Horváth Péter

Ha bevallja, ha nem, mindenki jobban szereti az egyutú, könnyen skatulyázható embereket, illetve alkotókat. A fent nevezett fotóművész életében semmi nem úgy alakult, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Bajai amatőrként országos babérokra vágyott, fel is került Budapestre, ami tudvalevőleg maga Amerika volt az érvényesülni vágyó ifjú fotótitánoknak. Vízügyi szakfényképészként fotóriporter szeretett volna lenni. Sikerült neki. Fotóriporterként meg folyamatosan művészkedik, s ez sem elég: vén fejjel áttanul a digitális képkészítésre. Hát ember legyen a talpán, aki kiismeri magát rajta! Az a klasszikus fajta fotóriporter, aki mindig projektekben, sorozatokban, fotóesszékben gondolkodik, s mégis, egyre inkább lesz önálló útja az analóg fotóeljárásokkal, mechanikus montázstechnikával, és ugyanezek számítógépes változataival átalakított fotó, melyben néhány motívum, formai és tartalmi elem újra és újra felbukkan.

Horváth tipikusan nagyvárosi fényképész, a végleges vagy időleges hontalanság, az otthontalanság érdekli, ezen belül is a lakótelep, a főváros szakadtabb részei, az itt élő emberek, az ide érkező kubai vendégmunkások jelentették és jelentik témáinak hangsúlyosabb részeit. És persze mindenekelőtt önmaga. Nincs a magyar kortárs fotográfiában még alkotó – talán csak az egy Baranyay Andrást leszámítva –, aki ennyiszer jelenne meg saját képein. Kérdés persze, hogy ez ő maga-e, vagy csak egy nagyon hasonlító maszk, ami mögé könnyedén el lehet bújni. Egy egész életre. Mert ki az, ki állítja, hogy ismeri, kiismerte Horváth Pétert? Mosolygós, halk, udvarias és ugyanakkor meglehetősen önfejű, határozott. S az egészet átszínezi egy mindig jelenlevő ironikus felhang. Bírom a stílusát, s bár életének szinte minden momentumáról van több-kevesebb ismeretem, őt magát igazából nem ismerem, nagyon nem. Feltűnően nem. Ha van valaki, aki még rengeteg meglepetést tartogat(hat) a pályáján, az valószínűleg ő. Mondják róla, hogy nem a szenzációhajhászás, hanem a finom hangulatok, nüansznyi apróságok hiteles megragadása az erőssége. Mondják róla még azt is, hogy a bizonytalanságba, ideiglenességbe szorult ember méltatlan helyzeteit fényképezi. Meg azt is, hogy halkan fényképez, ami persze nem azt jelenti, hogy különleges, néma Nikonja lenne, hanem csak úgy fényképez, ahogy él, kevés feltűnéssel, hőbörgés és szaftos történetek, kalandos esetek nélkül. Ha ezeket mondják, nyilván igaz is. Meg még sok minden más is. Bemozdulások, dupla expozíciók, infravörösre érzékenyített nyersanyag, erre átalakított fényképezőgép, a vakuk adta lehetőségek maximális kihasználása jellemzi azokon a képeken, ahol nem elégszik meg pusztán az általa meglátott pillanat adta hatással. A magyar fotóművészek közül az elsők közt vette teljes alkotótársként maga mellé a számítógépet, s tette ezzel könnyebbé, ugyanakkor egyértelműbbé azt a tevékenységét, melynek során a valóságból egy új, egy kreált „HáPés" világot formál.

