Hunyadi László

Hunyadi László a kortárs erdélyi szobrászat egyik meghatározó egyénisége, hat évtizedet átölelő alkotói munkássága különösen az emlékműszobrászat, a köztéri monumentális plasztika, illetve kisplasztika (kül- és beltéri emlékplakettek, domborművek, portrék, mellszobrok) területén teremtett maradandót. Nem csak művészi, eszmei, de mennyiségi szempontból is kiemelkedő az, amit − főleg az utóbbi negyedszázadban − létrehozott, programszerűen gazdagítva sajátos nemzeti panteonját, évente több identitás-erősítő művel pótolva azt a hiányt, amit a történelmi, társadalmi körülmények (impériumváltás, kommunista diktatúra, többségi önkényuralom) a trianoni döntés óta a térségben elmélyítettek. Mintegy félszáz köztéri alkotása Erdély számos vidékén közösségi emlékhellyé vált, magyarországi és más, magyarlakta Kárpát-medencei településeken is tanúsítják a szobrász emberközpontú, a hagyományokhoz alkotó módon ragaszkodó, egyéni hangú művészetének kvalitásait.

Hunyadi annak a tehetséges nemzedéknek lett jelenleg is aktívan alkotó, közkedvelt vezéregyénisége, amelyik még a tradíciókat őrző erdélyi falvakban gyerekeskedett, ahol ösztönösen szívta magába és raktározta el örök életre a népi kultúra és mesterségek tiszteletét, a kézi munka becsületét. Értékrendjébe szervesen illeszkedett a népművészet, az elődöktől örökölt tárgyi és motívumvilág, mindenekelőtt az, ami szülőhelyén, a Kisküküllő mentén körülvette. Érthető, hogy amikor tehetségét kiváló mesterek – Bandi Dezső, Bordi András, Barabás István, Piskolti Gábor, Izsák Márton Marosvásárhelyen, majd Kós András, Vetró Artúr, Szervátiusz Jenő, Ion Irimescu a kolozsvári egyetemen – kiművelték, alapos szakmai tudással, szakismeretekkel és tájékozottsággal felvértezték, önmaga számára követendőként egyértelműen a bartóki, kodályi utat választotta. Ebben a törekvésében a falusi emberekkel, paraszti közösségekkel később is folyamatosan fenntartott kapcsolata még inkább megerősítette. Pályájának minden szakasza tükrözi ezt, de azt is, hogy mindvégig a nagyvilág művészeti jelenségeire is figyelt, és amit azokból arra érdemesnek vélt, alkotói elképzeléseihez igazítva saját művészetébe is beépítette. Az életmű egészét azonban a gyökerekhez való kötődés, az elődökhöz, a tőlük átvett és a kortársaknak továbbadott nemes eszmék iránti hűség, a humanista, figuratív, realista elkötelezettség jellemzi. Ilyen vonatkozásban művészi kiteljesedésének a pályaíve töretlen, de a múlt század ötvenes éveiben bekövetkezett indulásától napjainkig munkásságának volt néhány jól elkülöníthető, jellegzetes időszaka, miközben foglalatosságai között gyakran mutatkoztak átfedések. Bizonyos periódusokban több dolog is izgatta, egyazon időben szobrok, ötvösmunkák, ékszerek is kerültek ki a keze alól. A műfajokat, anyagokat olykor ma is kedve szerint váltogatja. A kőfaragást, amit mindig szívesen művelt, általában fiatalabb éveiben választja a szobrász. Hunyadi is elsősorban a debütálása utáni tíz-tizenöt esztendőben dolgozott kővel. Aztán ahogy szigorodott a diktatúra, az erdélyi magyar szobrászművészek előtt egyre inkább szűkültek a lehetőségek. Hunyadi se tehetett mást, áttért az ötvösségre. Fémipari ismereteit is kamatoztatva, mélyen beásva magát a nagy múltú erdélyi ötvösmesterség hagyományaiba, két évtizeden át változatos fémmunkákon, rézdomborításokon, majd klasszikus szépségű ékszereken teljesedett ki művészete. A rendszerváltozás vetett véget ennek a − művész nyilatkozata szerint − túl hosszú intermezzónak. Elérkezett számára az a periódus, amely valóban megkoronázta pályáját: kivételes adottságaihoz illő megbízatásokhoz juthatott. Az új erőre kapott romániai magyarság élni akart a történelmi eséllyel, vissza akarta szerezni jeltelen tereit, ismét talapzatra helyezni megsemmisített szobrait, így szűkös anyagi korlátok között, de kellő lendülettel vágott bele a köztéri szoborállításba. A korábbi nagy mesterek elhunytak, számos reményteljes fiatalabb szobrász külföldre távozott, azokra, akik kitartottak, Erdélyben maradtak, hatványozott feladatok hárultak. Hunyadi megújult kedvvel és energiákkal tehette végre azt, amire elhivatottságot érzett: egymás után avathatták a magyar nemzet és történelem legnagyobb alakjait megörökítő szobrait, a nemzettudatot meghatározó, sorsdöntő eseményeknek szentelt emlékműveit, amelyek mércéjét a hét évtizedes kényszerű hiátus mai igényű kitöltésének reményében a magyar és az egyetemes historikus szobrászat legmagasabb szintjéhez igazított. Közben arra is jutott ideje, ereje, hogy látványosan gyarapítsa a jeles emberekről – királyokról, fejedelmekről, egyházi főméltóságokról, államférfiakról, írókról, művészekről, zenészekről − készített domborművek, fémplakettek kimeríthetetlen sorozatát.

