Hirtling István

Gajdó Tamás

Negyvenhat év – százharmincnégy szerep: Hirtling István színházi pályájáról

Hirtling István 1984-ben szerzett színészi oklevelet a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Pályakezdésekor rövid írást közölt róla a Pesti Műsor. Élettörténetét így foglalta össze a hetilap újságírója: „Rövid ideig mechanikai műszerészként dolgozott, majd raktáros volt egy papírgyárban. Kíváncsisága, szereplésvágya azonban nem hagyta nyugodni, ezért kapva kapott egy újsághirdetésen, amely a Budapesti Gyermekszínház stúdiójába toborzott. Egyéves tanulás után kapott szerződést. Minden érdekelte, ami színházzal kapcsolatos. […] Pályaindítását Nyilassy Juditnak köszönheti: tanácsai, segítsége nélkül talán meg sem próbálja a felvételit, amely csak másodszorra sikerült.”

Hirtling István negyven éves színészi pályájának felvázolásakor azzal szembesülünk, hogy a művész egyéni karrierje milyen sok szállal kapcsolódott a magyar színházművészetben zajló, meghatározó dinamizmusokhoz. Rögtön a pályakezdése 1984-ben. Hirtling még főiskolás volt, amikor Aczél Györgynek, az MSZMP KB kulturális titkárának sikerült Pozsgay Imre művelődési miniszter ellenében keresztülvinnie akaratát, s 1982-ben a Nemzeti Színház élére a Népszínház addigi vezetőit, Vámos Lászlót és Malonyay Dezsőt nevezték ki igazgatónak. Pozsgay viszont elérte, hogy a Nemzeti Színház Petőfi Sándor utcai kamaraszínházának éppen felújított helyiségében Székely Gábor és Zsámbéki Gábor vezetésével létrejöjjön a Katona József Színház. Ez az átszervezés a Nemzeti társulatának kettészakadásához vezetett. Vámosék a Nemzetiből távozókat a Népszínház társulatából pótolták. A Nemzeti kamaraszínháza az ugyancsak a közelmúltban felújított Várszínház lett, s hogy ne legyen a Nemzeti Színház játékrendjében fennakadás, több népszínházi előadást is átvettek. Vámosékkal került Kerényi Imre rendező a Nemzetibe, aki a Színház- és Filmművészeti Főiskolán – Huszti Péter mellett – Hirtling osztályvezető tanáraként dolgozott.

A megváltozott helyzetben egyszerre kellett a Nemzeti Színházban társulatot építeni, s a repertoárt megújítani. Ebbe a folyamatba illeszkedett Hirtling Istvánnak és két osztálytársának, Funtek Frigyesnek és Mácsai Pálnak 1984-es szerződtetése, és az Ódry Színpadon 1983-ban bemutatott legendás vizsgaelőadásuk, Friedrich Dürrenmatt János király című művének repertoárba emelése.

Vámos László a Nemzeti Színház 150 éve című kötetben megjelent írásában azt tartotta igazgatása legnagyobb eredményének, hogy „egy nagyon ütőképes, tehetséges” fiatal színészgárda kezdte meg pályafutását: „Nem túlzok, ha azt mondom, hogy harminc éve nem volt a Nemzeti Színháznak ilyen erős utánpótlása, akik az elmúlt években mind jobban bírták a – vezetés által tudatosan, pályavonalat tervezve – reájuk rakott terheket.”

Hogy némi fogalmunk legyen a terhekről, lássuk Hirtling nemzeti színházi megjelenését! Az első két évadban hét szerepet kapott; ezek közül négy abszolút főszerep. Természetesen a bemutatkozás, a már említett János király volt a legerőteljesebb. Az Ódry Színpadon 1983. október 1-jén vitték először színre, s hat nap múlva Bányai Gábor írt róla a Népszavában. Az újságíró először Kerényi Imre ekkoriban még szokatlan rendezői ötletét méltatta: az előadás elején és végén némajáték utal a hatalom mindenkori természetrajzára; majd hamarosan rátért a két főszereplő, a Fattyút megszemélyesítő Funtek Frigyes és a címszerepet alakító Hirtling István jellemzésére. Különösen utóbbiért lelkesedett: „Hirtling a nagyvonalú, okos, szellemes reálpolitikust jeleníti meg, nem titkolva a figura kisszerű hatalomvágyát sem. Amikor először leül az angol és a francia király tárgyalni, italokat szolgálnak föl. Hirtling egy alkoholista mohóságával veti rá magát. Most pálcikákra felszúrt szendvicsfalatok érkeznek. A második előadáson leesett az egyik. Jánosé. A jelenetben politikai alkudozás folyik. Hirtling bravúros érzékkel és tehetséggel a malőrt is beépíti a jelenetbe, a jellemébe, az alkudozásba. Ahogy kéjsóváran nézi a lehullott falatot — így nézi az odaadni kényszerült országrészeket is. Remek pillanatok. Nagyon okos színészt mutatnak. Mint az is, amikor a nyolcéves, kitúrt örökösnek elmagyarázza, hogy nem is olyan rossz nagybácsi ő. Ördögien mulatságos. És Hirtling élvezi a sikert, veszi a lapot a közönségtől. Okos fiú – még sok baja lehet ezzel a pályán.”