Vidéki gyerek, aki ott a déli végeken azt hitte, a sajtó a mennyország. Szakképzettség nélkül bekerült egy sötétkamrába, ahol nyolc év magány várta, de megtanult fényképezni. Amatőr sikerek, MTI-gyakornokság, ám ő mégis a nyomtatott sajtóra vágyott. Magyar Ifjúság, Népszava, Képes7 – Féner Tamás hívta ide rovatvezető-helyettesnek, s hamar megtanulta, hogy alkalmatlan mindenféle vezetési feladatra. Az első éves születésnapi borítót „HP" és Kerekes Gáborral közösen csinálták. Visszakerült a Népszavához, onnantól már csak a jegyzetfüzetéből emlékszik, hogy mely magyar sajtóterméknél nem fordult meg hosszabb-rövidebb ideig. Az egész (hosszú) sajtótevékenysége mellett párhuzamosan dolgozott a művészi anyagain is, kiállításokon vett részt, könyvei jelentek meg, díjakat kapott… Ezt az egészet úgy nevezte, hogy ez volt a „magam dóga". Valamennyi kiállítását, albumát tekintve is csak nagyon kevés olyan képe van, amely a hivatalos szerkesztőségi munka során készült.

Nyugdíjasként még sokkal többet fotózik, mint azelőtt. Egész életében kísérletezett, analóggal is, digitálissal szintén, manipulálta a fényképezés során kapott képet, mert zavarta, hogy a valóság, amit lefotózott, nem akar olyan lenni, mint amilyennek ő elgondolta.

Már a kezdetekben is ugyanúgy élt a grafikus fotóeljárásokkal, tónusredukciókkal, szolarizációval, montázstechnikával, labor- és felvételi trükkökkel, manipulációkkal, mint mostanában a számítógéppel átalakított, újraalkotott fotóinál. Nem akarja pusztán a konkrét, egyedi helyzeteket dokumentálni, ezekkel a belenyúlásokkal, változtatásokkal emeli – vagy próbálja átemelni – az általánosba mindazt, amire egyébként nagyon érzékeny antennái figyelmeztetik. Kiszínesedett, nem a nagyítógépnél zsonglőrködik, hanem a monitorjai előtt, de abbéli szándéka, hogy a számára túl szimpla valóság több elemét, rétegét egymásra tolja, s ezzel egy térben és időben kevésbé konkrét, de sokkal inkább egyetemes képi szituációt hozzon létre, az megmaradt. Aztán – talán csak azért, hogy megcáfoljon – visszatért most készülő új anyagaiban a fekete-fehérhez, kevesebbet trükköz és még nagyobb empátiával fényképez embereket, családokat az otthonuk falain belül és néha kívül is.

Nincs nagy változás. Fotókat csinált egykoron és most is, fotókat, melyekben néhány motívum, formai és tartalmi elem újra és újra felbukkan. HáPé ezt mondja kellő komolysággal magáról: „Kedvenc motívumaim az utak, amelyek nem visznek sehová, a tárgyak, amelyek már nem használhatók semmire, az ablakok, melyek nem nyílnak sehová. Realista vagyok."

