Határ Győző

Határ Győző (eredeti nevén Hack Győző) az I. világháború kitörésének évében, a Skorpió havában született (1914. nov. 13.) Gyomán (ma: Gyomaendrőd). Soknemzetiségű, sokgyökerű család utolsó sarja – szinte vérében hordozta a közép-európai sorstudatot. Édesapja, Hack Vilmos egy erdélyi szász kalaposmester és egy székely leány gyermeke, aki – hosszas mesterlegényi vándorlás után – Gyomán, a Kner nyomdában lett papírraktáros. Édes-anyja, Turi Mária Margit egy kijevi orosz legény és egy tősgyökeres magyar leány házasságából származott. Miután férje a háborúból lelki rokkantként tért haza, hagyománytisztelő gondos asszonyként ő tartotta fenn a családot. 1920-ban Pestre költöztek, hogy eleven és sok irányban érdeklődő fiuk már itt járhasson iskolába.

Hack Győző a Markó utcai főreálban érettségizett. Műszaki rajzból a középiskolai tanulmányi versenyen II. helyezést ért el, így automatikusan bekerült a Műegyetem építészmérnöki karára (1932). 1933 nyarán nyugat-európai körútra indult (Ausztria, Svájc, Észak-Olaszország, Németország); majd hazatérve rávetette magát a Műegyetem gazdag könyvtárában a bölcseletre.

Görögül – németül – franciául eredetiben olvasta a filozófusokat Diogenész Laertosztól Hegelig, Bergsonig, majd az angol szkeptikusok és Nietzsche életművét tanulmányozta – utóbbi a „heroikus élet" („es lebe gefaerlich!") eszményét ültette el benne. S bár 1938-ban építészmérnökként kitüntetéssel diplomázott, sőt, utána két évig még az olimpikon Hajós Alfréd kormányfőtanácsos irodáján is tervező mérnökként dolgozott – valójában ekkor már minden idejét a regényírás kötötte le. Taurobolium, Veszélyes fordulatszám című politico-filozófiai munkáiban a hatalom természetrajzát veszi szemügyre; s két vitriolos Horthy-ellenes szatírájában (Darályvilág Buzdugániában, Torlon Péter) a német befolyás előtt fejet hajtó magyar politikai elitet figurázza ki. 1938–42 között bejárja az egész Kárpát-medencét, különös tekintettel a bécsi döntés eredményeképp Magyarországhoz visszacsatolt régiókra; s a magyar vidék fullasztó nyomorát, közéleti elmaradottságát kétkötetes regényben (Csodák országa, Hátsó-Eurázia) jeleníti meg. Majd a „veszélyes élet" jegyében néhány barátjával értelmiségi szervezkedésbe bonyolódik (sokszorosító gépeken röplapokat, propaganda-anyagokat készítenek s nyíltan terjesztik a városban). Közép-európai nagyföderációban gondolkodnak, Kossuth, Jászi Oszkár nyomdokain továbblépve – s a Duna-menti népek összebéküléséről álmodnak. (Bukaresti asszony c. kisregényében példázza ennek realitását).

A nyomozóhatóság természetesen lecsap rájuk, hadbíróság elé állítják őket, hűtlenség és hazaárulás vádjával. Hack Győző fejére az ügyész halált kér; végül – tekintettel arra, hogy a bűnvádi bizonyítékok zöme „csak" regény, és nem politikai propagandairat – többszöri fellebbezés után 5 évre mérséklik büntetését. Így hát alkalma nyílik megismerni a „börtön-köztársaság" rejtett életét s a válogatott kínzásokat a Defenzív Osztály gödöllői Intellektuális Részlegén. Valóságos megkönnyebbülés a számára, mikor végre átszállítják a sátoraljaújhelyi fegyházba; ahol is az 1944. márciusi börtönlázadást a sors akaratából ugyancsak sikerül túlélnie. De ekkor már közeledik a szabadulás órája: a foglyokat büntetőszázadba osztják be, s Kárpátaljára irányítják a menetet. A fegyőrzés lazasága következtében Görömbölytapolcán sikerül megszöknie. Pesten a Wallenberg házban (Jókai u. 1.) kap menedéket és állást. Itt éri meg a nyilasuralom végét.

