Hernádi Gyula
Kossuth-díjas és József Attila-díjas író
Művészete a próza, dráma és a film hármasára centralizálódik.
Írói indulásában fontos szerepet tulajdonít Pilinszky János barátságának. A publikálás elkezdésére Weöres Sándor bíztatja. Irodalmi és művészeti pályafutásának három alappilérét nevezi meg, ezek olyan személyek, akik mindvégig formálták Hernádi írásművészetét. Első közülük a Jancsó Miklóssal való ismeretség. Nemeskürty István mutatja be őket egymásnak, útjára indítva ezzel azt az évtizedekig tartó közös alkotómunkát, amely a magyar filmművészetet számos opusszal gazdagította, s életre hívva ezzel azt az évtizedekig tartó barátságot is, amely túlmutat az alkotómunkán. Fodor András a "második pillér", neki küldi el verseit az '50-es évek elején, s válnak később barátokká. A harmadik Czimer József dramaturg, ő bíztatta drámaírásra Hernádit, ebből születik meg első drámája, a Falanszter, s ebből a megelőlegezett bizalomból válik Hernádi Gyula színházi emberré, lesz számos színmű szerzője.
Hernádi Gyula életműve szervesen illeszkedik abba az újító folyamatba, amely az 1960-as évek magyar prózairodalmát fémjelzi. Kísérletezés, az új formák, kifejezőeszközök keresése kulcsszavai a Hernádi-irodalomnak. Jelleméből adódóan mindig szemben haladt a kánonokkal, s azokkal a magatartásformákkal, melyek nem a személyiség eredetiségét, hanem konzum-minőséget képviselnek, hirdetnek.
A Hernádi-ouvre műfaji gerincét a regény és novella alkotja, s ezt egészíti ki a líra, dráma és a film hármasa. Ám ez a kiegészítés korántsem jelenti a másik két műnem alábbvalóságát.
Pályájának indulása 1955-ben kezdődött. Első verseit a Csillag közölte, a folytatás azonban váratott magára. 1959-ben jelennek meg újabb kötetei A péntek lépcsőin című regény és a Deszkakolostor című novelláskötet. Mindkét könyv rendkívül szokatlan hangon szólal meg, nem csoda hát, hogy az irodalmi közvélemény azonnal felfigyel rájuk, s velük együtt alkotójuk eredetiségére is.
A péntek lépcsőin bibliai példázatregény. A példázat, parabola a szimbolikus-metaforikus közlés egyik irodalmi formája. Azokban az időkben válik népszerűvé, amikor a fennálló hatalom áttételes beszédmódra készteti az alkotókat. A regény címe nagypéntekre utal, Jézus szenvedésére, halálára, ami magában hordozza a feltámadást is. A regény főhőse valamikor kreatív értelmiségi ember volt, később fásult hivatalnok lett. Feleségét akkor csalja meg, amikor az asszony éppen közös gyermeküket szüli. A csecsemő életveszélyes állapotban jön világra, s a férj önmagát okolja a történtekért. A férfi kálváriája feltárja nemzedékének kudarcát is. Azokat a sebeket, melyeket a történelem hagyott, s közvetlenül talán nem mindig érinti az embert, de közvetve lenyomatot hagy az életünkön, döntéseinken, megtett és meg nem tett lépéseinken. A főhős tragédiáját, akárcsak nagypéntekét, a távlatot adó katarzis oldja elviselhetővé. A főhős még reménykedhet gyermeke gyógyulásában, a bűn-bűnhődés motívuma a feloldozással teljesedik ki. Érdekes azonban, hogy az eredeti változatból ez utóbbi hiányzik, a szülők csak a temetőben látogathatják gyermeküket.
A regénnyel azonos időben jelent meg a Deszkakolostor című novelláskötet is. A tematikus és műfaji szempontból is igen gazdag gyűjtemény hagyományos példázatokat tartalmaz, modern változatai Aesopus fabuláinak. Könnyen érthető történetek foglalják magukba a filozofikus igazságokat, bölcsességeket. A novellák zöme önéletrajzi ihletésű emlék, s mint ilyen, hangvételük közvetlen, sokszor lírikus.
