Király László
Kossuth-, József Attila- és Magyarország Babérkoszorúja díjas költő, író, műfordító
Cs. Nagy Ibolya: Király László pályaképe
Kultikus irodalomtörténeti esemény jelzi, ahhoz kapcsolódik Király László költői indulása, vers és esemény egymást jelöli: a Vitorla-ének című költői antológia megjelenése 1967-ben Kolozsváron.
A cím Király László azonos című verséből, az 1967-es Forrás-könyvben, a Vadásztáncban, a Tengerparti város ciklusban (s a két kötet időben párhuzamos szerkesztése miatt majd az antológiában is) megjelent költeményéből való: „ujjammal fonott szépszemű háló / vitorla vitorla tengerre szálló / elszálló háromszög kék égre bomló / estére térülő holló". (Vitorlaének) A népdal-imitációjú négysorost, a központozás nélkül, lágyan-lendületesen omló hangulatképet prózai betétek közé fogja a költő, a zárlatban variációs ismétléssel: „ujjammal fonott szépszemű háló / térj meg vitorlás vizeken szálló / térj meg háromszög alkonyba bomló / térj meg emberem hollóm". A lírai tónusú prózabetétek is értelmezik a képet: a hajnalban kiszabaduló-elsuhanó, estére visszatérő-megérkező hajók, a szabadság-képzet megidézői. A hajósok elmennek, de este visszavárják őket az asszonyok. A part küld és visszavár, s ha kibontjuk a könnyedén kibontható, szép metaforát: a szülőföld űz, taszít, de elhagyhatatlanul visszafogad, visszakövetel. „Hűség-számonkérő" – írta Szilágyi István.
Király első önálló verseskönyvével, a Forrás második nemzedékének nevezett írói-költői csoportosulás tagjaként lép az irodalomba, s négy évvel később (két újabb kötet után) már a halhatatlanság kapujában áll: bő háromnegyed oldal jut számára a Kántor–Láng-féle romániai magyar irodalomtörténetben. A szerzők „teremtő igényű", „öntudatos" betoppanásnak nevezik a jelentkezését, s az első könyv Férfiak a parton című bevezetőjében meleg, biztató, baráti szavakkal ajánlja az olvasók figyelmébe a kötetet és a szerzőt Lászlóffy Aladár, a költőavató barát is. Az „új etnikum" keresőjének, „korszerű, teremtő formaérzékű" alkotónak véli, aki „betonkemény helykeséggel" figyel új szellemi horizontok irányába. Lászlóffy a „világ kozmikussá tágulásával nyert új gondolati egyensúlyt", a „minden idejű jelent" említi a kötet fontos szemléleti jellemzőjének, s hogy az „ősöket hordozó önérzet és nyugalom", meg a „huszadik századi érzékenység" együtt „korszerű és férfias" lírát teremt. A „szellemiség újdonságán" legfőképpen a kollektív, történelmi emlékezet, tapasztalás megfaggatásának vágyát, s a szándék poétikai megvalósulását érti-értékeli. A kolozsvári irodalomtörténész, Korunk-szerkesztő, a romániai magyar irodalomtörténet egyik szerzője, Kántor Lajos szerint a költő korai műveinek kimunkáltságán már tetten érhető, hogy Király László tudatosan készült a lírikusi pályára, s kiemelkedőnek tartotta ő is, kezdettől, a Vitorlaének című költeményt. Cs. Gyimesi Éva, a pálya kezdeteiről szólva hasonlóképpen a történelmi érzékenységet, az alkotói felelősséget tartja a költői magatartás versekben kifejezett, leglényegesebb ismérvének
Az indulás, a biztató-elismerő fogadtatás erős hullámverésekkel alakítja-formálja Király László életmodell-képét. Vallomása szerint
„Evés helyett, alvás helyett is verset írtunk s olvastunk fel egymásnak. Az ösztöndíjjal járó menzajegy árát jó büdös kocsmákban és az olcsó antikváriumban hagytuk. Vadásztánc című versemet hetekig kellett fölolvasnom mindenféle társaságnak, ugyanígy járt Farkas Árpád a Cipőfűzőárussal, Vári Attila meg a Felmentés című kisregényt olvasta fel nagy kedvvel, ha jól emlékszem: 19-szer. A legkülönösebb az lehetett, hogy – jól nevelt kollegáink és tanáraink elképedésére és rémületére – eszünkbe sem jutott tartani a szánk. Amit aztán a belügyi szervek kellőképpen honoráltak. Nem lehetett elnézni nekünk, hogy ordít belőlünk a belső szabadság, a külső korlátok ellenére is."
A társakkal – többek között Farkas Árpáddal – éjjel-nappal írnak, élvezik a világ birtokolhatóságának örömét. Már túl a hetvenen, Király László tucatnyi, születésnapi ajándéknak is szánt író-olvasó találkozón beszélt e szárnybontogató évekről, Kolozsvárról, az indulás heves, mindent lebírni, mindent birtokolni akaró indulatáról. Emlékezése szerint az 1960-as évek elején, az 1956-os eseményeket követő hangulatban félénken próbálta bontogatni szárnyait az új költő-nemzedék, annak tagjaként ő maga is. Veres Zoltán, Hervay Gizella, Szilágyi Domokos voltak az akkori pályakezdők példaképei. Király és társai „más hangon szólaltak meg", mint elődeik, nagyrészük vidékről került fel Erdély fővárosába, a nagyváros adta lehetőségek, közösségi élmények, segítették kibontakozásukat. Abban az időszakban kezdtek el írni, a hatvanas évek végén, a hetvenes évek legelején, amikor a politika engedékenyebbé vált, a cenzúra rövid időre szinte félrenézett, „nem szólt bele oly mértékben a publikációkba, mint azt megelőzően és majd a későbbiek folyamán is."
Király László beköszöntője tehát – fogadtatásából is érezhetően – rendkívül határozott, céltudatos, karakteres és „egyszeri" költőportrét sejtetett. Élesek, kontúrosak a vonásai, tetten érhetők az esztétikai, gondolati „másság", különbözőség minősítő védjegyei. Műveinek máig jellemző vonása maradt ez a másság, a tanúságtevés, a „hibátlanság", az önmaga erkölcsi igényeinek megfelelés vágya, a hűség, a szabadságigény kinyilvánítása. Versben és prózában egyként, s mindenkor kitüntetett helyen állnak, szókészletében is, az őszinteség, a tisztesség, a kötelesség etikai imperativusként értelmezett fogalmai. Nincs ezen a pályán morális mélypont, nincs etikai erózió. De az ember személyiségére új s más vonásokat rajzoltat az idő, a kiábrándulások, a megcsalatások, a meghódított álmok, az érzékelések kudarcai, az értéktudat megroppantása. A „kölyökcsikó"-fickándozásból törvényszerűen fegyelmezettebb, célirányosabb, de konok, kitartó „ügetés" lett. „Én erdélyi magyar költő vagyok. Sőt, két álmodott költőm: Al. Nyezvanov és Csang vej maguk is erdélyiek. A teóriák kevésbé vagy egyáltalán nem érdekelnek. Kós Károly híve voltam és vagyok, mióta apám kezembe adta a Varjú nemzetséget. Hogy ez mit jelent, annak csak utána olvashat az, aki nem érzi át, vagy legalább nem érti " – vallja, hasonló megfogalmazásban több helyütt, ma is a költő, egyértelművé téve: nyíltan, megvallott szubjektivitással, vagy alakmásokkal elmondatva, maszkok mögé rejtőzve is a szülőföldje sorsának a tanúságtevője. Másutt:
„Nem tagadtam soha, és bátran elmondom, bármennyire nem posztmodern ez, hogy tanúnak is tartom magam, és éppen ezért az egészet másoknak írom, nem magamnak. Szeretem, ha legalább képzeletben ül velem szemben valaki, aki lát engem, vagy csak hallja a hangomat. Ilyen értelemben egy végtelen építkezés ez. Olyan, mint Bábel tornya, aminek nem lesz teteje soha, mert akármikor akármi történhetik. Ez nem fejeződhet be soha, ameddig az ép eszem bírja gondolattal, a kezem meg bírja tartani a ceruzát. Krónikának nevezem én ezt az egészet, szerényen, meg kell mondanom, mert különös krónika, de remélem azok, akik a költészetet tudják olvasni, ki tudják hámozni belőle, hogy min mentünk keresztül ezekben az évtizedekben, amit átfog az általam írt verstömeg…. Tehát tanúbizonyságnak is szánom ezt, tudatosan vállalom, mondhatni ódivatú költő vagyok."
A magyar irodalom története mindig is Janus-arcot mutatott, fejtegeti tanulmányában Pomogáts Béla (Korunk, 2015/1), abban az értelemben, hogy „ami az egyik oldalról szemlélve egy történelmi emberközösség küzdelme a megmaradásért, az a másik oldalról magasrendű művészi értékek történeti folytonossága és rendszere, s ami az egyik nézetben gondolat, költői kép és versforma, az a másik nézetben emésztő küzdelem és gyötrelem". Innen ered, írja, a magyar irodalom mindmáig ható tudatos elkötelezettségvállalása a nemzeti történelem, a nemzeti élet Illyés, Németh László, Sütő András „szótára" szerint a nemzet „sorskérdéseinek" megoldása iránt, s innen ered az a „közösségi és közéleti éthosz", amely ennek az irodalomnak még „formateremtő erőfeszítéseit, merész kísérleteit, akár önfeledt játékait is áthatja". Az írott szó mögött ugyanis szinte mindig „történelmi és közösségi tapasztalat és felelősségtudat áll." Király László lírája, de prózája is épp ennek, az irodalmunkat jellemzően meghatározó elkötelezettség-vállalásnak a példája, miközben, kiváltképp a poézise, példája a formateremtő, a költői hagyományokat megújító alkotói kísérletező kedvnek is. Életművében, Pomogáts kifejezésével „erős visszhangot vernek" a nemzeti sorskérdések, erdélyi magyar létének kérdései is, jellemzi őt is a közösségi-történelmi érdeklődés, művein ott ennek a felelős elkötelezettségnek a „vízjele". A nemzeti „identitásvállalás és a magyar irodalom egymásra ható folyamatai, lényegi kölcsönössége" Király László műveinek tanúsága szerint is evidenciaként értelmezhető.
Cs. Gyimesi Éva 1979-es könyvében (Találkozás az egyszerivel), a Király László-portréjában úgy írja: a szülőföld Király számára nemcsak „valamiért", hanem valaminek „ellenére" is érték; lírája, kivált az első versek nagy szülőföld-ciklusaiban, „mint minden igazi költő esetében", a „közösséghez szóló erkölcsi példázat" is. Királyt „nagy teherbírású erkölcsi értékrendszer" jellemzi, „koherens értéktudat", s „központi értékszimbólummá" válik nála a szülőföld; poézise a „külső meghatározottságaiban vállalt", elfogadott lét lírai leképezése.
