Kiss Anna

1. A költőiség egyetemes kulturális háttere

Kiss Anna életművének tengelyében – noha a költőnő saját koráról szóló jelentős versek sorát is megalkotja (Ahogy az élet árad, Arcok, lovak, félrevert harangok, Kié ma itt a város, Barbaro) – a régi idők civilizációs tartalmait, az archaikumot és a népi kultúrát integráló művei állnak. A költői világ remek újszerűségének is ezek hordozzák legjelentősebb vonásait.

Az európai kultúrában a reneszánsz korszakától bontakozik ki erőteljesen az a történelemre visszatekintő attitűd, amiben megjelenik az elmúlt világok művészi rekonstrukciójának az akarata. A rekonstrukció a szóbeli (vagy írott) hagyományfeltárás és a művészi utánzás mellett igazából a 20-21. században – előbb a fényképezőgép, a mozgófilm, majd a számítógépek felfedezésével és tökéletesítésével – lendül meg igazán. Ezek segítségével a tudomány szakemberei több-kevesebb pontossággal rekonstruálhatják – többek között a romantika történelmi regényei, illetve a 20. század kosztümös történelmi filmjei után – az ember történeti kezdeteinek nagy csatáit, lakóhelyeit s különböző kulturális emlékeit. Egyre több hiteles tárgyi-szellemi emléket lehet beépíteni a rekonstrukcióba.

Az archaikus embernek ugyanakkor mentális meghatározói is voltak. Ehhez a lélekhez hozzáférni jóval nehezebb, mint a tárgyi emlékekhez. Ennek is alakult ki ugyan módszere: a primitív népek mítoszai, azok analógiái, a tárgyakból kikövetkeztethető műveltség és hitvilág segítségével történő újraépítés. A tudományos ismeretek mellett viszont a működés rekonstruálásához a tárgyi és szellemi hagyatékból elvonatkoztató kreatív alkotásra is szükség van. Amely ahhoz a rekonstrukcióhoz hasonlítható, ahogyan csonttöredékek alapján egy szakértő szobrászművész megformál egy őskori emberi arcot.

Kiss Anna költészete a maga legbelső rétegében az emberi lét korábbi szakaszainak erre a tudati újraalkotására tesz nagyszabású kísérletet.

2. A költői világ alapvonásai

Kiss Anna költészete eredendően elképzelt világokat teremt, és népesít be. Visszaemeli tűnt idők világképeit a jelen poétikai evidenciái közé, s hitelesnek tűnő pszeudo világképeket és emberi viszonyokat alkot. Életképekkel, "kvázi" tudatokkal telítve, amelyek ugyanakkor nagy művészi asszociációkon és erős tudományos elmélyültség bázisán – számottevő hitelességgel – simulnak bele az otthagyott időkbe. A szerző így egy hitelesnek láttatott, számos történeti és tárgyszerű forrásra támaszkodó, benépesített, különböző folklór- és archaikus forrásokból összeállított, egységes térré épített, stilizált, pszeudo-archaikus-folklorikus-mitikus világot hoz létre, amelynek elemeiben rengeteg a konkrét forráselem, az elsődleges archaikus és folklóremlék, valamint a mindezekkel érintkező mágikus és mitológiai vonás. Telítve van továbbá a megidézett történelmi korok realitásával és tudásával átszőtt tudati és motorikus reflexióval, amelyek a játéktól a varázsolásig, a munkafolyamatoktól a világépítésig határozzák meg figuráinak cselekvéseit. Nyelvi-pszichológiai-történelmi-hiedelmi tudásán a szerző olyan birodalmat épít fel, amelynek időbeli határai a 19. századtól visszafelé, a reneszánszon és a középkoron át egészen az ősköltészetig terjednek, és szinte teljes kronológiájában átfogják az európai ember népi-kisemberi tudati szerkezetének alakulását. Kiss Anna úgy lakja be, járja be és dokumentálja ezt a múltban talált, de mégis maga által teremtett birodalmát, akár egy felfedező, múlt század eleji utazó, vereseiben fotókat, riportokat, dokumentációkat, lírai darabokat, szociofotókat készítve róla, hogy ezeken át illusztrálja és tárja fel e világ teljesebb lelkét.