A novelláskötetnek kiemelten is fontos szerepe van, hiszen -kicsiben ugyan, de- szinte az egész Hernádi életmű tónusai fellelhetőek benne. A kötetben szereplő művek egy csoportját a lélektani, létfilozófiai novellák alkotják. A Karinthy-novellisztika folytatói ezek az írások. De mindazokkal az alkotókkal (pl. Mándy Iván) is rokoníthatjuk Hernádit, akik korábban a költőiséggel vagy épp a szürrealizmussal újították az epikai anyagot. A novellák szerkesztésmódja a mesével megegyező, fikció és valóság alig választható külön ezekben a novellákban. A mesei fikciót később a szürrealizmus, a fantasztikum szólama váltja föl. E történetek hősei javarészt kisemberek, gyakran a társadalom peremén élnek, s szinte közös vonása a szereplőknek, hogy életüket egy-egy titok, régóta dédelgetett vágy, öröm teszi csak elviselhetővé. Az Assisi Szent Ferenc bűne című novella főhőse, az állatok nyelvét beszélő szelidítő, bocsánatot kér a tigristől, amiért nem ismerte föl időben megroncsolódott hangszálait, s beszélni próbált hozzá. A csillagszekér kocsisa főhőse élete értelmét veszíti el, amikor a városból kitiltott lovait vágóhídra viszik. Az utolsó lovaskocsik eltűnésével ember és állat közvetlen kapcsolata is megszűnik; a Krúdyra emlékeztető nosztalgia a teljesebb élet szimbólumaként is értelmezhető. Ezeknek a novelláknak az ellenpólusai is jelen vannak a kötetben, a hétköznapi "szentek" mellett helyet kapnak erőszakos figurák, kíméletlen önérvényesítők is. Szemléletes elevenséggel érvényesül ez az ellenpontozó tipológia a háború és hadifogság élményanyagát fölhasználó elbeszélésekben (Csak egy nap a világ, Visszavonulás, Gyilkos).
A novellák egy másik csoportját társadalmi példázatnovelláknak is nevezhetnénk, realisztikusak, ám ezzel együtt rejtett többrétegűséget is hordoznak. (A csend, Angyali üdvözlet, A színész, A csodagyerek első csodája, Parókás Sámson). Az Angyali üdvözlet hősei fiatal házasok, garzonlakásuk, kilátástalan jövőjük, determináló körülményeik ellenére gyermeket vállalnak, hisznek abban, hogy mindez csupán átmeneti, a mindennapi nélkülözésben hallják meg rádión keresztül az angyali üdvözletet. A cím biblikussága magában hordozza Hernádi írásművészetének egyik legfőbb sajátosságát, a hétköznap átemelkedik a líra, a transzcendencia szféráiba. A művészi elhivatottság geneziséről szól a Csodagyerek első csodája, melyben a testi fogyatékosság, a magány, a szegénység általi szomorúság fölé emelkedik a zene, mely orpheuszi erejével csírájában fojtja el a gyűlölködést.
Konfesszionális kisregények kapnak még helyet a gyűjteményben, (Hideg van, Só és kenyér) Ez utóbbi középpontjában, a háborút passzívan elszenvedő értelmiségiek életérzése, élményei állnak.
Az életmű második szakaszát novellaparabolák és a lélektani regény alkotják. A Száraz barokk novellái és a Kiáltás és kiáltás c. regény szépen példázzák parabolizmus és átlírizált szürrealizmus összefonódását.