Jóval visszafogottabb Mészáros Tamás, de véleménye annál megalapozottabb: „Ez a briliáns technikai készség, különösen ebben a színészkorban, igencsak ritka. Mégis kevés volna, ha nem állna mögötte személyiség. Mert akkor Hirtling nem tudná figuráját túlvinni a bravúrszámon, és a pozőrben nem tudná igazán megszemélyesíteni egy politikai stílus ijesztő lényegét.”

Természetesen az előadás várszínházi bemutatója után már nem születtek ilyen elragadtatott mondatok; a bírálók inkább azt emelték ki, hogy milyen remekül vizsgáztak a Nemzeti tagjai, akik remekül beilleszkedtek az előadásba: „Az előadás igazi csapatmunka, s talán legfőbb erénye, hogy nincs különbség az egykori főiskolások és a Nemzeti stábjának játékstílusa és játékértéke között. Együtt csinálják ezt a sajátos hangú, látvánnyal, fénnyel, gesztussal groteszk módon építkező sikeres produkciót” – írta Almási Miklós a Népszabadságban.

Talán túl nagy volt a várakozás a következő premier előtt: a kritikák tanúsága szerint ugyanis nem volt egyértelműen sikeres Hirtling István George Bernard Shaw Tanner John házassága (bemutató: 1985. január 11.) című darabjában, melyet Gábor Miklós rendezett. Hogy némi fogalmunk legyen az akkori hangulatról, álljon itt Varjas Endre véleménye, mely sok mindent megmagyaráz: „Tanner Johnt Hirtling István, a Nemzeti társulatának méltán sztárolt új csillaga játssza. Nem neki való szerep, de a nyers, vademberien »környezetidegen« figurába valami hamleti-kamaszos, tétova lebegést visz be – alakításán áttetszik tehetsége.”

Bár a kritikus nem írja le ilyen nyersen, de úgy véli, hogy az történt, mint oly gyakran: a színház vezetősége babonásan hitt a pályakezdő fiatal művészben, s elárasztotta feladatokkal. Még akkor is ő kapta meg a szerepet, ha esetleg máshoz jobban illett volna.

Hirtling István azonban igyekezett megfelelni a bizalomnak. Nem érezte úgy, hogy kihasználják, bízott a rendezőkben, és bízott színésztársaiban. Ennek az időszaknak a legnagyobb feladata, legnagyobb kihívása István szerepe volt Szörényi Levente, Bródy János és Boldizsár Miklós István, a király című zenés színjátékában. Ez az előadás meghatározta Hirtling nemzeti színházi éveit. A bemutatóra 1985. szeptember 21-én és 22-én került sor. A rockopera öt szezonon át, csaknem kétszázötvenszer szerepelt a Nemzeti Színház műsorán. A címszerepet Bubik Istvánnal felváltva játszotta Hirtling; tehát több mint száz alkalommal lépett színpadra Istvánként.

„Ez az előadás teljesen felforgatta mindannyiunk életét” – emlékezett Hirtling István. „Új életformát kellett élni. Tehát azon a héten, amikor az István király-sorozat elkezdődött, azon a héten nem lehetett éjszakázni, nem lehetett dohányozni, szóval sok mindent nem volt szabad csinálni annak érdekében, hogy a hat előadás alatt mind a két szereposztás teljes fegyverzetben készen álljon.”

Az előadásról megjelent kritikák azt képviselték, hogy nincs gyenge pontja a produkciónak, de Bubik és Hirtling más-más jellemzőjét erősítették fel a történelmi személyiségnek és a rockoperabeli szereplőnek. A Pesti Műsorban megjelent írás megpróbálta jellemezni a két színész alakítását. Eszerint Hirtling István királya „sápadt fejedelem”, „keménykezű, nagyravágyó anyjának engedelmes fia”. Keresztényi kötelességének tartja, „hogy kiirtsa a pogányságot a szívekből”. Szívesen lemondana az ország vezetéséről, de „tudja, ezzel az egyházat a pusztulásba, a népet a rút bálványimádás bűnébe taszítaná”. „Ő a római egyház védelmezője, a kereszténység oszlopa, Szent István.” (Míg Bubik: „az ország védelmezője, az állam oszlopa, István, a király.”)

