrácról szóló emlékezésben olvassuk: »Nincs fontosabb tett, mint egymás kezét megkeresni a sötétben. Ha egyetértesz, lásd el az iratot égi kézjegyeddel.«"[24]

A költő prózai alkotásaihoz szervesen kapcsolódnak a gyermekek számára írt könyvei. A nívós ifjúsági alkotások mindig többrétegűek, ezért nem csak a gyerekeknek szólnak. Gyurkovics gyermek, illetve ifjúsági alkotásai sem csak gyerekeknek szólnak (legyenek azok versek vagy prózai művek): a magasba lendítő képzelőerő, a minden gügyögést mellőző, a realitást és az álmokat egybeszövő történetek érzelmes, nemes kalandjai – mint Szeghalmi Elemér rámutat – egyszerre bilincselik le a gyermek és felnőtt olvasókat. Az Üveggolyó (1973), a Kudi, a levegőember (1985) és különösen a Rikiki (1978), amelynek ihletője Riki becenévre hallgató fivére, „ez az érdekes emberi-túlvilági képződmény parányi lényével olyan történések, kalandok közé kerül, ahol a tiszta emberség, az ép szellemiség és az igaz lélek szab törvényt a különböző eseményeknek."

Színpadi művek

S végül meg kell említenünk Gyurkovics színpadi műveit. Az Estére meghalsz című egyfelvonásosára felfigyelt Pártos Géza rendező, s arra kérte az írót, bővítse a drámát egész estés darabbá. Gyurkovics ekkor két felvonást írt a meglévő elé, ami dramaturgiai különlegességet kölcsönzött a darabnak: a főhős csak a harmadik felvonásban jelenik meg. Ugyanakkor a felvezető két felvonásban folyamatosan róla, az ő viszonyairól esik szó.

A drámaíró Gyurkovics közvetlen választ akar, közvetlen reakciót a színház eszközeivel. . Gondolhatnánk, művei beleillenek a közép-európai – Magyarországra kevésbé jellemző – groteszk, vagy Beckettig tágítva, az abszurd dráma vonulatába. Színpadi művei mégsem közvetlen rokonai a Bohumil Hrabal vagy Sławomir Mrożek által megformált világnak, még kevésbé Beckettének; ha valami hasonlóságot felfedezhetünk, az a groteszk megfogalmazás. Ézsiás Erzsébet jól megragadta ezt, amikor azt írta a Gyurkovics drámáiban felvetődő kérdésekről: „tragikusak és sorsdöntők. Írói alkatától azonban idegen a tragédia (nem műfaji, hanem megfogalmazásbeli értelemben). Kérdéseit és válaszait ezért – paradox módon – a groteszk segítségével fogalmazza meg. Ez adja műveinek sajátos szemléletét és jellegzetes humorát."[25] Gyurkovics ugyanis nem mond le az emberszeretetről, nem idegenedik el, nem látja kilátástalannak az ember sorsát. A műveit jellemző groteszkre utal D. Nagy Imre is: „eme sajátos drámaírói módszer lesz az alapeleme a Gyurkovics-színműveknek".[26]

A Pesti Színház mutatta be második színpadi művét Az Öreg címmel. (A téma novella-változata a Szeretetotthon.) S követik egymást a hetvenes–nyolcvanas években a költőnek széles körű ismertséget hozó színházi bemutatók: A döntés órája; Nagyvizit; Csóka-család; Magyar menyasszony; Isten bokrétája; Fészekalja; Bombatölcsér; Fekvőtámasz; Boldogháza; Halálsakk; Császármorzsa (a szerző rendezésében); Isten nem szerencsejátékos; De ki lesz a gyilkos?, az adaptációnak tekinthető Édes Anna, Kreutzer szonáta. A Fekvőtámasz veszprémi előadásban – szerteágazó tehetségének bizonyságaként – a szerző személyesítette meg az Ezredest.

Gyurkovics nem öncélúan kívánt szerepelni – a közvetlen kimondás vágya hajtotta, hogy megszülessen valami végtelen és végleges misztérium. Ezért vállalkozott a színészi felkérésre, amikor a Madách Színház felújította Nagyvizit című darabját, betegsége miatt azonban már nem tudta vállalni a megerőltető feladatot.