***

A hatvanas évek elején kezdett fényképezni. „Kezdő koromban, vízügyi fényképészként úgy éreztem, széklábak faragására kényszerítenek, csak amikor belecsöppentem a sajtófotográfiába, akkor döbbentem rá a dokumentarizmus létjogosultságára. Világéletemben zavart azonban, hogy a valóság olyan, mint az életben, s így kezdtem ragasztott fotómontázsokat készíteni." (Ditzendy Attila: A digitális évezred küszöbén. Napi Magyarország, 1999. június 9.) Ezért már első fotóin is bele-belenyúlt a fényképeibe, eltorzította, redukálta a tónusrendet, bemozdította modelljeit, több expozíciót engedett rá egy negatívra, több negatívot nagyított egy papírra… Már 1981-ben (hol volt még komputeres képcsinálás!) ezt írta róla Fáber András: „Fotóin nagy szuggesztivitással ötvöződnek lírai és groteszk elemek, s aki avatott mestere a metaforikus képépítésnek. Szétszereli, majd – a fotótechnika sajátos eszközeivel, az életlenség, a bemozdulás, a montázs alkalmazásával – újra összerakja a mindannyiunk által érzékelt mindennapi valóságot (egy-egy utcarészletet, szobabelsőt, emberalakot, arcot, használati tárgyakat), s a motívumok merész egymásra vonatkoztatásával felfedezi a tapasztalható mögött a sejthetőt, a nyilvánvaló dolgok mögött a kétségbe vonhatót, a kézzelfogható mögött a megfoghatatlant, a banális mögött a rendkívülit. Ha szükségesnek tartja, biztos kézzel merít a festészet eszköztárából is, a képein jól megfér egymás mellett a barokk csalóka naturalizmus és a szürrealista képzettársítás." (Fáber András: Horváth Péter fotói. Új Tükör, 1981. V.24. 21. sz. 4.o.) Ezek olvastán már a legkevésbé sem csodálkozhatunk, hogy számítógépes művészetéről, mely ez irányú munkásságának szerves folytatása, így vall: „Különféle valóságelemeket egyetlen képen belül helyezek egymás mellé. Ehhez a számítógépet hívtam segítségül. A komputer inspirál, és lehetővé teszi, hogy akárhány lépést megismételjek munka közben…" (I.m. Ditzendy) „Korai művei nyugtalanítóan egyszerűek. Érződik rajtuk, hogy valamit kutat a látvány mélyén…" (Gera Mihály: 7. kiállítás. Katalógus, Ernst Múzeum, Bp. 1986.) „Kedvenc motívumaim az utak, amelyek nem visznek sehová, a tárgyak, amelyek már nem használhatók semmire, az ablakok, melyek nem nyílnak sehová. Realista vagyok." (D. Magyari Imre: Ál/arcokká vált montázsok. Népszava, 1999. június 7.) „A pillanat adott. A látvány a filmszalagra rögzül. Aztán következik ő. Aki fotográfus ugyan, ám képei mégis többek egyszerű fotóknál. Sokszor nem elégszik meg az általa meglátott pillanat kiváltotta hatással. Pár éve komputer segítségével nyernek új külsőt felvételei, megtartva mégis az eredeti, Horváth Péter-i tartalmat és jelentést." (Kiskegyed, 2000. 11. 24.)

Horváth gimnazista kora óta fényképez. 1963-ban ragasztott fotómontázsok jellemezték, kísérletek, önarcképek. Technikai lehetőségei behatároltak, a képek az akkori kritika szerint nem fotószerűek. Közben (1972-ig) üzemszerűen fényképezett a bajai Vízügyi Igazgatóságon, elsajátítva a fényképezés technikai alapjait. Ezzel egy időben fotóriporterként is debütált, a Bajai Hírlap munkatársa és az MTI Fotó bajai tudósítója volt.

1964-től a bajai Duna Fotóklub tagja – ugyanitt később vezetőségi tag is – lett, ennek 1964-es jubileumi kiállításán szerepelt először képeivel a nyilvánosság előtt. Az első országos sikerét a Magyar Fotóművészek Szövetsége 1965-ös nívódíja jelentette. Ettől az évtől – bajai elfoglaltsága mellett – a Kecskeméten megjelenő Petőfi Népe fotótudósítója volt.

A hatvanas évek végén a ragasztásos montázstechnikát felváltotta egy kémiai képmódosító eljárásokkal operáló, szociografikus érzékenységű stílus. Ekkor használt először kemény, tónustalan nyomdaipari filmeket, izohéliát, szolarizációt, szendvicsnegatívokat. Baján előképzés nélkül, autodidakta módon, munka közben tanulta meg a szakmát. A közvetlen környezetét fényképezte, a laborban pedig folyamatosan technikai kísérleteket végzett. Ebben az időben főleg fiatalokat, kortársait fényképezte, szinte beavatkozás nélkül, dokumentarista módon. (Például Kégli, Motoroslány, Miért, Beat-nemzedék című képei.) „Korai munkái látszatra nyugtalanítóan egyszerűek. Érződik róluk, hogy készítőjük valami után kutat a látvány mélyén. Előbb igyekszik puritánul, szinte eszköztelenül fogalmazni. Felvételein alig találni fölösleget, elhagyhatót, hanem csupán a látvány lényegi részének kiemelését, fölmutatását. Később azonban fényképein feltűnnek a formai újítások; a korszerű technika kínálta szinte minden eszközt kipróbált, fölhasznált." (I.m.: Gera: 7. kiállítás.)