Hirtling István ebben az előadásban a második királyszerepet kapta a Nemzetiben, s csakhamar érkezik a többi: Henry Bolingbroke, azaz a későbbi IV. Henrik király Shakespeare II. Richárdjában (Várszínház, 1986. március 2.), majd a IV. Henrik (Várszínház, 1986 május 9.) című Shakespeare-királydráma címszerepe.

Hirtlinget a legtöbb kritikus elmarasztalta ezekben a szerepekben, kifáradásról, elszürkülésről beszéltek, ám két mérvadó bíráló nem elégedett meg a frázisokkal. A II. Richárdról szóló írásában Koltai Tamás arra hívta fel a figyelmet, hogy az előadás címszereplője Bubik Istvánnal, a „kifestett, lakkozott körmű, bubiparókás, feminin bohóc”-cal szemben az „alkatára nézve lírai siheder Hirtling István a »fordított szereposztás« másik oldalán meggyőzően marconásodik kemény katonává”. Koltai szerint Bolingbroke-nak a rendező, Kerényi Imre, nemigen osztott lapot, „sőt elköveti azt a koncepcionális hibát, hogy a hatásos zárókép kedvéért az összes életben maradt szereplővel együtt közös sírnak adja át. Ezáltal nemcsak a királyi pozícióhoz kötött hatalmi mechanizmus működését absztrahálja, hanem inkollegiálisnak is mutatkozik, amikor elteszi láb alól a színházban tervezett Shakespeare-ciklus következő darabjának címszereplőjét.

Vámos László rendező jóval nehezebb feladat elé állította Hirtling Istvánt azzal, hogy ráosztotta IV. Henrik szerepét. Ne feledjük, hogy a huszonnyolc éves ifjú művésznek a darab kezdetén harmincöt, a színjáték végén negyvenöt éves királyt kellett életre keltenie! Almási Miklós sorai szemléletesen érzékeltetik, hogy a színész képes volt bravúrosan megfelelni a feladatnak.

„Hirtling István a lehetetlenre képes, az öreg király csalódását és csalódásán átcsillanó szeretetét egyszerre tudja érzékeltetni, mikor rajtakapja kedvenc fiát, amint az éppen lopja a koronát. S ugyanebben a jelenetben ott van öregsége is, rettegő hatalomvágya, titkolt bűnbánata – hiszen ő is lopta a koronát –, halálfélelme is. Hirtling nemcsak külsőleg képes öreggé változni, ami csak »kunszt« lenne, ő lélekben az: a belső bizonytalanságot érzékelteti. Hirtling akkor jó, ha vagy a szerep, vagy a rendező nem engedi fickándozni, ha valami belülről fegyelmezi és lassítja – itt mindkettő együtt van, ezért uralkodik a színpadon abban a néhány jelenetben, ami szerepéből látható.”

S mit mondott erről a pályakezdő művész? Érdemes hosszabban idézni az akkor megfogalmazott vallomását: „Borzasztó sok gondot okoz, hogy keresem magamban azokat az apámtól látott gesztusokat, mondatokat, az idősebbektől ellesett pillanatokat, amiktől összeáll egy ember. És hogyha ezt valahogy össze tudom csiszolni, akkor lehet, hogy a nézőt zavarja, hogy ő tudja, hogy én huszonnyolc éves vagyok, de hát a színház, nem igaz. […] Engem ez a játék, a játéknak ez a bújócska vonatkozása, nem zavar. Ezt nagyon szeretem.”

Hasonlóan vegyes fogadtatás jellemezte Johann Wolfgang Goethe Tassójának (Várszínház, 1987. november 4.) színrevitelét is. Ismét a legelső sikert, a János király címszerepét emlegették a lapokban; mintha az az alakítást köszönt volna vissza Gábor Miklós rendezésében. Az Élet és Irodalomban Szekrényessy Júlia úgy érezte: „bolondos költő inkább, mint megalázott, kisemmizett titán”. S ezt az észrevételt variálták a többiek is. Ugyanakkor Almási Miklós a Népszabadságban jóval mélyebbre vájt, s az előadás alapproblematikáját szem előtt tartva, a hatalmon lévő uralkodó és az alattvaló művész különös kapcsolatát elemezve írt a címszereplő játékáról: „Az a fura ebben a viszonyban, hogy a nagyúr nem kínozza, nem akarja kényszeríteni a költőt méltatlan feladatokra, nem is korlátozza a szabadságát (legfeljebb, amikor illetlenül viselkedik). Ám ettől a hűvös közönytől is lehet szenvedni. Igaz, Tasso maga sem tudja, mitől. Talán álmaitól, vagy az elismerés vágyától, amit csak töredékekben kap meg ettől az udvartól, talán az alkotás kínjától; esetleg szüksége is van ezekre az extatikus állapotokra. Hirtling István Tasso megszemélyesítőjeként kitalált valami különleges mozgást, a transz, a nappali álom és költői öntetszelgés között lebegő mozgásrendet. Ami olykor már a komikum határán egyensúlyoz, de mielőtt elmosolyodnánk, máris váltott egyet, és szeretetre méltóan élcelődik.”

