Katona Szabó Erzsébet

Az erdélyi származású Katona Szabó Erzsébet textiltervező iparművész – aki 1983 óta Magyarországon, Gödöllőn él és dolgozik – szerteágazó „iparművészi", textiltervezői munkásságot kifejtő alkotó. Az 1970-es évek második fele óta – miután befejezte tanulmányait a kolozsvári Képző- és Iparművészeti Főiskola textil szakán – a stilizált természeti motívumokból építkező, lírai hangvételű kárpitok és a leheletfinom selyem-, és a visszafogott díszekkel ékesített gyapjúruhák tervezése és kivitelezése volt a leghangsúlyosabb alkotói tevékenységében. Műhelyében a klasszikus gobelin-szövés technikájával létrehozott nagyszabású textil faliképek és a különleges anyagokat alkalmazó, bravúros varrótechnikával készített, már-már önálló plasztikai értékeket alkotó ruhák, ruha-szobrok készültek. Kárpitjai és ruhái, ruha-szobrai a népművészeti hagyományba ágyazódó motívumok – a matériával és a funkcióval tökéletesen összehangolt – alkalmazásának, és a szecessziós formarend nagyvonalú eleganciájának kettőssége, illetve e két tényező harmonikus szintézise révén bontakoztatták ki szépségeket és ünnepélyességeket sugárzó hatásvilágukat.

A nyolcvanas és kilencvenes években bemutatott, egyértelmű szakmai és kritikai sikereket hozó pompás textilmunkákat felvonultató Katona Szabó-kiállítások folyamata közben azonban váratlan fordulat érlelődött: az első bőrből készített alkotások még a textilek körében jelentek meg – az új anyaghasználatot tanúsító kezdeti munkák bőrruhák, majd áttört bőrképek voltak –, hogy aztán az új évezred önálló bemutatóin az új szellemű alkotások már teljesen háttérbe szorítsák a textilkompozíciókat: a 2003-as, a budapesti Vigadó Galériában megrendezett Katona Szabó-tárlat már a hatalmas méretű és méltán nagyszabásúnak ítélhető Fal című bőrkompozíció köré szerveződött. E mű megszületésével egyszersmind az alkotói dilemma is lezárult: a textil helyére új anyagmegmunkálási metódust és új technikaalkalmazást követelő, új hangokat megszólaltató, a korábbi textilektől élesen elkülönülő művek léptek. Ezzel Katona Szabó Erzsébet – tudomásom szerint a kortárs magyar művészetben társtalan alkotóként – egy rég lezárult művészeti tradíció felélesztésére vállalkozott: a rendkívül szerteágazó, keleti eredetű, a középkori Európában széleskörűen elterjedt bőrművesség azon múltbéli áramlatához, vagy inkább ágazatához kapcsolódott, amely a bőrkárpit-művészet fogalommal jelölhető meg legpontosabban, s amelynek legszebb emlékei a középkor évszázadaiból Spanyolországban és Flandriában maradtak fenn, de amely műveinek egykori magyarországi létezéséről is vannak adataink. És még egy fontos momentum: a Katona Szabó Erzsébet életművének épülése szempontjából oly fontos, a 20. század elején működött gödöllői művésztelep néhány művésze – így Nagy Sándor és Belmonte Leó – munkásságában is kitüntetett szerepű volt a bőrmunkák tervezése és kivitelezése.

Katona Szabó Erzsébet bőrkompozíciói a formát meghatározó, a művek auráját megteremtő változatos anyagmegmunkálásról, különleges technika-alkalmazásról tanúskodnak: egymástól elkülönülnek a kollázs-technikával készített, és az áttöréssel kivitelezett munkák, míg a harmadik csoportba azok az alkotások sorolhatók, amelyeken a művész e két, egymással tulajdonképpen ellentétes módszert egyidejűleg alkalmazza. A kollázs-technika ún. hozzáadásos műalakítás-módszer. Kisméretű bőrdarabok egymás mellé, illetve egymás fölé helyezésével és összevarrásával síkban és mélységben: egységesnek minősíthető síkfelületként, vagy mintegy domborműszerűen épül a kompozíció. Az áttört kompozíció ezzel szemben a bőr sík felületének megbontásával, elvétellel, kivágással készül, amely így a fennmaradt felület, illetve a felületben létrehozott hiányok, és a hiányok által megrajzolódó minták, elvont és konkrét ábrázolások révén nyeri el végleges formáját. E munkák esetében fontos szerepe lehet a háttérnek – amely lehet egy újabb áttört bőrfelület is –, illetve a mű hátteréből érkező fénysugárnak. És természetesen e világos felépítésű és szerkesztésű alkotások mellett összetett, bonyolult szövetűek a kollázsszerűen felépített, majd áttört, rácsszerűvé alakított kompozíciók, amelyek a rátétszerűen létrehozott, egymásra épülő réteges felületet egy-egy mezőben megbontva rejtélyes mélységeket tárnak fel, s így mintegy a felületek és terek, a síkok és plasztikusságok bonyolult rendszerét avatják a mű lényegi problematikájává.