1945 tehát – érthetően – fellélegzést hozott Hack Győző számára, aki 1946-ban Határ Győzőre magyarosíttatta nevét, s az irodalmi életbe már így lépett be. Egészen 1947/48-ig úgy tűnt, hogy a születő demokrácia keretei között a kulturális élet is felvirágzik, szabadon kibontakozhatnak a különböző irányzatok. Határ Győző szorosabb kapcsolatot az Újhold körével, valamint a Szentendrei Iskola képzőművészeivel tartott (ezekben az években maga is festett, s eladogatta képeit –részben ebből élt). A festők és a művészetteoretikusok közül Barcsay Jenő, Bálint Endre, Gegessi Kis Pál, Kállai Ernő, Korniss Dezső, Lossonczy Tamás, Martyn Ferenc, Mezei Árpád, Pán Imre stb. – tehát az avantgárd nyomvonalát követő alkotók álltak hozzá közel. Az irodalomban Jékely Zoltán, Kálnoky László, Lakatos István, Lator László, Lengyel Balázs, Mándy Iván, Mészöly Miklós, Szabó Ede, Weöres Sándor – s kissé távolabbról Szentkuthy Miklós voltak a rokonai. Nagyra becsülte a nemzedék fejedelem-asszonyait: Gyarmathy Erzsébetet, Mándy Stefániát, Nemes Nagy Ágnest, Szabó Magdát (mint pár évtized múltán bebizonyosodott: nem alaptalanul). A népi-urbánus ellentétet „a provincializmus lidércnyomásának" tartotta, „turáni átoknak", amelytől az irodalmi életnek meg kell szabadulnia. A Hamvas Béla–Szabó Lajos–Török Sándor nevével fémjelzett ezoterikus iskolával is rokonszenvezett. Csakhogy a „pártmaffia" kulturális vezérkara – ahogy Határ Győző nevezte a Lukács–Révai–Horváth Márton triót – fokozatosan mindnyájukat peremre szorította, mert nem voltak hajlandók alávetni magukat a „korparancsnak", azaz nem írtak „szocreál" műveket és nem festettek „szocreál" pannókat stb. Így aztán – nem jutván publikálási lehetőséghez – ki-ki a maga kínkeserves útját járta (többségük belső száműzetésbe vonult).

Határ Győző remekbe szabott regénye, a Heliáne még megjelenik 1947 karácsonyán, de a pártsajtó nihilista, szürrealista címkékkel bélyegzi meg, így a raktáron levő köteteket azonnal bezúzzák. Szerencsére az addigra elkelt példányok közül néhány darab fennmarad, s rejtett utakon eljut közönségéhez is. Liturgikon című verseskötetét viszont már csak kéziratban ismerhetik meg barátai: 1948-ban államosítják a kiadókat, így a szellemi életből kirekesztetteknek többé nem áll módjukban, hogy segítsenek egymásnak. Határ Győző – sokakkal együtt – ismét asztalfiókjának dolgozik. Sorra írja szatirikus-fantasztikus korrajz-regényeit, amelyekben feltárul a szellemiekben lepusztult kor döbbenetes valósága: az egyen-irányított emberek manipulálása a „dumidugdista ideológia" által, a perifériára szorultak erkölcsi önfeladása, a parancsuralmi renddel szembeszegülők teljes kiszolgáltatottsága, a hatalmi gépezet kegyetlensége stb. (Az Őrző könyve, Eumolposz, 1948; Bábel tornya, 1949).

1948/49-ben már ugyanazzal a fojtott lázadással szemléli a terjeszkedő bolsevizmus szellemellenes diktatúráját, mint a 40-es évek elején a terjeszkedő hitlerizmust. Akkori tapasztalataiból okulván, tartózkodik a nyílt konfrontációtól, így a menekülés egyetlen lehetséges módjának a határátlépést tartja. 1950. jan. 13-án fogják el a jugoszláv határon. Nagy körültekintéssel megválasztott, jó pénzért felfogadott „kalauza" az ÁVÓ hivatalos lebuktatója volt. A szegedi ÁVÓ pincéjében ismét végigéli az emberméltóság teljes lerombolását, a „gondolatrendőrség" orwelli vallatómódszereit. Ítélethirdetés után (két és félév börtön) rabomobilon átszállítják a híres-hirhedt Csillagbörtönbe, ahol negyven közbűntényessel összezárva élvezi a „börtönköztársaság" lakóinak szólásszabadsággal fűszerezett életét. A fegyház nyomdájában dolgozva végre papírhoz-ceruzához is hozzájuthat, s így alkalma nyílik versei lejegyzésére (amelyeket aztán a beszélőn átad első feleségének, „a szép Határnénak", aki ugyan már elvált tőle, de azért látogatja).

1950-ben átviszik a budapesti gyűjtőfogházba, ahol az értelmiségi rabokat egy közös nagy rajzteremben dolgoztatják (típusterveket, műszaki rajzokat készíttetnek velük). A kisfogházat péntek hajnalonként betölti a kivégzésre hurcoltak halálsikolya.