Hirtling Istvánt nemzeti színházi pályakezdése az érdeklődés középpontjába állította. A folytatást azonban egy váratlan esemény zavarta meg. A Nemzeti Színház élére 1989. július 1-jével Csiszár Imrét nevezték ki, az addigi vezetőket pedig nyugdíjazták. A kedélyeket alaposan felborzolta, hogy Csiszár Imre igencsak átszervezte a társulatot, művészeket bocsátott el, művészeket szerződtetett. A felfokozott hangulatban Hirtling István az Új Tükör című lapban így nyilatkozott: „Még ma is csak annyit tudok, hogy jön egy új igazgató, aki feltehetően majd rendez is. Megeshet, hogy nem mindenben értünk majd egyet. Eddig is játszottam, s remélem, ezek után is fogok.”

Hirtling ekkor még bizakodó volt. S valóban: fontos szerepet kapott Szőke István rendezésében, Osztrovszkij Erdő (1989. december 1.) című darabjában. A siker azonban elmaradt, és Hirtling István játékát sem igen dicsérték. Sőt, volt, aki szereposztási tévedést emlegetett. De nem az előadás fogadtatása miatt döntött úgy Hirtling, hogy szerződést bont a Nemzetivel; távozása okaként a próbákon tapasztalt hangulatváltozást említette. „Ennek az időszaknak a kriminális pontja […] az Erdő bemutatója, és a próbákat körül lengő hangulat volt.”

A Madách Színház társulatához csak 1990 szeptemberében szerződött, addigra már vendégként bemutatkozott az egyik legnagyobb sikerrel futó produkcióban, Andrew Lloyd Webber Macskák című musicaljében. A Haumann Pétertől átvett szerepet Dunai Tamással felváltva játszotta 1990. január 26-tól. S talán ez is fontos: vezetőségi tagja lett az 1990. március 12-én megalakult Magyar Színészkamarának.

A rendszerváltást követő évek a színházi életben is éreztették hatásukat. Elkerülhetetlenné vált az 1949-ben szovjet mintára létrehozott színházi struktúra átalakítása. Ekkoriban kezdtek felbomlani az állandó társulatok, több művész azt választotta, hogy nem köti magát egyetlen színházhoz, hanem ügynöke segítségével szerepekre szerződik. Hirtling István is ezt az utat választotta 1991 őszén. Alapító- és legvégsőkig kitartó tagja volt a Seven Art’s Ügynökségnek. Amikor azonban Törőcsik Mari társulati tagnak hívta, hogy a frissen megalapított Művész Színház közösségét erősítse, habozás nélkül mondott igent. Életpályájának termékeny, ám annál több nehézséget tartogató korszaka kezdődött 1993 őszén, amikor az újonnan szervezett együttes megkezdte működését. A bemutatkozó előadáson, 1993. október 15-én Bertolt Brecht és Kurt Weill Koldusoperáját adták elő Taub János rendezésében. Hirtling István a Kikiáltó szerepét kapta, ő énekelte a mű talán legismertebb songját, a Cápa-dalt. A premierről szóló írások kivétel nélkül az előadás legjobbjaként említették. A leghosszabban Csáki Judit írt róla: „Jó alakításokat máris láthatunk – ebben a Koldusoperában szerintem a legjobbat Hirtling Istvántól a Kikiáltó szerepében. Hirtling nemcsak pontosan, játékosan, élve és illusztrálva énekli például a Cápadalt, hanem lazán és magától értetődő szemtelenséggel is – és éppen ez a lazaság, a fesztelenség, a játékban való feloldódás hiányzik számos más alakításból.”

