Kabay Barna

A magyar filmtörténet során számos állandó alkotópáros működött (például Jancsó Miklós – Hernádi Gyula, Tarr Béla – Krasznahorkai László), ám Kabay Barna, Gyöngyössy Imre és Petényi Katalin „triumvirátusa" egyedülállónak tekinthető, mert kapcsolatuk nemcsak munkakapcsolat és barátság, hanem egyenesen misszió. Misszió az elnyomottakért, a száműzöttekért, a történelem viharaiban megtépázott egyszerű emberek vagy kivételes egyéniségek elfelejtése és a jóvátehetetlen történelmi igazságtalanságok ellen. Ez a közös küldetés pedig folytatódott Gyöngyössy 1994-ben bekövetkezett halála után, az alkotó és Petényi rendezőként máig aktív, fiával Gyöngyössy Bencével kiegészülve. Így tulajdonképpen bármelyikük pályáját tekintjük át, egy közös és következetesen épített életmű rajzolódik ki, amelyet a sajátos dokumentarizmus, a lírai és a groteszk stilizáció, a történelem és az aktualitások iránti fogékonyság egyaránt jellemeznek.

Szerencsés pályavál(asz)tás

Kabay Barna eredetileg mérnöki pályára lépett szülei nyomására, de őt mindig is a film érdekelte inkább. Szerencsére a Budapesti Műszaki Egyetemen eltöltött két éve alatt, a hatvanas évek második felében gyakran találkozott fiatal filmesekkel, így lassan, de biztosan a filmművészet felé orientálódott. A sorsdöntő találkozás Ranódy László Kosztolányi-adaptációja, az Aranysárkány (1966) forgatásán történt meg: Kabay itt ismerte meg Gyöngyössy Imrét, a film társrendezőjét. „Nagy hatással volt rám Imre személyisége, rendkívüli műveltsége, világlátása, írói profizmusa. Imre támogatta filmes ambícióimat" – emlékezett vissza Kabay.[1] „Filmjeinkben azonosnak érzem azt a törekvést, hogy mindig szenvedélyesen kutattuk a kisrealista látvány mögött a „nem látható" erővonalakat, az egyes ember drámai sorsában az emberiség sorsát, az egyes ember emlékképeiben, az emberi kultúra legendákba nyúló, igazságkereső emlékezetét" – emlékezett vissza Gyöngyössy önéletrajzában közös művészetükre.[2] Alkotópárosukhoz pedig csatlakozott Gyöngyössy felesége, a művészettörténész végzettségű Petényi Katalin is.

Már csak Gyöngyössy tragikus múltjából is következett a triumvirátus ars poeticája, az elnyomottak, száműzöttek és az igazságtalanul megbüntetett emberek sorsának a bemutatása és feltárása. Ugyanis a költő-rendezőt, a pannonhalmi bencés gimnázium korábbi tanulóját és az ELTE Bölcsészettudományi Karának olasz francia szakos hallgatóját még a Rákosi-korszakban az egyház ellen indított támadások keretében koncepciós perben három év börtönbüntetésre ítélték. Rehabilitációja pedig 1994-ig elmaradt, a Kádár-korszakban is „gyanús" elemnek számított, ami miatt versei a rendszerváltásig csak olasz nyelven jelentek meg. Gyöngyössy éppen olyan méltatlan módon elhallgattatott, meghurcolt, mintegy száműzött volt, mint közös dokumentum- és játékfilmjeik szereplői, a hazájukból a második világháborút követő polgárháború miatt Magyarországra menekülő görögök a Mementóban (1975) vagy a Securitate által fenyegetett, Nyugatra szökő román család az Európa messze vanban (1995).

Kabay Barna 1968-ban nyert felvételt a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, Makk Károly és Szinetár Miklós osztályába, ami miatt édesapja évekig neheztelt rá, mert a „bizonytalanért otthagyta a biztosat", vagyis a mérnöki kart. Gyöngyössyn keresztül kapcsolatba került Sára Sándorral, Gaál Istvánnal, Huszárik Zoltánnal, Dárday István révén a dokumentarizmus irányzatával, ami áthatja az egész életművet. Kabay, Gyöngyössy és Petényi nemcsak dokumentumfilmeket készítettek közösen, hanem a Budapesti Iskolának nevezett irányzathoz csatlakozva dokumentum-játékfilmeket vagy fikciós dokumentumfilmket is gyártottak (Két elhatározás, 1978), valamint a dokumentarista stílus játékfilmjeikben is jellemző (Gyöngyössy: Meztelen vagy, 1972, Gyöngyössy–Kabay: Töredék az életről, 1979) A triumvirátus sok esetben ugyanarról a témáról játékfilmet és dokumentumfilmet egyaránt forgatott (lásd például az 1983-as Jób lázadása és az 1985-ös Add tudtul fiaidnak kapcsolatát). „Dokumentumfilmjeinkkel készítettük elő játékfilmjeinket, mert úgy gondoltuk, hogy a forgatókönyv akkor lesz hiteles, ha előtte évekig járjuk az autentikus helyszíneket és beszélünk a kortanúkkal és történészekkel, felvesszük az emlékeket" – nyilatkozta Kabay.[3]