3. Előzmények és rokon törekvések a magyar és a világirodalomban

A népi hiedelmek, szokások, babonák, rituális események szépirodalmi fölemelésében Kiss Anna legfontosabb elődei (időrend szerint és tájékozódása irányaira is rámutatva) Bornemisza Péter (Ördögi kísirtetek), Arany János folklórörökségű balladái, Ady Endre (Özvegy legények tánca, Lelkek a pányván), Sinka István népi-mágikus szemléletű versei (Látták lúd képében szállni, Anyóka kecskén lovagolt), továbbá a színtén e kutakból merítő Erdélyi József, József Attila, Weöres Sándor voltak. A finnugor orientációkban ő nem elsősorban a Kalevala instrukcióiból, hanem a kis finnugor népek kultikus és népi szövegeit magyarra ültető fordításokból tanult. Gulyás Pál elméletéből (Út a Kalevalához), Kormos István műveiből, valamint Nagy László és Juhász Ferenc munkáiból is ösztönzéseket kapott. Az egész életmű vonatkozásában bizonyos, hogy sok nyelvi, képzeti motívum szövődik át Kiss Anna írásaiba Képes Géza és mások (például pályatársai: Ágh István, Bella István, Buda Ferenc, Rab Zsuzsa, Tandori Dezső) finnugor népköltészet-fordításaiból, valamint más alkotók, így Rákos Sándor (Táncol a hullámsapkás tenger), Tornai József (Boldog látomások. A világ törzsi költészete), Bede Anna, Lőrincz László primitív népköltészet-, törzsi költészet-átültetéseiből is. Az ebbe a szemléleti irányba tapogatózó, de az archaikum ilyen mélységeihez már el nem érkező kortárs életművek (Utassy József, Ratkó József, Buda Ferenc, Kalász László, Szöllősi Zoltán) egyes alkotásai és a költőnő látóterébe került tudományos: néprajzi, irodalomtörténeti, történeti munkák is alapvető motivációs impulzusokat adhattak költői kísérleteinek.

A világirodalomból azok a történelmi (vagy történelmi réteget is tartalmazó) regények is felvonultathatók életműve rokonságának holdudvarában, amelyek kulturális antropológiai igénnyel nézik egy-egy nép vagy az egész emberiség sorsát (például Miguel Angel Asturias, Csingiz Ajtmatov, Gabriel García Márquez prózája). Az olvasott folklór és tudománya is erős hatást gyakorolt Kiss Anna költészetére. Ez a másodlagos antropológiai jeltár folyamatos jelenléttel tapintható ki alkotásaiban.

4. Kiss Anna archaikum és folklórintegrációjának újszerűsége a kortárs lírában

20–21. századi elődei és kortársai csaknem valamennyien a jelen idő irányvonalára helyezve vagy ennek látószögéből írják át, alkalmazzák, integrálják a folklór és az ennél korábbi kulturális hagyatékok jeleit. Nagy László, Juhász Ferenc, majd Ágh István, Bella István, Ratkó József, Kalász László, Szöllősi Zoltán, Utassy József lírájában is közös, hogy a folklórra hajló költői rápillantás optikai fókusza mindvégig (kevés kivétellel) a jelenben marad. Az átalakítás iránya is mindig a jelen idejű világot célozza, a mélyben föllelt vektorok a jelen időbe mutatnak a poétikai konstrukciókban.

Kiss Anna viszont magát az „eredeti" költői pozíciót keresi fel és modulálja tovább, amikor az archaikumra és a folklórra, mint poétikai bázisra tekint. A poézist alkotó emberi státuszt visszahelyezi a „láthatatlan", de mégis (mind fiziológiai, mind pszichológiai módon) velünk élő „hátrahagyott" múltbéli birodalom tetszőleges pontjára, és ott „alkottat" vele (önmaga múltba transzponált aktuális szerepében) művet. (Szelíd lánygyermekecske, Világszép Orsolya, Égjáró stb.). Jóllehet, ez a súlypont-áthelyezés képzeleti természetű, és "csak" egy költői szerepformálás kifejeződése, hisz nyelvében-látásában az archaikus személyiségbe íródva visszavonhatatlanul ott él a 20–21. századi ember is. Ez az egyszerre különleges és radikális pozícióváltás, mivel legfőbb vonásaiban leválasztja a jelen társadalmát és történelmét a szerző világáról, ugyanakkor óriási szabadságot és lehetőséget biztosít a múlt – és benne elsősorban az emberi tudat (gondolkodásmód, hiedelemvilág, viselkedés stb.) – kreatív újraalkotására. Ennek egyik legfontosabb eredménye így a korabeli világlátás és lélekműködés poétikai rekonstruálása, ami a maga alapvonásaiban a történeti múltra irányuló antropológiai és biológiai felfedezésekkel párhuzamos, feltáró értékfolyamat. Amire korábban csak áttételesen lehetett következtetni, azt Kiss Anna újraalkotott költői teljességként hozza át a 20–21. századba.