„Régi, szép, naiv versek…"
A Vadásztánc megkülönböztető szemantikája: a költő számára egyedül lehetségesnek tetsző magatartásmodell felrajzolásának igyekezete. Az öntudat s a felelősség, mint a két legfőbb vezérlőelv meghatározó erejéről van szó, s ez poétikai értelemben annyit tesz: az öntudat s a felelősség nemcsak jelzője például a szülőföldmotívum feldolgozásának, hanem maguk is versszülő motívummá nőnek. Számos esetben szinte aforizmaszerűen definiálja a költő e fogalmakat, s mintegy teoretikus tisztázatát adja az egyedül lehetséges cselekvéstípusnak. Eredményeképpen íme az első könyves költő erkölcsi tízparancsolata: „Vessük hátunk a kérdéseknek", „mindent kell tudnunk, értenünk!", „Szorítsd ökölbe kezed…", „Vissza kell térnem…", „érezd a földet, a szót az embert; /mindennek színe súlya van", „ne tudj magadban élni…", „hibátlan kell legyek!", „gyűlölöm azt, ki hitet vesztett…"!
Feltűnő, hogy ezekben a versekben s a Vadásztánc legtöbb darabjában az aforizmatömörségű, olykor Kassák, József Attila, Radnóti erőteljes hatását mutató gondolatok főképpen tételmondatok, állító-kijelentő módban, Király versbeszéde közlő-fogalmi beszéd, de nincs fölötte filozofikus boltozat. Ezek a tételmondatok majd a pálya későbbi szakaszain bomlanak elemeikre, a gondolatot ott dúsítják erőteljes képek nagy formátumú lírai építménnyé. A nem a látványra-képre, nem a vizuális vonzóerőre építő szerkezeteket, elemeket itt érzelmi tulajdonság vonja egységbe: Király László költészetét első kötete olvastán úgy definiálhatnánk: evidenciaélményekre épülő indulatlíra. Később a költő ismét eljut majd a lecsupaszított gondolat, az objektivitás és tárgyiasság poétikai formáihoz, de akkor már a líra magasabb esztétikai értékszintjén állva.
A szülőföld Király László számára elsősorban nem térbeli, hanem időképződmény: „végtelen" s „véges" nyúlványokkal. A véges a tapasztalati réteg, s ennek hozadékait is súlyos teherként viseli: személyes emlékek tájai, arcai, mozdulatai kísértik, a gyermekkor, a lélek mélyére maratott fájdalmaival birkózik. A Kölyökkor, elhagyott ostorok című ciklus tucatnyi darabja zengi ezeket az emlékeket. De nyomasztóbb a rendezetlen múlt, a történelem tisztázatlan helyzeteinek, a háború rémképeinek másodlagos élményként is eleven izzása-követelődzése. „Egyszer minden átvonul rajtunk" – írja a Mennek a folyók című, több ciklusos versben, s az „ezer éve itt ülőt" (Tengerparti város) a József Attila-i messzeség vonzza. Ez az élményréteg második könyvében, az 1968-as Rendhagyó délutánban szüli meg néhány teljesebb versét (A halottak emlékezete, A legnagyobb nyár, Az ivó katona, Eső, Aranygolyó).
A második kötetben (Rendhagyó délután, 1968) az idő fogalma egyébként is új tartalmakkal bővül. Az elkésettség, lemaradás, visszahozhatatlanság érzete nem csupán a történelmi idő mélységesen mély kútját szemlélve izgatja, hanem a konkrétabb időértelmezésben is: telnek az évek, gyűlnek a tennivalói, s fakulhatnak, fakulnak az emlékek. Azért olyan fontos és lényeges ez Király László számára, mert az időt viszonyfogalomként kezeli, s a viszonyítási pont a gyermekkor. „Ahogy nősz / minden szűkül itt neked" – írja A szénapadlás című versben, s odébb: „kölyökkorodat / az ekevas harangot / … pendítsd meg / furcsább / rekedtebb". A Végtelen énekben, amely versben az élmény legteljesebb prózai kibeszélője, a Kék farkasok című regény anyaga készülődik, az emlékezés megállíthatatlan, végtelen folyama az avantgárd szabadvers laza szerkezetű, mondatritmusos hullámain áramlik: kölyökkori kiáltásokat, áradásos esők emlékét, új házak képét, félrevert harang sikoltását hozza. A Nyárád hídját idézi, a hegyre ballagó szekereket, a malmot, a hegyet, a földet s a szavakkal „ki nem fejezhetőt" is. Majd ezen a hídon lépnek elé, vonulnak el (a kép már a Vadásztáncban is felvillan) a regénybeli emberek, ezt a malmot keresi a költő kiábrándultan, ebbe a vízbe hullanak az emlékvilág álomtárgyai. A költemény egyúttal a költői feladatvállalás szép, vallomásos verse is: Király László poétai célja s emberi-etikai vállalása azonos. Gazdagodnak, árnyaltabbakká válnak a versek szerkezeti elemei: virágokat hajt a korábbi parancsolatfa, leveleznek a tilalomágak: a közlésből láttatás lesz. Az idő: „alattomos puha hó hull" (Könyörgés), az alkotás: „egy-egy palota összeomlik odakinn, / porából lassan összeállnak idebenn, / s nőnek, nőnek a vérrögök" (Röntgen). A hegyekben „nagy fehér madarak" a szavak, s sereglésükben a költő egyedüliség tudata s kiválasztottság-érzete fogalmazódik.
„Átéltem mindent, ami eddig rám tartozott"
Ha korábban azt mondtuk, a pályakezdő lírája evidenciákra épülő líra, újabb verskötete, az 1970-ben megjelenő Ballada a fáradt asszonyokról a hiányt fogalmazza. Az ugyanebben az esztendőben napvilágot látott elbeszéléskötet, A Santa Maria makettje hasonlóképpen. E két könyv a pálya új stációját jelöli, a formai tökéletesedés mellett az élet-látás új minőségére kell figyelnünk. A verseskönyv Éjszakai utazás című darabja a gondolat vágtája időben, históriában; a költői önvizsgálat, a lélek megfaggatása; a választott feladattal való újbóli azonosulás; a költői lét filozófiai és tárgyias értelmezése – keserűen határozott igékkel, jelzőkkel, határozókkal rögzíti a költő állapotát: „Már nem tud felelőtlenül szaladni a láb / csak gyökeret verve áll / s kapaszkodik a talajba / ott, ahonnan mindenki elmenekül." S ugyanerre a feladatra vállalkozik a próza is, bár a hiányt leltározzák az írások: veszteségeket, fájdalmakat, szétroncsolt illúziókat, megaláztatásokat – emlék-képeket, s látomásokat.
Király László a személyiség ellenállását kísérli meg legyőzni ekkori verseiben: a csömört, a keserűséget azzal is, hogy kimondja. A hiány a magány szinonimája lesz költészetében, és verseinek jelentős hányada a magány változatait rögzíti. Találkozásai, szembesülései a múlttal s a jelennel, a vágyak s a lét kontrasztja, ütközése igen sok kudarcélményt szül. A szülőföld nem lehet már menedék, az „elbitangolt / szikrapatájú / kölyökcsikó„-nak a maga útját kell járnia (Aszály); a társak, barátok, „hű álmodó álomtalanok, robbanni vágyók" (Lovasok) sem találhatnak többé egymásra, sereg nélkül kószálnak; a cselekvésvágy, teremtő akarat puszta létté devalválódik (Szomorú blues az éjszakából); a személyes lét kudarcaiból, a teljesületlen vágyakból lassan „elfelejtett nevű város" épül (A tenger); a megvalósult vágyak csömörösen kevesebbek, „hányingeresen" szürkébbek, mint amidőn még csak elégülésüket akarta; a győzelemért járó üdvözlet is kevesebb, ha nem egy másik győző küldi, ha „udvaroncok" sztereotip gesztusa csak, s egyáltalán: nem adhat benső örömöt, ha az egyetlen igaz cél helyett be kell érnie az álmok töredékével – az aranyat termő India helyett a bennszülöttektől nyüzsgő Amerikával. Ez a vers (Elégia Kolumbusz Kristófról) kíméletlen összefogása, egybecsomózása valamennyi gondolatszálnak. Egyre gyakrabban tűnik föl ezen állapot stilisztikai jelzőeszközei között az irónia (például az alcímekben), a nemegyszer mazochizmusig mérgesedő önirónia, mellyel groteszkké csavarja az élményt. A kezdettől erőteljes természetszimbolika elemei között mind gyakrabban szerepel a hó, a fagy, a jég, a hógőz, a tél, a havazás; a tárgyszimbolika fogalmi készlete is átalakul: kő, kereszt, vas, páncél, fejszék, botok, kések, hajókürt. Határozói, jelzői negatív sugallatúak: elégett, szürke, hidegrázós, ebvonításos, sereg nélküli, meddő, halott, lefejezett, törpülő, fagyasztó, elnyomorodó, vigyorgó, tátongó, csörömpölő. Többször is alkalmazott eszköze az ellenpontozás, a vers-ellenvers, melyekben az egymásnak ellentmondó lírai helyzetek, magatartások, eszmék ütköznek, azaz kényszerítik az olvasót e magatartáshelyzet változatok ütköztetésére s morális megmérésére (Akit a harmat hozott, Kit nem a harmat hozott, Ballada a fáradt asszonyokról, Legenda nélkül). A versmondatok, különösen az utolsó ciklusban (Farsangi maszkok) pattogósra rövidülnek: mintha karcosan kemény jégdarabok zörgését hallanánk.
A szülőföldnek – a „lázas nemzedéket" faggató Gálfalvi György kérdésére válaszolva – Király László szóhasználatában s vélekedésében létezik egy szellemi változata is: a verseskönyv kultúrélményekből keletkezett darabjai e szellemi szülőföld tájairól valók. Kassák, Kőrösi Csoma Sándor, Balassi, Csokonai, Petőfi, József Attila, Radnóti, Nagy László példaértékű, utalásos vagy közvetett megidézése Király számára valamiféle energiafeltöltődéssel azonos. (A következő verseskönyvben, a Sétalovaglásban ez az élményréteg még erőteljesebbé válik majd). „A szellemi szülőföld számomra azt jelenti, hogy kultúránkból kiválasztom mindazt, amit a magam számára fontosnak érzek, s amit tovább akarok építeni" – vallja Király, s a kultúr-história berkeiben tett kirándulásai korántsem csak önépítő jellegűek. Azok is: a világgal való szembesülés eme illúzióvesztő állomásán a költő a vele rokon eszméjű alkotók erkölcsi erejéből sokszorozza meg a magáét. Kassák talán a legnagyobb csoda számára: a „szikár, tömör, vasból megmunkált" formák, a látomásos tudat csodája formai inspirátor is. De túl ezen a költősors szimbóluma: „Akit korbáccsal ütnek, annak legyenek acélból a csontjai, akit elevenen akarnak eltemetni, az támadjon fel halottaiból is" (Támadjon fel halottaiból is). Az Emlékmű megnöveli az eszméket megtestesítő költőéletek köznapian, bántóan földi elmúlására utaló s kegyetlenül negatív tényeit. Arra is intve ezzel: a poétasorshoz determinánsan hozzátartozik a dicstelen pusztulás is. A megidézettek névsora (Balassi, Csokonai, Petőfi, József Attila, Radnóti) pedig így szűkíti e gondolatot: a magyar poéta sorsához. A Téli alkonysivatag, a Zöld Elefánt Nagy László szellemidézése: a „fogak között őrzött" költészeteszme féltéséről vallomást téve, az eszmények, a „lángoló Rózsa" „mérgezett" összezsugorodása, roncsolódása miatti kétségekről szólva. Az utóbbi versben Zöld Elefánttá profanizálódik a Nagy László-i Zöld Angyal, földre rántva, hóba temetve a szárnyas-tündökletes eszmét.