1978-ig a Magyar Távirati Iroda fotós munkatársa volt, az itt adódott technikai és kapcsolatteremtési lehetőségek nyomán riportkönyvet illusztrált. (Moldova György: Akit a mozdony füstje megcsapott. Szerk. Kardos György. Magvető, Budapest, 1984.) Az Újpalotai lakótelepről szóló könyvtervével az MFSZ könyvpályázat megosztott első díját nyerte (Korniss Péter Erdély című könyvével). Albérlő volt Újpalotán, végzős a MÚOSZ iskolán, és a lakótelepi anyag volt a diplomamunkája. Zinner Erzsébet, a szövetség főtitkára, a bíráló bizottság egyik tagja ezt mondta neki: gyönyörű a könyved, de ugye nem gondolod komolyan, hogy ez megjelenhet? „A makettet ma is őrzöm, és visszamentem fényképezni."– mondta.

A Fészek Klubban bemutatott Női munkásszálló című kiállításának képei a szociofotó hagyományait követik. Tiszta dokumentarizmus, beavatkozások nélkül. Szavai szerint „Az egész kiállítás egy harminckét képből álló montázs" Szociófotókat készített május 1-jén (1980). Fényképezett női munkásszállókon. „MTI-s voltam, szabadságon, kölcsön kisfilmes géppel. Kiállítás a Fészekben. Utána leközölte a Tükör, képriportnak előadva. Eredmény: elbocsátották a gondnokot."

1976-ban lett a Fiatalok Fotóművészeti Stúdiójának tagja, és 1979. júliustól 1980. februárig a titkára. (Lemondása után utóda Tímár Péter lett.) 1978 és 1985 között a kor egyik legjobb hetilapjának, a Magyar Ifjúságnak a fotóriportere, majd képszerkesztője volt.

1980 és 1981 között a kiskunfélegyházi és Budapesten a Duna galériabeli kiállításokon a riport- és szociofotó mellett megjelennek a többszörös expozícióval (multiexpozíció) készült képek. A témaválasztás és az az attitűd nem változott, csak mélyült a jelentés a többszörösen egymásra fényképezett, időben eltolt valóságrétegek használatával. „…fotóin nagy szuggesztivitással ötvöződnek lírai és groteszk elemek, avatott mestere a metaforikus képépítésnek. Szétszereli, majd a fotótechnika eszközeivel, az életlenség, a bemozdulás, a montázs alkalmazásával újra összerakja a mindannyiunk által érzékelt mindennapi valóságot, egy-egy utcarészletet, szobabelsőt, emberalakot, arcot, használati tárgyakat, s a motívumok merész egymásra vonatkoztatásával felfedezi a tapasztalható mögött a sejthetőt, a nyilvánvaló dolgok mögött a kétségbe vonhatót, a kézzelfogható mögött a megfoghatatlant, a banális mögött a rendkívülit. Ha szükségesnek tartja, biztos kézzel merít a festészet eszköztárából is, képein jól megfér a barokk és a szürrealizmus…" (I.m. Fáber)