1951 tavaszán aztán fegyveres ÁVÓ-különítmény szállja meg a Halálos Házat; a műszakiakat pedig átszállítják a Miskolc melletti Dudujkára, a Nehézgépipari Műszaki Egyetem építkezésére. Majd nyár végén „munkaerő-mozgatás" címén füzérláncban, gyalogosan áthajtják a rabokat a sátoraljaújhelyi fegyházba, ahol az egykori börtönlázadást már emléktábla örökíti meg. Innen késő ősszel, sűrű hóesésben indítják őket útnak, fel a hegyekbe. A szörnyű menetelés végén egy kolostor vár rájuk: Márianosztra. Mindnyájan megkönnyebbülnek: tehát nem a Nagy Hazába, a Gulágra hurcolják őket. E borzalmas úton fogamzik meg az íróban Golghelóghi című világdrámájának az alapeszméje: e világ fölött a Sátán az úr.

1952 végén szabadul csak „a kesztyűbe dudálás egyeteméről" (szadista őrszemélyzet, kegyetlen kínzások, örök éhezés). Régi szakmai kapcsolatai révén sikerül elhelyezkednie egy tervező-irodában, majd csakhamar – az Írószövetség műfordítói szakosztálya, közelebbről Szőllössy Klára segítségével – fordítóként függetleníti magát. Sterne Tristram Shandy-jének kitűnő átültetése általános megbecsülést és tekintélyt szerez neki; ettől kezdve folyamatosan kap megbízásokat, angol-német-olasz-francia-spanyol művek tolmácsolására. 1955 végén őt kérik fel a teljes Rabelais-életmű fordítására. Mint megbecsült műfordító, lassanként el is tudná fogadtatni magát, de saját művei megjelenéséről szó sem lehetett! 1953/54-ben írja Anibel, majd 1956 nyarán Pepito és Pepita című regényeit (mindkettőt új szerelmével, Prágai Piroskával való megismerkedése ihleti). De ezek kiadatásával itthon már nem is próbálkozik: 1956 decemberében Piroskával együtt elhagyja az országot. A karácsonyt már szabad földön, Bécsben töltik.

1957 tavaszán érkeznek London-országba; de életük csak hosszas, majd' egyéves hányattatás után rendeződik. 1958 nyarán Határ Győző szerződéses állást kap a BBC magyar osztályán (ahol három év múlva véglegesítik). Az osztály életéről, az izgalmas, de zsúfolt feladatokról Az éjszaka műszaka című kisregényében ad számot (1964). Hampsteadben, London egyik ismert negyedében, ahol a hazai menekültek zöme letelepszik, vesznek egy kis lakást (a Babaházat), amelyet „magyaros" szellemben rendeznek be – a látogatók ezért „Hongriuscule"-nek nevezik. A '60-as években Határ Győző már önálló rovatot is indíthat a BBC-nél Korforduló címen – amelyben a kortárs világ- és magyar irodalom általa legmodernebbnek tartott műveit szemlézve egy sajátos irodalomtörténeti értékrendet alakít ki (esztétikai minőségben magasan felülmúlva a hazait). Folyamatosan dolgozik a müncheni Szabad Európa Rádiónak s a különféle emigráns periodikáknak (a müncheni Látóhatár – Új Látóhatár, az 1957-től Londonban, majd Párizsban megjelenő Irodalmi Újság, a párizsi Magyar Műhely, a hollandiai Mikes Kelemen Kör és a stockholmi Magyar Intézet kiadványai stb.). A nemzetközi PEN világkongresszusain is rendszeresen szerepel előadásaival; s széles körű műveltsége, bölcselettörténeti és irodalmi jártassága kivételes helyet biztosít neki az emigráció szellemi életében.

A '60-as évek első felében a BBC megbízásából bejárja az egész Szigetországot, gyönyörködik Észak-Anglia, Wales, Skócia építészeti csodáiban, majd a BBC-ben előadássorozatot tart „az angolszász világ furcsaságairól". Nyaranta pedig Piroskájával beutazzák Nyugat-Európát, majd távolabbra is el-ellátogatnak (Egyiptom, Törökország, Tunézia, Andalúzia, Kanári szigetek stb.). Kapcsolat-építésre is sűrűn át-átugrik Párizsba, Amsterdamba, Oslóba stb. Az emigráns magyar írók önzetlen patrónusa, Gara László közbenjárására francia nyelven már 1963-ban megjelenik a Pepito és Pepita (Julliard K.), majd 1970-ben az Anibel I. könyve (Napsütötte zápor, Denoel K.), 1972-ben pedig az Archie Dumbarton (Éjszaka minden megnő, Denoel K.). Thinsz Géza segítségével 1966-ban a Stockholmi Magyar Intézet kiadja a Bábel tornyát; Münchenben, Molnár József nyomdájában pedig megjelenik Pantarbesz című filozófiai elmélkedése.

