Jovián György

A „Pece-parti Párizs", azaz Nagyvárad a 20. század elején a magyar kulturális élet egyik fellegvára volt, egykori fényének emlékét barokk és szecessziós épületek sokasága őrzi. Adyék itt hívták életre a Holnap irodalmi társaságot, a város ezáltal a modern magyar irodalom bölcsőjévé lett. Jovián György itt kezdte meg képzőművészeti tanulmányait.

„Unweit von diesem Zentrum ist auch Urgroßvater, Großvater und die dritte Juristengeneration Joviáns Vater geboren. Drei Vorfahren die sich für das „Recht" ausgebildet haben. Der Vertreter der vierten Generation, Jovián György wollte der „Wahrheit" ins Auge schauen." (Nem messze születvén ettől a várostól, Jovián dédnagyapja, nagyapja és apja is jogot tanult, a negyedik generáció, Jovián György pedig szembe akart nézni az igazsággal.) – írja a Bánátból származó Ingo Glass, művésztársa 60. születésnapja alkalmából kiadott kötetben. („A műben nemcsak valami igaz, hanem benne az igazság működik." – mondja Heidegger A műalkotás eredete című tanulmányában.)

A nagyváradi képzőművészeti líceum elvégzése után Jovián György a bukaresti Nicolae Grigorescu Képzőművészeti Főiskola festő szakára került, Florin Mitroi, Constantin Blendea és Marius Cilievici irányítása alatt végezte tanulmányait, mesterének azonban Corneliu Babát tekinti, aki olyan – a későbbiekben nagy nevet szerző – festőművészek mestere volt, mint Sorin Dumitrescu, vagy a szürrealista Ștefan Câlția. 1974-ben államvizsgázott. Diplomamunkája saját elmondása szerint Lakner László pop-artos és Francis Bacon groteszk, amorf alakformálásának hatása alatt készült. A szürnaturalista portrésorozat kiforrott tehetséget és biztos ecsetkezelést mutat. Ugyanebben az évben Nicolae Ceaușescu lett a Román Szocialista Köztársaság elnöke. Mivel a Ceaușescu-rezsim elutasította 1968-ban a Csehszlovákia elleni intervenciót és az államadósságot is visszafizette, a nyugati közvélemény szimpatizált Romániával. A román valóság azonban többnyire a nyomorról és Ceaușescu személyi kultuszáról szólt. A művészet viszont – legyen az képzőművészet, zene, vagy irodalom – a rendszerrel szemben menedéket jelentett. A bánsági sváb irodalmi Nobel-díjas, Herta Müller Jovián Györgyéhez hasonló viszonyok között szocializálódott. Szavai a hetvenes évek Romániájának kilátástalanságát tükrözik: „Ich habe mir nie vorgenommen, zu schreiben. Ich habe damit angefangen, als ich mir nicht anders zu helfen wusste." (Az írás nálam nem elhatározás kérdése volt. Csak elkezdtem, mikor máshogy nem tudtam segíteni magamon.) Ez a mondat Jovián György pályaválasztására is magyarázat lehet – az ő útja azonban a festészet felé vezetett.

A főiskola után az egykori nagyváradi kapucinus kolostorban bérelt műtermet. A hely misztériuma által hite elmélyült, a Teremtés Könyve sorainak („mert por vagy te s ismét porrá leszesz.") hatására létfelfogása átértékelődött. Ekkortájt ismerte meg a katalán Antoni Tápies munkáit. Tápies az alkotáshoz – a festék mellett – földet, homokot és különböző hulladékdarabokat is felhasznált: „Művészetemben a homokszemek és az emberiség párhuzamba állítása az élet törékenységének és jelentéktelenségének szimbóluma." (Tápies) Színkezelése ettől kezdve hosszú ideig a sötét tónusú földszínekre és a szürke különböző árnyalataira redukálódott. (A hegy – A hegy árnyéka, 1977; Fekete nap – A nap, 1977; In memoriam: a fal, 1978–79) E periódusából származik első indusztriális témájú képe is (Ipari ciklus, 1976), melynek pályafutása során többször visszatérő szimbolikája a 2009-es Szép új világ című sorozatban éri el csúcspontját. A nyolcvanas évek elején különösen az olasz képzőművészet érdekelte – kapcsolatba került az informellel, hatott rá az arte povera majd 1985-ös római ösztöndíját követően a mitologizáló figurális transzavantgárd tendenciák felé fordult, kompozícióinak címválasztása az antikra, a kereszténységre, illetve irodalmi áramlatokra, művekre utalt, a képek anyagába pedig írásjeleket karcolt. Még Magyarországra való áttelepülése idején, 1982 körül – a nagyváradi évek lezárásaként – születtek Hommage á Tapiés és Hommage á van Gogh című munkái, 1984 és 87 között, a Duna szabályozása elleni tiltakozásképp hozta létre Aquarius című, haldokló folyamistent ábrázoló művét, mely pályafutásának meghatározó, 160x420 cm-es méretben megvalósult víziója.