„A szóban egymásra találás van"
Az energia-feltöltődés másik feltételének látszik, hogy mintegy „hasznos akaratként" felmutassa, példázattá emelje a „régi mesterek" üzeneteit. A kibeszélő, szerepjátszó költői attitűd a Sétalovaglásban számos példáját adja ennek. Kritikájában Márkus Béla a kötet jellegzetes vonásának tartja, hogy a költő „hisz még a szavak jelentésében", s ha „kétszínűnek" nevezi, nem azért teszi, mert mást közöl, mint „amivel a költő elindította": hanem az Illyés Gyula megfogalmazta kettősségről van szó, „melyet a rettenet feloldásának kínja és öröme okoz". A kritikus az időt tekinti a könyv meghatározó élményének, a „személyes és a történelmi időt egyaránt", a költő mintegy jelenként éli meg a történelmet (már az 1968-as Rendhagyó délután-ban is), a Sétalovaglás verseinek szemléletét tehát e két mozzanat, a „személyes idő múlása és a történelmi idő lelassúdása" határozza meg (Király László: Sétalovaglás, I. m.: M. B.: Magányos portyázók, Szépirodalmi Kiadó, Budapest, 1989.)
A kötet ugyan később, 1976-ban jelent meg, de okunk lehet feltételezni, hogy versei jóval korábban keletkeztek – a már említett interjúban utal is rá Király László (Marad a láz? 1977). Mindenesetre szoros gondolati s formai kapocs van a Rendhagyó… és e kötet között, olyannyira, hogy ebben majdnem kizárólagossá válik, az idő-tematika, de mellette a példaállítás, példateremtés szándéka is. A Régi mesterek darabjai (a Heltairól, Tinódiról, Dózsáról, Szenczi Molnár Albertről, Petőfiről, Krúdyról, Juhász Gyuláról, Radnótiról készült portréversek) a stílus játékai is: eszmék és műfajok sereglése. Ám a felvonultatott mesterek tiszta igazságai, egynemű életeszméi gyakran anakronizmusnak hatnak az elferdült jelenben: s így az egymásnak feszülő minőségek ismét felerősítik a két pólust, s az értékek mérésére, egyúttal választásra kényszerítenek. Talán ez magyarázza, hogy Király igyekszik a versformák pontos alkalmazására, ha kell, időmértékes verselés megidézésére is – ugyanis a melléjük tehető egyéb, kötetbeli versek tanúsága szerint a klasszikus formák alkalmatlanok a jelen létérzékelésének leírására. A nyugalom érkezésében például szakaszról szakaszra bomlik fel minden grammatikai törvényszerűség, elmarad a központozás, a szavak közé pauzák ülnek, az egységek szemantikai funkciója szinte megszűnik: jelezve, hogy a szó már nem az ember és ember közötti legértelmesebb kapcsolat eszköze, a nyelv nem jel már, csupán zaklatott dadogás, meddő kísérlet arra, hogy az élmény kifejezője legyen. De ugyanebben a versben olvassuk: „ez az éj is lassan eltelik", s újra karon foghatja a költőt „dallamos utcában" a vers. Az Erőltetett menetben ugyanez a hit nyer erősítést: a „vad kimondás szeretők", a szavak, a költészet követelőznek, vissza-visszatérnek, s kényszerítik magukra figyelésre a költőt. Végső soron A dolgok arca is annak megvallása, hogy a költő legszentebb fegyvere a nyelv: nemes játékra való, teremtésre alkalmas, csillogóvá szépíthető, csontvázzá csupaszítható, funkciótlanná kényszeríthető, „fogható", „alakítható", elrejtő, enyhet adó – végső megnyugvás.
A kötet néhány látomásos nagy verse pedig mintegy esszenciálisan olvasztja magába Király Lászlónak a költészet eszközéről, hatalmáról való gondolatait, ugyanakkor valóságlátásának, lélekállapotának jellegadó motívumait is. Az első két könyv – az ifjúság – evidenciái végleg felbomlottak, cserepeire törött a világ, ideák vesztek: a Sétalovaglás, a címadó vers nagy formátumú tablója ennek. A lírai alaphelyzet mintha a jelenből vétetne, s a jövőre utaló sorok tudatosítják, hogy az a „majd" már megtörtént, hogy a táncoló csodamének elvágtattak a tér s idő követhetetlen mélységébe. Ezt az utolsó sorokban a „jókedvű lovasok" újbóli felidézésével s az egész szürrealisztikus látomást hirtelen józanul lezáró két szóval minősíti véglegesnek. A világ birtokbavételére indult egycélú-egyhitű, kétségektől nem gyötört szabadcsapat „gyönyörű és egységes" létet remél, „káromlás fölötti gondolatokkal, nőkkel, bízható barátokkal, fájdalom nélküli tettekkel, nyílt elmével" – de mindennek csak az emléke létezik: „tűzpiros virág" – „belenyilall a szív!". S ez mégsem a nihil, nem a feledés, nem a halál, csupán a valóság illúziótlan tudomásulvételének állapota.
Miként a tévedhetetlenül Radnótira utaló Erőltetett menet is: a vélt, a remélt s a való csapódik egymáshoz pedig, s a „való"-ban egyre több a halál, a barátok halála – álmoké és társaké. Leltározó szenvtelenséggel szól a költő, de épp ez a rideg számvetés fokozza föl a szavak, mondatok érzelmi erejét, intenzitását, míg a tehetetlenség és kétségbeesés újra a nyelvi szerkezetek széttördelésében találja meg a kifejezhetőség egyetlen lehetőségét. És ez sem a megsemmisülés, az önfeladás állapota: a fájdalom olyan eleven, hogy mindenfajta belenyugvást lehetetlenné tesz. A már csak önmagában, benső erőiben bízni tudó könyörgése a vers, a magányra ítéltetetté, aki azonban csak szigorodik, keményedik a veszteségek tudatától.
„Felnőtt a kölyökálom"
Azonos lélekállapot a tükörképe Király László első prózakötete, A Santa Maria makettje is. Ami a költészetében látomássá válik, az élmény, itt a szimbolista nyelvezet formai keretei között talál utat magának. Király szinte minden esetben a lét negatív helyzeteit járja körül, s erősen vallomásos színek-árnyalatok utalnak arra, hogy többnyire kisember hősei valójában az ő fájdalmait, személyes veszteségeit, pótolhatatlan hiányait élik, szenvedik. A veszteségeknek változatai vannak, de az író olyasféle gondolatot is sugalmaz, hogy nincsenek kicsi és nagy veszteségek, hogy minden ember a maga hiányait tudja a legnagyobbnak. A Vörös sárkány… hangsúlyozottan köznapi hőse például, a könyökvédős, pedáns, tévedhetetlen, sohasem vétkező, soha akarni nem merő hivatalnok arra döbben rá: nem merte soha megtenni, amire életében legjobban vágyott: együtt maradni a hivatali szobában a „kerek csípőjű, tömött kontyú" asszonnyal. Az Életem ideje kezedben van öreg pénzbeszedőjét rútul becsapták, hitét vették, s a megígért jutalom elmaradt. A sziget Gór Ivánja az egyetlen szerelmet vesztette el, visszaperelhetetlenül. A hetedik nyár balladájának vadásza a gyűlöletet: arra válik képtelenné, amire évek óta készül, hogy megtorolja apja igaztalan halálát.
E szövegek konkrét jelentése azonban csupán az egyik réteg: hol tisztábban, hol kevésbé kristályos formában, de szimbólumértékű a tett vagy a tett hiánya. A tömött kontyú asszony a lét minden szépségét megtestesíti, az elfojtott akaratban egy teljes emberi élet valamennyi teljesületlen kívánsága benne van. Az öreg pénzbeszedő története a csaléteklét szimbóluma: amidőn az ember el nem bújhat, kívül nem maradhat, de tette csak pótcselekvés lehet, tiltakozását, lázadozását pedig önmagán kívül senki nem veszi komolyan. A címadó novella története akár Kosztolányi Esti Kornél-novelláinak alapmotívumával is rokonítható: a még hívő, reménykedő és tiszta ifjú ember kéri számon a hitet, a reményeket és a tisztaságot a felnőtt férfin. Csakhogy a vágyakból tárgyi rekvizitek maradtak csupán: az ifjú ember tehát csalódottan és megbántottan hagyja az állomáson felnőtt önmagát. „Felnőtt a kölyökálom" – mondja a Ballada… egyik versében Király, s a novella elénk rakja az álom cserepeit. A könyv csokornyi írása (Elégiák az egyedüllétről cikluscím alatt) egy-egy kreatív helyzetre építve téziseket, erkölcsi tételeket modellál. Hasonló típusú darabok kerültek az Elfelejtett, régi énekek ciklusba is, a Jogod és hatalmad áltörténelmi közegben játszódó példázata pedig számos igazságeleme közül talán azt sugalmazza legelevenebben: nem lehet, nincs hozzá emberi joga senkinek, hogy hatalmát gaztettekre váltsa. Ennek a novellaformának egyik legtisztább képviselője a Hallani furcsa hegedűszót, melyben olyan finoman s oly természetesen növekedik a kép s az eszme az egyetemesség szférájába, akár a mesékben. A novella magányos orvosa sehol sem találja a kék madárként elröppenő hegedűszót, de a madárszárnyakon keringő boldogság, szépség, öröm, vágy mégis az övé lesz, bárha csak az emlékeiben. A dallamajándék csak azoké lehet, értelmezhetjük a szöveget, akik életük nagyszerűségével rászolgáltak.
Keményebben, határozottabban, társadalmi aktualitásokra figyelően, földközelibben beszél másik prózakötetében, az 1972-ben megjelent Kék farkasok című regényben.
„Aljasságnak tartom a feledést"
Király László élményanyagában vannak lírává nem oldható elemek is: epikus természetű rétegek, nemegyszer drámai szituációk emlékei, amelyek még az objektív líra, a tárgyiasult, tényközlő vers burkát is szétfeszítik. Bizonyítja ezt például az Utunkban 1981-ben megjelent vers, a Visszapillantó tükör – Történelmi regény is, melyben a közelmúlt történelmének, paraszti életének véres epizódját oldaná verssé Király. Ám rímtelenül sorjáznak a szavak, mindennemű akusztikai ritmus nélkül, s az anyag természetes követelésének engedve csak annyit tehet a szerző, hogy tárgyias szűkszavúsággal rögzíti a történet „szinopszisát": mintha a Kék farkasokból szakadt volna ki ez a történet is.