Az archaikumot és a múltat a jelen fókuszához mérő kortársaival szemben Kiss Anna úgy teszi át ezt a szemléleti és konstruáló pozíciót az elmúlt világokba, hogy a századokkal, sőt olykor ezredekkel korábbi történelmi korszakokban nem is magát a mítoszt vagy a folklórt, hanem az abban élő személyiséget és a történelmi pszichét rekonstruálja. Egy-egy korábban élt – és a maga poétikai pupillájába felvett – személyiség látásrendje és tudata szerint hajlítgatja, keveri, montírozza és manipulálja (noha fizikai értelemben a jelenből kormányozva), pszichikai és költői szándékai szerint mégis a múltban maradva, a folklór, a hiedelem, a tudás és a praxis elemeit. (Vízszintes szélben, Citerákra, Ej, homálya stb.) A létrehozott irodalmi alkotás szerzőisége szempontjából Kiss Anna tehát renatív (visszaszülető, a maga emberi mását a régmúlt egy-egy korszakában felépítő, újraépítő) személyiség. Szelekciós, kombinációs és nyelvi vonatkozásban mindez anaforikus elvű művészi létszemléletet hoz létre. Az ő folklórintegrációja amennyiben a mítoszokra néz, nem remitologizáció tehát, mint Nagy László és részben Juhász Ferenc vagy Kányádi Sándor esetében, nem is kataforikus integráció, mint közvetlen kortársainál. A mitologikus elvek, sémák és tartalmak az ő esetükben a jelenbe emelés és a jelen modellálásának szándékából születnek. Kiss Anna műveiben meghatározóan az időben visszafelé építkező és kiteljesedésre törekvő, magának a mítosznak a születését is újragondoló mitológiai alakítás, vagyis: „pre"- mitologizációs poétikai konstrukció képződik meg. Kiss Anna nem intertextusokat alkot az idő szeletei között, hanem a költészetet és a mai világtudatot is megalkotó lehetséges pretextusokat kísérli meg rekonstruálni. Nem a történelem távoli pólusai között villogó, jelen érdekű időkapcsolódásokat rajzolja verseiben olvasói elé, hanem egy-egy időben körülhatárolt történeti mezsgyére helyezi a látószögét, s azokban mutatja meg a cselekvések, a lélekműködések poézisbe való átszűrésével az ember éppen adott antropológiai állapotát. Az időbeli tágasságokban egészen az emberi lét születéséig hátrál felfedező útján. (A nagy madár, Égjáró) Komoly, nevettető és drámai játékai közben alapjaiban a mítosszal, mágiával, babonával, az adott kor világképével átitatott emberi gondolkodásra, tudatra, lélekre, történelemérzékelésre kívánja megnyitni olvasói tekintetét. (Kordészínház, A kaszás, Kereplőkre, Teremtés stb.)

Kiss Annát tehát a kulturális antropológiai kezdet izgatja, s annyira megszereti ezt az időt és az így elért földet, hogy – amiképpen más műveiben is – teljes lelkével ott marad a kezdetek korszakaiban. A költészet és a kultúra terepén a bekalandozott idő vonatkozásában úgy cselekszik, akár a kutatott népeket annyira megszerető etnográfusok, akik e vonzás ösvényein újra meg újra vagy végképp visszatértek a tér és az idő legkülönbözőbb pontjain megpillantott emberek közé, letelepedtek és ott maradtak közöttük. Gauguin-i, Albert Schweitzer-i, Diószegi Vilmos-i gesztusokat is újraéleszt a távoli időkhöz, földrészekhez, emberekhez közelítő szellemi mozdulata.