A Kiáltás és kiáltás regény eredeti címe Az ég bútorai, két kiszolgáltatott ember tragédiája. „G. és az asszony" már lemondtak az önmegvalósításról, a fasizmus embertelensége ellen sem tiltakoznak látványosan, pusztán a magánéleti harmóniában teljesítik ki életüket. A mű stílusa, szerkesztésmódja egyértelműen árulkodik arról, hogy az valójában a korábbi életszakaszhoz tartozik, a regény keletkezése 1981-re datálható, ám az 1967-es Száraz barokk, nemcsak áttételesen közvetíti a regény üzenetét, de a kötet hét novellája a regényből kiemelt, önálló lélektani parabolává stilizált darab. A regény 1958-ban játszódik, Gerencsér, a vágóhídon dolgozó főhős beleszeret a személyzetis Hásznéba. Az asszony előző partnere egy volt ÁVH-s tiszt, s bár már kapcsolatuknak már vége, a férfi még mindig ragaszkodik hozzá. Gerencsér és Hászné a Mátrába utazik, ahol éjszaka férfiak törnek rájuk, s a volt ÁVH-S tiszt, exbarát félholtra veri Gerencsért. Ebben a regényében Hernádi a kiszolgáltatott ártatlan emberek kálváriáját írja meg, s ezzel végképp botránynak kiáltják ki írásművészetét. Ő maga úgy vall erről, hogy "csak a "keljfeljancsi" természetemnek köszönhető, hogy nem irtottak ki, hogy nem lettem öngyilkos, vagy nem disszidáltam".
Ugyanez a téma A száraz barokk darabjaiban is előkerül. A novellák esetében nemcsak tárgyilag, de szemléletben, stílusban is észrevehetően elkülönülnek a személyi kultusz éveit idéző, és a későbbi konszolidáció pszichózisát tükröző novellák. A hatvanas évek Hernádija kis dolgokban keresi a poézist, a földi világban a transzcendenciát. A Száraz barokk darabjai gondolati szempontból tökéletesen telítettek, ugyanakkor képei barokkosan szerteágazóak. A novelláknak nincs hagyományos értelemben vett cselekményük, szereplői a leghétköznapibb helyzetekből jutnak el a látomások világába. A magány ábrázolása kulcsfontosságú a kötet darabjaiban, ám ez nem az egyedüllétben megnyugvó, a magányt kegyelmi állapotként felfogó bemutatás. Magányábrázolása bár kétségkívül rokonítható Camus vagy Sartre filozófiájával, ám Hernádi esetében az a minél teljesebb önismeretre irányul. "Az ember minden támasz és segítség nélkül kénytelen minden pillanatban újraalkotni az embert"/Sartre/ A kötet legtöbb hőse "csakazértis" igen-t mond, ez Pilinszky János keresztény költészetével rokonítja, nyugati rokonokként Celine-t és Alain Robbe Grillet-t említhetjük.
A Folyosók c. esszéregénye (1966) ugyanolyan feltűnést keltett az irodalmi közéletben, mint korábbi regénye, tovább is viszi azt a gondolatsort, mely már a Péntek lépcsőinben elkezdett. Emiatt "ikerdarab"-ként is szokás rá hivatkozni. A mű két részre tagolódik; az elsőben a regényhős apjának halálát mondja el, a másik rész pedig közgazdasági, filozófiai kérdésekkel foglalkozik, s egy újító gondolkodású közgazdászt állít a középpontba (Liska Tibor Széchenyi-díjas közgazdász, a Liska-modell megalkotója) A regény e két része között nincs szerves összefüggés; az elbeszélő csak grammatikailag fogja össze a szöveget. Hernádi ebben a regényben is az emberi létezés alapkérdéseit boncolgatja: a szabadság és a boldogság lehetőségét. A kritikusok a Folyosókban Hernádi Gyula pályájának felfelé ívelő állomását látták, a cselekvő ember példájának felmutatása, a lét szorongató reménytelenségén túlmutató, humánus perspektíva miatt.