A groteszktől egy nagy elhatározásig

Kabay Barna már a diplomaszerzés előtt elhelyezkedett az MTV Drámai Osztályán, majd 1974-ben mások mellett Fehér Györggyel együtt megalapította a Fiatal Művészek Stúdióját, amely főleg az új filmnyelven gondolkodó és kísérletező filmesek számára biztosított alkotóműhelyt. Kabay Barna a televíziónál szerzett írói-rendezői gyakorlatot részben irodalmi adaptációkkal (például a Karinthy Frigyes tragikomédiáját feldolgozó Hököm színház 1972-ből) és eredeti ötletekkel. Már itt megmutatkozott, hogy az alkotót foglalkoztatja az elnyomottak ügye, amelynek két ékes példája az első egész estés játékfilm, a veszprémi televíziós fesztivál fődíjával elismert Giordano Bruno megkísértése (1974) és a Janus Pannonius (1974). Előbbi az előremutató tudományos-filozófiai nézetei miatt az inkvizíció által bebörtönzött és máglyahalálra ítélt tudós végnapjait tárja fel, amint a zsarnokság képviselői próbálják rávenni a kompromisszumokra. Utóbbi pedig a Mátyás király elleni összeesküvéssel vádolt reneszánsz költő meneküléséről és haláláról értekezik. „Nem az a fontos, hogy televízióműsort vagy mozifilmet készítünk. Az etikailag tisztázott, szakmailag pontosan megfogalmazott, felelősségteljesen ábrázolt valóság láttatása a fontos" – vallotta a rendező első mozifilmje kapcsán.[4]

Az alkotó első, saját rendezésű nagyjátékfilmje a Tersánszky Józsi Jenő 1936-os kisregényéből adaptált Legenda a nyúlpaprikásról (1975), amelynek forgatókönyvét Gyöngyössy Imrével közösen írta, Petényi Katalin pedig konzultánsként vett részt a film elkészítésében. A Legenda a nyúlpaprikásról mutatta meg első ízben azt, amit Gyöngyössy később, a Két elhatározással összefüggésben vallott kettejük társrendezői együttműködéséről: „Az én mágikus, spirituális látásomat ideálisan egészítette ki Barna groteszk iránti érzékenysége, dokumentarista felfogása."[5] A forgatás jellemzően eredeti helyszíneken (Dörgicse, Vereb, Tinnye, Pilisszentlélek, Vászoly, Gödöllő), külsőkben zajlott, Illés György operatőr dinamikus kamerája pedig hosszú beállításokban követi a nyúlvadászok ellen tiltakozó, állatmentő, állatokkal beszélő, együgyű Gazsit. Az alapszituáció, a konfliktus és maga az antihős is groteszkek, hiszen a cselekmény Gazsi szemszögéből bontakozik ki, aki egyszerre szánalmasan és komikusan túlértékeli a helyzetet és saját szerepét, amelyhez később maguk a vadászok és csatlósaik is asszisztálnak. Mégis van valami felemelő és nemes Gazsi küldetésében, hiszen végső soron az ártatlan és az embereknek kiszolgáltatott állatokért küzd a kizsákmányoló és elnyomó hatalmasságokkal szemben.

Kabay a rendszerváltás után bizonyította, hogy nyitott a groteszktől mentes humorra is. Ő, Petényi és Gyöngyössy Bence szerettek volna szórakoztató filmeket készíteni, amelyek megnevettetik az embereket. „Korábban forgattam olyan filmeket, amelyek erősen hatottak az érzelmekre, és az emberek nem ritkán könnyes szemmel távoztak a nézőtérről. Ám az ilyen típusú film soha nem fogja elérni azt a nézettséget, amit a kevés nagy sikerű magyar játékfilm vígjáték" – nyilatkozta Kabay.[6] Így születtek meg az 1930–1940-es évek klasszikus hazai filmjeinek a feldolgozásai. A remake-ek közül Kabay kettőt rendezett (társrendezőjük Petényi), a Hippolytot (1999) és a Meseautót (2000), az Egy szoknya, egy nadrágnak (2005) és az Egy bolond százat csinálnak (2006) Kabay Barna a producere volt, mindkettő esetében Gyöngyössy Bence ült a rendezői székben. Az előbbi három be is került a rendszerváltás utáni húsz legnézettebb magyar film közé, a legsikeresebb pedig a Meseautó lett 308 787 nézővel.[7] A könnyed humorú, burkolt társadalomkritikát megfogalmazó alkotások tisztelettel aktualizálták az eredeti műveket. Egy-egy motívumban ezekben is visszaköszön az alkotók fő tematikája, amennyiben például a Hippolytban az újgazdag Schneider Mátyás életét kellemetlenül beszabályozza és keretek közé szorítja a felesége által hívott címszereplő lakáj, így mintegy „száműzötté" válik saját otthonában.