A könyv műfaját tekintve memoárregény. Családfája igen lombos. Csoóri Sándor Tudósítás a toronyból című, 1963-ban megjelent szociográfiai regénye, Sütő András 1970-ben napvilágot látott Anyám könnyű álmot ígér című esszéregénye egyenes ági rokona a Kék farkasoknak. Annak ellenére, hogy e két könyvben a felnőtt figyeli az ötvenes évek időszakát, a falusi-paraszti társadalom hálószerűen szövevényes rendszerét, keresi cselekedetek, magatartások indítékait, magyarázatait. Tamás Menyhért Vigyázó madár című, 1981-ben megjelent könyve ugyancsak e fáról szakadt, s rokonsága annál is nyilvánvalóbb, hogy ő is a gyermekkor mezőit járja, s gyermekként szerzi a korról tapasztalatait. Szabó Gyula (Gólya szállt a csűrre, 1974), Lászlóffy Aladár (Papírrepülő, 1973), Majtényi Erik (Hajóharang a Hold utcában, 1977), a csehszlovákiai Gál Sándor (Mesét mondok, valóságot, 1981) vagy Duba Gyula (Vajúdó parasztvilág, 1974) szintén a személyes hangvételű emlékezést választja a benne feszülő mondandó közlésére. Úgy tetszik, hogy az a valóságigény, amely a hatvanas évek hazai magyar irodalmában az oknyomozó kisregénytípusra bízta a kor égető kérdéseinek művészi tükrözését, ez a faggatózó-okkereső szándék a romániai magyar irodalmon belül – bár évekkel később – a dokumentum-memoár formájában találta meg a maga célszerű megjelenési formáját: a Kék farkasok íróját is ugyanezen okkereső szándék vezérelte. A kerettörténetbe zárt cselekmény árnyalt és korszerű időkezelése, a realista, szürrealisztikus elemek összefonódása, a hol szikáran tárgyszerű, hol balladisztikusan áradó, hol a kassáki szabadvers, a prózavers sodrását felmutató stílus irodalmunk kiemelkedő darabjává teszik, formájában is, a könyvet, s e modern regényforma ígéretes művelőjévé Király Lászlót.
A mű hőse, Kiss Harai Mihály hazatér a falujába, hogy megfaggassa a múltat, hogy feledésbe nem merülhető, de mégis homály fedte részletekről, történetekről tépje le a feledés fátylát. A jelen azonban új s idegen számára: a szubjektív idő megőrizte a múltat, a valóságos idő letarolta az emlékek faluját, megvénítette az embereket, égig növesztette a fákat, bokrokat, elporlasztotta a malom falait, pókhálóval borította be a padlásokat. De bármily kiábrándító a találkozás, a „kétszer nem léphetünk ugyanabba a folyóba" sokkoló élménye: a távolság a megértés alapfeltétele. Hogy eltávolodott időben s térben egyaránt, egyúttal azt jelenti: birtokba veheti, az emlékezés prousti mechanizmusa szerint, a régmúlt eseményeket. Ám a megértés-megítélés etikai felelőssége csak arra ad módot, hogy feladata az ítélet nélküli értelmezés lehet. Azon az álombéli hídon nem a bíró előtt lépdelnek el a könyv szereplői, a falu lakói, hanem ki-ki a maga lelkiismerete előtt. Az író csak kérdez, a „híd" kényszerít vallomástételre mindenkit. Király a történelem regénybeli időszakát, az ötvenes éveket gyermekfővel élte meg, ismeretei alapja a gyermeki tapasztalás: a meg nem ítéltetés gesztusát ez a tény is motiválja. Bármit tettek, avagy nem tettek a kísértetvonulás alakjai, az igazság sokarcú, s nincs közöttük egyedül üdvözítő. Cáfolhatatlan történeti kényszerűségek is ezt a vélekedést erősíthetik csak: e népnek nemcsak az ötvenes évek erőteljes társadalmi változásaival kellett szembenézni, de kisebbségi sorsa sajátosságait is mindenkor ható tényként kellett számontartania. A csősszel folytatott keretbeszélgetések újból és újból tudatosítják bennünk ezt a szerkezettel, stílussal is megerősített írói alapállást: ami megtörtént, meg nem másítható, át nem alakítható, sem jobbá, sem rosszabbá nem tehető, utólagos magyarázatokkal felmentést nem nyújtó, csak úgy vállalható, ahogyan történt. Az író ádámi megszállottsággal merül az emlékezés kútjába, a csősz luciferi kétkedéssel, mindentudással fékezi e szenvedélyt. Ez a többször visszatérő momentum mintha ismételten arra figyelmeztetne: Kiss Harai Mihály nem engedheti meg magának, hogy a személyes emlékek fájdalma befolyásolja magatartását. De a csősz a maga józan természetelvűségével azt a bizonyosságot is erősíti: a józanság sohasem értheti meg a szenvedélyt, a szemlélődő, szkeptikus kívülálló a szívét-lelkét kitevő bizakodót: az alkotást s az alkotót. Azt a gyötrelmes látomásvonulást tehát, amelynek végén kiszakad az íróból a mű. A kritikus (Szakolczay Lajos) szerint a „magunkba szállás, a költői kibeszélés éjjelén megszelídíthető a világ", a kék farkasok a „költői feladatvállalás jelképeivé válnak"; más (Görömbei András) úgy mondja: a főhős, Kiss Harai Mihály az író alteregójaként kíván rendet teremteni, igazságosztó szenvedéllyel, s ezért idézi fel élete eseményeinek törmelékeit.
Király mesterien bánik a nyelvvel s a formával a könyvben. Ahol az emlék s a tett eleven, megbízható, mert a felnőtt tapasztalásait tartalmazza (a diákkor, az írói indulás ideje s kora), ott ítélkezik is. Ahol a közösség, a falu életét vizsgálja, ott szürrealisztikusan szárnyaló és megbocsátó. Hiszen azokról beszél, akiknek sorsa mindig legbensőbb ügye volt s marad Királynak, akik a „tenyerükön tartják" – s akikről volna még egy-két „gyönyörű" története.
„Megőrzésért könyörgő múltunk"
Cs. Gyimesi Éva írja, hogy Király koncentrikus körökben, egyre táguló ívekben éli és írja kötetről kötetre lényegében változatlan alapélményeit. Nincsenek megrázóan új, nagy élményei az 1978-ban megjelent, s eleddig legegységesebb, legerőteljesebbnek vélhető verseskönyvében, Az eltemetett hadseregben sem: a költő összegezni látszik a személyiség műbe építhető, lényegi vonásait. Az újdonság szemléletbeli. Király képes evidenciaként kezelni az értékpusztító világ valóságát: minden más megnyilatkozása erre a bizonyosságra épül. Nem történik ez megrendültség, olykor keserűség nélkül, de úgy tűnik, megtalálta már a védekezés benső erőit – s a kimondás-kényszer összefoglaló érvényű, látomásos versbeszédre űzi-hajtja. Mert bizonyosság számára az is, hogy a költészet, az igazmondás, a cselekvés szabadsága, a hit nyílt vállalása ellen törő korban is csak az az egyedüli cselekvéslehetőség számára, hogy vállalja, s a költészet erejével mások számára is közvetíti, másokkal is elfogadtatja az erkölcsi szabadság kipusztíthatatlanságának mély hitét. Indulatosan, felrázóan erős közösségi hév fűti új verseit, a nép közös értékének, a nyelvnek, a kultúrának védelme, s ezen értékek összetartó erejének biztos tudata motiválja az indulatot. A nyelv s a kultúra nemcsak egy nép valóságos megmaradásának eszköze s lehetősége, de erkölcsi erő, önbizalom szülője is: Király László érzelmekkel gazdagon átszőtt gondolati versekben ábrázolja ezt, pátosszal, erővel telített hangon. Eljutott a feladatvállalás élménye-élményköre filozofikus összegzéséig, poétai figyelme minden eddiginél erősebben fordul a költő küldetésteljesítésének lehetőségei felé. A totalitás igénye vezérli: a versek érzékelhető jelentésrétegei mögött mély eszmei tartalmak húzódnak.
A mindennek ellenére való bizakodás, remény, a közösség megmaradásába vetett hit szép verse például a Halljátok-e a dalt, amely mintha Vörösmarty nagy vízióját idézné: nem a nemzethalálról, csak a „szürkülés"-ről, a kényszerűségek szorításában élők közönyéről, a tett-bénító beletörődésről. „Mámortalanul" száll a dal, nincs ideje s tere a tündöklő „virághasonlatoknak": csak az értelem szava szólhat, s egyetlen lehetőség az értékmentő várakozás. Vízió ez is, csak annyi, de nem kevesebb reménnyel, mint volt Vörösmartyé. A hiány tudatosításával indítja a gondolatsort, s a szerkezet több pontján fel-felvillantja az eltűnt mámor, a sejtések, az „elveszett meleg" képét – hol a jelen, hol a múlt, hol pedig a jövő idősíkjába helyezve a szimbólumokat, majd egy hirtelen jelen idejűvé tett képpel zárja a verset: s a képet ugyanakkor kérdő mondattal fosztja meg áldott egyértelműségétől. Az Elégia, az Éjféli eső, a Régi órák, a Terítsd be hóval hasonlóan a várakozás változatait próbálgatja, sorshelyzetet tudatosító szándékkal, s céllal. A Hosszú költemény címében is utalásos: a történelem végtelen, s benne „tompán" cseng a költő hangja, s választalanul. De a jelenvaló időben megszeghetetlen törvénye a megmaradásnak: a türelem, a bölcsesség, a gyűlölet hiánya! – hogy ne váljék önpusztítóvá a nemzet. Ehhez a ciklushoz (Éjféli eső) kapcsolja Király a most is feltámasztott költőelődöknek, pályatársaknak szentelt verseket s legszebben zengő sorait az anyanyelvről, a „bújtató barlangról", „legvégső vacokról": megszeghetetlen törvény a rájuk figyelés is.
Másik ciklust is alakít (Határátlépés) a kultúrélményekből való verseknek, pontosabban azoknak, melyekben valamely életmű műalkotás burkába húzza a nyilvánvaló társadalmi aktualitást hordozó mondandóját. Király László többször idézett történelmi érzékenysége itt szinte kizárólagosan a jelenre koncentráló figyelemmé változik: a korszak kórképét írja, nem csupán személyes, de nemzedéki csalódottságokat, hitrombolásokat. A történelmi idő s helyszín többnyire lényegtelen, kreatív váz: a jelen történelmi, társadalmi helyzetének koordinátáit rakja föl rá. A históriai képek látványértéküknél, asszociatív tartalmaiknál fogva most nem annyira általános közlendők hordozóivá lesznek (mint például a „betemetett hadsereg", „elfelejtett hadsereg", mely a nemzedéki szétszóródás, szétszóratás szimbóluma elsősorban): inkább az alig-alig rejtett konkrét utalásokat közvetíti velük Király. De így tesz akkor is, amikor a kultúr-történelemből választ a versek szerkezeti tengelyébe állítandó műalkotásokat: „műelemzései" nemzedéki s nemzeti hangulat- s közérzetrajzok (Császárszobrok, Janicsártemető, Mór oszlop, Az öreg Pieter Brueghel, Bosch-album, Picasso-vásznak az Ermitázsban). A Henrik király című „töredékek", „versrészek" történelmi közege az Erzsébet-kori Anglia: valóságos ideje a jelen. S abban, számos nyílt utalással téve félreérthetetlenné a szerepvállalást, a Kobzos maszkjában valójában mindent elmond emberi s nemzeti sorshelyzetekről, szerelemről, s feladatról, amit elmondani vágyhat: többszörös áttételekkel tömörré dúsított képekben. A mű ebben a kibontatlan – mert teljes drámává lenni kívánkozó – formájában is hatalmas sodrású, nyelvezete klasszikusan tiszta és áradóan érzelem-teli. Az a mű, amelynek elemzése majdnem reménytelen feladat: minél tökéletesebb a kép, a szó, annál kevésbé sikerülhet más képekkel s szavakkal értelmezni a benne foglaltakat. Nem tökéletes, mint szerkezet: de gondolatilag szikrázóra csiszolt.