A népélet, a folklórkincs bartóki megközelítése, átlényegítése hangsúlyozottabban érvényesül munkássága első felében. Akkori kőszobrain éppúgy megfigyelhető ez, mint fémplasztikáin, rézdomborításain, ötvösművein, melyekkel afféle iskolát teremtett Erdélyben. A nagy magyar zeneszerző korán megihlette, tanú rá Hunyadi egyik első jelentős kődomborműve, a Maros-völgyi Szalárd mellett 1968-ban avatott Cantata profana. Egy évvel később a Petőfi Sándornak szentelt mészkő emlékműve került a fehéregyházi Ispánkúthoz, a költő halálának feltételezett színhelyére. A mű azóta is nagy látogatottságú zarándokhely. A portrét azonban többször is megrongálták. Jelenleg ismét egy felújított (a Gyarmathy János szobrászművész által készített), bronzrelieffel kiegészített emlékmű fogadja ott a megemlékezőket. Ugyancsak sokan keresik fel a festő Barabás Miklóst megörökítő márvány mellszobrát Kézdimárkosfalván (1970). Ez a mű is hozzájárulhatott ahhoz, hogy egyik méltatója Hunyadit a „szép arcú emberek alkotójának"1 nevezte. Indulása kezdeti éveiben is dolgozhatott márványban. Még főiskolai hallgató, amikor megszületik első márványportréja, egy klasszikus szépségű, üde kalotaszegi Kislányfej (1957). Ezt újabb munkák követik, említést érdemel Nyilka Róbert és a Laczkó-Katona Júlia márvány síremléke a marosvásárhelyi református, illetve a kolozsvári Házsongárdi temetőben 1963-ban és 1964-ben. A művész minden hozzáférhető anyagot kipróbál. Nem a márványt kedveli leginkább, mint vallja, „az túl elegáns, túl polgári nekem. A rusztikus, durvább típusú köveket jobban szeretem. Viszont minden kőnek ismerni kell a sajátosságát ahhoz, hogy tetszés szerint meg lehessen dolgozni, mindenféle anyaghoz alázattal kell közeledni."2 Első pályaszakaszának más, szofisztika-mentes, tiszta emberséget sugárzó márvány, kő, terrakotta vagy patinázott gipszszobrai közül a Fiatalság, a Korondi lány, a Leány galambokkal, a Család, a Menyecske, Egy színész portréja, az Akt, a Torzó, a Fésülködő lány, az Ülő akt a legismertebb. Sokan találkozhatnak a gyergyószárhegyi szoborparkban található két jelentős munkájával. A Benedek Elek kompozíciót (1976) és a Gyilkos-tó legendája (1977) című bazalt alkotásait szokása szerint közvetlenül a kemény kőtömbből faragta ki. Az elrabolt lány balladája a jó és a rossz küzdelmének plasztikai kifejezését, a népszerű mesemondó és hőseinek domborműszerű megformálása a székely hagyományok és helytállás felmutatását tette lehetővé.

Hunyadi nem csak a gyergyószárhegyi művésztelepen hagyott időtálló, szimbolikus plasztikai jeleket, az alkotói, szakmai együttlétek, eszmecserék híveként szívesen jár alkotótáborokba, szimpóziumokra, évtizedek óta számos ilyen rendezvény törzsvendége. Árkoson, Hortobágyon, Marosvásárhelyen, Zalaegerszegen, Gyergyóalfaluban, a gyimesei Borospatakon ő is számottevően gazdagította a művésztelepi gyűjteményeket. Az árkosi kastélypark egyik kis terére (1974) szobrászatában rendhagyónak tekinthető művet alkotott. Monumentális vaskompozíciója, a Szimbólum a falu, a parasztvilág hagyományos szerszámait, munkaeszközeit ötvözi modern hangvételű, jelképes alkotássá. A szobor a Párizsban nemzetközi hírűvé vált művészbarát, Román Viktor alkotói univerzumát is megidézi. Később elkészíti az elhunyt pályatárs bronzportréját is, amelyet a homoródszentmártoni unitárius templomkertben helyeztek talapzatra 2000-ben.