A groteszk és a vígjátéki vonalnál meghatározóbb a dokumentarizmus Kabay Barna életművében, ez termelte ki az életmű legjelentősebb, a történelmi-társadalmi küldetésvállalás szempontjából legfontosabb filmeket. Nagy hatású a négyrészes dokumentumfilm, a Mementó, amelyet Gyöngyössy és Kabay forgatott a Dunaújvároshoz közeli Beloianniszban, ahol a második világháborút követő polgárháború után hazájukból menekülni kényszerült görögök beszélnek a szülőföldtől és hazától való elszakadás traumájáról, a háború családokat szétszakító és elpusztító kegyetlenségéről.

Az alkotópáros első közös nagyjátékfilmje, amelyet társrendezőként jegyeznek, a Két elhatározás fikciós dokumentumfilm, amelynek elkészítésében Petényi is aktívan részt vett. Nemcsak a társrendezés kezdete, a számos begyűjtött díj és elismerés, hanem a német kapcsolat és a németországi keserű „önkéntes száműzetés" miatt is különösen fontos ez az alkotás az életműben. Mint általában a Budapesti Iskola filmjei (Dárday István: Jutalomutazás, 1975, Schiffer Pál: Cséplő Gyuri, 1978), a Két elhatározás is valós történetet mesél el részben megfigyelt, részben megrendezett jelenetekkel. A főszereplő a Rimóc nevű nógrádi faluban élő Verus néni, akinek sorsa modellezi az egész magyar parasztság közelmúltbeli tragédiáját, hiszen mint sok más asszony, ő is elveszítette szeretteit a háborúkban és a diktatúrák alatt. Egyetlen élő fia is az 1956-os forradalom és szabadságharc vérbe fojtása után disszidált az Egyesült Királyságba, így Verusnak feltett szándéka, hogy meglátogassa őt Nyugaton, a másik elhatározása pedig az, hogy még utoljára megművelje az elhagyott szőlőt. A film sok témát érint: a közelmúlt kollektív emlékezete és a kibeszéletlen traumák mellett példás a Verus néniből sugárzó erő és kitartás, amellyel a történelem viharait túlélte. Emellett viszont felsejlik a tradicionális paraszti kultúra kihalásának a problémája, Verus egyike az eltűnőben levő régi világ utolsó képviselőinek. Ez a tematika visszaköszön Kabay és alkotótársainak későbbi dokumentumfilmjeiben, a tanyavilág eltűnéséről szóló Pusztai emberekben (1981) és a Bakonyi juhászasszonyban (2013) is, ez utóbbi ráadásul egy Verus nénihez hasonlóan szívós, a magyar történelem által megedzett és megviselt idős nőt mutat be, a Szentgálon élő Vilmát. A tradicionális paraszti kultúra eltűnése Gyöngyössy és Kabay játékfilmjének, a Töredék az életről (1980) egyik központi témája is: Éva, a falusi lányból lett üzemigazgató vidéken maradt édesanyja halála és temetése kapcsán vet számot életével és identitásával.

A német közszolgálati tévécsatorna, a ZDF által támogatott Két elhatározás ugyan több nemzetközi díjat is kapott (például a Chicagói Nemzetközi Filmfesztivál Arany Hugó-díját, a rotterdami filmfesztivál közönségdíját és az NSZK német televíziós filmek versenyén a rangos Adolf Grimme-díjat), de a forgatás alatti megpróbáltatásaik (a Magyarok Világszövetsége azzal jelentette fel a stábot, hogy 1956-os emlékműsort készítenek, a forgatást kétszer betiltották, a főszereplőket megfélemlítették, az alkotók útleveleit bevonták) és az Állambiztonsági Szolgálat megfigyelései (az Állambiztonsági Szolgálat éveken át megfigyelés alatt tartotta őket részben Gyöngyössy személye, részben a Rómával és a Vatikánnal való kapcsolataik miatt), a sajtóban megjelenő egyre erősebb személyes támadások, ellehetetlenített helyzetük arra késztették Kabayt, Gyöngyössyt és Petényit, hogy elhagyják az országot.[8] Nem tehettek mást, – Kabay szavaival – az „önkéntes emigráció" mellett döntöttek. A ZDF és a müncheni Tellux Film tett ajánlatott a rendezőknek, ezt el is fogadták, így 1980-ban kiköltöztek a Német Szövetségi Köztársaságba a könnyűzenei szervezeten, az Interkoncerten keresztül.