5. A művek poétikai kozmosza

Kiss Anna univerzuma több nyugtalanító vonása ellenére sem az emberrel ellenséges, gazdátlan vagy magára hagyott univerzum vagy maga az anti-kozmosz, hanem jóval inkább a teremtő erők és folyamatok részéről egyelőre „befejezetlen mindenség". Ahol a kozmosz emberre szabott, végső megalkotásából az embernek is részt kell(ene) vállalnia, az ember pedig – történelme teljes idejében – folyamatosan próbálkozik ezzel. A legbelső, a filozófiai természetű mélységükben e próbálkozásnak a tükrei (mind gondolati, mind poétikai értelemben) Kiss Anna versei, amelyek plasztikusan mutatják fel e kísérletekben makro-, mezo- és mikrokozmikus szinteken egyaránt az ígéretesebb próbákat, a botladozásokat, a félresikerült, ismét csak befejezetlenséget eredményező, a balsikerű, a torz megoldásokhoz vezető cselekvéseket, vagy akár a nagyobb szabású eredményeket is. A teljes Kiss Anna-i életmű legátfogóbban e poézisbe fogott kísérleteknek, olykor világalkotásoknak a történelem különböző periódusain áthaladó, sőt azokat gyakran összekötő sorozataként is megnevezhető. S noha külső vonásaiban az irodalom alakjában jelenik meg, ez a költői világ nem csupán irodalom, hanem antropológiai rekonstrukció is, filozófia is – és a teremtés próbáit imitáló játék. A művek (azaz a tökéletesebbre irányuló teremtés) mögött hömpölygő káosz vagy fél-káosz, az ideákban vágyott vagy elképzelt kozmosz mögött kavargó, s állandóan áttörő fél-kozmosz e befejezetlenséget túlhaladni kívánó emberi akaratok, cselekvések próbálkozásainak s játékainak eredményei s létterei is egyben. Kiss Anna műveiben az ember folytonosan imitálja, folytatja, kopírozza és befejezni akarja a teremtést, incselkedik, ingerkedik vele, és közben, időszakos vagy vélt „sikerei" ellenére is számtalan hibát vét. (Kereplőkre,Világok, Fabábu, Kéz) A makro- és a mikrokozmosz és a benne élő társadalom s a másik ember vagy maga az "én" (a poétikai célpontba helyezett személyiség) is makacs módon folyton elhajlik, kicsúszik a teremtő szándékok hibátlannak gondolt vagy a próbálkozások kereteiben feltűnő modelljeinek képletéből, és csak részben, vagy sehogy sem teljesíti az akaratot. A mindenség ezért az ember tükreként maga is folyamatosan visszafintorog, ráfricskázik az emberre Kiss Anna-alkotásaiban, s eközben mégis egyre új és új kihívásokat ad.

6. Az antropológiai szintézis „asszonyi" tekintete

Kiss Anna költészetének létrejöttéhez, a hagyományra irányulása ellenére is, a jelen tágassága kellett a múlt befogadásához. Az időutazás Kiss Anna műveiben tehát mindig kettős intellektusú. Az időutazó egyfelől Kiss Anna maga, a jelen embere, másfelől pedig azoknak a koroknak az asszonyai, "emberei" s gyermekei, akiket magához ölel az időben görgetett történelemben. Antropológiai szintézise ezért az idő kétfajta övezetéből növekszik költészetté, magába ágyazva a múlt embereinek képzeletét, mítoszait, hiedelmeit, érzelmeit, vagyis a teljesebb tudatát, amelyeket viszont csak a jelenből képes elérni. S a múltba helyezett figurákat nemcsak a múlt idő tér- és tárgyi kereteibe küldi, hanem a lélek terepeire is. Ez az antropológiai szintézis a lélektan, az embertan, a civilizációs ismeretek, a folklór s a mitológia és az emberi természet egyetemes forrásain hajózik. Ezzel a teljesebb idő-vággyal a tekintetében megy a szerző a múlt után, s jár egyszerre a jelenben – sőt a költői megismerés terepein jóval a jelene előtt. Kiss Anna ezért nem csupán költő, hanem lélektani antropológus is. Aki a nőiség egyetemes sugaraival úgy világítja át a felfedezett hagyományt, hogy nem a feminizmus politikai értelmét vagy provokatív-konfrontatív gesztusait formáló jegyeit hangsúlyozza, hanem teljes világérzékelésében „a nő" arcvonásait. (Lepkelovas, Virrasztalak, Éjszaka, kéktollú) S megsokszorozva önmagát s látószögét: nagyon sok hőse nő, verseiben, poémáiban, dramatikus játékaiban, illetve regényeiben.