Ennek ellenére ezt követően Hirtling csak néhány Művész Színház-beli bemutatóban tűnt fel; párhuzamosan a Madách Színházban továbbra is láthatta őt a közönség. (Terézvári garnizon, A vád tanúja, Lili Hofberg, Becket vagy Isten becsülete stb)

A Művész Színház megalapítása volt a rendszerváltás utáni nagy színházi átalakítások / átlakulások nyitánya. Megalapítása és megszüntetése jól példázza, hogy a forráshiánnyal küzdő fenntartó, a fővárosi önkormányzat számára a gazdaságosság az elsődleges szempont. Amikor kiderül, hogy az állandó társulat fenntartása milyen összeget emészt fel, arra a döntésre jutottak, hogy befogadószínházzá alakítják át az 1995-től ismét Thália Színház néven működő intézményt. Hirtling vélekedése szerint a gazdasági szempontok hangoztatása csak fedő érvelés volt. Ezzel védték azokat a háttéralukat, melyek a budapesti színházi struktúra sokszínűsége ellen, a közepes méretű nézőtérrel és társulatokkal rendelkező intézmények versenyhelyzetének meggyengítése érdekében jöttek létre. Ugyancsak a Művész Színház sorsára jutott egy évvel később a Székely Gábor vezette Új Színház. Beszédesek a kulturális ügyekért felelős főpolgármester-helyettes, Schiffer János szavai: „azon töprengünk, hogyan lehetne változtatni a főváros színházi struktúráján, mert nincs elegendő pénz a támogatásra. Nem szeretnénk, ha valamelyik színház csődbe jutna, és ez lehetetlen helyzetbe hozná a színészeket...” A döntés azonban csakhamar megszületett, s egy állandó társulattal rendelkező színházzal kevesebb lett Budapesten. Hirtling István osztozott a társulat sorsában: 1996-ben csatlakozott a Thália Színházművészeti Betéti Társasághoz.

A bizonytalanságokkal terhelt időszakban születtek azért nagyszerű előadások. A Művész Színház vezetősége meghívta a román rendezőt, Vlad Mugurt, aki Carlo Goldoni A hazug (1995. március 3.) című vígjátékát vitte színre. A darabot éveken át játszották. A formabontó előadásban Hirtling István Pulcinella szerepét alakította a commedia dell’arte előadásokat idéző maszkban és kosztümben, s az is a középkori színjátéktípusra emlékeztette a nézőket, hogy egy ládában kellett kuksolnia, amíg színre nem lépett. 1996-ban két bemutatót tartott az együttes – Egerek és emberek, Szerelem a Krímben –, és az épület nélkül maradt társulat a Stefánia úton, a Magyar Honvédség Művelődési Házában játszotta tovább sikeres előadásait.

Ki kell emelni Taub János rendezését, Mrożek Szerelem a Krímben (1996. október 6.) című darabját. (Ez volt a Thália Társaság utolsó bemutató előadása a Nagymező utcai épületben a teljes rekonstrukció előtt.) Hirtling ebben a színjátékban is bizonyította, képes az ábrázolt alak belső életét érzékeltetni. „Hirtling István snájdig, nemes idegenként elvonuló, szélhámos katonatisztje erőteljes karakteralakítás a méla, krími nyaralóvendégek között” – írta Metz Katalin.

A Művész Színház / Thália Színház / Thália Társaság történetének újabb fordulatára 1997 májusában került sor. Hirtling hét társával: Bánsági Ildikóval, Nagy-Kálózy Eszterrel, Ráckevei Annával, Tóth Augusztával, Bubik Istvánnal, Eperjes Károllyal és Gáspár Sándorral kivált a Tháliából, és megalapították a Kelemen László Színkört. „Az alapítók új működési formát választottak: olyan színházi igazgatókkal és rendezőkkel kívánnak együttműködni, akik egyenrangú alkotópartnernek tekintik őket.” Első bemutatójukat Taub János irányításával tartották meg: Goldoni Chioggiai csetepaté című komédiáját Szolnokon a Szigligeti Színház művészeivel közösen vitték színre 1997. december 12-én. Ezt követően Bánsági Ildikó, Gáspár Sándor, Nagy-Kálózy Eszter és Hirtling Dunaújvárosban léptek színpadra 1998. január 11-én Anton Pavlovics Csehov A medve, a Leánykérés és a Jubileum című művében. Az egyfelvonásosokat Valló Péter rendezte.

A Kelemen László Színkör tagjainak életében döntő változást hozott az Új Színházban zajló igazgatói pályázat elbírálása. A fővárosi közgyűlés ugyanis nem hosszabbította meg Székely Gábor igazgató kinevezését, mert „racionálisabb” gazdálkodást vártak el tőle; így lett 1998. január 1-jén a társulat korábbi zenei vezetője, Márta István zeneszerző a direktor. Az új igazgatónak – a folyamatos működés biztosítása érdekében – először a művészi és anyagi csődöt kellett elkerülnie. Mivel a színház hét színésze nem újította meg szerződését, Márta leszerződtette a Kelemen László Színkör művészeit. Gesztusát nem nézték jó szemmel az akkorra már egyértelműen véleményvezér, elkötelezett szaksajtó egyes szereplői. Az Új Színház repertoárjába bekerült a három Csehov-egyfelvonásos, majd 1998. november 8-án felújították a Chioggiai csetepatét. Ebben az előadásban az Új Színház tagjai egészítették ki az eredeti szereposztást.