A '60-as évek derekán-végén már hazai vendégek is meg-megfordulnak Határéknál – Nemes Nagy Ágnes, Lengyel Balázs, a Weöres-házaspár, Pilinszky; s jönnek Amerikából is a régi barátok (Fenyő Miksa, s a valamikor Török Sándor ezoterikus köréhez tartozó Ignácz Rózsa fia, Makkai Ádám); Párizsból pedig a Magyar Műhely köréhez tartozó fiatalok. Így lassan szűknek bizonyul a Babaház; 1967-ben tehát Határék átköltöznek Wimbledonba (viszik magukkal a Hongriuscule elnevezést is). Óriás palotájuk, kertjük a továbbiakban a magyar (emigráns és hazai) költők-írók fontos „kikötőhelye" lesz.

Sokirányú elfoglaltságai közepette Határ Győző időközben sajtó alá rendezi eddig kiadatlan verseinek gyűjteményét (Hajszálhíd címen), amely a müncheni Auróra Kiadónál (Molnár József nyomdájában) jelenik meg. Kötetével Makkai Ádám meghívására három hónapos előadókörútra megy az amerikai diaszpóra magyarjaihoz: a „szittya gócokban", tizenkét nagyvárosban közel negyven irodalmi estet tart, s előfizetőket gyűjt további munkáinak kiadásához. Óriási eszmei és anyagi sikerrel tér haza wimbledoni otthonába; megveheti végre álmai masináját, egy IBM elektronikus Composer szedőgépet, s útjára indíthatja gyönyörű Auróra Ezotéria-sorozatát, amelynek minden darabja könyvészeti remek. A borító többnyire Prágai Piroska tervei alapján készül.

1976-ban a BBC szerkesztőségében lezajlott változások következtében nyugdíjazzák Határ Győzőt; de szinte azonnal kap munkát a Szabad Európa Rádiónál. Mint külsős, kedve szerint ír könyvekről, tárlatokról, fesztiválokról, színházi bemutatókról, a hazai irodalmi élet jelentős eseményeiről stb. A BBC-nél és a SZER-nél elhangzott előadásaiból, jegyzeteiből, glosszáiból állt össze később Határ Győző Irodalomtörténete (szerk. Lakatos István, 1991).

A '70/'80-as évek fordulóján lassanként fellazuló hazai kultúrpolitika már azt is tűrte, ha nem is támogatta, hogy néhány prominens irodalomtörténész felvegye Határ Győzővel a kapcsolatot. Az újvidéki egyetem irodalomprofesszora, Bori Imre, valamint a Híd folyóirat köre már a '70-es években foglalkozott munkásságával; a 80-as évek derekán-végén pedig a „bátrabb" hazai irodalmárok (Domokos Mátyás, Kenyeres Zoltán, Pomogáts Béla, Rónay László stb.) tiszteletüket teszik nála. Kabdebó Lóránt professzor pedig 1988-ban magnós élet-interjút készít vele, amely háromrészes önéletrajzi regényként csakhamar meg is jelenik a szombathelyi Életünk kiadásában (Életút I–III. – 1993-94-95). A regényből elénk táruló, páratlanul izgalmas életanyag hátterében kirajzolódik az embergyilkos 20. század minden ellentmondása, ezen belül a magyar történelem katasztrofális sorsfordulói. Határ Győző sorsa mindazokét reprezentálja, akik nem viselték el a szellemi „gleichschachtolást" sem a 30/40-es, sem a '40/'50-es években – azaz se Hitler, se Sztálin-Rákosi rémuralma idején. „Egy olyan országban, ahol a lakosság 10 %-át, kerek milliót sajtoltak át a fegyintézetek és börtöntáborok húsdarálóján – írja – nem a kivétel vagyok, hanem a szabály" (I. k. 7. p.).

Az Életút triptichon-szerű felépítésében világosan elkülönül az író három életszakasza és alkotói periódusa. Az első kötetben (Oly jó követni, emberélet) a gyermek- és ifjúkor, a világgal való ismerkedés és a benső kibontakozás folyamata tárul fel. A másodikban (Minden hajó hazám) a szellemi-emberi érlelődés magasiskoláját ismerhetjük meg: két bebörtönzés (1942/44; 1949/52) és a teljes lefojtottság tapasztalatainak feldolgozása alakítja alkotói arculatát. A harmadik kötet (Partra vetett bálna) az emigráció majd' félszázados történetét dolgozza fel. Határ Győző világpolgár volt, aki nem feledte gyökereit, mindvégig hű maradt lélekben hazájához, anyanyelvéhez. Sorra jelentek meg művei, hihetetlen bőségben és minden műfajban – amelyekből a magyar irodalom egyik legérdekesebb és legjelentősebb szellemi katedrálisa épült fel az évek, évtizedek során.