7. Történeti forrásterek és meghódított idők a pályakép menetében

Poézisének lényegformáló forrásterei – pályamenetének időrendjében – először a kortárs magyar, majd a magyar és európai középkori falu, s részben (később) a város, majd a régi finnugor világ és újabban Ázsia és Amerika archaikus emléktartományai. Először a falu világa telik meg mágiával és mítosszal, majd a Feketegyűrű kötetétől (1974) (ahogy a kötet ajánlása írja) „képzeletvilágában megjelent a város, nevezetesen a meséket, babonákat rejtő középkori város". A Disputa című alkotásban például egy reneszánszba növő középkori várost rekonstruál, felépíti annak díszleteit, sőt elnevezi utcáit, lépcsőit, fogadóját. (Kakukk-lépcső, Fogadó a selyembogárhoz, Zsizsik utcza, A Hat Czéh Irodája, Templomocska).

Ennek az archaikus-folklorikus birodalomnak, amit ő egyszerre feltár és benépesít, sajátos belső kronológiai szerkezete, belső „története" és térbeli kiterjedése van. A kronológiáját a mágikus mítosz-teremtő korok, a nomadizálás időszaka, az európai középkor, illetve az újabb kor erős folklórtudatot őrző időszakaszai és ezek tudattöredékei adják. A költőnő birodalmának limesei térben Európán kívül elsősorban a finnugor népek életterére, később Ázsia teljességére (Régi, új álomkeresők, Kelta, hun bronzüstök, De értjük-e egymást? Kik vagyunk mi, népek?) terjednek ki. Amerika etnográfiai régióinak meghódítása a szerző újabb években írott költészetének sajátja (A Sámán harmadik kérdése, Indiánok naptánca, Az ötödik álom, Indián horoszkóp). Egyetlen művében földrészek közötti folklór-univerzalitásokat is föltámaszthat (Ősök bárkái a nappal).

Noha az életmű kibomlásának természetes van linearitása, az újabb kötetekbe az előzőek motívumai, többször műrészletei is fokozatosan beépülnek, az összes alkotás gyűjteményes kötetbe szervezése (Gyolcs, 2014) pedig egyértelműen arról tanúskodik, hogy szerző pályájának értékeit nem periódusokba fogottan akarja felmutatni, hanem „tömbszerűen", egymásba hálózott-font-épített formában képzeli el. Gyermekkönyvei, amelyek alapjaiban visszatükrözik elemi poétikája motívumait és módszerét, ennek a tömbszerű világnak a kisbolygóiként foghatók fel.

Az orpheuszi modellt hol az archaikus népi hagyomány, hol a primitív világkép, hol a mítosz, hol a közvetlenebb népköltészet, hol a több száz év előtti kisemberi tudatok felé nyitva meg, Kiss Anna abban a virtuális világban telepedik meg, amelyben teljes emberi lényével jól érzi magát. A visszahozott múlt ugyanakkor – mint a mélyből, a történelemből felmutató univerzális kéz – mégis folytonosan kínál ebben az ezoterikummal telített térben és időben is fel-felizzó vektorokat, analóg kristálypontokat a jelenhez. Kiss Anna egyszerre három időre figyel, noha látszólag csak az odahagyottat értelmezi. A jelen időnek a múlt áramaival történő összecsengetése az önstilizációs vagy első személyű szerepversekben a legkifejezettebb, ezekben többnyire egy-egy emberi lélekállapotot, világelemző akaratot fest le, olyanokat, amelyek ötszáz, ötezer, tízezer év távlatából is ívfényeket húznak az ember jelenkorához (Embersólyom, Vízszintes szélben).