Küzdelem a történelmi igazságért itthon és „száműzetésben"

„Mi soha nem akartunk elszakadni Magyarországtól […]. De Kelet-Európától sem. Tudatosan vállaltuk fel azt a szerepkört, hogy konstruktív dialógust folytassunk Kelet és Nyugat között, a különböző vallások, a különböző ideológiák, hívők és hitetlenek, tettesek és áldozatok között" – emlékezett vissza Kabay az „önkéntes száműzetésükre".[9] Az NSZK-ban a triumvirátus sokkal szabadabb és profibb filmiparral szembesült, ugyanakkor a politikai cenzúra helyett itt a gazdasági kontroll, a forgalmazók nézettségközpontú megközelítése jelentett nehézségeket. Kabayék persze alkalmazkodtak ehhez az új gyártási-forgalmazási közeghez, a nyolcvanas években ezért alapították meg a Münchenhez közeli Starnbergi Magyar Alkotóműhelyt, itt folytatták a közös munkát.

Kabayék hűek maradtak hazájukhoz és témáikhoz, ezt a koprodukciók bizonyítják. Ennek eredményeként jött létre a Westdeutcher Rundfunk megbízásából a már említett Pusztai emberek, az Oscar-jelölt Jób lázadása és a Federico García Lorca 1935-ös drámája alapján készült, Oscarra nevezett Yerma (1984) is. Kabay már főiskolai tanulmányai alatt, 1968-ban forgatott filmet az észak-magyarországi zsidók világáról, majd Petényinek a koncentrációs táborban meghalt festőművészről, Ámos Imréről írt 1982-es könyve keltette fel újra az ő és alkotótársai érdeklődését a téma iránt. A Jób lázadása a ZDF mellett a rövid életű, többek között Gyöngyössy és Kabay által elsősorban a fikciós dokumentumfilmek támogatása végett alapított Társulás Stúdiónál (1981–1985) készült, de a kádári diktatúra ezt sem nézte jó szemmel, mert bár a holokauszt csak a „tűrt" kategóriába tartozott, érzékeny témának számított. A Filmfőigazgatóság betiltotta a forgatókönyvet, a betiltást csak Pozsgay Imre kulturális miniszter közbenjárásra oldották fel, majd az újabb támadások hatására Scheiber Sándor főrabbi állt ki a Jób lázadása mellett.

Kabayék műve máig ritkaságszámba megy, mivel nem sok magyar film foglalkozott a vidéki zsidóság deportálásával (például Török Ferenc: 1945, 2017). Ugyanakkor nem véletlenül jutott el az Oscar-jelölésig: speciálisan magyar témája az antiszemitizmuson és a bibliai szimbolikán keresztül egyetemes jelentéssel bír. A Zenthe Ferenc által érzékenyen eljátszott tradicionális zsidó címszereplő felismeri az ellentmondást a Biblia Jób-példázata és 1943–1944 valósága között: míg a bibliai Jóbot Isten tette próbára és ajándékozta meg, addig neki semmilyen jutalom nem jár azért, ha passzívan tűri a terrort, az elnyomást, az antiszemitizmust. Ezért is lázad fel a sorsa ellen és fogad örökbe egy keresztény fiút, Lackót, aki által mégis megmenthet önmagából és a Temessy Hédi által nem kevésbé remekül megformált feleségéből valamit, ha már a vér szerinti gyermekeik mind meghaltak. A bibliai parafrázis mellett a film különlegessége a gyerekszemszög, amelynek révén még kegyetlenebbnek, igazságtalanabbnak és értelmetlenebbnek tűnik a holokauszt borzalma. Lackó ártatlan és naiv, nem ért semmit a zsidógyűlöletből, így értelmezhetetlen számára, hogy azok, akikre már szüleiként tekint, hirtelen miért tűnnek el az életéből, őt is megtagadva a pusztában, az „ismeretlenbe" (a fiú nem, csak a néző tudja, hova). Miért? Ez az a kérdés, amire az ideológiáktól tiszta emberi lélek képtelen válaszolni.