Sirokkó (1969) című regénye eredetileg forgatókönyvnek készült. Érdekessége, hogy két rétegből ötvözi a szöveget: párbeszédekből és szürrealista képsorokból komponált, szabad asszociációkra támaszkodó leírásokból, A regényt a kritika nem nagy lelkesedéssel fogadta; gyanakvással szemlélte a szerző újító, s olykor valóban túlzásokba tévedő törekvéseit, kísérleteit. Hernádi Gyula programszerűen kísérletező mentalitása, a programszerűen felvállalt tagadása „a hagyományosnak" itt is tetten érhető. A képzőművészet mellett leginkább a film kifejezőeszközeit próbálta alkalmazni az irodalomban. A helyszínek felfokozott jelentősége; a szereplők mozgatása, a jeleneteket, párbeszédeket egymás mellé helyező szerkesztés a film műhelyeiben eltöltött évekre, a Jancsó Miklóssal való közös munkára utalnak.
Az erőd (1971) című műve már-már krimibe illő izgalommal hódítja meg az olvasóközönséget. Alkotói módszere most is az elbeszélői semlegesség. Témájában sem hoz merőben újat, az erőszakról, a betegessé torzult hatalom társadalompszichológiai vonatkozásairól ír. Hernádi írói leleményét dicséri, hogy nem törekszik a valóság elvont leírására, hanem a regény tárgyát egy szélesebb regényvalóság részeként ábrázolja. Maga a „regénytárgy" egy idős, gazdag hölgy „vállalkozása", aki elhatározza, hogy a már mindent megélt és emiatt mindenre érzéketlen gazdagoknak újfajta szórakozást kínál, a mesterséges háborút. A regény nem várt fordulata, hogy az igazi társadalom mint „külső valóság" belép a fikcióba. Remekül megírt szituációkat olvashatunk, melyekben a jelen idejű leírások nyelve szinte a pongyola szóhasználatot idézi, mivel az elbeszélői szerep pusztán a tények rögzítésére redukálódik.
A Vörös rekviem című regény főhőse az 1932-ben kivégzett Sallai Imre, a mű tulajdonképpen lélekregény-fikció, amelyet Sallai Imrének és Fürst Sándornak személye, mártíriuma köré épít fel. Az ő alakjukon keresztül próbálja ismét nagyító alá venni egyén és történelem viszonyát; az egyén cselekvési, döntési, választási lehetőségeit a történelem mechanizmusában. Világirodalmi párhuzam vonható Joyce Ullyses c. regényével. Pacifista végkicsengésű, az erőszak, a manipuláció elleni tiltakozás. Egyfajta kódának is tekinthetjük, megjelenése már belenyúlik a Hernádi novella-reneszánsz időszakába.
Logikai kapuk és a Jézus Krisztus horoszkópja novellagyűjtemények nagy meglepetést okoztak az olvasóközönségnek, s az életművön belül is újszerűt hoztak. Fantasztikus novellák gyűjteményéről van szó. 1982-ben kezdődik egy újabb egység a Hernádi-életműben. Írói kreativitása elszabadul, regényeinek merész cselekményszövése a fantasztikum világába űzi az olvasót. Nagy ellenérzéseket vált ki a sci-fit alacsonyabb rendű műfajnak tekintők körében, ugyanis ettől az időszaktól kezdve még többet merít a tudományos fantasztikum világából. Az álhorror-tetralógia a Hasfelmetsző Jack című regénnyel kezdődik, rendkívül ötletesen dolgozza föl a Hernádi-életmű eddigi műveinek témáit, hatalom és erkölcs párbaját, diktatúra és egyén viszonyát. A tetralógia másik három darabja szürrealisztikus szférákba emelkedve vall élet és halál alapvető kérdéseiről. Apokaliptikus vízióit az író olyan formába önti, mely szerves egysége lesz az asszociatív költőiségnek, a pornográf bohózatnak, az abszurd, groteszk, sci-fi elegyének. A tetralógia üzenete hirdeti a démonikus erőknek legalább az intellektus erejét villantsuk fel!
1986-ban lát napvilágot A boldogság templomai című regénye, melynek első, legszembetűnőbb vonása a kifinomult artisztikum. S meglepő is, hiszen Hernádi korábbi regényeiben bőséggel találunk vulgarizmusokat, az évek során híresen szabadszájú regényíróvá vált. Maga a regény az Orpheusz-mítoszt idézi meg egy művész-szerelem tragikuma áll.