8. A rekonstrukciós poétika és változatai

Az a legbelső formálás- és eljárásmód, ami Kiss Annánál a sajátos szerkesztési, sőt új műfajelméleti komplexumokat létrehozza, egyszer a személyesebb líra (Halhatatlan, Enyéim, Kiáltó madár nyomában), másszor az epika (Szarvaskígyó meg liliom a város címeréből, Babonák falu ördöge, Sarkantyúcsillag) avagy a dráma felé (a Kereplőkre, a Kordészínház darabjai) hajlítva el eredendően költői poétikáját, az – a végső soron az elbeszélő műfajokból eredő – s a feltárandó vagy megjeleníteni kívánt világlátás szemléleti irányait elemien kifejező tudathordozó figura, az allegorikus helyzet és a dramatizált történet fogalmaihoz magnetizálódik. A három alapminőség egymáshoz való arányai szabják meg műveiben az átható lirizáltság mögött a műnemi karaktert és a döntőbb műfaji arculatot. Elődeit a szerző e komplex igényekre néző formálásban gazdagon megtalálhatta a magyar lírában: József Attila (Betlehemi királyok), Weöres Sándor (Vásári kikiáltó), Nagy László (Karikáznak az ördögök) alkotásai telítve vannak ezek egyes megoldásaival. Kiss Anna viszont valamennyiükön túlhalad e hármas komponens-rendszernek a történeti múltakba merülő műfajgazdagító alkalmazásában. A figura, a helyzet és a történet objektív (epikus), dramatizáló és szubjektív (lírai) elemeinek különböző arányú vegyítésével külön világokat építő archaikus hangoltságú alkotások gazdag műfaji változatait teremti meg. Ilyenek többek között az imitált vagy pszeudo-mítosz (Medveének, Kozmikus falvédő), a dramatikusan koreografált mikro-, vagy makrotörténet (Históriások, Járatlanok), mágikus vagy mitikus népéleti rövidpróza (Nepomuk, Illetlenek), önstilizáló vagy objektivizált varázsének (Embersólyom, Táncnóta, Égjáró). A versbe vont figura, a helyzet és a történet köré építi fel különböző belső arányokban a mitikus-mágikus-folklorikus atmoszférát, s ezzel együtt egy-egy pszichológiai helyzetet. A kompozíciós eljárásokból fakadó műfaji szintézisekre törekvés jellegzetes példája Az úrnő ezüst ujja című könyv. Kiss Anna e "verses regényében" műfaji szempontból a nomadizálás korában játszódó, a lirizált tudatregény kereteibe illeszkedő, versbe szedett történelmi regényt alkot, amely egyszersmind szociográfiát, autobiográfiát, dokumentumokat és személyes vallomást is magába foglal. A harmadik évezredben élve, visszanéző és beleérző médiumként e fikcióban a szerző a verses epika kereteiben egy teljes nomád világot „jegyez le", e dokumentálásban olykor a mindennapi léttől és epikumtól éppen csak elszabaduló archaikus proto-líra szövegképleteit is imitálva. A korban való elmélyülés igényessége miatt a magyar és a finnugor folklór, hitvilág, rituális koreográfia és más nomád kulturális elemek gazdag, szintetizáló tárháza is lesz ez a mű, túl a szintén figyelmes korhűség gyakorlati létre figyelő elvén s az akkori népélet praxisában élő elemek hűséges leírásán. Nőisége meghatározóan jelenik meg e regénykompozícióban is: minden a főszereplő asszony köré rajzolódik a műben. A főhős tudatában – ahogyan meghatározóan az életmű történelmi figuráiban: egymásra épül a hétköznapi (a praktikus), a hitélményi (s benne a primer „filozófiai") és a történelmi tudat.