*

Mint az avantgárd legnagyobbjai, Határ Győző is megkísérelte áthidalni a szakadékot élet és irodalom között; bevonva a megjelenített életanyagba az archaikus kultúra, az ős-pogány életérzés és hagyomány, valamint az elvont intellektualitás dimenzióit. A klasszikus tradíciótól tudatosan elszakadva, újraértelmezte a kultúrtörténeti toposzokat, mitológiai szimbólumokat, merészen új összefüggésekbe ágyazva őket; szintézist teremtve ősi és modern között. Miközben otthonosan mozgott a leghétköznapibb valóságsíkokban is, kitágította a művészi közlés határait a társadalombölcselet és az ontológia irányában, rálátást kínálva a multiverzum működésének sajátos törvényeire éppúgy, mint az emberi mikrokozmosz és a biológikum belső összhangjára. Monumentális életművében kirajzolódik apokaliptikus korunk morális lesüllyedése, az emberi erő végzetes veresége a totalitárius hatalmi viszonyok között. Enciklopédikus alkotó volt, mint Joyce, E. Pound, Pessoa, T.S. Eliot, J.L. Borges stb. Nála nincsenek merev választófalak az alkotói szubjektum és az objektív valóság, sem az egyes műnemek, műfajok között. Az epika lírizálódik, vagy drámai feszültséggel telítődik; a líra objektivizálódik, az epikával keveredik; a dráma mind az epika, mind a líra felé nyitva tartja határait, s mindhármat átitatja sajátos bölcselete, amelyet viszont filozófiai opuszaiban a

művészetre jellemző módon dolgoz fel. Talán ezért nem tartja őt valódi filozófusnak a hazai filozófusok klánja, amely mind a mai napig negligálja bölcseleti nóvumait. Határ Győző minden műfajban, minden művében a teljes létproblematikát tartotta szem előtt – határok nélküli ős-eredeti egységükben; az élet szellemi tartalmait téve művei tárgyává. Univerzális szellemalkat volt, akárcsak Hamvas Béla (egyikük racionális, másikuk intuitív látásmóddal közelített az ős-egész problematikájához). Mindkettejük számára az anyanyelv jelentette az otthont, miután hazájukból „kitiltották" műveiket.

*

Korai regényei még meglehetősen cselekménydúsak. Egyszerre több szálat futtat párhuzamosan; a külön-külön megírt részleteket végül összedolgozza, így a regényvilág gazdag és izgalmas mozaikhálóból szövődik össze (szimfonikus kompozíciók). Ugyanakkor kezdettől fogva jelen van nála az események filozofikus értelmezésére irányuló törekvés. A szereplők belvilága és a korrajz egyaránt fontos a számára. Szemlélődő attitűdöt öltve magára, kívülről s felülről („toronycellájából") figyeli a Sors (az emberisten) játékszerévé degradálódott közemberi világot, s racionális szellemerejével világítja át a hazugság-összjátékra épülő társadalmi struktúrát. Regényei – hol közvetlenül, hol áttételesen – a „szörnyállam" hatalmi gépezetének rejtett működési mechanizmusát tárják fel, amelyet emberek hoznak létre s emberek tartanak fenn a viszonylagos jólét és látszatszabadság reményében. Az író a bolsevizmust az ateista vallásosság egyik megnyilvánulási formájának tartja, amely a hiszékeny tömeg manipulálására, eszmei elkábítására épül. A hajdani „szent Inkvizíció" evilági változatában az eszmehívő verőlegények éppoly kegyetlenül kínozták halálra az Egyetlen – Szent – Eszmében kételkedni merőket, mint egykor az eretnekeket a verem-tömlöcök mélyén.

Határ Győző – alteregói álarcában – maga is a regényvilág része (hol mint szemlélő, esetleg „Őrző" – hol mint szenvedő és kiszolgáltatott, megalázott figura). De mindig távolságot tart a méltóságát vesztett emberi tenyészettől. Ezt az esztétikai minőségek vegyítésével éri el: a szelíd humortól a kíméletlen szatírán át a gyilkos blaszfémiáig minden hangfekvést kipróbál; s elidegenítő (már-már posztmodernbe hajló) eszközeivel arra készteti olvasóit, hogy (ők is) kritikusan szemléljék az ábrázolt világot. A szervesen egymáshoz kapcsolódó, a lét-problematikát és a korrajzot illetően egymást kiegészítő művek belső összefüggésrendjét megfigyelve nyilvánvalóvá válik, hogy az író valamiféle csigalépcső-spirálon vezeti látásunkat mind magasabb szintre, hogy végül a Világtoronyból széttekintve rálátást nyerjünk a szörny-valóság teljességére.