A romániai diktatúra végül az 1989-es forradalomhoz, a „Kárpátok Géniuszának" emlékezetes karácsonyt megelőző kivégzéséhez, majd a tragikus marosvásárhelyi eseményekhez vezetett, de ekkor Jovián György már majd egy évtizede Magyarországon élt és alkotott. Elkötelezetten című, a Szentháromságra utaló nagyméretű kollázsa a romániai eseményekkel párhuzamosan keletkezett.

Nyelvtudása, külföldi tanulmányútjai és ösztöndíjai révén megismerhette a legmodernebb irányzatokat, így képes volt lépést tartani a korszerű képzőművészeti törekvésekkel. Svájcban, az 1986-os bázeli művészeti vásáron találkozott Georgette Ballegeer belga belsőépítésszel, akinek liège-i galériájában, a Galerie d'Art Actuel-ben többnyire olasz, német, francia és belga kortárs művészekkel (Marco del Re, Bruno Ceccobelli, Mario Merz, Rudy Piypers) többször is lehetősége nyílt kiállítani munkáit. Sajnos ez a kiállítótér a tulajdonos halála után, a '90-es évekre megszűnt.

Jovián az absztrakt művészet felé tett rövid kitérők (ilyen pl. a Magyar Nemzeti Galériában látható Éjjel és nappal című 1997-es, és a Falrészlet című kompozíció 2002-ből) után útja visszavezetett a realista jellegű alkotásmódhoz. Noha korai példaképe, Tápies szerint: „a művészetben nem is létezik realizmus, csak a néző agyában. A művészet olyan szimbólum, mely megidézi a valóságot a képzeletünkben. Ezért nem látok ellentmondást az absztrakt és figurális művészet között."

1999-es, Bacchus című (Caravaggio után készült) művét egy szürnaturalista akció keretében felszabdalta, majd ismét visszatért a szakrális témákhoz (Önarckép sebekkel, 2001; Oltárkép, 2001–2002). Ekkor kezdte el alkalmazni festményein jellegzetes raszterpontjait, mely egyfajta köztes síkot képez a néző és a mű között. 2001-es Resurrectio homini című, kötéldarabokat, textúrarészleteket, felnagyított láncdarabokat ábrázoló szériája a hiperrealista korszakának első terméke, melyeket a Maremma című sorozatban a nagyméretű, monokróm színkezeléshez közelítő – ezáltal Anselm Kiefer kompozícióival rokon – földet, sarat, rögöket ábrázoló – munkák követtek. A 2000-es évek közepén rövid időre visszatért a természethez, igaz, csak annyiban, hogy monumentális méretű képeken ábrázolja az erdőből származó fahulladékot. Később képein a szerves anyagot ipari szeméthegyek váltják fel, melyeken a pusztulás és a technicizálódó társadalomban eluralkodó, modern kiúttalanság érzése nyilvánul meg és a fogyasztói társadalom lassú öngyilkosságát jelképezik. Ezeken a művein közelebbről nézve gyakran valóságos színkavalkád bontakozik ki, mely oda nem illő játékossága által fokozza a kompozíciók drámaiságát.

Jelenleg realista stílusú, figurális képeket alkot. Egyik alapműve, a 2009-ben készült Láng című, ülő férfialakot ábrázoló kompozíció Czimbal Gyula 2010-es Magyar Sajtófotó Pályázat első díját nyerő sorozatában is szerepel.

Jovián György létezésének céljaként a képzőművészetet jelöli meg, a festészetbe vetett hite megingathatatlan, kompozícióit az utóbbi években már kizárólag olajfestékkel vászonra festi. Pedig a festészet a fényképezés megjelenése óta sokat vesztett jelentőségéből, mibenléte az azóta eltelt évtizedek alatt többször átértékelődött, egyesek korszerűtlennek tartják, mások szerint elvesztette létjogosultságát, redundáns. Joviánt mindez hidegen hagyja, ő egy több évszázados tradíciót követ, a kérészéletű művészeti módszerek és tendenciák alig foglalkoztatják. Lehet, hogy igaza van: miközben a 21. századra a képzőművészet számtalan válfaja jött létre (a kollázstól az elektrografikáig, a performansztól a videóművészetig), még mindig a festménykiállítások vonzzák a legtöbb látogatót. Mindez nem jelenti azt, hogy Jovián György kizárja például a fényképezőgép igénybevételét műveinek létrehozása során, épp ellenkezőleg – megfestendő témáit általában lefotózza és ezeket a vászonra „nagyítva" hozza létre monumentális kompozícióit. Mint ahogy más anyagok (homok, textildarabok, falfesték) felhasználását sem tartja kizártnak (különösen, ami korábbi periódusait illeti), de ezek ma már csak eszközök a végső cél, a festmény létrehozásához.