Ha a művészi szemlélet, a plasztikai nyelvezet, a kompozíciós megoldások szempontjából a Szimbólum egyedi kísérletnek mondható az életműben, a felhasznált anyag tekintetében szervesen illeszkedik a szobrász 1970-es, 1980-as periódusába. Ezt Banner Zoltán művészettörténész tömören, de átfogó alapossággal jellemezte az erdélyi művészeti jelenségeket elemző könyvében3: „…már 1971-ben áttér a fémre, ötvösségre, főleg ékszerekre úgy, hogy (még Fuhrmannál is elszántabban) hadat üzen a nemesfémeknek és nemes ábrázolásnak. Előbb nagyméretű, sőt alkalmazott művek, s ehhez illő szobrászian igényes, de keleti-ókori-barbár emlékképek vonalát követő motívumok világában alakítja ki a maga roppantul szűkszavú, egyszerű, anyagszerűen tőmondatos jelrendszerét (az új marosvásárhelyi színház kapuja vasból és rézből, a házasságkötő terem csillárja, az Ifjúsági Ház lámpái, cinezett horganylemeztálak, domborművek stb.). Később a szükség és az igények visszaszorítják képzeletét az alpakkából készült karperecek, kösöntyűk, függők, boglárok, gyűrűk méretei közé. Talán ezért is árad annyi feszültség e modernül elegáns és mégis fejedelmi méltóságú miniplasztikákból." Egyetemi tanulmányai idején ötvös szak még nem volt a főiskolán, önerőből pótolta mindazt, amit a fémművességről tudni kellett és lehetett. Nagy szerepe volt az erdélyi ötvösség legértékesebb tradícióinak a felélesztésében, megújításában, több tehetséges fiatal az ő munkája nyomán kezdett elmélyülni ebben az(ipar)művészeti ágban. Akkoriban a szükséges szerszámokhoz se lehetett hozzájutni, ötven-hatvan különféle méretű poncolóból, más fémműves eszközökből álló szerszámkészletét is magának kellett elkészítenie. A fémdomborításban is egyéni technikát dolgozott ki, az egykori vikingektől merítette az ötletet. Későbbi népszerű portré-plakettsorozatát is sajátos kivitelezéssel hozta létre. „Számomra kedvező, kézenfekvő technológia, az arcot közvetlenül a lemezből mintázom meg. Egy ilyen dombormű a szobrászat különleges válfaja, ez is háromdimenziós ábrázolás, de itt a harmadik dimenzió mérséklődik. Egyfajta átmenet a rajz és a plasztika között. Jellegéből adódóan némiképp torzít, bizonyos részleteket kiemel, másokat visszafog, mindez növeli az expresszivitást."4 Ezzel az eljárással évtizedeken át olyan bronz-, illetve bronzosított gipszplakett-ciklust alkotott, amely számbelileg nehezen utolérhető. Történelmi, szellemi nagyságok, sorsformáló, kivételes egyéniségek arcmásait mintázta meg, olyanokét, akiknek a hitével, eszményeivel ő maga is azonosul. Szent István, Bethlen Gábor, Zrínyi, Bocskai, Báthory, Rákóczi, Mikes, Petőfi, Arany, Liszt, Erkel, Bartók, Kodály: csak néhány a névsorból. És az erdélyi írók, költők, művészek is megihlették. Az Erdélyi Helikon írói közösségének már szinte mind az ötvenöt tagját megörökítette ilyen formában. Két kötet5 is tükrözi kitartó céltudatosságát. Közösségi elvárások, felkérések nyomán ezeket a kis méretű plaketteket több esetben plasztikailag továbbfejlesztette, és méretes bronz domborműként kerültek különböző emlékhelyek kül- vagy belterén a falakra. A marosvécsi várkastély bejáratánál például az író-mecénás Kemény Jánosé, a kastélyparkban, illetve Debrecenben (2005), Budapesten (Zugló, 2006) Wass Alberté, Bözödön Bözödi Györgyé, Szabédon Szabédi Lászlóé, Magyarózdon Horváth Istváné, Marosvásárhelyen Sütő Andrásé, dr. Bernády Györgyé, Héderfáján a festő Bordi Andrásé, Budapesten, a Nemzeti Sírkertben a szintén festő Vida Árpádé (2012), és így tovább. Műveinek ez a vonulata már a romániai kommunista diktatúra bukása (1989) utáni nyitás évtizedeiben vált dominánssá művészetében. Ekkortól árasztják el azokkal a felkérésekkel is, amelyek nagy formátumú köztéri szobrok, emlékművek alkotására szólnak. Közel húsz ilyen munkája született azóta.