Hernádi Gyula drámaíróként is fontos szerepet képvisel irodalmunkban, a '70-es évektől jelennek meg drámái, s itt is tetten érhető a film inspirációja. Elszakad a magyar drámairodalom fő vonulatát képező történelmi és történelmieskedő műveitől, de legalább annyira idegen tőle a hétköznapi létezés groteszk voltának ábrázolása is.
A szép magyar tragédia, és a Vérkeresztség szerkezetében a szürrealizmus már kevésbé érvényesül. A vérkeresztség c. drámáját vizsgálva láthatjuk, Hernádi Gyula igazi színházi emberként használja a hatáskeltés eszközeit (itt a „színház a színházban" módszerét). Ebben az alkotásban a „véres csütörtök" tragikus motívuma kapcsolódik össze a művészmagatartással: művészet vagy forradalom, alkotás vagy tett. A szép magyar tragédiát a legpoétikusabb, legmegindítóbb drámaként tartjuk számon. A legnagyobb és a legegyértelműbb sikert arató drámája a Királyi vadászat címet viseli. „Édestestvére" a Sirokkó, az Erőd, a Borotvált tabló daraboknak, melyek a hatalom korlátlan manipulációját modellezik. A Királyi vadászat Az erődből már ismert motívum átültetésére épül (mesterségesen rendezett, sportként művelt "hadijáték") A háború-játék ezúttal Erdődy gróf birtokán zajlik, résztvevői a magyar arisztokraták, akik a játék során véletlenül megölik az odalátogató királyi párt IV. Károlyt és Zita királynét. „A gróf polgári hasonmásokkal játszatja el a királyi pár szerepét, akik azonban olyan jól belejönnek az alakításba, hogy nem akarnak engedelmes bábok maradni. Az eredmény a történelemkönyvből már ismert eseménysorozat – az 192l-es királypuccs, a "budaörsi csata", majd a száműzetés. A gróf meg akar szabadulni az immár fölöslegessé vált alteregóktól – ezért Károlyt az ő emberei is elkísérik a száműzetésbe, hogy a megfelelő pillanatban eltegyék láb alól."
Falanszter című drámája hozza meg az igazi drámaírói sikert Hernádi Gyula számára. A dráma szereplői egy Fourier tanai alapján szervezett kommunisztikus közösség tagjai, ennek a közösségnek a felbomlását követhetjük nyomon a műben, ami egyúttal Hernádi szabadság-fogalmának is értelmezője. "Az egyenlőség és a szabadság az a két kategória, ami az emberiségnek mindig a legaktuálisabb problémája volt. Azt szeretném, ha minden írásom erről szólna" – mondta Hernádi Gyula egy interjúban. A dráma ennek a csődjét mondja el, ám az eszme hitelességét és élhetőségét nem kérdőjelezi meg. Antikrisztus című drámája is e fogalompár köré épül, kiegészülve a fantasztikum szólamával. A szabadság lehetőségét egy idegen űrhajó utasa hozza el egy elmaradott dél-amerikai falu számára. Mind a két drámában kiemelt szerepet kap a közösség. E közösség néhány figurája testesíti meg azokat a magatartásformákat, melyekkel Hernádi láttatni, üzenni akar. Ez a szerkezet a legtöbb Hernádi-darabra jellemző.
A Csillagszóróban újra az egyén döntéshelyzetben lévő cselekvési lehetőségeit kutatja Hernádi. Egy anarchista csoport utópisztikus közösséget akar létrehozni egy ismeretlen szigeten. A hierarchikus lépcső a különböző vércsoportokhoz való tartozás alapján jönne létre, s a kisebbségnek biztosítana védett státuszt, a többséget pedig lassú pusztulásra ítélné. A dráma „győztes győzelemmel", a jók győzelmével zárul.
