Hauser Beáta

A magyar textilművészetnek, főképp azóta, hogy az alkotás plasztikai formáival évtizedekkel ezelőtt kilépett a térbe, ezer útja van. Hiszen nemcsak a szövés tudományáról van szó – legalább is annál, aki maga szövi kárpitjait –, hanem a felületkezelés-képszervezés tudományáról is. Hiszen az applikációval, mint technikai „csodával" és a különleges anyagokkal (fémmel, porcelánnal, csonttal stb.) kitágított megjelenítési mód igénybe veszi a művész kézügyességen túli alkotóképességét is.

Hauser Beátát az efféle bonyolultság nem érinti. Ő textiljeivel, a maga szőtte kárpitokkal úgy akar nyújtózni a térbe, hogy mindezen illúzió alapja a világ – a történelem, a közösségi és személyes sors – összes dolgával együtt lélegző rajz legyen. Számára nem a festett kartonok képvalóságának pontos átvitele, az egyébként nem lebecsülendő, sok százéves szövési mód (francia gobelin) jelenti az izgalmat, hanem a jól kigondolt kompozíció (grafika) munka közbeni esetleges alakítása. Hogy ne menjen veszendőbe egyetlen új, az alkotási lázat forrponton tartó invenció sem.

Nyilván alkati tulajdonságok is alakították eme alkotásmódot: az anyaggal való együttlélegzés, a formavariációk azonnali kipróbálására való igény, a komor szövőszéket is megregulázó szellem invenciózus játéka. A biztos tudásnál is biztosabb, ám önnön erejét a kételyek ellenére sem elengedni illanó okos konokság. Talán kísérletező kedvnek is mondhatnánk, ha nem hordozna oly sok tudatos jegyet, eme szinte mindvégig a teremtés alapjául szolgáló tulajdonságot: a „magamban bíztam eleitől fogva" zsoltár ízű parancsát.

Az izgékony, önmagát mindig kifejezni – megvalósítani? – akaró személyiség pillanatig sem tudott nyugodni. Az Iparművészeti Főiskolai tanulmányokkal egy időben, a hetvenes évek közepén-végén belevetette magát a táncház (Muzsikás Együttes) kultúrmissziónak tetsző közösségi forgatagába. Ez idő tájt már jócskán szemnyitogató cselekvéssé vált a népköltészet-népművészet megannyi formája – gondoljunk csak Csoóri Sándor két, zseniálisan alapozó esszéjére (Szántottam gyöpöt; Egykor elindula tizenkét kőmíves) vagy a történelmi közönyt áttörő doni emlékezésére (A magyar apokalipszis).

Az ébredező s mind tudatosabbá váló szellem irányát kijelölve, megpezsdítve s egyúttal magatartásformát kínálva, sokat kamatozódtak az erdélyi utazások (táncházak Széken, Gyimesben stb.). Akarva-akaratlan evvel is formálódott az öntörvényű grafikákban csaknem központi szerepet játszó bartóki modell, amely Hauser Beáta számára nem csupán a tiszta forrást jelentette, hanem a magatartás fegyelmét, egyén és közösség egymásra találását is. Ide természetesen nem csupán a tájvonzat jellegét hangsúlyozó, s a néprajzi motívumláncból modern grafikai hálót sarjasztó színes ceruza- és tusrajzok tartoznak (Csíkkarcfalva; Parasztház Csíkkarcfalván, illetve Rajzüzenetek; Rejtőzködő), hanem azok a lapok is, amelyen a lélek tisztaságát megőrizni s óvni akaró tustoll a közösség jegyében kéri számon a basáskodó hatalmon a mindannyiunkat lealjasító nemtelen cselekedeteket (Üdvözlet a szabadság fővárosából; Kom-lib-dem).

Eme rövid elővetésből is kitűnik – nem minden (sőt kevés) textilművész esetében van ez így –, hogy az életműben a grafika éppoly fontos szerepet játszik (minőségük is azonos), mint a textil. Hauser Beáta kollekciójában nem lehet – nem is nagyon illik – különbséget tenni a két képzőművészeti műfaj között. (Annak ellenére nem, hogy a textilművész arca jóval ismertebb, mint a grafikusé.) Szakember sem kell ide, a kiállításról kiállításra járó érzékeny szemű befogadó már észlelhette a kárpitok jobbára figurális, emléktöredékekre, eseménymozaikokra, családi témákra, a kultúrtörténet, a történelem és a természet megannyi részletére épülő világát. A groteszk, a fullánkosan torzító – s épp ezért a rajzolt élő vagy holt bábu legjellegzetesebb tulajdonságait kiemelő – látás és láttatás arra mindenesetre jó, hogy karakterrel ruházza föl a „kis" és a „nagy" hősöket.