1990-ben avatták monumentális alkotását, az Agyagfalvi székely nemzetgyűlés és 1848 emlékművét. Tiltásokkal, zaklatásokkal nehezített, hosszú folyamat előzte meg az avatást. A mű elkészítésével eredetileg megbízott marosvásárhelyi szobrász, Kulcsár Béla elhunyta után Hunyadi és ifjabb kollégája, Kiss Levente vállalta, hogy továbbgondolva, saját elképzelésük szerint módosítva elkészítik a szoboregyüttest. Az 1978−1980 közötti időszakban kizárólag ezzel a munkával foglalkoztak. A hatalom folyamatos beavatkozása, az akadályoztatások ellenére a terméskőből, bronzból, vasbetonból kivitelezett emlékmű elkészült, ott magaslott az agyagfalvi réten. A hatóság megtiltotta, hogy a tervezett feliratot − a '48-as székely nagygyűlés kiáltványából kiemelt szövegrészt − a talapzatra helyezzék, az emlékmű hivatalos leleplezését se engedték meg. Erre csak 1990. október 14-én került sor. „A mű olyan erős ütésű és megrendítő, amit csak nagyformátumú és nagytehetségű mester tud elkészíteni! Teremteni! Ennek a szobornak hatalma van! – írta róla a jeles pályatárs, Kő Pál6. A tizenkét alakos, öt méter magas szoborcsoport 1977-tól 1980-ig készült, anyaga: travertin. A kompozíció fűzése, a figurák tipizálása, a felület kezelése, lüktetése, a gondolat szabad szárnyalása, formai beszéde egyszerű és nagyvonalú!" '90-től kezdve szinte évi ütemességgel követik egymást az újabb avatóünnepségek. Kőbe véste a vértanú katolikus püspök, Apor Vilmos mellszobrát. A segesvári várban, a plébánia udvarán talált otthonra 1992-ben. A székelység legendás személyiségét, Orbán Balázst Székelyudvarhely főtere számára mintázta meg. Az egész alakos bronzszoborról így vallott7: „Az volt az elvem, hogy Orbán Balázsnak már nyolcvan-száz éve szobra kéne, hogy legyen. És olyan szobrot kell csinálni, ahogy az ő figurája akkor élhetett és ma is él bennünk. Az ő alakját, egyéniségét nem tudom modernül felfogni, pedig a maga idejében modern volt, a XIX. század egyik legnagyobb koponyája, de mégiscsak másfélszáz esztendővel ezelőtt élt, küzdött, alkotott." Az 1995-ben avatott szobor, amelyet némi romantika is körülleng, akárha időtlen idők óta ott állna, szervesen beépült a városképbe. Nem messze tőle ugyanabban az évben állították fel a szobrász másik fontos művét, a magyarság egységét, közös törekvéseit is jelképező püspök, Márton Áron bronz mellszobrát. Méltóság és karizma, hit, jóság és elszántság ötvöződik a portréban. Hunyadinak a továbbiakban is többször adódik alkalma egyházi főméltóságok bronzmásának elkészítésére. A tudósként is kimagasló Haynald Lajos kalocsai érsekről, erdélyi püspökről mintázott, egyszerűségében is impozáns álló szobra 2000-ben került Kalocsa híres szoborsétányára.