Czére Béla így látta Gyurkovics drámáit: „A műfaj, az írói problematika és a színpadi eszközök vizsgálata alapján egyértelművé válik, hogy két, egymástól élesen megkülönböztethető vonulata van Gyurkovics drámáinak. Az egyik vonulat a lírai énjét előtérbe állító »doppelgaenger«-drámától (Estére meghalsz, Bombatölcsér) s a monodrámától, lírai montázstól (A döntés órája) az eszmeiségüket és szerkezetüket tekintve már »objektivizált« drámai formákig, a Tolsztoj-regényből írt tragédiáig (Kreutzer-szonáta) és az etikai drámáig (Isten nem szerencsejátékos) ível. // A másik vonulatot a humor és a groteszk, az abszurd és az elidegenítő effektusok s az egyéni technikájú dialógusok színpadi eszközeire hangszerelt művek alkotják (Szeretetotthon, Nagyvizit, Őszinte részvétem, Isten bokrétája), amelyekben már csak fénytörésesen, torzító tükörben villan fel a líra, mint ahogy meglehetősen profán eme – a hagyományos értelemben vett konfliktust, cselekményt teljesen nélkülöző – drámák katarzisa is. […] Gyurkovics hősei légszomjjal kapaszkodnak az emberi kapcsolatokba, de a konkrét emberi viszonyokban mindig csődöt mondanak."[27] Ez a csődöt-mondás azonban nem más, mint annak a totalitásnak az elérésébe vetett remény, amely az egymásba kapaszkodással önmagában nem érhető el.

*

Hogyan lehetne megragadni a gyurkovicsi jelenséget, Gyurkovics Tibor személyiségét és a művét? Tarján Tamás szavai találók: „A szeretet prédikátora, csakhogy lépten-nyomon azt kell tapasztalnia, hogy a szeretet megszűnt az élet normája lenni. S a szeretettel az ésszerűség, a rend hullik ki mindennapjainkból"[28] – hozzátéve, hogy Gyurkovics mindvégig megőrizte a földi-égi örök szerelmi együvé tartozás reményét, ahogy a Mi lesz velünk? című versben olvashatjuk: „Az űrbe dobva mint a kő / a végtelenbe térülő / időben hol lesz az a nő /aki te vagy és én meg ő / és én meg ő?"

[2017]

[1] Szeghalmi Elemér, Ambrus Zoltántól Gyurkovics Tiborig, Irodalmi tanulmányok, Jel Kiadó, 1995, 228–244.

[2] D. Nagy Imre, Gyurkovics, mint olyan, Gondolat, Budapest, 1994, 19.

[3] A Vigilia körkérdése, Ki nekem Jézus? Vigilia 1970, december, 885.

[4] Magyar Nemzet 2001, június 7.

[5] Gyurkovics Tibor–Szemadám György, Az alkotás vegetatív bája, Napkút Kiadó, Budapest, 2007, 59–60.

[6] I. m. 60.

[7] D. Nagy Imre, Gyurkovics, mint olyan, 20.

[8] Rónay György, Az olvasó naplója, Vigilia 1961/6, 369.

[9] Ézsiás Erzsébet, Fecskekód, papirusz book, 2006, 32.

[10] Szeghalmi Elemér, Ambrus Zoltántól Gyurkovics Tiborig, 231.

[11] Kassai Kelemen János, Gyurkovics Tibor. Emberfia, Tiszatáj 1966/9, 780.

[12] Rónay György, Az olvasó naplója, Vigilia 1966/11, 773.

[13] Szeghalmi Elemér, Ambrus Zoltántól Gyurkovics Tiborig, 235.

[14] Kőháti Zsolt, Gyurkovics Tibor költészete, Kortárs 1980/3, 458.

[15] Uo.

[16] Mohai V. Lajos, Gyurkovics Tibor: Halló, Krisztus, Kortárs 1992/7, 107–109.

[17] D. Nagy Imre, Gyurkovics, mint olyan, 37–38.

[18] Fecskekód, 144, 148.

[19] Szeghalmi Elemér, Ambrus Zoltántól Gyurkovics Tiborig, 237.

[20] Istenigazából, Gyurkovics Tibor válogatott versei, Tiszatáj 1979/9,

[21] Czére Béla, A szeretet és az akarat áramkörében, Az emberi kapcsolatok jelentésszintje Gyurkovics Tibor regényeiben, Új Írás 1983/3, 97.

[22] Czére Béla, Gyurkovics Tibor szabálytalan drámáinak világa, Kortárs 1982/5, 809.

[23] Ézsiás Erzsébet, A Mágus 117.

[24] Lyukasóra 1993, szeptember, 30.

[25] Ézsiás Erzsébet, A Mágus, 127.

[26] D. Nagy Imre, Gyurkovics, mint olyan, 73.

[27] Czére Béla, Gyurkovics Tibor szabálytalan drámáinak világa, Kortárs 1982/5, 809.

[28] Dühöngeni, szeretni, Gyurkovics Tibor, a drámaíró. Forrás 1981/5. 53–58.