Így az egy valahai falvédő világát megidéző Isten hozott, a falusi nincstelenség elemeit (motívumait) leltári gazdagsággal megidéző Utazás, a fotóértékű lemeztelenítés iskolapéldája, a Parasztpár, a falusi kisiskolásokat-óvódásokat egy fejkendős tanítónéni köré tömörítő Csoportkép (a világító piros pöttyös labdával!) és a halálarcú gyermekeket – döbbenetes arcok – közrefogó apa és anya (Család) mind-mind abból a képzeletbeli arzenálból nyer ihletet és életet, amelyben a könyörületet szomjazó szegénység az úr.

Ám a szociografikus vagy épp fotóalapú megidézésen túl – az emlékezés kerete többnyire tövises – ott a textilbe saját életigazságát szövő művész véghetetlen együttérzése. Aki a képein lévő szereplők feje fölül azért lopta el a Napot, hogy a boldogság vagy keserűség-szomorúság kazamatáiból kikecmergő, látomásos erejű Hold ugyanazt a fényt (az éjszaka zsarátnokát lángokká emelve) sugározza, mint szimbólumokban ugyancsak bővelkedő társa. Anélkül, hogy a meglévő – sejtetett? – Hauser-mitológiában búvárkodnánk, halkan érdemes megjegyezni: „A kora keresztény művészet Krisztust Héliosz Napisten képében ábrázolta ". Innen már csak egy ugrás a textil-életmű legfrissebb és talán egyik legjelesebb darabjához, a Végülhöz, hogy a hétköznapian megfeszített korpuszban – redők hullám-vonalában mint rezgő sírban – Napisten-önmagunk kiszenvedett testét véljük fölfedezni.

Wehner Tibor, az életmű egyik elemzője írja Hauserről: „a hagyományos textil-falikép, a szövött kárpit alkotója ő (…), aki az illuzionisztikus képfelületben a valóság elemeit, és leginkább alakokat megjelenítő kompozícióban gondolkozik – de aki a kép, az ábrázolás-megjelenítés terén azért egészen más szemléletet képvisel, más koncepció szellemében építkezik, mint elődei". Noha a nosztalgikus hangvételű, egy letűnt világot családi fotók segítségével, groteszk-ironikus felhangokkal megidézett kompozíciók – Esküvő (1978), Pár (1979), Család (1980) – még a hagyományos kompozíció szellemében készültek, már megjelentek rajtuk az egyéni alkotómódszerre utaló kezdemények.

A korai munkák jellegzetes formai vonása? „Az úgynevezett hullámos szövés: a hullámvonalra alapozott, raszter-sávszerű képfelület-, illetve képszövet-kialakítás, amely egyfelől illuzórikus mozgást kelt, másrészt a megjelenített motívumot az emlékezés bizonytalanságokkal átitatott közegébe emeli." Az ez idő tájt készült kompozíciókat, a Velemi gobelin (1980) kivételével – szintén Wehner mutat rá – a visszafogott, már-már monokróm színhasználat jellemzi.

Nála szó sincs színekben való tobzódásról, színes folthatásokról. A kék-barna-fehér, némi okkerrel vegyített színvilág többször a megsárgult fotók tónusát idézi – állapítja meg Fitz Péter, az életmű egyik legjobb ismerője –, mintha a történelmi (városképi, családi) múlt gyakorta groteszk megidézésében ott volna az emlékező keserűen fanyar fájdalma is. A bravúros rajzi megformálás, amelyhez a gobelin esetében a csíkraszteres, majd a pontraszteres szövés adja a megjelenítés alapját, még a legaprólékosabb fotót is – természetesen átírva – a maga egy kissé ironikus vonalhálójába kényszeríti. Ennek a régiből régi-újat való teremtésnek olyan jellegzetes példái vannak, mint a már említett Család, vagy a Búsmagyar (1988).