Létszemlélete, világképe alapvetően eltér az európai gondolkodást meghatározó materialista / idealista filozófiai rendszerektől. Az emigrációban írt regényeit voltaképpen már csak sajátosan egyéni bölcseleti rendszerének bázisáról lehet megközelíteni, s nem is választhatók el mereven filozófiai opuszaitól. Az Aurora Ezotéria sorozatban szinte évente jelennek meg prózai munkái (legfontosabbak: A fontos ember, 1974; Intra muros, 1978; Özön Közöny, 1980; Szélhárfa I-III. 1982/83; Köpönyeg sors – Julianosz ifjúsága, 1985; Angelika Kertje, 1986; A szép Palásthyné, 1987; Az Ég csarnokai, 1987 stb.). Még a rendszerváltás utáni években is hihetetlen munkabírással saját maga gépeli műveit (Filozófiai zárlatok, 1992; A fülem mögött, 1994), miközben a régebbieket már egymás után adják ki a hazai kiadók.

Határ Győző felfogásában az ember semmiképp sem lehet a Világmindenség centrumában álló lény („minden dolgok mértéke" – amint azt Szophoklész nyomán a görög, majd az európai művészetfilozófia vallotta); hanem csupán „mikróba" – embertenyészet a maga élettani törvényeivel: az örökké pulzáló Multiverzum egy különös – korántsem „örök életű" – jelensége. Önészlelékeny parány, a Világegyetem „özön közönyébe" kivetve, kozmikus hatalmak játékszereként. Ugyanakkor az ember-jelenség korántsem értelmezhető pusztán biológiai-fiziológiai meghatározottságai felől, hiszen anyagi valójához kötötten intenzív spirituális léte (is) van. Az író valódi természettudóshoz illő kíváncsisággal és imponálóan gazdag élettani ismeretekkel felvértezve kutatja biológikumunk működési mechanizmusát, szenzorikus felépítésünket, amelytől nem választható el pszichés, mentális tevékenységünk. „Egész testünkkel gondolkodunk". Intellektusunk teljes mozgásterét a hústest enkapszulálja (be vagyunk zárva a „szarx börtönébe"). Így hát „magasabb-rendűségünk" gőgje merő agyrém: az emberi faj – a biosz igájában – eredendően ragadozó természetű. Ezért a társadalom „jobbítására" vonatkozó legszebb elméleteink is hiábavalóak: az emberi faj érdek- és haszon-elvűsége minden eszmét a sárba ránt. Az emberi elme legfontosabb fegyverének Határ Győző a kételyt tartja („semmit sem hallgathatunk el, ami bennünk gondolódik"). Rákérdezve a hamisságokra, lerántva a leplet az illúziókról, a szellem „szabad lengésének" állapotában, magasan a köznapok fölé emelkedve, „világűri magányban" szemléli a burjánzó embertenyészetet, léttörvényeit kutatva. „A haszonelvűség bölcseletének útszéliségei érvénytelenek a filozófiában".

És a művészetben is, természetesen. Nem hisz az írás „világot megváltoztató" erejében, és így sem „tanítani, nevelni", sem „szórakoztatni" nem akar a szó hagyományos értelmében. Viszont szeretné, ha művei által tisztánlátókká válnánk mi is, hogy könnyebben eligazodjunk saját életünk és a társadalmi valóság útvesztőiben. Ezért nagyon haragszik mindazokra, akik valamilyen eszme vagy ideológia nevében – purifikátori hatalmuknál fogva – megbélyegzik, sőt kivégző osztag elé állítják a másként gondolkodókat, „legfeljebb annyi választást hagyva nekik, hogy ki ölje meg őket, s milyen halálnemmel?" Eszmerendszerében az úgynevezett. „luciferi lények" – a kételkedők, a tagadók, a lázadók – a valódi „fényhozók", akik a hazugságok leleplezésével, az álértékek megkérdőjelezésével, igazmondásukkal előreviszik az emberi gondolkodást. Kritikai szellemükkel tisztánlátásunkat érlelik, tényérzékelésünk biztonságát fejlesztik, ön- és valóság-ismeretet adnak nekünk – épp azáltal, hogy leleplezik, netán megtámadják örökérvényűnek hitt igazságainkat.

Határ Győző gazdag életművében a drámákat éppoly rangos hely illeti meg, mint az epikai műveket. Ezek leginkább akkor keletkeztek, amikor az író többféle belső ellentmondással viaskodva, a lét abszurditását legszemélyesebb élményként élte át. A 60-as évek derekán-végén a BBC színház- és filmkritikai rovatának szerkesztése-gondozása termékenyítő hatással volt fantáziájára, hiszen a legizgalmasabb avantgárd ősbemutatókat – H. Pintertől Osborne-ig, S. Beckett-től N.F. Simpsonig, Bennett-től Barnesig – alkalma volt végigélvezni. Így technikai fogásokban sikerült mindent elsajátítania, amit a 20. századi dramaturgia a felszínre hozott Artaud „kegyetlen színházától" Brecht elidegenítő, ironikus intellektualizmusán át a dürrenmatti analitikus groteszkig és a Jonesco - Beckett nyomán felvirágzó abszurdig. Színpadi művei többségét ugyanaz az ezoterikus létértelmezési mód jellemzi, mint prózáját: leleplezi a léttitkokat, bepillantást enged a psziché és az intellektus működési törvényeibe, s az ezredvégi világállapot lemeztelenített csontvázát tárja elénk.