Kabay Barna és alkotótársai németországi „száműzetésükben" sok olyan dokumentumfilmet és játékfilmet készítettek, amelyekben fő téma az elnyomó rezsimek által katalizált hontalanná válás. A Boat People vietnámi (1987), az Exodus (1995) kubai menekültekről szól, a Cirkusz a holdonban (1988) pedig a Srí Lanka-i polgárháborúban jelenik meg a cirkuszi vándorlás mintegy folytonos menekülésként. Hozzánk, kelet-közép-európai emberekhez még közelebb áll a Gyöngyössy, Kabay és Petényi által rendezett két dokumentumfilm, a litvánok meghurcolásáról szóló Holtak szabadsága (1992) és a volgai németek tragédiáját bemutató Ötven év hallgatás (1992). Mindkét dokumentumfilm egyszerre koncentrál a tragikus múltra és az ennek következtében boldogtalan jelenre. A Mementó Magyarországra menekült görögjeiéhez nagyon hasonló a litvánok és a volgai németek sorsa, mivel mindegyik népet meggyötörték a zsarnokok, elszakították őket szülőföldjüktől, majd a visszatérés sem hozott felhőtlen boldogságot: újabb elszakadással és a szomorú felismeréssel járt, hogy az egykori szülőföld már szinte idegennek hat az évtizedek távlatában. A litvánokat előbb a nácik, majd a szovjetek szállták meg a háború alatt, utóbbiak a kollaboráció vádjával, illetve az 1953-ig intenzív partizánakciók miatt deportáltak nagyjából 150 ezer embert. A Holtak szabadsága Kociunaite Pridanova Gene és testvére, Kociunas Vincas küzdelmét mutatja be, hogy felkutassák és hazaszállítsák deportált szüleik maradványait. Közben pedig megismerjük a család fiataljainak a dilemmáját: visszamenjenek-e édesapjukkal és édesanyjukkal Litvániába, ami számukra már nem szülőföld, szinte csak egy mítosz. Ebben rejlik a litván sorstragédia és az elnyomók bűne, hogy nemcsak egy, hanem több generáció vált a deportálások következtében örökre hontalanná.

Az Ötven év hallgatásban és az ugyanebből a sorstragédiából készült dokumentum-játékfilmben, Száműzöttekben (1991) a volgai németek sorsa talán még ennél is tragikusabb és megoldhatatlanabb, mivel nekik nincs hová visszatérni. A Nagy Katalin orosz cárnő által a 18. században betelepített németek ugyan 1923-ban kaptak egy saját autonóm köztársaságot a Szovjetunión belül (Volgai Német ASZSZK), ám ezt a második világháború alatti német invázió után 1941-ben Sztálin felszámolta, mivel annak ellenére, hogy több volgai német harcolt a nácik ellen, a paranoid diktátor potenciális kollaboránsoknak, háborús bűnösöknek titulálta őket. Több mint egymillió embert telepítettek ki innen, majd a kitelepítést követően rengetegen meg is haltak, és amikor a túlélők évtizedekkel később megkapták az engedélyt a visszatérésre, a propaganda által szított gyűlölettel fogadták őket (lásd a német tanárnő példáját, akit a fenyegető üzenetben fasisztának neveztek). Ennyiben az Ötven év hallgatás az Add tudtul fiaidnak a párdarabja, mivel mindkettőben megjelenik az a probléma, hogy a kollektív bűnösség jegyében folyó terror, népirtás és vagyonelkobzás után a hazatérő azzal szembesül, hogy otthona idegen kézre került, szülőföldjén már nem látják szívesen. A fiatalok ugyan Németországban próbálnak szerencsét, de a közös nyelv ellenére az sem megoldás, mivel itt is idegeneknek számítanak, hiszen az évszázadok során a volgai németek szülőföldje a Volga környéke lett.

Mind a Holtak szabadsága, mind az Ötven év hallgatás enyhített a traumatizált megkérdezettek életfájdalmán, mivel Vincas és az utóbbiban a romos templomnál kifakadó volgai német férfi egyaránt kiöntik a lelküket, nyíltan beszélnek az őket évtizedeken keresztül elhallgattató diktatúra bűneiről. Tematikailag, hasonló, de jóval pozitívabb végkicsengésű Petényi és Kabay 2017-es dokumentumfilmje, a „Bíboros" – Az állambiztonsági szervek célkeresztjében, ami a száműzetés történelmi traumáját egy magyar család, Bíróék szétszakadásán keresztül mutatja be. A Rákosi-rendszerben koholt vádakkal meghurcolt polgári demokrata Bíró György 1956 után disszidált Angliába, ahová minden erőfeszítése ellenére sem tudta magával vinni a kádári állambiztonság által évtizedeken keresztül megfigyelt és zaklatott szeretteit, így új családot alapított. Viszont a hetvenes–nyolcvanas években (volt) felesége és magyar lányai meg tudták őt látogatni több ízben, majd halála után haza tudták hozni a földi maradványait is. Ám a pozitív végkifejlet ellenére a „Bíboros" hangsúlyozza: a diktatúra által elrabolt évtizedeket semmi sem tudja visszahozni.