Hogy ettől a Velemi gobelin színes úszószigetként funkcionáló sárga boszorkája – egy másfajta szépség szolgálatosa – jócskán elüt, és a lehunyt szemű emlékező Lovag (1984) organikussá növő haj- és szakállsivatagjában, valamint a Mosoly (1983) fehér felületeivel s a kimerevített szemmel sokkoló portréjában ott a hullámmozgással szimbolizált – ha akarjuk, a személyiséget szétszakító – idő (ezért a mozgásimitáció hangsúlyozása), arra mutat, hogy a nosztalgikus emlékező fázis, talán épp egy újfajta szerkezet alkalmazásával, drámai feszültséget involvál.

Innen a szinte egyvonalas rajzi vagányság (Kilenc firka – 1986; Üzenet; Bábu – mindkettő 1987), a nonfiguratív alakzataiban furcsa, ám megejtő Himnusz (1996) és egy fő mű, a bölcs összegzésű Végül felé is vezetett út. Avval a megjegyzéssel, hogy a művész figyelme a nyolcvanas évek végén már a leegyszerűsített formákra, a vonalra, mint önálló jelbeszédre irányult. Rajzi invenciójával a „semmitlen semmiből" is – van, hogy amorf forma hordozza a közlendőt – nagyszerű, összetettségében is lebilincselő világot teremtett.

A gobelinek fanyar vagy groteszk figuráiból egyenesen következett a Himnusz – az eddigi ábrázolásmódoktól nagymértékben elütő – képi világa. Sőt, a kárpitművész a megannyi absztrakt alakzattal, mert nem figurális ábrázolásról van szó, túl is lépett a kárpitjain tapasztalt megjelenítési módon. Ha a fél évtizeddel azelőtti Tollon (1990) – kétméteres magasságával is lenyűgöző darab – az organikus létsűrűség és szépség egyszerre megható és önmagával (is) ironizáló (madárszárny? szabadság?) példáját teremtette meg, a nemzeti imánkat textilre vivő művén az elbeszélés nélküli, inkább érzelemfaktorok együtteseként egzisztáló nonfiguratív alakzatok arzenálja dominál.

Mert Himnusz a történelem, az ország, a föld, a szenvedésünk, a szabadság – soha megejtőbb, jelképeikben magasztosabb szimbólumleltárt! –, és nem kisebb hatékonysággal Himnusz esdeklésünk, könyörgésünk megannyi, alig megnevezhető, a mindenkori káoszból a megnyugvás felé törekvő életmozaikja, életpillanata is. A huszonöt álló téglalapon megjelenő amorf alakzatok – bábu, sisak, koszorú, madár, repülő, színpad, mellvért –, noha egyik-másik a reformkort idézi, a konkrétumtól elszakadván életes darabosságukban is harmóniát sugallnak. „Szótlanságában" ünnep ez is, a megfáradtak, megnyomorítottak, ám azért bízva bízók ünnepe.

Avval, hogy a 2002-es Utazás búcsúnak – egyetemes búcsúnak – is fölfogható faluképe az összeomlott paraszti forma, az öregség, mint végső létállapot rajzos, motívumaiban is sokkoló leltárát adja – botra támaszkodó öregasszony, repülő kertajtó, eldobott vödör, kötélen száradó fonalak, támasz nélküli, valaha hiuba (vagy az égbe?) vezető létra, földre dobott istráng stb. –, még nem tudósít drámaibban, mint a Himnusz ugyancsak megrendülést sugalló amorf alakzatainak létrácsa.

Ez is Hauser Beáta, az is Hauser Beáta.

A szövött kárpiton és mindegyik rajzon jól fölismerhetően ott a személyiségjegye. Sosem akarja megszépíteni a világot, mindig a küzdő, akár szörnyűségében (lásd Vörösmarty verssorát: „Az emberfaj sárkányfog-vetemény"), akár boldog-keserűségében tetten ért ember érdekli. Minthogy a félsoros és fektetett szövés keverékéből a gondolkodásmódot és szövésmódot fölöttébb meghatározó új ábrázolás sarjadt (vallomásában megjegyzi: „a technika nem új keletű, már a koptok is alkalmazták"), ebben a teljes felületet dinamikussá tevő – rajz diktálta – megjelenítésben éli ki textilalakítási (textilművészi!) hajlamait. A munka közbeni áttervezés, mert más a rajz és más a szövés, újabb és újabb ötletekkel ajándékozza meg – így volt ez a Himnusz esetében is –, s az invenciónak ez a „burjánzása" közelebb visz a teljességében sosem elérhető tökélyhez.