Hirtling István ettől fogva 2012-ig az Új Színház tagja volt. Igaz, hogy eközben, mint pályakezdete óta rendszeresen, számos helyen vendégszerepelt. Az egyik legnevezetesebb, egyben legtöbb indulatot és vitát kiváltó esemény ezek közül az új Nemzeti Színház nyitóelőadása 2002. március 15-én. Szikora János rendezésében Madách Imre Az ember tragédiája című drámai költeményének több szerepét alakította. Ő volt Catullus, Rudolf császár, a Márki és a Nyegle.

Az Új Színház történetében és Hirtling István életében különös időszak kezdődött 2004 tavaszán: először Jiří Menzellel, később Szergej Maszlobojscsikovval dolgozott, s két meghatározó előadás született. Michael Frayn Még egyszer hátulról (2004. március 21.) című vígjátékával Menzel meglepetést okozott, mert elhagyta a harmadik felvonást, de így is nagyszerű előadás született. William Shakespeare Szentivánéji álom című vígjátékát először a Gyulai Várszínházban (2004. augusztus 10.) játszotta a színház, de Hirtling István csak a 2004. szeptember 25-én a Paulay utcai épületben lépett először színre Oberon szerepében. Pukkot (így szerepel a színlapon!) Eperjes Károly alakította. Almási Miklós szerint: „Kettejük párosa is komoly telitalálat: Hirtling játékkészsége beérett, itt valami sci-fi figura, tele van tudományos szerkókkal, csipeszek, üvegcsék lógnak róla (egyikben spirituszból kivehető őshüllő van), a főnök ezekben tartja csodaszereit. Egyébként posztmodern tudós, az embervilág nem is nagyon érdekli, legfeljebb kísérletezget, de azt is Pukkra bízza, és oda se figyel, mi történik: csak a cseregyerek izgatja. Aztán lassan kiderül, hogy neki is van szíve: Titániától […] nemcsak ezt a cseregyereket akarja visszakapni, de magát a nőt is vissza akarja szerezni. Majdnem elsírja magát, mikor Titánia a szamárkaland után magához tér, s valahogy nem az, aki volt: hogy lehet ennyire belezúgni egy szamárba, de még inkább: hogy fordulhat elő, hogy nekem, a tudósnak, a bosszuló »úrnak« – ez fáj?”

Hirtling István az Új Színházban sokféle feladattal bízták meg – játszott például Molière Mizantrópjában és Szép Ernő Ádámcsutka című művéből készült előadásban –, hiszen a színház, ahogyan Márta István 2009-ben a megfogalmazta: „nyitott, repertoárt játszó művészszínház”. Évente öt-hat bemutatót tartottak, s tíz-tizenkét repertoáron tartott darabbal működött a háromszázötven nézőt befogadó intézmény. Hirtling István évadonként általában két új szerepet kapott. Eljátszhatta Andrejt Csehov Három nővérében (2004. november 27.); Theraméneszt Racine Phaedrájában (2006. szeptember 30.); ő formálta meg Duperret alakját a Marat/Sade-ban (2006. december 16.); Filippo volt Goldoni Nyári kalandok (2009. április 18.) című művében; Jaques szerepében ő mondhatta el William Shakespeare híres monológját – Színház az egész világ – az Ahogy tetszik (2010. április 30.) című vígjátékban. Emellett lehetősége nyílt, hogy a Radnóti Színházban, a Vidám Színpadon, a Játékszínben, Székesfehérváron és Veszprémben dolgozzon. Részben azért, mert nem mindig kapott egyéniségéhez illő és művészi képességéhez méltó feladatot. Szinetár Miklóssal először az Új Színházban találkozott: Nagy Ignác Tisztújítás című vígjátékában, mely Parti Nagy Lajos átiratában került színpadra, a 2007. november 9-én megrendezett bemutatón Hirtling Langyos főorvosként lépett színpadra. Alakítását egyik kritikusa Darvas Iván legjobb szerepeihez hasonlította. Ezt követően Szinetár meghívta Veszprémbe, ahol Brecht és Weill Koldusopera (2011. szeptember 16.) című színjátékában Bicska Maxi szerepét bízta rá.