Főművét, a kilenc-részes, 24 órányi játékidőre tervezett Magnus Ludus Passionalist, Golghelóghi „gonosz kalandokkal terhes csudaságos históriáját" az emlékezetes márianosztrai út óta hordozta magában. A 60-as évek derekán, súlyos depresszióval küzdve, ismét feltörtek tudatalattijából a régi gyötretés emlékképei, a vallatópince és a magánzárka farkasordító jégvermében átélt iszonyatos látomások Sátán Úr diadalmáról. Majd 1976-ben drámává fogalmazta egykori vízióit, s az Aurora Ezotéria sorozatban útjára bocsátotta világdrámáját, amely jelentőségében csak Madách Imre emberiség-látomásához, Az ember tragédiájához mérhető. A Magnus Ludus groteszk elemekből építkezik, katarzis nincs, nem is lehet – hiszen a 20. század kisembere már csak szenvedő átélője, s nem alakítója történelmének. Golghelóghi, aki kiszolgálta a Sátán uralmát, megteremtette a Magnum Latrociniumot, ugyanakkor szenvedett is tőle, végül megváltatlanul bandukol a Világúton, sokmillió társával együtt; ki-ki a maga selejtes életét húzva-vonva maga után. Akárcsak Ibsen Peer Gyntje, akit a Gomböntő újra akar önteni, hiszen éltében se jó, se rossz nem volt igazán; így megváltásra (megdicsőülésre) méltatlan. Életre, azaz a földi Pokolra ítéltetett…

1972-ben jelent meg Határ Győző kétkötetes drámagyűjteménye, a Sírónevető; ennek darabjai – a korábbi hangjátékokkal és mesedrámákkal együtt – bekerültek a már itthon 2002-ben kiadott Drámák c. kötetébe. Színpadi játékai ma aktuálisabbak, mint megírásuk idején! Egy részük műfaját – mítoszi karakterük okán – ő maga „titokjátékként" határozta meg (Gargilianus, Kötélvilág, Pásztoróra); jóllehet ezekben is jelenkorunkat parodizálja az ezotéria leplébe rejtve. Több darabját korunkról és korunkhoz közvetlenebbül szóló társadalmi szatírának tekinthetjük, amelyekben – az abszurd dráma eszközeivel – az ezredvégi „világrobbanást" jósolja meg, illetve mint negatív utópiát, rémséges jövőnket festi fel (A ravatal, Libegő, Szalamandrák, Hamu a mamumondó, Bunkócska stb.). A hatalom működési mechanizmusát parodizálja a Hernyóprémben; néhány lélektani abszurdjában pedig a modern civilizáció pszichés deformációit világítja át mesei-mítoszi előképek segítségével (Mangún, Patkánykirály, Némberköztársaság, Elefántcsorda).

Drámai életműve egészében a közép-európai abszurdnak abba a vonulatába illeszkedik, amelyet Gombrowitz, Hrabal, Mrozek, Örkény neve fémjelez, s amelynek a 60/70-as években már hazai képviselői is voltak (Páskándi Géza, Szakonyi Károly), később, a 80/90-es években Bereményi Géza, Dobai Péter, Parti Nagy Lajos, Spiró György stb.

Lírai oeuvre-je – bár sok tekintetében provokatív jellegű – nem az avantgárd sokkoló gesztusrendszere felől értelmezhető. Szabadon és mindig egyénien él a lírai hagyomány teljes formakészletével: nála az életérzés, a kifejezendő gondolat teremti a formát. Verselésében és nyelvezetében egyaránt kötődik mind a magyaros ütemhangsúlyos költészethez, mind a klasszikus görög és nyugateurópai tradícióhoz; sokszor használ szimultán szerkezeteket (pl. az ősi nyolcast, avagy épp a tizenkettőst trochaizálja, esetleg jambizálja; kedveli a choriambikus „megpörgetéseket" stb.). A népköltészeti struktúráktól, dalszerű strófa-képletektől a játékos-könnyed hadarórigmusokon, vagy akár a stilizált szereplírán át a bonyolult, ünnepélyes, vagy éppen a depoetizált, ironikus szövegegyüttesekig s a tökéletesen megmunkált szonett-variánsokig minden formalehetőséget felhasznál, ideértve a szabadvers-alakzatokat is. Erőszakolt újításokat nála sehol sem találunk, az életérzés újdonsága s a forma ismerős csengése ad különös feszültséget költészetének.