„Fény hull az arcodra, édesem"
Novellák, elbeszélések: variációk Király László legszentebb témáira – az 1981-ben megjelent új prózakötet, a Fény hull arcodra, édesem, a „fenyegetettség bizonyossága" (Márkus Béla). Alkotás-lélektani téma, e variációk egyike, de pontosabb, ha azt mondjuk: a sorsa, helyzete, feladata által meghatározott író-alkotó vallomásai arról: e determináció alól soha nem szabadulhat. Az elfelejtett hadseregben nagy erővel megnyilatkozó társadalmi-közösségi gondolkodás a másik hangsúlyos tematikai vonulat: most a szimbolista próza s az értelmezései tartományában parabolisztikusan kitágítható epika köntösében jelentkezik. Mindössze négy írást tartalmaz a kötet, közöttük Az örök hó határa című, kisregényméretű alkotást is – nem a legjobb, de most a legtöbb új mozzanatot felmutató művét Királynak.
„Kezdeni kell mindent elölről, mert bármi történhetik is, ennek a harcnak soha nem lesz vége, ennyi a bizonyosság, több semmi" – meditál e mű hőse, Antonio, miközben szobája (börtöne?) ajtaján levelet csúsztatnak be. A levelet az a lány írta alá, akit lelőttek az ellenség soha nem látható, de mindenhol csőre töltött fegyverrel várakozó katonái. Az ő helyén is áll már valaki, hogy folytassa a harcot: példázatnak s példának egyként didaktikusan csengő konzekvencia ez, Király azonban épp ezeket az alaphelyzeteket, etikai evidenciákat képes életessé tenni, s jelentésesen feldúsítani. Antonio, a partizánok vezére, az elbeszélés nyitójelenetében, szelíd, békés „beszélgetésmezőkön" járó álmából felriadva, arra döbben rá, hogy végzetes veszélyben van kis csapatával együtt. A Santa Maria makettje egyik hasonló helyzetet modelláló írásában a vezér, a parancsnok előtt egységesen, egy irányba vonulnak el a katonák, itt azonban felbomlik a társaság, választási lehetőség elé kerülnek: megadják magukat, s a megharcolt, jó harc emlékével elfogadják a jövőt, vagy rejtőznek, „megpróbálnak átbújni a gyűrűn", várakoznak. Az önfeladókat lelövi az ellenség – az írói sugalmazás szerint ez az út járhatatlan. Antonio a harcot választja – a rejtőzködő csatát – „az örök hó határáig" akar eljutni. Vele megy a kölyök – az ártatlanság? az ifjúság? a hasonmás? –, aki azonban, ott az örök hó határánál, elesik. Antoniót fiatalok csoportjai fogadják be a városban – az új, a még egységes, egycélú nemzedék? –, s átveszik tőle – egy időre? örökre? – a stafétabotot. S ott van a titokzatos lány – a szerelem? –, aki talán mégsem esett el akkor, a hegyek között, talán megkapta Királytól az önfeladóknak szánt „egyszázalékos" esélyt az életben maradásra.
Eddig nem tapasztalt tolerancia jellemzi ezt az írást, az értékőrzés mozzanatába új elem került: a folytonosságot létével is megteremtő új sereglés – jóra, szépre, újra szövetkezés –, az utódnemzedék elismerése, vagy jelenlétének igénylése. Nem hibátlan ez az elbeszélés, a kibeszélő hang rapszodikusan át-átveszi az uralmat a cselekményszálak fölött, a reális és áttételes jelentésrétegek nem illeszkednek hiánytalanul egymáshoz: de gondolatilag igen figyelemreméltó produktuma Király László eszmerendszerének.
Az író egész életművéből kiemelkedő szépségű, leheletfinom novella viszont a kötet címadó írása. Kortalanul, jellegtelenül fekete, bő, palástszerű köpenybe burkolózott két alak – nő és férfi – menekül valahonnan valahová. Hóban, farkasordító hidegben, hatalmas, embertelen vadonban, védekezésre készen, hajszoltan, fáradtan. E nagyon is reális helyszín azonban lassan veszíteni kezd realitásából, s a szállásadó öreg tanító házában már szürrealista látomásnak tűnik a fürdőző, önmagát gátlástalan tisztasággal megmutató nő alakja, a földet söprő aranyhaj, mely mintha valamilyen nevenincs tündért takarna. S amikor ismét elfogadjuk másnak, mint kezdetben hittük e történetet, amikor hisszük, hogy ez valóban csak álom, játék, akkor vaskosan realista jelek döbbentenek rá arra, hogy mégis megtörtént mindez: a hajnali hóban friss lábnyomok, a menekülők lovainak patanyomai látszanak, s jelzik az eltávozottak útját. Csodálatosan bánik az író a sejtéssel és a tudással, a létezővel s a megfoghatatlannal, az időtlenség, az örökkévalóság szférájában lebegteti a képeket, s örökkévalóvá transzponálja a menekülés, az üldöztetés meseszerűen konkrét tényeit. Meseszerűen konkrét: de a mesében ott van minden idők tapasztalásának lényege, a mese, ősforma. S hogy ki az a férfi, s ki az a nő? Ki az a szelíd arcú, szépséges asszony? – talán maga a mese? a költészet? a vers? A szelíd és szép és tiszta líra, a dal, az ének, melyet rejteni kell, bújtatni, takarni fekete köpenybe, menekíteni hóban, fagyban, farkasordításos hegyek között? Megmutatni annak, aki érti, szereti, bújtatja, s menekíteni tovább? S a férfi maga a költő? A Kobzos, a Krónikás, aki hiszi, hogy egyszer majd vége lesz a megpróbáltatásoknak, „majd megérkezünk, és akkor fény hull a mi arcunkra is, csupa fény hull az arcodra, édesem"? Ez az idő felfoghatatlan mélyére, a meg nem határozott jövőbe tolt remény már majdnem reménytelenség: ha nem élne Királyban a folytonosságban való hit most is. Az tehát, amely nemcsak a történelmi léptékkel mért időt tudja nyitottnak, szükségképpen változónak, új s újabb formációkat kiégető kohónak, de a kultúra megsemmisíthetetlenségében is rendületlenül hisz. Király e novellában szinte klasszicizálja a prózát (Márkus Béla), a mű teremtett világát tértől és időtől függetlenítve „magatartáspróbák" terepévé teszi; nem „helyi színeket" fest, hanem szinte távolít annak felismerésétől, hogy: merre is van a túlerő, és miért is van a harc.
A kötet másik két elbeszélése, a Házam küszöbén s a Tiszteletkör esti városunkban alatta marad az előbbiek gondolati, formai értékeinek. A Házam… vallomásos, önelemző betétei mellett színtelenebbek, kevésbé gondolatgazdagnak tetszenek a dialógusok, s a Tiszteletkör is – az apró, kicsi álomdarabokra váltott, s így devalválódott Álom – „csak" jó, ha Fény hull arcodra, édesem kristályosságához mérjük.
Király László áttekintésre egybefogott eddigi kötetei a szimbolista-allegorikus próza, a látomásosan kitáguló, intellektuális líra birtokbavételének idejét mutatják: szemléletileg a közösségért való szüntelen perlekedés jogos költői-írói öntudattól hevített állapotát.
De a pályakezdés és e könyvekben dús, évtizednyi folytatás voltaképpen csak a művészi életút első harmadát fogja át, s bár az elkövetkező évtizedek könyvek sorozatát szülik majd, mégis ezek az első művek a legtöbbet idézett, leginkább szóba hozott, nem egy kritikus szerint a legkarakteresebb alkotásai Király Lászlónak. Látunk ebben igazságot, amennyiben az életmű eddigi darabjai alapvetően kijelölték Király László szemléletének sarkpontjait, s erős talpazatra helyezték e poézis formakísérleteit is. Már a Sétalovaglás című kötet kapcsán megfogalmazódott a költői szemlélet, a létrefigyelés határozottsága, az erős kontúrok. „Király kísérletező kedve és színes formavilága ugyancsak a kulturális hagyomány rétegzettségére enged következtetni, hiszen valamennyi verstípus valamely történelmi korra utal, valamilyen személyre, eseményre vagy éppen a mindennapi élet, a népi kultúra valamely elemére. Mindegyik darab egyformán a közösségi emlékezet megnyilvánulása, a közösségi én színrevitele, ez pedig valami ellenében tételeződik, ezáltal olyan nyelvi világ teremtődik a Sétalovaglás (és más kötetek, elsősorban a Ballada a fáradt asszonyokról, Az elfelejtett hadsereg, és az Amikor pipacsok voltatok) egyes költeményeiben, ahol a dolgok általános állapota a háború. A helyzettel való szembesülésben mutatkoznak meg az identitás összetevőinek lényeges elemei, Király verseiben pedig éppen ennek felmutatása történik, mégpedig úgy, hogy minden szöveges emlék, amely a közösséget jellemzi, verssé válik" – írja Szihalmi Csilla (Hitel, 2012. január).
De ez a mindig töretlen kísérletező kedv, a formaérzékenység, nem rendítve meg a szemlélet stabilitását, épp a későbbi költészet álarc-verseiben, az alakmás-lírában, az én megsokszorosításában, a magány lírai megjelenítésében, a fanyar-ironikus beszédmódban, a versek szálkásra faragott alakzatiban, a formát bűvölő versjátékaiban lesz képes igazán új poétikai dimenziókat is megnyitni, láttatni. Jelentős igazolói ennek főképpen az 1982-es Amikor pipacsok voltatok, az 1984-es A téli tábor, s az 1993-as Skorpió, az 1995-ös Beűzetés című kötetek.
„Kardok emlékével"
Király László tapadó lélek.