1982-ben részt vett a nagybaracskai szociofotós táborban. (Tanítójának vallja őt Gyulavári József szociofotós.) Nagybaracskán tovább kísérletezett egy új műfajjal: dupla expóval készült dokumentarista szociófotókkal. „A helyet, ahol ezek a képek készültek, Átmeneti Szállónak hívták. Kis szobányi ideiglenes otthont kaptak itt azok, akiknek reménye se nagyon lehetett, hogy saját fedél legyen a fejük fölött. Elfért pár emléktárgy, néhány könyv, de mindez olyan szívszorítóan átmeneti volt, hogy a hagyományos technikát szűknek éreztem hozzá. Bár tudom jól, hogy Bresson vagy Kertész egész életműve bizonyítja, létezhet egyetlen csodálatos pillanat, amiben benne van múlt, jelen, jövendő, az én megoldásom az volt, hogy több idősíkot rétegezek egy negatívra. Elmondtam ezt a modelljeimnek is és nagyon jó érzés volt, hogy pontosan értették, miről szólnak a képek és együttműködőek voltak, Jó néhányan eljöttek az Ernst Múzeumbeli kiállításra is." (Horváth Péter akadémiai székfoglalója. 2016, 4. o.) „Némi malíciával egyik kritikusát idézi önmaga jellemzésére, miszerint ő a legöregebb fiatal fotográfus. Saját szavai szerint nem kíván gyönyörködtetni képeivel, s már nem hisz abban, hogy a fotó igazat tud mondani, de törekszik arra, hogy munkáival mégis ezt tegye." (II. Nagybaracska 1982. Katalógus, 21–24. o.)

1986-tól Horváth a Képes 7 hetilapnál dolgozik három teljes éven keresztül. Itt jelent meg az első címlapfotója. Majd a Képes7-ben kétoldalas képriportok és kreatív címlapok jelentek meg tőle, gyakran a kor egyik legjobb fotográfusával, Kerekes Gáborral együtt dolgozva.

A 7. kiállítás – Fényképek a nyolcvanas évekből (Kubai vendégmunkások, Lakótelep) című kiállításáról: „Erőteljes érdeklődés a szociofotó, a fényképezőgép segítségével elemezhető társadalmi folyamatok, ellentmondások iránt – majdnem pályakezdése óta érvényes ez a megállapítás Horváth Péterre… Felváltva ír hűvösen tárgyilagos szociográfiát, s alanyi költőként szonettet, sőt tanulmányokat magáról a fotográfiáról. Nem választhatók szét az érdeklődési körök, a szociofotó, a lírai fogalmazásmód, és a fotó lehetőségeinek racionális elemzése többnyire együtt jelentkezik. Ettől sajátosak, jól felismerhetőek Horváth Péter képei […] A sivár lakótelepi környezet ábrázolása –mint valódi életre alkalmatlan, személyiséget, kapcsolatrendszert torzító, tehát lényegében irreális tér bemutatása, nagy szerepet kap Horváthnál…" (P. Szabó Ernő: 7. kiállítás. Fotóművészet, 1986. 2. sz.) A kiállítást Sváby Lajos nyitotta meg: „A bizonytalanságba, ideiglenességbe szorult ember méltatlan helyzeteit fényképezi Horváth Péter. Képei sohasem hangosak –képzavart alkalmazva tudom csak elmondani, mit művel: halkan fotózik. Részvéttel fotózik, de úgy, hogy még sincsen kívül ő sem." (In 7. kiállítás. Kiállítási katalógus. Eger, 1987.) „Töprengésre hajlamos, önmagával sokat vívódó fotográfusunk ritkán ad alkalmat arra, hogy alkotói világába betekinthessünk […] Korai művei nyugtalanítóan egyszerűek. […] Az igazsághoz akkor kerülhet közelebb, ha a valóság mélyebb rétegeit hozza felszínre a fotográfia kínálta eszközök, lehetőségek sokoldalú alkalmazásával. […] Felismerhető valóságelemekből építkezik, de mindig elmozdítja egy kissé őket – ahogyan ő mondja, szétszedem, amit látok, és újra összerakom. […] Jó példák erre azok a fényképei, amelyeken az emberek mint tünékeny, elmosódott, csak részleteikben azonosítható alakok tűnnek fel, ezzel adva alkalmat arra, hogy ne csak az egyediről, hanem az általánosról mondhasson véleményt…." (I.m. 7. kiállítás. Gera Mihály: Előszó.)