Az általa leírt múltbeli „világokban" a szerző ugyanakkor sohasem az akkori uralkodó, hegemón, „tudományos", hitközvetítő vagy más vezető elmék világképét, hanem a hétköznapokban élő, a korszakukról nem átfogó (kísérletű) tudattal bíró, hanem azt mintegy alulsó vagy oldalsó látószögből néző emberek tudatát állítja a középpontba. Vagyis a közemberi (a „népi") tudatot nyitja fel - többek között - a nomadizálások korában, az Árpád-korban vagy a késő középkori, majd reneszánszba átfejlődő kisváros s az ősi hagyománymotívumokat őrző falu világában is. Ezt a törekvését dramatikus szereplőinek foglalkozásnevei is jelzik (Piroska–lány, Szeráf–álomlátó suszter, Mihály–a kondás, Szekeres ember stb.). Nem királyokat, tudós humanistákat, hadvezéreket, politikusokat mozgat műveinek színtereiben, (ha ezek az említések szintjén meg-megjelennek is) hanem „közembereket": kéményseprőt, kosárfonót, csontkovácsot, bábukészítőt, fegyverkovácsot, bábaasszonyt, nomád feleséget. (Lásd pl: a Továbbadom, a Fohász című műveket)

Ezzel a módszerrel és poétikai modellel – a kronológiában hátrafelé mozogva – Kiss Anna teljes mértékben átállítja a folklorizáló népiség (népi szürrealizmus, „bartóki" modell) időszerkezetét is. A távoli múltba dobott poétikai mágnesei révén a népéletre és -pszichére vonatkozó ismeretanyagot és ezek teljes asszociatív rendszerét mutatja be, miközben - a jelenkori ember elemző és játékos tekintetét is beleoltja e rekonstrukciókba.

9. Az emberiség-idividuum formái és a műfajváltozatok

Hogy ezt a világot minél hitelesebben és lélektanilag is „igazoltan" megragadja, Kiss Anna folyamatosan történelmi arcokat ölt magára, azaz távolban gyökerező archaikus-folklorikus szerepeket teremt. Ő maga lesz az archaikus vagy nomád krónikás, az énekmondó, a bájoló, a sámán, a táltos, a világalkotó hős, a démon, a vajákos, a boszorkány, a mitikus hős, a kultúrhérosz, a mágikus praktikák tudója, a bűvölések és a hasonló titkos erők hálózatában élő szegényember, a garabonciás vagy akár a mágikus ihletésű állatfigura. S ugyanezeket a szereplőket mint második és harmadik személyeket is megteremti (az önstilizáción túl, de saját kreatív poétikai világa részeként) részben epikus, részben drámai vonásokkal átitatott, de alapvetően „költői" műfajaiban.

A költőnő által megalkotott emberiség-individuum tehát egyedi emberi szerepek sokaságából áll össze, amelyek a tér-idő legkülönbözőbb pontjain helyezkednek el. Ezt a mítosztudattal, sámáni, mesteremberi, demiurgoszi vonásokkal, mágiával, babonával is átitatott emberi tudatot, amelyet a szerző költészetében megidéz, és önmagában is, mint alkotó alanyban, összerak, a történelemben szétszórt emberi tudatok színre állítása eredményezi. Az ezekből a szerepekből előhívott szemléletmódok keresztül-kasul sugározzák a Kiss Anna-versekben a hátunk mögött hagyott emberi időt. E poétikailag is sokféle formát létrehozó alkotói sugárzásokhoz, amelyek a múlt idő szerkezetét egymásra rakódó, halmozódó, de kronológiailag is elrendezhető időszakasz-montázsokból, hozzájuk kapcsolt térhely-tömbökből vagy kisebb darabokból építik fel, ezért a műfaji komplexitás igénye is társul. Kiss Anna hol stilizált, hol realista fényekben megidézett, hol kisemberien spekuláló, cselekvő, egyszer bumfordi, botladozó, bukdácsoló, másszor drámai szerepeket öltő, illetve mágikus vagy heroikus hőseiről igen nehéz tisztán eldönteni, hogy éppen lírai versben, drámában, poémában, verses regényben, imitált színdarabban, farce-ban vagy egyéb műfajban, vagy azok kereszteződéseiben lépegetnek-e. A hagyományos epikában és dramaturgiában mozgó lineáris idő fogalmával Kiss Anna költészete (mindezek következtében) aligha mérhető, képi és gondolati világa rendszeresen összetöri a fizika Newton-i idő szerint járó óráit. Az idő haladása (előremozgása) helyett műveiben jóval inkább az idő hátramozgása, vibrálása, helyben járása-toporgása, beomlása, hálószerűsége, darabjainak összekeveredése vagy sűrűsödése figyelhető meg. "A másik idő" gyűjteményes kötetcíme pontosan érzékelteti alkotói szándékait. Kiss Anna vers- és időszövéseinek folyamában az idő térszerűsége és antropologizált (antropologizálható) arca mutatkozik meg. A legfőbb alkotói szerepben pedig az antropológiai tartalmakat kiemelő és poézisbe transzponáló gyöngyhalász-szerep: a legkülönbözőbb és legváratlanabb pontokon az időutazó költői alany: az egyszerre a jelenben és a múltban élő duplikációs én.