Őt a magány is ahhoz a földhöz és helyhez, ahhoz a világhoz szögezi, amely korcsultságával, töredék-voltával is teremtője, izzítója ennek a szívszorító magánynak. A keserű illúziótlanság nem űzi, éppen, hogy fogva tartja; a menekülés nem opció a költő számára; Király szereti az őt bekerítő házat és hazát. Nincs ellentmondás tehát abban, hogy a közösségét el nem hagyó poéta versei egyre inkább a kívülre szorítottság szikár-jeges hangján szólnak. Hiszen épp a kor megélt és átélt dermesztő közösségi valósága, a kisebbségi sors személyt és közösséget egyként gyalázó hatalmi arroganciája táplálja benne a magára-hagyatottság érzetét, hajszolja az elmúlt „aranykorok" emlékeihez. S mert a jelenben már minden egész eltörött, a töredékes létezésből Király László nem valamiféle kozmikus, ön-szánó gyökértelenség felé indul-menekül, hanem a múlt épségébe kapaszkodik. A „visszapillantó tükör" szimbolikus alapképpé válik a verseiben, kiemeli, előrehozza-vetíti a múltba süllyedt élményvilágot. elevenné tesz tompult érzelmeket, fölhevít parázsló indulatokat. Elmúlt időszegmensek után nyúl a költő, versekben eleveníti meg azokat az emlékképeket, amelyeknek – Amikor pipacsok voltatok borítóján olvassuk – „már alig van jelenvalósága a mai terekben és időkben". Idéztük föntebb, Király úgy mondja: sohasem volt egyedül. Nem, mert a verseibe és a múlt emlékeibe kapaszkodhatott. Az említett kötetek meggyőző bizonyságai ennek.
Többnyire az álom, a félálomi kontúrtalanság, az utazás a kerete a versbéli asszociációk szabad vágtájának, felvillannak és eltűnnek a képek, Király nem bocsátkozik intellektuális –filozofikus értelmezésekbe, fogalmi kifejtésekbe, a versbeszéd szikár, tömör, tárgyias, a gondolat aforisztikusan sűrített. A kővadászok klubjá-nak kötetcím adó sorai például, a variációs ismétléssel strófákba tördelt egyetlen kép már a könyv első versében kijelöli a teljes kötet szemléleti irányát: Király a valahai világ felé indul. De a fokozással drámai nyomatékot ad az önmagában megkapóan szép és ártatlan alapképnek: az „amikor még pipacsok voltatok" a második szakaszban a „valaha" határozót kapja, a harmadikban a „még" kifejezés megerősíti a veszteség-érzetet, a negyedik strófában a „de ti valaha", nyomatékosítja az egykori költő-közösség világbirtokló hitét-elszántságát, s az ötödik szakaszban már figyelmeztetően csattan a felszólítás: „És emlékezzen: pipacsok voltatok, / S beszőttétek a nyári Európát": a pipacs „értékszimbólummá" válik (Borcsa János). (A kép egy nemzetközi költőtalálkozó emlékét villantja fel, a kötet Magánbeszélgetések című prózaversében, lírai prózájában is előtűnik.) A vers Farkas Árpád: Köszörű időben című kultikus versének a párjaként is értelmezhető, ami ott kérdés („marad a láz, fiúk?"), itt intelem, felszólítás, emlékeztető, még remény is, hogy a „pogány havazásban", a „visszapillantó tükör"-ben megjelenő „fák, kövek, állatok, társak, előzni akarók és elmaradók" mégis felcsiholhatják benne az „öntudatlan alkotás" boldogságát.
Az alanyi-költői látlelet pedig nyomasztó, a versekből drámai önjellemzésekkel, önreflexiókkal rajzolja meg önnön szomorú arcát Király László. „Pontos, kíméletlen legyen a szó", de „Elhagytak villogó rímeitek, / nem vigyáztatok rájuk", pedig, ön-és társbiztatásként: „a szóban melegség s erő", a szóban fegyver van, és „soha szomorúbb látványt, mint bámész, / szabadságolt öreg katonák", ha „jönnek a nagy költőtalálkozók" (Az alvók). Másutt (Tavasz): "Egy szó, ami nincs vagy elveszett. / Lemondott róla az emlékezet"; pedig az 1977-ben című prózavers szerint „Nem költőknek találták ki a jó alvásokat". Az Utazás-1 című költeményben a valahai Vitorlaének képe s szimbólum-tartalma bukkan fel ismét, a „tágas, fehér vitorlás, / ahogy hajóztunk Erdély szíve felé", mint ahogy a Skorpió kötet Reggel című verse is ennek variációja: „Mi meg a parton, a parton ismét, / várva biztató integetésre,/ vitorlára bomló homályból. / Hahó!".
Király versei kontrasztosan ütköztetik egymással a melankolikus, sorvasztó, közösségi és személyes reménytelenség és a versbe, a költészetbe kapaszkodó remény hangulati változatait. „De ki kell lépni a nem-völgyek fagyából!", szól a biztatás, nevet kell adni újra „felhőnek, szélnek. / Madárnak, fűnek, bornak ragyogása." (Szeszélyes május), s az ablakkeret, amely bárhová vezetheti a tekintetet, a múltba révedő költő ugyancsak fontos alapképeként, a remény szimbólumaként láttat vigasz-képeket: mert „boldog a nap, mely / boldog emlékkel köszönt ránk" (Költő ablakkeretben). Máshol „kardok emléke" bukkan elő, a harcé tehát, amidőn fegyver volt a vers, s „mint fölkelők" ronthattak a világra. (1980.szeptember 30.). S szemben vele a józan, bölcs, deprimáló bizonyosság is ugyanakkor: „Naiv harcosok hős homlokára / hűsítő hahota permetez." (1980.november 26.)
A költemények egy-egy szigorú állítás köré rendezik a képeket: „elfelejtettük önmagunk. / Kisimult arcunkon a ránc"; de mégis: „a dal örök, beszéde tiszta és érthető", majd újra a kedvetlen leltár: „de én most kitől kérjem számon / egyébre rádobott ifjúságom". Az Érzelmes utazás huszonkilenc mozaikból szövi egybe ennek a kontrasztos, ellentétes hangulati-érzelmi állapotnak a laza és töredékes kompozícióját, egymással látszólag össze nem függő halmazát. Nem egy esetben, absztrakt formai eljárással, ismert kulturális és kultikus szövegek kifordítása révén: az „Erős várunk nekünk az Isten" zsoltárszöveg például egy kisbetűssé fokozott, Isten nélküli, profán fölsorolássá válik, az Isten neve-megléte helyett csak a kényszeres élet fragmentumaival: lenni, tenni, menni, venni, enni, semmi. „Józan ellen-ima", anti-fohász a Miatyánk parafrázisa is, sorról-sorra való tagadás, az Istentől elhagyatottság állapota. Az Amikor pipacsok voltatok című kötetben jelenik meg, tizennégy mozaikképben Al. Nyezvanov, „egy álmodott költő", „az általam teremtett másik-én-poéta", írja a költő, aki-ami Királyt hűséges alakmásaként kíséri majd A téli tábor című kötetben is., s tovább, minden verseskönyvében. Mint ahogy ott van, s marad a költővel a másik maszk, a vagy volt, vagy nem volt orosz szerelem, vagy csak alakmás Tánya Szmirnováé, s a hang, a moduláció, akár a Skorpió-ban is, mintha egy kötet háromra tört részét olvasnánk, ugyanaz a szigorúan-szilánkosan groteszk, a köztes lét innenső és túlsó partjáról szól. Király önmagával küzd konokul, soha föl nem adva, a tollat soha el nem dobva, de soha jelét nem adva annak a valahai „öntudatlan" versírói örömnek, egyáltalán: a létezés boldogságának A korábbi esélylátó, energikus kitárulkozásra a vereségérzet, a folytonos veszteségtudat haragosabb tónusai borulnak (Bertha Zoltán), s kivált a Skrorpió című kötetben.
Ugyanakkor hallatlan formagazdagság, expresszivitás, lírapoétikai változatosság jellemzi e költeményeket. Egy torz kor jelenik meg torz logikájú, tört szerkezetű versekben. Zaklatott, szilánkos vers-építmények, helytelen grammatika, elfuserált stíluselemek, asszociációs bakugrások, gondolatjátékok, melyeket egy-egy belénk hasító, éles állítás akaszt meg, riasztóan bölcs, sornyi, félmondatnyi összegzések. Hiányzó mondatrészek, odahagyott állítmányok, tárgyak, kihagyásos fogalmazás, szigor, keserűség, szófukar közlések, a költő épp csak ki-kiszól a magány némaságából, épp csak evidenssé tesz evidenciákat. Egy-egy darabjában már szemantikai funkciójától is megfosztott konkrét versek, konkrét költészet ez, forgácsokban (februári, márciusi, júniusi, októberi), ellen-versekben, ad notam József Attila, Nyezvanov és Prévert, vagy Kafka és Dante; jelentések, kiáltások, pengetések, levelek, sorok, a magány „száz sora", a századik már csak „néma csend". Rajzok, fotográfiák: bennük, rajtuk egy „légnyomásos század röntgenképe". Összetört jelen és a múlt idesejlő ép vonásai, két idő, de csak az egyik érvényes, a másik, a jelen csak a hiány listázása. Töredék élet, verstöredékekben, mert a „töredék a semmi egész-sége". „Téblábolok szétzüllesztett, / öröklét fiókjaiba zárt, / bőröm alá rejtett mondatok között…" (Júniusi forgács), és „elromlott minden", de ujjai közé égett ceruzával, „behálóznak betűk mindörökké - / a sose-lesz vége vég igézet".
Bertha Zoltán meglátása szerint (Erdélyi magyar irodalom a nyolcvanas években, I.m.: B.Z.: Gond és mű, Széphalom Könyvműhely, 1984) a költő szinte „klasszikus zsongássá" hangolja az „emlékekbe húzódás" lírai darabjait. S bár ez a gazdagon kibomló, elégikus költészet a „lírikus hétköznapjainak keserves-borongós" hangulatait idézi, közben egy nemzedék „történelmi illúzióvesztésének folyamatát és közérzetét" is megjeleníti. Király László tekintetének fókuszában változatlanul ott a szülőföld, a haza, a nemzet, nem riad meg a fogalmaktól, ellenkezőleg: azok tisztázására törekszik. Egyik interjújában (Székelyföld, 2008/11, Lövétei Lázár László beszélgetése a 65 éves Király Lászlóval) nyomatékosan, ironikus ráerősítéssel mondja: „a fogalmakat szüntelen védeni kell, s óvni az oly szívesen hozzájuk tapadó szennyeződésektől. Ha van írónak kötelessége – az egyik minden bizonnyal ez. Én bízom benne, hogy lehet s lesz fénye a szónak, ha a vakok-süketek nem is látják-hallják. Még e szavaknak is: nép, nemzet. Azt gondolom, hogy az igazi pátoszt csak a kisszerű gyülevészség ócsárolja ferde szájjal. Idegen tőle a magasztosság, fél tőle, mert nem bír fölemelkedni hozzá. Félnek a mítoszoktól is; meghirdetik a mítoszrombolást ennek folytán. No legenda! No szárnyalás! No nemes magatartás! No emelkedettség! – Nem irigylem őket. Görbe szemmel kell figyelniük a verset is, ha költőiséget gyanítanak benne. S ha már itt tartunk, hadd irritáljam őket, utalva opcióimra: én, kéremszépen, nem idegenkedem a pátosztól, kedvelem a szimmetriát, az egyensúlyt, szeretem időnként magasba emelni a tekintetem, és nem a szemétdombon vagy -telepeken ágálókat vagy tevékenykedőket tekintem hősnek vagy példaképnek. S tudatom...: nekem igenis van nemzetem – még ha igen gyakran nem is viselkedik nemzethez méltó módon".