„Jovián művei (akár a flamand csendéle­tekhez köthetően) mélyen az európai hagyo­mányokban gyökereznek, lehetetlen őket ki­ragadni a művészet és a kultúra történetéből, és ha ennek nevében történetileg meghatáro­zott stílust keresnénk, akkor a realizmusnak egy nagyon egyedi válfaját kellene leírnunk. Művei elsősorban a transzavantgárdhoz köt­hetők, amennyiben Achille Bonito Oliva szerint annak legfontosabb sarokköve az, hogy „a művészek a manuális mesterségbeli tudás felélesztésében látják a továbblépés lehetőségét". Joviánnál a továbblépés a saját fotó, mint vázlat felhasználásában, a fotóre­alizmusban is körvonalazódik, de a barokk mesterektől (Caravaggio, Rembrandt, El Greco) tanult mesterségbeli fogások a szak­ma hagyományaihoz csatolják vissza." – foglalja össze Jovián György művészetének lényegét Muladi Brigitta 2011-es monográfiában.

Ha világnézete nem is mondható egyértelműen borúlátónak, borongós hangulatú témái és sötét tónusú színkezelése alapján nem tartozik a legoptimistább művészek közé. Melankólikus alkotásainak témája „az emberi sors látlelete" (Lajta Gábor): többnyire a magány, a kiszolgáltatottság, a kiüresedés és az elmúlás. Művészetének állandó jellemzője egyfajta metafizikai időn kívüliség. Képeit nézve az idő elveszti jelentőségét, a tér pedig meghatározhatatlan. Képeinek cselekménye sincs, inkább csendéletnek tűnnek, még akkor is, ha emberi alakok láthatóak rajtuk. Háttereinek mibenléte legtöbbször nem magától értetődő. Mi szabadon tátongó és a mélység érzetét keltő teret sejtünk művein, ő legtöbbször szürkés színű falat képzel el kompozíciói mögött (még ha ez nem is egyértelműen kivehető festményein), ami saját bevallása szerint az egész életén végigvonuló „határ-élményre" utal, mely a kirekesztettség, de a saját világba való bezártság szimbóluma is. Jovián György tehát tudat alatt, képzőművészetén keresztül jutott el egy keresztény felfogású egzisztencializmushoz, mely az egyéni létet tekinti a megismerés origójának, a lényeggel való szembesülést pedig az életben felmerülő határhelyzetekhez köti. Ugyanakkor művei nem nélkülözik a romantikát sem, mely az elvágyódásban, a távolba vesző, letűnt korok, vagy talán soha nem is volt világok iránt érzett nosztalgiában nyilvánul meg.

Festészetének mintegy feloldozásaként tekint a zenére, melynek spiritualitása és absztrakciója a materiális képzőművészet ellenpontja. „A mai ember szellemi élete mindinkább komplikálódik. Világboldogító teóriákat keresünk, izgalomnélküli élvezetek kikötőjében akarjuk megpihentetni megrongálódott lelkünk árva hajóját. Valami összhang, valami kiegészítés kell. S ez önként kínálkozik a zenében." – írja Csáth Géza még 1907-ben. Jovián György többször is megörökített kiváló zenészeket (legutóbb légies kompozícióján Szabó Ildikó gordonkaművésznőt), de kísérletet tett a zene festészeti eszközökkel való leképezésére is: 2011-es, Tájkép vörös sárral című műve a szeriális zene megnyilvánulása képi síkon. Vernisszázsai komolyzenei koncertek is egyben – LX című, hatvanadik születésnapja alkalmából rendezett Kiscelli Múzeum-beli kiállítását a 2010-es moszkvai Paganini versenyt megnyerő Baráti Kristóf nyitotta meg az 1703-ban készült Lady Harmsworth nevű Stradivarin játszva.

Az utóbbi néhány évben érezhető egyfajta letisztulás a művein, a fizikailag is megterhelő alkotófolyamatot egy lassabb, kiegyensúlyozottabb, kontemplatív jellegű munkamódszer váltotta fel. Nemcsak témái váltak kézzelfoghatóbbakká, de a festék szétterítésének módja is egyenletesebb, mint a korábbi vastag, pasztózusan felvitt festékrétegek által fokozott expresszív anyagszerűség esetében. Ezáltal kompozíciói harmonikusabbakká váltak. Legutóbbi periódusát a finoman kidolgozott portrék jellemzik.

Jovián György a klasszikus képzőművészet és az avantgárd irányzatok szintéziséből alakította ki lírai formanyelvét, melyből a tehetség, az elhívatottság és a festő lényének humanizmusa sugárzik. Szemadám György születésnapi köszöntőjében megjegyzi: „azért szeretem Jovián György képeit, mert ha nézem őket, találkozhatok valami olyan szellemiséggel, amely már régen elveszettnek látszott." Befejezésül álljon itt Jovián György ars poeticája: „Saját magamból indulok ki, s személyiségjegyeimet próbálom belevinni mindabba, amit éppen csinálok. Ez a saját életemről szól, meg arról a kényszerről, hogy festeni kell. Istenigazából mindegy, hogy mit, de festeni."

[2015]