Az ezredforduló alkotói szempontból rendkívül termékenynek bizonyult Hunyadi számára. Ekkor avatták fel marosvásárhelyi Petőfi-bronzszobrát, marosszentkirályi Szent István-mellszobrát és hajdúhadházi térszobrát, a Múzsát is. Hunyadi nagy Petőfi-rajongó, pályája során öt különböző periódusban mintázta meg a halhatatlan költőt. Legutóbbi szoborváltozata pályázatnyertesként valósulhatott meg. Szakított a romantikus beállítással, az idealizált Petőfi-képpel, mellőzte a már annyiszor használt kellékeket, a kardot, a köpenyt, a tollat, a teátrális gesztusokat. Egészalakos bronzmása befelé forduló, töprengő, tűnődő ember, de érzékelhető rajta az is, hogy energikus, szabad akaratú, tettre kész egyéniség, a karba tett kezek dacára egész lénye erőt, elszántságot áraszt. A háromszögű téren ezt évente többször is érzékelheti a tömeg, amikor összegyűl előtte főhajtásra. A kiskunfélegyháziakra is ilyen hatással lehet, a szobor félalakos változata 2002-től látható az ottani Petőfi Sándor Gépészeti Szakközépiskola előkertjében. A szobrász rég érlelődő, dédelgetett témájaként álmodta a marosszentkirályi református templom udvarára egyik legszebb alkotását, Szent István bronz mellszobrát. A büszt a korra jellemző külsőségekből csak a legszükségesebbeket konkretizálta, az ezeréves államiság és az egyház szimbólumai, a korona és a kereszt puritán dísztelenségben töltik be funkciójukat, az alkotó nem akarja elvonni a figyelmet a nemes szépségű fejről, az arcvonások harmóniájáról, a belső vívódásokat tükröző barázdákról, homlokráncokról, a sokat tudó, bölcs tekintetről. Megőrizve a portré erényeit, továbbfejlesztve a benne élő teljesebb, összetettebb képet, a művész megalkotta egészalakos Szent Istvánját is. Az ércszobor Kiskunfélegyházán a Szent István templom közelében található 2005-től. Erőt sugárzó, méltóságteljes alak, magabiztossága, rendíthetetlensége a szemlélőt is áthatja. Egyértelmű üzenetet közvetít korokon át, múltból a mába: a földet érintő, kivont kard békésen pihen, de bármikor kész a védelemre, ha a szükség úgy hozza. És van mit óvni: a kereszt jegyében alapított országot. A király baljában tartott országalma ezt hangsúlyozza. Az is nyilvánvaló, hogy Hunyadi is magáénak vallja az István által képviselt értékeket, és a múzsák kegyeltjeként érzelmeit, gondolatait meggyőzően képes művébe átlényegíteni. Ezt Múzsa című köztéri szobra is példázza. Az ötlet a hortobágyi művésztelepen fogant, Hajdúhadháza örülhet a kecses nőalaknak. Lírával, könyvvel a kezében, ábrándozó komolysággal megörökített ülő Eratót adott a helyieknek a szobrász. Titok lengi be a nagy mesterségbeli tudással, egy tömbből vésett, részleteiben és ornamentikájában is kiegyensúlyozott, fehér mészkő alkotást.

Hunyadi kőbe faragta keszthelyi emlékművét (2001) is. A plasztikai eszköztelenségében, ökonomikus struktúrájában is emelkedett, a témához illő ünnepélyességgel igazodó mű a II. világháború áldozatainak állít emléket. Az elesettek áldozathozatalát az árván maradtak fájdalmával érzékelteti. A Várkert kockaköves sétányának végére, keresztet hordozó gótikus ív alá helyezte a gyászoló özvegyet és az anya lábát oltalmat keresőn átölelő, elárvult gyereket. A katartikus látványban a remény is felsejlik: a veszteségek dacára a gyermek, az újabb nemzedék a jövőre, a folytatásra is garancia lehet.

Az életigenlés, a humanista értékek, a nemzeti kultúrkincs erejébe vetett hit Hunyadi újabb ércbüsztjeiben (Csiha Kálmán református püspök, Érsemjén, 2009, Kossuth Lajos, Havad, 2010) is benne van. Ezt igyekezett átültetni művészpedagógusként tanítványaiba is, ez ösztönzi közösségi ténykedésében is, kiemelten a képzőművészek szaktestületeiben. Az EMKE Kolozsvári testvérek-díja, a Magyar Művészeti Akadémia Koller-díja, a Magyar Örökség Díj csak néhány a méltán kapott elismerései közül.

Jegyzetek:

Rosta Ferenc: A szép arcú emberek alkotója, avagy a remény tárlata, Félegyházi Közlöny, 2002. nov. 15.

Nagy Miklós Kund – Tarjányi József: Hunyadi László művészete, KÖZDOK, Budapest, 2006, 19. o.

Banner Zoltán: Erdélyi magyar művészet a XX. században, Képzőművészeti Kiadó, Budapest, 1990, 154.,155. o.

Nagy Miklós Kund – Tarjányi József: Hunyadi László művészete, KÖZDOK, Budapest, 2006, 35.,36. o.

Nagy Miklós Kund (szerk.): Helikoni arcképcsarnok I-II., Impress Kiadó, Marosvásárhely, 1997

Kő Pál: Megkésett köszöntés, Hunyadi László 70 éves, Gödöllő, 2004. máj.14.

Nagy Miklós Kund: MŰterem. Beszélgetés huszonegy Maros megyei képzőművésszel, Impress Kiadó, Marosvásárhely, 1998, 67. o.