„Valahol ott. Valamikor akkor"
Van nemzete és van szülőföldje, gyermekkora, emlékei, és mindez erős kötelékkel húzza magához a költőt. Bertha Zoltán több tanulmányában fejti ki azt a romániai magyar irodalomra jellemző sajátosságot, amely szerint a Forrás második nemzedéke alkotóinak művészete folytatólagosan őrzi a szemlélet ez irányúságát, ők jelentik az „erdélyiség súlyos érték-és sajátosságtartalmainak" szinte „klasszikussá érlelt" megszólaltatását. Nem az etnikai-nyelvi hagyományrend leépülését vallják-mutatják, hiszen a nemzeti lét nyomorúságaira is rámutatnak, eltaposottságra, korlátozottságra, a kilencvenes évek reménykeltő hónapjai után „konzerválódni látszó" etnikai, kulturális, anyanyelvi sorvasztás-sorvadás idején is: legyen ez a nyelv emelkedett, akár pátosszal telt, vagy éppen formajátékok kísérleti terepe. Király László a maga szikárrá csiszolt, takarékos, sűrű, vagy épp darabjaira tördelt versnyelvén is megrendítő szülőföld-képet örökít meg, végtelen merítési lehetőséget adó emlékeit faggatva.
„A gyerekkor el nem hagy soha", ígéri első könyvének első versében a költő, s életművét vizsgálva – ezt megerősíti az Akasztóhegy című, a szülőföldhöz szóló verseket egybefogó, 2010-es megjelenésű könyv is - miért is kerülnénk meg a megejtő-szép feladatot, hogy közelebb hajoljunk a költő pályáját végigkísérő szülőföld-élményhez: amikor tucatnyi kötet is kezünkre áll, szinte minden verseskönyvben ciklust kapnak, kezdettől máig, ennek a tematikának a költeményei. Király László maga is szívesen és ihletetten beszél a sóváradi tájhazáról – és lakóiról: emberről, állatról, madárról, növényről, vizekről, hegyekről, múltról, valós és képzelt eseményekről, az egész reális és szürreális sóváradi világegyetemről. Az említett, a Lövétei Lázár Lászlóval készült interjúban a Valahol ott című verset, darabolja prózává, s meséli a „szénásszekér-költeménye"-t, az „Elsuhogó évek. / Őszök, telek, / Némaságok, tavaszok, nyarak" csak a megidézés szikárrá koptatott szavaival elmondható emlékét-élményét. „A dombok, dülők, határrészek, patakok nevei alighanem elsőkként mozgattak meg, csábították gyermeki képzeletemet – mondja a költő. – Endrebérce – ez így önmagában is szép, de miért nevezték így? A bérc alatti részt pedig – nyilván – Endrének? Mitől lehet Endre egy határrész? Isten óvjon tőle, hogy megtudjam! Oda jártunk tavasszal nárciszt szedni, amit kankósnak hívott a sóváradi ember. Összetapostuk az egész gyönyörű, süppedős rétet, a későbbi kaszások „örömére". Szép volt. […] Amikor elszállítottuk a gyárhoz a szárított lent, éjszaka indultunk, én a magasra rakott szénásszekér tetején hevertem, nagyapám pedig énekelt a tehenek előtt ballagva – amíg azt hitte, hogy alszom. Kuruc nótákat tudott, sose hittem volna. Ritka szavú ember volt, de nem kedélytelen. […] Csere, Virgó, Endrebérce – csupa történet, mese, legenda, költészet, emberré válás." A gyermekkor Király számára „útlevél", el nem hagyható, elmenni, visszajönni csak a birtokában lehet, lapjain „simuló vizek", szederindák, ösvények, hegyek patakráncolta homloka. A szülőföld ballada a megesett lányról, döglegyek dongása és „szombat esti harangszó", „bábosok a téren" és varázslatos, „régi padlások". Felbukkanó tárgyak, melyek puszta megnevezésükkel hatnak, s a kezdete-vége nincs felsorolás képeit (Régi padlások) nem a grammatikai-verstani szabályok, hanem a szabad beszéd lassú meséjét idéző üteme tolja előre sorról-sorra. S hogy központozás nélküli, se kezdő nagybetű, se záró pont? Mint az emlék: bárhol kezdődhet, bárhol elillan, minden valahol van, minden valamikor. „Őszi vetkőzése" ez a verseknek, mert „csak a pontosság fontos: így és így volt" (A hosszú költemény), s a költő itt is balladát mesél, négysoros, nyugodt ütemű versszakokban, Király még a vers kellékeiben is mese-morfológiai alakzatot használ: a „sóváradi öreg ház előtt", a lépcsőn ülve indul el a mese, s a költővel, visszafelé, az idő. S megélednek a szülők, a fényképek ifjú alakjukat hozzák elő; meg a farkasok széttépete juhok látványát, s a „veres tekintetű adószedők", a „nyúzott arcú, fáradt milicisták", az elrejtett élelem, a kényszerű sunyítás egy kor lázítóan tárgyilagos kórképe is már. „Nincs lovak, nincs-szénát ropogtatnak", a hosszú költemény minden zaja-nesze, akár a Végtelen ének „kölyökkor-kiáltásai", valahol az időben sodródnak.
Király lírája már régen nem tűri az érzelmek tombolását, a fogalmazás mindig lefelé húz, inkább pejorál, mint hogy fölfelé stilizálna, az ő pátosza a pátosz egyik variánsa: csordulni kész, de sohasem csorduló. A képek tömören egyszerűek, így és így volt, a költő sem önmagát, sem az olvasót nem andalítja, s ha az emlék, a történet fájdalmasan szorító, könnyes, a költő a cím alá biggyeszti az abszurdba lökő, műfaj jelölő szót: (balett). Így lesz a háborúból hazatért, fél lábán kínlódó, falábát szégyellő, a döbbent család előtt zavart kisemmizettséggel toporgó öregember történetéből fanyar-keserű, új típusú ballada. A Virradat is mutatja, miféle megrendültség élhet a költőben, hiszen szerelmes vallomást mond éppen: „Egyik oldalamon mindig ott áll a szülőföld, / a hely, ahonnan jövök s ahová megtérek", de a fogalmazás tárgyilagossága, a visszafogottság minden könnyes-bús ellágyulást elhárít. A verszárlat pedig a szigorú, a bíráló, a hasznos szeretet kinyilvánítása: „Nyeregben állva felágaskodom, / s csattanó cserdítéssel költöm / hajnalba vöröslő szülőföldemet".
S költi később, ma is: a 2013-as Készülődés Pazsgába című könyvben is kap egy fejezetet (Kerti reggel) a sóváradi univerzum, s a szoba, amelyben a nagyapa meghalt s a költő született, az állandóság szimbóluma is lesz (Nyitott zsalu). A Szürke naptár világvége képével szemben ott a sóváradi feladat: a kaszálásra váró fű, a rossz ereszcsatorna, a javításra áhító pincelépcső, a diófa rosszul vágott ágai, hiszen „így történik, ha sohasem vagyok ott", s mit számít, hogy merre tart „az Unió", ha az a gond: „mihez kezdjek a nagy, kiürült csűrrel"? A fennkölt és a profán: a világ bajaira ezerszeres erővel nőnek a sóváradi bajok, s a lefokozó, derűs irónia pontosan kiméri a dolgok értékét, a „volt állatok / bánatos bőgése" törpévé silányítja a világvégi veszedelmet. „Lehet-e felejteni"- kérdi a versben (Vén szülőház, ősszel), s a vén szülőház lépcsőjén ülve sakkfigurákkal rakja ki a nem-t: anélkül, hogy elhangozna a szó, csak az „emlék-őrző"udvar fölött szálló cserebogár berregi el a választ. „Magánszabadember"- a kifacsart szó véglegesíti az önkép karakteres vonását: a hűség befolyásolhatatlan, a kötődés eltéphetetlen, a döntés magánemberi, szabad akaratból való.
Bogdán László szerint (Háromszék, 2010. július 3.) Király László e szülőföld-lírában „kaleidoszkópszerűen újra átrendezi régi és új verseit", s „hatvanhét esztendő kilátójáról már megkérdezni sem érdemes, hogy megérte-e? A szánok elveszett világokba csilingelnek el, s az erdélyi havas mezőkön kék farkasok foszforeszkáló árnyai suhannak tova. És felmagasodik a királyi költői univerzum középpontja: Sóvárad. Igen, a sóváradi kert. A táj, amely végletesen és végzetesen otthonra lelt ezekben a gyönyörű, felejthetetlen versekben. […] Igen, hajdan még minden megvolt, […] teljes volt a Király László-i, egy sóváradi mitológiát tehetségesen, nagy elszánással építő versvilág."
Egy másik kritikusát, Sántha Attilát is bűvkörébe vonja az Akasztóhegy (A szülőföldből kihajtott ember magánya, Bárka, 2013/6.), Király László szülőföld-lírája, amely a „közösségéből, falujából, mindannyiunk Sóváradából menthetetlenül kiszakadt ember visszavágyódása" arra a helyre, „ahol még minden egész", ahol „szép beszédű öreg parasztok" élnek, „kiknek élete szét nem szóratott", „szemben a költőével". A szülőföldből való kiszakadottság jelenti Király számára „az ihletadó sóvárgást, verssé nemesedő szenvedést". „Minden során átsüt a szeretet eme elveszett világ iránt, mely a szülők, a rokonok, a helyi emberek megmaradó történeteiből sűrűsödik össze…". Király László számára a szülőföld, írja Sántha, a „szeretet és a tragikus lét forrása is: sem vele, sem nélküle nem tud meglenni. Így hát a költő teszi, amit tennie kell: megírja a maga vívódásait, keresztjárását."
Búcsúzunk-e vagy éppen érkezünk
A fenyegetettség-érzet, az állandó veszélyezettség-érzet, az időn-téren túlivá dermedt örök hó-képzet letaglózó évtizedei után a diktátordöntő (Sütő) rendszerváltás új, szabadabb szólási lehetőségei alapvetően nem formálták át sem a költő szemléletét, se a művészetét, a líráját. Még lényegi tematikai változás sincs, hiszen a pályakezdés főként a prózában jelentkező allegóriái (Az örök hó…, Fény hull…) mellett Király lírája a „metafora-korszakban" sem burkolózott megfejthetetlen szóképekbe: a szűkszavú pontosság, a sok-jelentűségében is tiszta fogalomhasználat a szimbólumait is feltörhetővé tette. Azt vallja (Bárka, 2013/6, Elek Tibor interjúja): „A politikai változások nem befolyásolják a költészet minőségét, bár szeretnék. Állást foglalni bizonyos kérdésekben – ezt volt nehéz megkerülni, s ezért látványosabb volt egy-egy rendhagyó alkotás megjelenése, mint ma. … Ám én az előtt is írtam, az után is, mert erre esküdtem. Valódi művésznek nem létezik nem-termékenyítő idő, vagy ha igen, az igazi okok nem kívül keresendők." Másutt (Lővétei-interjú): „Engem a rendszerváltás nem talált dugig tömött fiókokkal, melyekből tolakodtak kifele a diktatúra alatt rejtegetésre ítélt szövegek. Nem vallom azt a tisztelt bíróság előtt, hogy meg sem lehetett mukkanni a diktatúra éveiben, s ezért az igazak hallgattak. Szekérderéknyi remek írást hozhatok bizonyítékul, az erdélyi magyar írók dicsőségére. Az önkéntes elhallgatások okát majd feltárják előttünk az elhallgatók – bár ebben kételkedem."