Öregkori lírájának egyik igen fontos s megrendítő rétege a „halálközeli létállapot" megrázó hitelességű megjelenítése (Medvedorombolás, 1988; Halálfej, 1991; Üvegkoporsó, 1992). Magát az elmúlás tényét könnyed iróniával kezeli, hiszen – mint minden téren, magára vonatkozóan is – tudomásul veszi a lét objektív törvényét („Álomkardok forgatója voltam / lehanyatlok – kivívtam magam" - Megadás). A barátok – szerelmek – emlékek – álmok haláltáncszerű tovatűnését az Időben szintén természetesnek tartja: „alápergésünk Urunk bárányegében / malaszt és megnyugvás: megérkezés". Az ősi törvényt („porból lettél és porrá leszel") lázadás nélkül veszi tudomásul: „Íme visszafogad a nagy-könyörületes – a földevő – pondró – férgek körforgásában – téged is fölevő: a televény! A veled-termő! – visszafogad a te földed – a Föld!" (Portré). A létforgatagban felbukkanunk és eltűnünk: magunk előtt seperve az Időt, lassanként mindannyian aláhullunk a Semmi garatján (Időseprők). Apró gyertyák vagyunk, magunk is világolunk a sötétségben, míg sorsunk engedi - aztán elhamvadunk. Így lesz vége a világnak – legalábbis minden egyes szubjektum számára. De fényünkből, talán, valami megmarad az utánunk jövők szívében.

Ma már a teljes lírai életmű itthon is hozzáférhető: Határ Győző 'levelesládája' 1998-ban, a Szélhárfa újrakiadása 2000-ben, a Karkasszban c. lírai groteszkje (a „földi pokol" bugyrainak blaszfém megjelenítése) szintén 2000-ben; kései lírája pedig posztumusz, 2010-ben Télikék címen került olvasói kezébe.

*

Határ Győző hazai elismerése és befogadása részben már megtörtént. Első ízben 1989 januárjában tért haza; Weöres Sándor temetésén ő mondta a gyászbeszédet. Majd ugyanez év őszén – 75. születésnapján – a Magyar Köztársaság Aranykoszorúval ékesített Csillag-rendjével tüntették ki, amit már személyesen vett át a Parlamentben. 1990 után minden könyvhétre hazajött, korábbi és újabb művei folyamatosan jelentek meg itthon, rendszeresen publikált hazai folyóiratokban, részt vett az Írószövetség munkájában. 1991. márc. 15-én kapta meg a Kossuth-díjat, 1993-ban a Széchenyi Művészeti Akadémia beválasztotta tagjai közé (székfoglaló beszédét – Léptékváltás – filozófusi minőségében tartotta). 1994-ben, 80. születésnapján, a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztjével tüntették ki; Gyoma-endrőd díszpolgárává avatta, s a Miskolci Egyetem díszdoktori címet adományozott neki. 1998-ban a budapesti Műegyetem Építészmérnöki Karán a rektortól átvette arany- és gyémánt-diplomáját. Ugyanez évben a Digitális Akadémia a teljes életművét beemelte a Digitális Halhatatlanok sorába. Az ezredfordulót – amelyről annyi Kasszandra-jóslata szólt, s amelyek egy része már be is teljesült – alkotóereje teljében élte át

Mindezek ellenére a rendszerváltást követő eseményekhez is kritikusan viszonyult. Látását nem homályosították el az elismerések. Sajnálatosnak tartotta, hogy a „marxióta üdvtörténetet" felváltó liberalizmus álszent szabadossága „még a diktatúránál is elborzasztóbb totalitárius uralomhoz, a Pénz korlátlan hatalmához vezetett". És nemcsak nálunk. „Az ezredforduló Európájában fellazult a jogszolgáltatás, viszonylagossá váltak az erkölcsi normák", s a maffiák hatalma az embermilliók lenullázásával „minden korábbit felülmúló 'hódoltsági' állapotba taszította" a társadalom létalapjait munkával megteremtő tömeget (új rabszolgaság). Az ország ismét „csapda-helyzetbe" került.

2006 nov. 13-án – Határ Győző 92. születésnapján – a St. James palotában Károly főherceg fogadást tartott a Londonban élő '56-os emigráns magyarok tiszteletére. A műsort a Londoni Magyar Kulturális Központ szervezte; a kor- és rangidős Határ Győzővel interjú is készült. Felesége, a 79 éves Prágai Piroska, ekkor már súlyos betegen kórházban feküdt; néhány nap múlva meg is halt. Férje mindössze egy héttel élte túl halálát: nov. 27-én délután szívelégtelenségben elhunyt a St. George's kórházban. Végső közös nyughelyük – kívánságukra – hazai földben van, Farkasréten; immár örökre összetartozva az Örökkévalóságban.

[2013]

A szerző az irodalomtudomány kandidátusa, az MTA Köztestületének tagja