„Horváth Péter kenyérkereső foglalkozására nézve fotóriporter. Méghozzá a jelesebbek közül való. Riportfényképeit sajátos világlátás, szokatlan képi fogalmazás jellemzi. Ez vitathatatlan tény. Ám úgy gyanítom, a legtöbb gondot éppen a hivatása okozta neki. Bizonyára hosszú időbe tellett, amíg ezt az általában nagy föltűnést keltő tevékenységet a maga visszahúzódó, könnyen sérülő egyéniségéhez igazította. Mindig is nehéz volt elképzelnem őt, amint száguldozik, tülekedik, mint egy vérbeli eseményvadász, hol itt, hol ott tűnve fel; a fényképezőgép pedig csattog a kezében, mint a géppuska. Bennem más kép él róla. Úgy képzelem, ha ő meglát valamit, megáll, mielőtt lefényképezi, elgondolkodik, majd alaposan megvizsgál mindent, mert nem az eseményre kíváncsi, hanem arra, ami az esemény mögött van; az okozatnál sokkal jobban érdekli őt az ok. Éppen ezért Horváth Pétert, közel huszonöt éves ismeretségünk kezdetétől fogva, mindig töprengő fotográfusnak tartottam." (I.m.: Gera: 7. kiállítás.)

Az 1990-es években kezdett komputeres montázstechnika egyenes folytatása az eddigi útjának. „A digiális technikát szinte nekem találták ki. Amit egybeképzeltem, azt össze is tudtam hozni egy képen belül. Az első digitális gépemet a Westel fotópályázaton nyert díjamból vettem. Ekkor készült a Manóbeli kiállítás és a MÁS-KÉP album, ami ha jól tudom, az első ilyen volt nálunk." (H.P. szóbeli közlése, 2016. május) „Foglalkozásomra nézve sajtófotós vagyok, mindig is az akartam lenni. Az emberi sorsok érdekeltek, leginkább a társadalom perifériáján tengődőké. A hírügynökségi munkában használt legfontosabb kulcsszavak a ki, mit, mikor, hol? Engem egyre gyakrabban zavart, hogy nem tudok választ adni a számomra legfontosabb kérdésre: miért? Úgy gondolom, a történésekből kiragadott egyetlen pillanat sokszor inkább elfedi, mint megmutatja a valóságot. Ezért kezdtem fotómontázsokat csinálni, később többszörös expozícióval, idősíkokat egymásra rétegezni. A komputer segít abban, hogy darabjaira szedjem a látványt és újra összerakjam, de nem tekintem a számítógépet képalkotó eszköznek. Igyekszem a legújabb eljárásokat felhasználni, mint például az infravörös fényképezés, de kerülöm a technikai zsonglőrmutatványokat. Akkor érzem jónak egy-egy képemet, ha megmarad az eredeti fekete-fehér fotó valószerű hangulata, de a nézőben felmerül a kérdés; tényleg igaz, amit látok? Az eszközeim sokat változtak az évek során, de most sem akarok mást, mint kezdő fotóriporter koromban, a látszat mögött a valóságot megmutatni. Még akkor is, ha ez szinte reménytelen. A klasszikus fotoriporteri és képszerkesztői munka mellett dolgoztam vendégelőadóként a Kaposvári Egyetem Fotográfia tanszékén. Az utóbbi években főleg portré, divat, csendélet és illusztrációs munkákat csinálok, saját műtermi eszközeimmel." (www.studio-h.hu)