Kabay Barnáékat mélyen megérintette mindaz, ami a szomszédos országban, Romániában zajlott a Ceaușescu-diktatúra alatt, így több ízben foglalkoztak az erdélyi magyarsággal és a Securitate célkeresztjébe került elnyomottakkal az Erdély (1990) című dokumentumfilmben, az Európa messze vanban, a Stigmában és az államszocializmus alatti román és erdélyi magyar egyháztörténetet Márton Áron gyulafehérvári érsekre és a Tőkés családra fókuszálva feldolgozó Szigorúan ellenőrzött életekben (2012). Az alkotók az évtizedek során rendszeresen kilátogattak Erdélybe, többek között két segélyszervezet, a Church in Need és a Cap Anamur/Deutsche Not-Ärzte támogatásával, ezek számára készítettek is felvételeket, sokszor illegálisan vagy rejtett kamerákkal, autójuk benzintartályát pedig átalakíttatták, hogy ki tudják csempészni a forgatott anyagot. Ismerőseik óvva intették őket az utazásoktól, mivel például egy francia stábot megvertek a román rendőrök, majd 1988-ban, a falurombolások idején Kabayékat is kétszer bevitték az őrszobára kihallgatásra. „A reggeltől estig tartó kihallgatások alatt magunk is átélhettük erdélyi barátaink félelmeit. E személyes élmények hatására határoztuk el, hogy egy dokumentumfilmet készítünk Ceaușescu diktatúrájáról, a Securitate működési mechanizmusáról, kollaborálásáról, hűségről és árulásról" – emlékezett vissza Petényi Katalin.[10]

A Szigorúan ellenőrzött életek és a Stigma egyaránt bemutatják a diktatúra terrorját és későbbi kifinomult megfélemlítési és megfigyelési módszereit. Az érintettek és az egyéb megszólalók beszámolói mellett pedig nyomasztó, paranoid thrillerbe illő forgatott jelenetek, valamint színészek (például Scherer Péter) által felolvasott állambiztonsági jelentések teremtik meg a román kommunista diktatúra fojtogató légkörét. A Szigorúan ellenőrzött életekben szinte szó szerint fojtogató a hírhedt jilavai börtön dohos és nyirkos alagsora, ahol a politikai foglyok raboskodtak, valamint megrázók a kivégzőfal közelképei a halálos lövések golyóinak becsapódási nyomaival. Az elnyomó rezsim ellen harcoló Tőkés István és László, református lelkészek történetei pedig mintegy kiegészítik Kabay Barnáék száműzöttekről szóló filmjeit, mert a családon belül is megfigyelt és folyamatos rendőri zaklatásoknak kitett Tőkésék nem törtek meg, az 1989-es forradalomig kitartottak. Tőkés Eszter, akinek férje, Barta Tibor „Stelian" fedőnéven besúgó volt, elmondja a Stigmában, hogy Barta megpróbálta rábeszélni őt és családját, hogy vele együtt költözzenek Magyarországra, mivel a férfi tudta, hogy a forradalom után „szekusként" neki itt nincs maradása. Ám Eszter azt válaszolta, hogy nekik Erdélyben van küldetésük, az erdélyi magyar kultúráért kell küzdeniük.

Ugyanez az erős küldetéstudat jellemző a magyar kommunista diktatúra alatt elnyomott és megfigyelt egyházi személyekre Petényi Katalin és Kabay Barna Pannonhalmára fókuszáló filmjeiben és sorozataiban. Kabay 1970-ben figyelt fel a pannonhalmi bencések történetére, amikor is Rómában találkozott Békés Gellért bibliafordító pappal, aki annak idején Gyöngyössyt is tanította, és aki a legújabb dokumentumfilmek, a Pannonhalmi Szamizdat (2023) és a Fénytörés (2023) egyik központi figurája Várszegi Asztrik emeritus pannonhalmi főapát és egyháztörténész mellett.