Az Új Színház élén 2011 végén, 2012 elején igazgatóváltásra került sor. Ekkor Hirtling István a székesfehérvári Vörösmarty Színház társulatához szerződött. A száraz adatok önmagukban félrevezethetők lehetnek. Szerencsére Hirtling beszélt távozásának körülményeiről a 168 óra című lap munkatársának: „Négy éve készültem rá, hogy elszerződjek. Meg lehet nézni, milyen szerepeket játszottam akkoriban az Új Színházban, és milyeneket másutt, vendégként. Ebben a tépelődő időszakomban történtek azok a változások a színház körül, amelyek annyi indulatot kavartak mindkét oldalon. Én sokkal kócosabbnak látom a helyzetet annál, hogy szimpla politikai deklarációkkal kommentálni lehetne. Annyi biztos: az új vezetés pályázata pusztán szakmai okok alapján is elég lett volna a demonstrációhoz, tiltakozáshoz. Nem voltam népszerű ezzel a véleményemmel. Dörner György egyébként főszerepek sorát ajánlotta, de úgy éreztem: ez a teátrum a politikai felhangoktól függetlenül sem inspirálhat már úgy, mint annak idején, amikor ideszerződtem. Márpedig a közönségre elsősorban a szerepeimmel szeretnék hatni, amelyeknek a megformálásához nyugodtabb színterek kellenek.”

Hirtling színészi habitusát jól jellemzi székesfehérvári bemutatkozása: először egy Ray Cooney-vígjátékban (Család ellen nincs orvosság, 2012. június 2.) láthatta a közönség, majd Herczeg Ferenc Bizáncának (2012. november 17.) főszerepét, Konstantin császárt alakította. Ezzel a premierrel új korszak kezdődött a színművész pályáján – életében először lett vidéki társulat tagja. S ez nem csak azt hozta magával, hogy egészen más jellegű repertoár várta, az előadásszámok is jóval alacsonyabbak lettek, tehát egy-egy szerepet nem játszhatott éveken át. A fehérvári premierekkel párhuzamosan számos fővárosi produkcióban is feltűnt a Pinceszínházban, a Rózsavölgyi szalonban, és újra a Radnóti Színházban. Egyik, számára legjelentősebb alakítása éppen a Nagymező utcai játszóhelyhez fűződik: Valló Péter rendező, aki tizenöt alkalommal, tehát legtöbbször rendezte Hirtlinget, Brack bíró szerepére hívta Henrik Ibsen Hedda Gabler (2013. december 22.) című darabjában. „Hirtling István Brack bírója visszafogottan kaján, mégis kiválóan alakítja a visszataszítóan nyerészkedő jogász karakterét” – írta a Heti Válasz kritikusa.

De Székesfehérváron – Szikora János igazgató társulatában – is jelentős prózai és zenés feladatok várták. A világirodalom egyik legismertebb művét, A fösvény című Molière-vígjátékot Hargitai Iván alkalmazta kortárs színpadra, s a hazai színházi szokásokkal szembe szállva Hirtling Istvánra osztotta a címszerepet. Igaz, hogy nem hagyományos bemutató született. Hirtling így foglalta össze az előadás lényegét: „Nincs semmi archaizáló a darabban, mai díszletben játszódik, mai eszközökkel. Az adósságcsapdáról, a családon belüli erőszakról és még a pedofíliáról is beszélünk, amikor felvetjük a kérdést, hogy a javakorabeli férfi miért hiszi, hogy csak egy húszéves leány teheti boldoggá. Ezt tényleg el lehet hinni? Tényleg tiszták az érzelmeik, esetleg a fiatal hölgy fülében csábítóan csilingel a krajcár?”

Ugyanebben az évadban került színre Alan Jay Lerner és Frederick Loewe musicalje, a My Fair Lady (2014. február 15.), melynek sikerét Radnay Csilla Elizája mellett elsősorban Hirtling István Higginse biztosította. De Torma Gedeon szerepét is remekül alakította Kocsák Tibor és Somogyi Szilárd Abigél című musicaljében, mely Szabó Magda regénye nyomán készült. A Budapesti Operettszínházban vendégként játszott produkciót a Szegedi Szabadtéri Játékokon (2015. július 10.) és a Vörösmarty Színházban (2016. április 17.) is láthatta a közönség.