„Pályáját, immár több mint három évtizede, egyszerre határozza meg a sajtó, a fotó, mint művészet és a technikai újdonságok iránti érdeklődés […] számítógép segítségével készült fotográfiáival a fotós vissza-visszatér korábbi munkálkodása helyszíneire. Konkrét és átvitt értelemben is, jó néhány képének olyan motívum a kiindulópontja, amelyet 10-15 éve már fotografált vagy éppen az akkori kép jelenti az alapot […] Horváth Péter művei azok közé az alkotások közé tartoznak, melyek erőteljesen átalakítják a kiindulópontul szolgáló fotográfiát. »A létezésem eleve beavatkozás, beavatkozom, minden lehetséges módon, de abban az illúzióban ringatom magam, hogy így kerülök közelebb az igazsághoz.« A korábbi és a mai képek között mindössze az a különbség, hogy míg a hagyományos sötétkamrában készültek vegyszerek és anyagok kölcsönhatása eredményeként, a számítógépes fotográfiák a program törvényszerűségei szerint alakulnak. […] Az a sajátos montázstechnika, amely Horváth korábbi munkásságát is jellemezte, gyakorlatilag korlátok nélkül alkalmazható a számítógépen." (P. Szabó Ernő: Töredékek a századvégről. Horváth Péter számítógépes montázsai. Fotográfia, 1997. 8. sz. október 12–17. o.)

Horváth 1999-ben lett a MÚOSZ Fotóriporter Szakosztályának tagja, háta mögött számos lappal, melyekben dolgozott. Ha összefoglalnám nagyjából kronologikusan, akkor a Bajai Hírlappal, a Petőfi Népével kezdeném, aztán az MTI, mely az egész sajtót látta el képekkel akkoriban, majd Magyar Ifjúság, Népszava. Képes 7, Anna Magazin, Európa, Mai Nap, Reform, Kiskegyed. „Szinte egész életemben fekete-fehérre dolgoztam, az MTI-ben annak idején rákényszerültem, hogy használjak néha színes nyersanyagot, de nem szerettem. Január elseje óta vagyok a Reformnál, itt mindent színesre fényképezünk. […] Jó ideje nyomon követem a falfestők, a grafiti rajzolók tevékenységét. Már elértem náluk, hogy előre szólnak, ha készülnek valamire […] a másik társaság a testfestők, akik elégedetlenek azzal a szürke világgal, mely körülvesz minket, és a maguk módján kiszínezik…" (SZ.K.J.: Min dolgozik Horváth Péter fotográfus? Fotó. 1995. január.)

2016 óta a Magyar Művészeti Akadémia levelező tagja. Jelenlegi munkái: Alkonyzóna – mely egy többrétegű cím: „Utal a technikára, amit használ és utal arra, hogy szorongató a világ, ami körülvesz. A közeg abszurditását csak iróniával lehet elviselni. Igyexem röhögni azon, amitől szorongok." – és Az otthon melege. Ezt írta róla nekem: „Új együttélési formák vannak kialakulóban, alapvetően megváltozott az egyén és a kis társadalmi csoportok viszonya. Virtuális terek váltották fel a valós közösségeket, átstrukturálva, sok esetben felszámolva létező társadalmi kapcsolatrendszereket. Az internet, a facebook, a twitter, a youtube és a többiek látszólag átjárást teremtenek a kulturális és politikai határokon, de ez inkább illúzió, ezek nem igazi élő kötődések. A magány, az izolálódás, az elidegenedés ma újra fontos társadalmi probléma, megkockáztatom, súlyosabb, mint a múlt század második felében volt. Ez egyfajta dokumentációja ennek a hangulatnak. A technika digitális, de igyekeztem minden sallangtól megszabadulni. A képeken ott vannak a barátaim, aki a pincében talált otthont, volt tanáraim, a modell, aki festő szeretne lenni, az ismert művész, aki erődítményt csinált az otthonából és a computerszerelő, aki a műhelyében érzi otthon magát."

[2016]