A tolmács c. dráma, a 16. századi Németországban játszódik; valóságos történelmi szereplőkkel. főhőse Münzer Tamás arról tesz példát, hogy bizonyos helyzetekben a passzív humanista lénynek is a cselekvést kell választania. A Csillagszóró és Az Antikrisztus c. művekben a misztikum, a transzcendencia és a legdurvább politikai valóság forr egybe, s szintén azt példázza, hogy vannak helyzetek, amikor az ember egyszerűen nem maradhat kívülálló, még akkor sem, ha személyes etikája mást mond.
Hernádi Gyula drámaírói munkásságában az 1970-es évek második felében változás áll be. „A pálya első szakaszában született darabok lényegében tézisdrámák voltak; a racionalizmus, a haladás és a szabadság eszméinek magasabbrendűségét, a forradalom győzelmének szükségszerűségét példázó művek. Következetes, logikus levezetések, melyek egy adott – racionális vagy irracionális – szituáción belül, különböző lehetséges döntések, magatartások bemutatásával igazolták ezeket az eszméket. A hetvenes évek második felétől Hernádi ismét csak a történelemhez fordul nyersanyagért; azonban e korszakának darabjaiban a történelem, mint bohóctréfa, farsangi kavalkád, burleszk, cirkuszi mutatvány és blődli jelenik meg. S a történelemnek is a sötétebbik, a kilátástalanságot mutató oldalát, a történelemformáló ember legalsóbbrendű, legnegatívabb megtestesüléseit mutatja meg." (A magyar irodalom története 1945–1975)
Épp a fentebb említett változások miatt a kritikusok kereszttüzébe került, okkal. Ám semmiképpen sem szabad megfeledkeznünk arról, hogy Hernádi Gyula végső soron mindenben, tehát a drámaírásban is a nagy kísérletező szerepében mutatkozik. Azonban tévedéseit mindig vállalja. Drámaírói életműve, sikerültebb vagy kevésbé sikerült darabjaival együtt, jótékonyan hatott a nem épp sokszínű kortárs magyar drámára és színházművészetre. Szélsőségeivel, túlzásaival azóta is eredeti színfoltja a színpad és a drámairodalom világának.
Hernádi Gyula, bár leginkább próza- és drámaíróként ismert, az a nyelvezet, melyet írásművészetében használ, sokkal inkább a költőt láttatja. Bravúrosan használja a magyar nyelvet, Fodor András írja róla "a távlatokat hirtelen összerántó, egymásra vetítő, képekkel asszociáló írómódszere hordoz valami sui generis költőiséget." Egy olyan dimenziót használ, mely egyáltalán nem gyakori, hol a száraz ráción, hol a humor abszurditásán vagy éppen az érzelmességen keresztül tágítja a mondatok szövetét.
Hernádi Gyula életművében megkülönböztetett helyet foglal el a film. Arra a kérdésre, hogy mit jelent írói pályáján, így felelt az őt kérdező riporternek, Bertha Bulcsunak: "Azt hiszem, azért kapott ilyen fő helyet az életemben, mert a Jancsó Miklóssal való találkozás tulajdonképpen egy nagyon fontos meghatározottsággá tette ezt a viszonyt. Nem egyszerűen forgatókönyvírásról van szó, hanem valamilyen célképzet elérésére történő szövetkezésről, mely szimbiózisban, tökéletes együttműködésben valósul meg, majdnem húsz éve." Első közös alkotásuk az Oldás és kötés volt. Hernádi Gyula és Jancsó Miklós barátságából és közös alkotásából több mint húsz film született. Új stílust, új filmnyelvet honosítottak meg, Világszínvonalú ismertségre tettek szert. (Szegénylegények, 1965; Csillagosok, katonák, 1967; Csend és kiáltás, 1968; Fényes szelek, 1968 stb.) A forgatókönyvíró Hernádi munkássága termékenyítően hatott a prózaíróra is; a szövegkönyvekből gyakran később született meg az irodalmi mű, mint például a Kiáltás és kiáltás és a Sirokkó esetében.
Hernádi Gyula igen gazdag és sokrétű életműve példa. Mesterien mutatja meg hogyan kell történetben és történelemben gondolkodni. S hogyan kell abban szimbólumot és költészetet egyesíteni.
[2015]