Petényi és Kabay első műve a témában a 2000-es évek közepén készített dokumentumfilm-sorozat, A közvetítő (2005), amelyben elsősorban a bencés szerzetesközösségek, Pannonhalma mellet Tihany és Bakonybél jelene kerül centrumba. Várszegi Asztrik már ebben is központi szereplő, de a film- és nyolcrészes sorozatváltozatban is bemutatott Hitvallók és ügynökökben (2009), a Pannonhalma-ciklus főművében kerül fókuszba a főapát úr tolmácsolásában a magyar katolikus egyház közelmúltja. Petényi és Kabay a Szigorúan ellenőrzött életekhez hasonlóan ebben az alkotásukban is ötvözték a klasszikus riportokat a játékfilmekbe illő paranoid, forgatott jelenetekkel és a színészek által felolvasott állambiztonsági jelentésekkel mint narrációval. Hasonló íve van a történetnek, azaz ahogy Romániában, úgy Magyarországon is a nyílt terrort a kifinomultabb megfigyelés és a papokat erkölcsileg kompromittáló beszervezés váltotta fel, valamint a Kádár-rezsim a békepapokon keresztül igyekezett elsorvasztani a katolikus egyházat. Ugyanakkor számos megindító példát is felsorakoztat a film az elvek melletti kitartásról és becsületről: mint Kuklay Antal, fiatal felszentelt pap, aki hat évet töltött börtönben, vagy Adriányi Gábor egyháztörténész, aki kispapként társaival együtt nyíltan megtagadta a kollaborációt az ötvenes évek végén, ami miatt a szemináriumból kizárták és Rédly Elemér segítségével, „illegalitásban", titokban fejezték be tanulmányaikat, majd szentelték őket pappá.

Az erdélyi magyarok és a kommunista egyházüldözés mellett Béres József drámai története Kabayék harmadik fő témája a rendszerváltás után. Egyrészt az alkotók modellszerűnek tartották Béres életútját, amelynek segítségével érzékletesen bemutatható az államszocializmus kétszínűsége és igazságtalansága. „Látleletet szerettünk volna felmutatni a hatvanas–hetvenes évek szocialista-kommunista világáról, a vidéki vezetők és beosztottak függőségéről, arról a fehér foltról, amit kevés játékfilm mutatott be hitelesen" – írta körül törekvésüket Kabay.[11] Másrészt saját meghurcolásukat is felismerték Béres kálváriájában. „A hatvanas–hetvenes években Petényi Katalinnal és Gyöngyössy Imrével együtt mindannyiunkat megrázott az az irányított rágalomhadjárat – mai szóval lejárató kampány –, amit Béres József ellen indítottak. Művészek, írók, költők álltak ki mellette Déry Tibortól Kósa Ferencig, de említhetem Pozsgay Imrét is. Ez nagyon mélyen érintett minket, azért is, mert Gyöngyössy Imre ellen ugyanilyen kampány zajlott" – emlékezett vissza Kabay.[12] Petényi és Kabay rendezték a 2015-ös dokumentumfilmet, a Béres József életútját, ami a négyrészes tévésorozatot, a Cseppben az életet (2019) és a részben ebből összevágott, részben új jelenetekből álló mozifilmet, A feltalálót (2020) a rendszerváltás utáni történésekkel egészíti ki. A fikciós sorozatot és a játékfilmet Gyöngyössy Bence rendezte, Kabay egyik társírója és producere, Petényi társíróként és művészi konzultánsként vett részt a produkciókban.

A Béres-történetek párdarabjának tekinthető a Petényi Katalin és Gyöngyössy Imre forgatókönyve alapján, Gyöngyössy Imrével együtt rendezett, Halál sekély vízben (1994), amelyet szintén valós történet ihletett, Elbert János és családjának rejtélyes meggyilkolása. Egyik főszereplője, az Elbertről mintázott Tibor szintén feltaláló, akit a végnapjait élő diktatúra politikai rendőrsége, a KGB fenyeget. Az elnyomó rezsim Béres kutatásait ellehetetleníteni, Tiboréit kisajátítani akarja Kabayék műveiben, és mindegyik történetben központi probléma a hatalom átmentése az egyik rendszerből a másikba. A Cseppben az életben és A feltalálóban az a Mátyus kerül hatalomba és akarja tönkretenni Bérest, akit korábban, az 1956-os forradalom alatt éppen abban akadályozott meg a kutató, hogy meglincseljen egy rákosista kommunistát. A Halál sekély vízben végkifejletében pedig Tibor felesége, Mária szembesíti a család barátjának hitt hatalmasságot, egykori KGB-ügynököt, Dobost a férje meggyilkolásának bizonyítékával, amire Dobos őrültnek nyilvánítja és mentővel viteti el az asszonyt. Bizonyos értelemben tehát Mária is koholt vádak alapján száműzötté válik, mint Kabay, Petényi és Gyöngyössy filmjeinek sok szereplője. „Ha mi nem szólunk a névtelenekről, az elhallgatottakról, az elferdített történelemírásról, a fehér foltokról, akkor senki nem beszél ezekről, feledésbe merül, márpedig fel kell mutatni ezt a múltat a jövő generációjának, azoknak a fiataloknak, akik ezekről már semmit nem tudnak" – foglalta össze Kabay nemcsak alkotóhármasuk, hanem a történelem viharaiban helytálló, elhallgattatott, száműzött és elnyomott hőseik hitvallását is.[13]