A Füvek motívumaiban finoman hullámzó-lebegő – kék a kékben – organikus násztánca természetesen elüt az 1999-es Petőfi-portré archaikusan modern sugárzásától. Az ismert dagerrotípiából átmentett alak itt fény-glória háttérrel él igazán. S a Romatika (1983) igéző – a hagyományostól elütő – bája is másképpen hat, mint a profán, inkább a néprajz, mint a Biblia köreiből merítő Angyali üdvözlet (1983) térbejárási kísérlete. És hol vannak mindezek, noha az esztétikai értékek között nincs különbség, a Végül fölkavaró, a krisztusi bölcs belenyugvás mellett az életből való kivonulás mérhetetlen fájdalmát ugyancsak tükröző ítéletétől!

Ha a művész a gobelineken is kiélhette – különös óhaj – grafikai invencióját, a rajzi fölény eme példája (megszázszorozva?) hogy ne vált volna uralkodóvá a tustollal és tűhegyes ceruzával miniátori türelemmel és szorgalommal „megdolgozott" kartonokon. Hauser Beáta nem az egyvonalas rajz híve. Tömött vonalhálója ezer és ezer vonalkából, „megnyújtott" pontok százából, ezréből áll. Még a szerkezetében a hagyományoshoz jobban illeszkedő grafikákon is (Somogyi tanyaház; Parasztház Csíkkarcfalván; Jobbágytelke) elemi élményt adván ezzel a különlegesnek mondható technikával él. A rajzi sűrűséget és a világosabb-sötétebb tónusokat is ez az érzelmi kisüléseknek (is) nevezhető vonalkákból álló háromszögrács adja – lásd a 2012-es megejtő öregasszony portrét (Csak az a baj, hogy meg kell halni), vagy a ragyogó Tekintetet (gyimesi arc). Nem szólva a grafikusi érzelem áradó kinyilvánításáról (Nagyi).

A Himnusz nonfiguratív alakrajzától (Alak; Koponya) az ugyancsak absztrakt Marskő férfiig és Marskő nőig számtalan nem ábrázoló (Lapok a naplóból), vagy figurális-fél-figurális, a vonalsűrűség révén plaszticitást nyújtó test – Forradalmár; Átmosás; Baljós üzenetek; Libegős – hirdeti eme grafikai módszer (kifejezés) hatékonyságát. A vízszintes és függőleges vonalpászmák mögül fölsejlő arc (Rejtőzködő) éppúgy kárpitra vivendőnek tetszik, mint a rejtélyes térhálójával a grafikai síkot meghullámoztató Végül.

A népmesei fogantatású vagy a jelek-maszkok kavalkádját előhívó-ösztönző erővé emelő ihlet (lásd a Tótágast; a Sárkányfit, illetve a Sors némely jelmeznek tetsző fizimiskáját) olykor a groteszk létrács mögötti „történéseket" különös jel-együttesével olyannyira kibontja, hogy Hauser Beáta grafikai mezője minden ízében túl van a „hihető" és a „hihetetlen" valóságon is. Látomásnak tetsző gondolatisága akkor izgató, amikor a commedia del'arte-szerű arcjátékok-megnyilvánulások magukban hordják – akarva-akaratlan a nézővel sejtetik – a felszín alatt megbúvó szociografikus, csöppet sem bódító igazságokat is (Egyszer csak lehullanak az álarcok).

Egészen különösek – főképp a nyomtatott háttérmegoldás miatt – a hajdani gépzongorákat kiszolgáló jacquard lyukkártyákra készült grafikák (Rajzfolyam), amelyeken az ellengő, lebegő figurák – sárkány, taposó csiga-bábu, úszó testalakzat – eme képvilág szürreális üzenetét közvetítik. Szükség is van az ilyen boldogságpótlékokra, hiszen a nyers valóság fenyegetése őszinteséget követel a rajz mesterétől (Erőszak I.-II.;Baljós üzenetek; Húsba vágó).

Őszinteséget és minden borzalom ellen való protestálást. Hiszen 2006-ban az októberi 23-i magyar forradalom 50. évfordulóján olyan hatalmi túlkapások – a politika arroganciája – fertőzték meg az életet, amelyet tisztességes művész nem hagyhat szó nélkül. Hauser Beáta plakát-harsány rajzainak, amellett, hogy lázító hangjukkal a tisztaság és a tisztesség mellett foglalnak állást, megvan a mélységük. A már említett nagyhatású grafikák mellett a Rések a demokrácián – 2006. október 23. szintén ebbe a vonulatba tartozik.

[2015]