Új, régi és „régi új" versek kerülnek az évek során a könyvekbe, azt írja a költő (Gyilkosok nyara): „S búvik már a táskafenéken egy-két / álnok írószer is, jegyzettömb, akiket / nem bódít el a „Bötűt se e nyáron!" / dallamú hamis esküvés": Király töretlen kedvvel ír, alkot, s nincs a költészetében rendszerváltó metamorfózis.
Újabb könyveiben (például: Készülődés Pazsgába, 2013; A Bethlen bástya dallama, 2015) mintha inkább az összegző, az életleltár-lajstromozó kedve nőne meg, múltnak és jelennek mozaikszerűen, kaleidoszkóp-szerűen összerakható képét rajzolja-színezi, és jelenvaló történések válnak egy-egy mellbevágóan feszesre szőtt versmondat által most is közösségi, társadalmi érvényességűvé, Király egy-egy fura szóképe, stílusfordulata diagnosztizáló félreérthetetlenséggel vesz számba a volt és van személyes és közösségi sorstüneteit
De a versbeszéd tónusa, a moduláció, a hangszín, a hangfekvés, s ennek nyomán a versek alaki megjelenése, a formaváltozatok, az esztétikai minőségek váltogatása mégis új vagy erősebb vonásokat húznak az alkotói arcképre. Az irónia, a metsző - sajátságos! – de mégsem bántó szarkazmus, az önlefokozó önirónia poétikai eszközei erősödnek fel, a kötetek a lírai műfajok bőségével bombázzák az olvasót. Szelíd keresztrímeken hullámzó, négysorosokból épített, ütemhangsúlyos, magyaros versformák, olykor bevillanó időmértékkel, és expresszív szabadversek, Kassák szelleme változatlanul kísérti; tördelési játékokkal szálkásított tárgyias, konkrét versek; körömversek, leginkább „félkörömre", Kányádit idézőn: Király látható élvezettel garázdálkodik a műfajok rengetegében, törli el a határt vers és próza között. Bertha Zoltán szerint Király László olyan utakat nyitott meg, amelyeken „sajátos, különleges dimenziókban érintkezhet, szervesülhet a klasszicizáló, elégikus formamívesség és avantgárd vagy anti-lírai, alulstilizáló formabontás, szenvedélyes élményi vallomásosság és áttételező posztmodern szerepjáték, vagy éppen bölcseleti igényesség és ironikus-groteszk regiszterkeverés. („Az én vezérem is a bensőmből vezérel", Beszélgetés Király Lászlóval, Magyar Napló, 2008. 4. sz.) S el nem hagyják őt alakmásai, Nyezvanov és Csang vej, akik amúgy talán egy és ugyanazok, egyben mindkettő maga a költő, s bár Szakolczay Lajos rátalált a komi-földi Pazsgára, talán mégis inkább Sóvárad az a Pazsga, a költő folyvást, egyre inkább, egyre többször a szülőföldje körül kering. (Magyar Napló, 2014/1.)
Persze, a nyílt beszéd szabadsága mégis konkrétabbá teheti a szót, a versjátékok-játékos versek levethetik, ha a költő úgy akarja, a metafora-hámot, a költő nevén nevezi példának okáért „Nyárádmente-híres szekus"-át, Tótzoli őrmestert (Elmosódó vázlat), a Tizenkét pont imperatívuszai valójában és félre nem érthetően a diktatúra hatalmi-módszertani és stratégiai krédóját jelentik, semmi kétség valahai realitásuk felől; a Szemtől szemben, az Azt kérdezték, a Tartalomjegyzék a kolozsvári ifjú költők, Farkas Árpád, Király László nagyon is valóságos kihallgatásainak, a tagadás módozatainak, a semmi alakváltozatainak, a „beforrt száj"-nak a jegyzőkönyvei. Már megírhatja úgy, ahogy volt, van: „Jól van ez így. Néha előkerül / egy régmúlt találkozás is, Hacsek / Adolf fedőnevű besúgómmal", s hogy „énnekem majdnem mindig Ferenc / nevű faggató-tiszt jutott / abban a nagy Szürke Házban, hogy lehet? / Mi mindent meg nem ígértek! - / ha közéjük lépnék. Netalán…" (A sas szeme). A négysoros Változat a Walesi bárdok ellenverseként, parafrázisaként a bűnös, sunyi gyávaság, a diktatúrával maga-megadóan szövetkező, azt tehát így-vagy úgy kiszolgáló lapítók fölötti kemény ítélet, még a grammatika is hőstelenít: „S nem ment dalolva senki sem / Lángsírba velszi bárd, / Mert ordította éktelen, / Hogy: - Éljen Eduárd!". A Férfiaknak való akár egy falikép, egy profán, tördelésében is azt idéző emléktábla, ám szögesdrótot idéző keretekkel: dermesztő versjáték.
A versek zöme a diktatúra lírai eszenciája, kivonata, sűrítménye, koncentrátuma, volt szekusok, kihallgatóemberek, gondolatrendőrök továbbélésének életképei, a volt, az elmúlt, a megtörtént bősz átírása, meghazudtolása, letagadása: bökversekben, lírai pamfletekben, stilizált elbeszélés-szövegekben, epikus emlékezésekben, demitizált, depoetizált, a hajdani gyötrelmektől megfosztott személyes emlényekben. Távolságtartó, kemény, amolyan felülnézeti szemlélettel, mégis felkavaróan eleven, testre tapadó elbeszélésekben, hisz gyakorta epikus menetű történetekben, s az irónia, az önlefokozás semmit nem könnyít az ítéletek súlyosságán. A költő hűvös intellektussal szemléli a világ rossz és jó dolgait, mindent, „ami van, s ami kell, és amit odakinn / remegtet a júniusi hőség" (Előérzet. A bazsarózsák szétszedése). Nemcsak a társadalmi-közösségi bűnök, a közülük-belőlük valók vétkei, erkölcstelenségei számláltatnak elő, de emberi gyarlóságok is, önjelölt költőzsenik, izmusokban tapicskoló euréperek, vagy keblükben kis tűzhányókat pöfögtető honfiak is a tolla hegyére kerülnek. Király pompásan játszik a stíluselemekkel, poétikai formákkal, minőségekkel, de épp ez a fanyar-gunyoros beszéd, a dolgokon túllevés illúzióját megteremteni tudó mesteri könnyedség, a „köznapi szavak" mutatják az emlékek felejthetetlenségét, eldobhatatlanságát. Tökéletes, tiszta rímekben szól például - helyenként bokorrímekkel is megbolondítva - verstani műgonddal A „C"korszak bája: s hogy ez a mozgalmi dal, a tiszta, de a legpompásabb fűzfa-rímekkel, csasztuska-rímekkel teleszórt opusz újabb csóváját kaphassa az iróniának, a költő lábjegyzetben titkosítja tovább a diktátor-nevet, holott ez a konspiráció már okafogyottan komikus: „C"- itt egy beszédhibás diktátor rejtezik."
Szakolczay Lajos, fent említett kritikájában azt írja, a „nyelv mívesének sok mindent el kellett veszejteni ahhoz, hogy a hiány értékképző fogalommá váljék". S hogy a „magyar nyelvet fosztóképzőkkel csupaszra vetkőztetett és találékony (metaforikus) szófűzéssel csaknem a halandzsán túli terrénumra vezényelt magabiztosság", a megbocsátás gesztusát, épp a maga-biztosságból felfakadó erejét is sejtetni képes.
Talán igen, hiszen azt mondja a pazsgai-sóváradi Csang vej az esti réten: „LEGYEN VÉGE A HÁBORÚNAK / fegyverem elásom / AZ ELLENSÉG MENJEN HAZA / nő a rizs". S ez annak a derűs világvége-képnek a tömörebb-teltebb-súlyosabb s valóban: megbocsátást sugalló változata, amelyben még csak a személyiség privát-szférájában volt összehasonlíthatatlanul fontosabb a háztető javítás, mint a végpusztulást hírelő világvége-jóslat: itt már egyetemes a vén mester üzenete.
De talán mégsem megbocsátás ez a sugalmazottnak vélt érzület, talán csak a mindent látó és értő ember megvetése; távolságtartó fölény, hogy tudom, milyenek voltatok, tudom, mit tettetek, akkor, amikor, volt-van-lesz időkben, s éppen, hogy nincs megbocsátás, az irónia legföljebb elnézi, elnézeti a vétkesek vétkeit, de meg nem bocsátja. Csak vannak már fontosabb dolgai is, a tető, az ólak, a rizs. A világot Király maga akarja rendbe tenni, „írok magamnak egy világháborút / és megnyerem" (Quadriga-I.), s egyre inkább önön magával beszéli meg, hol ennek, hol annak a maszkjába is bújva, mi volt, mi van, mi lehet még. Mintha fanyar, de melankóliába hajló őszikéket írna, házlépcsőn, bazsarózsák között, „befelé hallgatózva titkos zörejekre" (Tisztelgő). A „határhelyzetbeli emberi viszonyulás árnyalatait mutatják ezek a költemények" (Farkas-Welmann Éva: Király László költészetének dallama, Magyar Idők, 2015. december 15.)
A Bethlen bástya dallama című, ez idáig legutolsó kötetébe válogatott – régi-új - versekből, sorokat egymás mellé rakva, egy szelíd, de bölcs parainézis, ön-intelem, valamiféle sorsvonal, idővonal, valamiféle hagyatkozás, a benső világ rendbetételének leltára is összeállítható akár: „egy régimódi délután"; „egy régi moziban"; „régi, de élő délután"; „milyen nehéz volt megszokni a csöndet!; „Milyen nehéz – halál felé nehezedő - / lett a test a reá szakadt / kényszerű hallgatásban"; „a fagyban mezítláb táncolásnak micsoda / tökéletes művészete ez ‼!"; „Búcsúzunk-e vagy éppen érkezünk"; „megéri-e érrepesztő összpontosítása / gondolatnak és figyelemnek"; „Hittünk valamiben"; „Nagy csend készül folyton"; „Szótlan fogy a szó igazán"; „láthatatlan-hallhatatlan, elképzelhetetlen / emlékeket öntenek bronzba"; „az ifjúság ragyogó, vakít"; „Ne vond magaddal, ég felé / heherésző ferde jótevőid"; „Egyedül, Csang. Ismételd: / -Egy-ma-gunk-ban"; „A jelen / csak torlódik, / vakon zsúfolódik- / de már ártalmatlan, / mocskaival"; „TENGERRE / TÓBA / KÚTBA / ISTEN MÁSÁRA / BÁMULNI / KITARTÓN / NE SZŰNJ!"; „Megállítom a régi, otthoni órát - / ne mérje többé az időt.", Úgy tűnik fel: múlt idő – nem valóság. / Csak valami. Kitalálás. Képzelődés. Álom."; Pedig a test belerokkan; de hátha / nem történik meg, nem történik, hátha! - / duruzsol biztatón az idő, a remény."
[2016]