A 20. század végén és a 21. század elején a monumentális, népszerű, a széles tömegekhez szóló előadások mellett fontossá váltak az intim térben játszódó, a színészek fizikai és szellemi közelségére építő színjátékok. De nemcsak a főváros ismert kamaraszínházi játszóhelyein láthatott a közönség ilyesfajta bemutatókat, mint az egykori Várszínház Refektóriumában, az Új Színház Bubik István Stúdiószínpadán, a Rózsavölgyi Szalonban, Szikora János igazgató arra törekedett, hogy a székesfehérváriak is részesüljenek az élményből. Ennek a törekvésnek a szellemében játszotta el 2015-ben Hirtling Abel Znorko, Nobel-díjas író szerepét Éric-Emmanuel Schmitt Rejtélyes viszonyok című alkotásában, majd 2016-ban Edgar kapitányt Friedrich Dürrenmatt Play Strindberg című művében. Ráadásul a székesfehérvári színházban a rendező gárdát erősítette a kortárs modern magyar tánc- és mozgásművészet egyik legsokoldalúbb alkotója, Horváth Csaba. A koreográfus–rendező a fizikai színház nyelvén vitte színre a thébai mondakör eseményeit (Jon Fosse–Szophoklész: Halál Thébában, Kozák András Stúdió, 2017. december 15.) Hirtling István Kreón szerepét kapta, s megbirkózott a merőben új feladattal. Nem ragaszkodott színészi presztízséhez, hátra hagyta múltbeli gesztusait, s elfogadta a rendező rendszerét, amivel sikerült megteremtenie a thébai király alakját.

Jelentős kihívást jelentett Bank Tamás és Horgas Ádám felkérése egy gurulósszékbe kényszerült milliomos szerepének eljátszása, amely túl a kétszázadik előadáson korábbi többszázas szériáinak egyik rekordere lett. (Olivier Nakache–Éric Toledano: Életrevalók. Rendezte: Horgas Ádám. Játékszín, 2017. február 4.)

Hirtling István egy évad vendégeskedés után – Pass Andrea A vándorkutya című nagysikerű előadásában Vilmos szerepét alakította nagy játékkedvvel – 2019-ben Eszenyi Enikő hívására a Vígszínházhoz szerződött. Új társulatában nemcsak Valló Péterrel dolgozhatott együtt (Hanoch Levin: Krum, Pesti Színház, 2023. október 7.), ifjabb Vidnyánszky Attila két rendezésében is szerepelt (Vecsei H. Miklós–Jacques Prévert: Szerelmek városa, 2021.szeptember 4.; Hubay Miklós–Ránki György–Vas István: Egy szerelem három éjszakája, Pesti Színház, 2022. december 17. Végzős egyetemi hallgatókkal játssza Fix felügyelő szerepét, Divinyi Réka–Csorba Lóránt–Jules Verne: 80 nap alatt a Föld körül. Rendezte: Magács László, Pesti Színház, 2023. február 11.)

Hirtling számára az utóbbi évek munkái közül Friedrich Schiller Ármány és szerelem című művének epizódszerepe vált a legérdekesebbé. A grúz David Doiasvili rendezői koncepciójának szellemében tovább kellett gondolnia a reá osztott szerepnek, a herceg komornyikjának történetét: Ez maradéktalanul sikerült, ahogyan a 2024. március 9-én bemutatott előadásról született beszámolóban olvasható: „A háborúellenesség a Hirtling István által alakított komornyik személyében ölt alakot, ő a polgárság szószólója, aki szembesíti Lady Milfordot a nagyvilágban zajló eseményekkel: az utcáról összeszedték a fiatalokat, hogy besorozzák és elvigyék őket a háborúba. Az országban statárium lépett életbe, és az ellenállókat nyilvánosan azonnal kivégzik, amely során ő is elvesztette két fiát. Hirtling a zsebéből egy festékszórót vesz elő, majd a Lady előtt egy papírra írni kezdi a Kein Krieg feliratot, melyet zászlóként lenget maga előtt.”

Hirtling István pályaképéhez szorosan hozzátartozik az a Márai-életműsorozat, melyet Mészáros Tibor szerkesztésében 2014. április 10-től adnak elő, s immár több mint száz előadásra került sor szerte az országban és külföldön. A Márai munkásságát kutató és hagyatékát gondozó irodalomtörténész tematikus összeállításait Hirtling felolvasása teszi élményszerűvé a közönség számára. Ám a színész interpretációja nem pusztán irodalmi részletek idézése és illusztráció. Hirtling – családi gyökerei, neveltetése, értékrendje, életfilozófiája miatt – érzékenyen, morális kapaszkodókat keresve viszonyul a Márai-írásokhoz, s képes közelebb hozni a 21. század emberéhez azokat a műveket, melyek ugyan a két háború közötti magyar polgársághoz szóltak, s évtizedeken át tiltottak voltak, tilos volt róluk beszélni Magyarországon, de a művész nézete szerint az 1989-et követő esztendők után a 20. század humanistájának életművét végre méltán tekinthetjük a magyar irodalom klasszikusai között.

[2024]