Természetesen a Katona Szabó-művek interpretációja, leírása azért nem tekinthető még megoldottnak egy ilyen egyszerű osztályozással, ezen túlmenően számos formai elemet vizsgálnunk és mérlegelnünk kell. Így például a bársonyos tapintást sugalló, puha bőr-alkotta textúrákat és faktúrákat, a természetes esésű vagy a dobszerűen kifeszített bőrdarabok egymáshoz való kapcsolásának módszerét: a mozaikszerűen kapcsolódó, általában vízszintes és függőleges, vagy ferde osztatú ritmusban összeillesztett, és az áttörések kivágott, negatív, legtöbbször íves körvonalakkal határolt alakzatai révén létrejövő hálószerkezetet. És analizálnunk kell a valóságos, olvasható szövegeket kirajzoló, és a kalligrafikus motívumokként megjelenő kompozíciós elemeket is. S ha számba vettük mindezen alkotórészeket, akkor megvonhatjuk azt a következtetésünket, hogy mindent: a kollázsszerűséget, az áttörtséget, a két módszer ötvözését, a felületalakítást, a hálószerkezetet, a rácsszerűséget, a dombormű jellegű rétegződéseket, a kiemelkedéseket és a megnyitott belső, vagy hátsó, vagy felület alatti tereket domináns módon és karakteresen jellemzi a színezés által életre keltett dinamikus hatásvilág: a rőt barnák, a haragoszöldek, a mélykékek, a hollófeketék, a hamu- és ólomszürkék rendkívül finoman mérlegelt, hol egymást kiegészítő, hol egymást kiemelő és erősítő, de mindenkor kiegyensúlyozott, lágy koloritja. A művész nyughatatlan, mindig újat kereső alkotói attitüdjét tükrözi, hogy a bőrmunkák mellett az ezredfordulót követő években a papírkollázsok, a préselt, festett és gyűrt papírlapokra rögzített Shakespeare-szonetteket idéző kalligrafikus kompozíciók felé fordult. Ez a mozzanat – mérlegelve, hogy a költészet, a versírás a pályakezdéstől napjainkig végigkíséri munkásságát – korántsem ítélhető váratlan fordulatnak.

A művek leírásának, vagy inkább körülírásának feladatát nagy vonalakban teljesítettnek vélhetjük, de még egyetlen szót sem szóltunk arról a jelenség- és jelentésvilágról, amelyet Katona Szabó Erzsébet művei megtestesítenek. Az önálló és a ciklusokká, sorozatokká rendeződő munkák természeti jelenségek, természeti elemek megidézői – legalábbis címeikben, témavilágukban e tartalmi körökhöz: a tengerhez, a kertekhez, a szigetekhez, az esőhöz, a nappalokhoz és éjszakákhoz köthetők. Ám a konkrétan megjelölt tematika csupán olyan alkotói kiindulópont, mintegy asszociatív forrásvidék, amely a művész és a mű szemlélője számára is a bejárhatatlanság perspektívájával kecsegtető kalandozási terepet és váratlanul tág értelmezési lehetőség-világot tár fel. A Katona Szabó-textilek, -bőrkárpitok, bőrkollázsok és bőrplasztikák – és a papírkollázsok, valamint a lágy lírával éltetett versek – valami titokzatos, titokszerű, a megismerhetetlenség reményével átitatott rejtelmes világ közegeit, valóságos és virtuális tereit nyitják meg, vagy zárják le előttünk, amelyben, amely előtt legbelsőbb megérzéseinkre hagyatkozva kell tájékozódnunk, hogy valamely Titkos kertben, vagy az Álmok kiskertjében végre létrejöhessen a nagy találkozás: hogy találkozhassunk önmagunkkal.

[2012]