[2023]

________________________________________

[1] Erdélyi Z. Ágnes: Kilépés a feledésből. Beszélgetés Kabay Barnával. = Filmvilág, 63. évf. 2020. 12. sz. 11. p. URL: https://epa.oszk.hu/03000/03028/00207/pdf/EPA03028_filmvilag_2020_12_11-14.pdf (Utolsó letöltés: 2024. 01. 18.)

[2] Gyöngyössy Imre: Curriculum vitae és ars poetica. In: Remény és mítosz. Gyöngyössy Imre. Szerk. Petényi Katalin, Budapest, CinemaStar Kft., 2015. 17. p.

[3] Csűrös Csilla: Nagyok Kabay Barnával. = Kossuth Rádió, 2023. október 4., URL: https://mediaklikk.hu/kossuth-radio/cikk/2023/10/03/nagyok-kabay-barnaval/ (Utolsó letöltés: 2023. 11. 02.)

[4] Kabay Barna: Nagy felelősség a valóság láttatása. = Film Színház Muzsika, 20. évf. 1976. 6. sz. 17. p. URL: https://adt.arcanum.com/hu/view/FilmSzinhazMuzsika_1976_1/?pg=172&layout=s (Utolsó letöltés: 2024. 01. 18.)

[5] Petényi Katalin: Emléktöredékek. Gyöngyössy Imre (1930–1994) I. = Filmvilág, 63. évf. 2020. 12. sz. 8. p. URL: https://epa.oszk.hu/03000/03028/00207/pdf/EPA03028_filmvilag_2020_12_04-10.pdf (Utolsó letöltés: 2024. 01. 18.)

[6] Ezüst Rita: „Sikerre számítok". A Meseautó rendezőjét, Kabay Barnát irodájában kérdeztük a film születésének körülményeiről. [Interjú Kabay Barnával] = Cinema, 2000. 12. sz. 53. p. URL: https://adt.arcanum.com/hu/view/CinemaMagazin_2000-2/?pg=632&layout=s&query=kabay (Utolsó letöltés: 2024. 01. 18.)

[7] Takács Máté: A legnézettebb magyar filmek 1990 óta. = Aeonflux, 2017. március 15. URL: https://aeonflux.blog.hu/2017/03/15/a_legnezettebb_magyar_filmek_1990_ota (Utolsó letöltés: 2023.11. 03.)

[8] Erdélyi Z. Ágnes: I. m., 11–15. p.

[9] Tóth Klára: A dialógus rendezői. [Interjú Petényi Katalinnal és Kabay Barnával] = Magyar Hírlap, 30. évf. 1997. 167. sz. 13. p. URL: https://adt.arcanum.com/hu/view/MagyarHirlap_1997_07_B/?pg=75&layout=s&query=A+dial%C3%B3gus+rendez%C5%91i (Utolsó letöltés: 2024. 01. 18.)

[10] Lőcsei Gabriella: Elaknásított terület. [Interjú Petényi Katalinnal és Kabay Barnával] = Magyar Nemzet, 75. évf. 2012. 328. sz. 34. p. URL: https://adt.arcanum.com/hu/view/MagyarNemzet_2012_12/?query=%22Elakn%C3%A1s%C3%ADtott+ter%C3%BClet%22&pg=33&layout=s (Utolsó letöltés: 2024. 01. 18.)

[11] Bodnár Dániel: Gyöngyössy Bence és Kabay Barna a Béres Józsefről szóló, A feltaláló című filmről. [Interjú] = Magyar Kurír, 2023. február 23. URL: https://www.magyarkurir.hu/hirek/gyongyossy-bence-es-kabay-barna-beres-jozsefrol-szolo-i-feltalalo-i-cimu-filmrol (Utolsó letöltés: 2023. 11. 03.)

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2020. február 23-i számában jelent meg: Bodnár Dániel: Ha segíteni tudsz, kötelességed cselekedni. Gyöngyössy Bence és Kabay Barna Béres Józsefről. = Új Ember, 76. évf. 2020. 8. (3731.) sz. 1. [Címlap], 9. p. PDF-URL: https://ujember.hu/wp-content/uploads/2020/03/Hetilap200223_teljes.pdf (Utolsó letöltés: 2024. 01. 18.)

[12] Uo.

[13] Csűrös Csilla: I. m.