Kiss Anna etnográfiai és antropológiai értelemben is nagyon sokat tud erről a világról. Egész életművén áttűnik a tájékozódó lírikus mellett a tudós kutató lázas érdeklődése is a múlt e szakaszai, emlékei és emléktöredékei iránt. Műveiben gazdagon jelennek meg többek között a múlt tárgyai, hiedelmei, világképi vonásai, tipikus betegségei, praktikái. A nyelvben, a képalkotásban az erre a témakörre vonatkozó tudományos-szakmai munkák tapasztalata is visszatükröződik. A költő mindenekelőtt kiválóan ismeri a teljes magyar folklór szövegvilágát, beleértve a rítusokat és a hozzájuk kapcsolódó, csak azokkal élő szövegeket is. A siratókat, ráolvasásokat, rítusszövegeket, gyerekjátékokat és más hiedelmi vagy rítustartalmakat. Ismeri az archaikus mítoszok, eposzok világát, és nagy alapossággal a finnugor népköltészetet. Mindezeket a műfajokat hol imitációs, hol kreatív, hol stilizáló vagy mitikus irányba növő átalakítással emeli föl verseibe. Jellegzetes műfajai így a stilizált pszeudo-népdal, a „bartóki dal" (Ítélkező, Setét nagy rózsa árnyék, Táncnóta), a népi, illetve archaikus folklórral telített életkép (Kendersziget, Sötétpej ló, Hazug lúd) az újraalkotott mitizált eposz vagy eposzrészlet (Medveének, Dödö dödö, Tovább!), a sűrítő-elvonatkoztató archaikus-filozofikus költemény (Jel-folyam, Jelenések), a mitikus létvers (Nagy madár, Égjáró, Kozmikus falvédő) és egy sereg, a bábszínház- és a népi színjátszás-elemeket is bevonó, dramatikus-epikus szerkesztésmóddal létrehozott, szintetikus, kevert műfajváltozat (Cicerbita nimfa, Bábos Dániel, Kásaevők), mitikus-népi színjáték (Históriások, Járatlanok) a többféle műnemi irányban nyitott, stilizált kompozíció (Az ásító róka dombja, Világszép Orsolya). Gyakran egy elképzelt-rekonstruált nagy mítosz mozaikjai (betétei, koreográfiája, vázlata) szólalnak meg a szerző hosszabb terjedelmű, archaikus-folklorisztikus foganású verseiben (Tovább! , Túl a sakktáblán). Jellegzetesen ilyen alkotás a Medveének címet viselő, közismert finnugor motívumra építő műve.

Kiss Anna világa mindezek mellett igen gyakran egy olyan, az időben visszamenő, a történelem elhagyott fázisaiban megrendezett, hol mikro-, hol makrokozmikus antropológiai színházhoz vagy bábszínházhoz hasonlítható, ahol ő a rendező és az ő átlényegített személyiségváltozata (illetve az ő lelkiállapotának, tudásának kivetülése) a szereplők többsége is. Ő a koreográfus, a karmester és a díszlettervező is ezekben a poétikai kozmoszokban. Műveiben egy nagy, változtatható mozaikrendszer darabjait átrendezve törekszik a reneszánsz típusú teljességre. A műveibe folyamatosan bevont pszichológiai helyzetek elemi emberi érzéseket, állapotokat jelenítenek meg, gyakran duális keretekben: gyászt és fájdalmat (Jelenések), a kitaszítottságot és életörömöt (A nagy madár), a siratást és a dicsőítést (Most légy!), a rabságban is a szabadság tudatát és akaratát (Táltos bika) szembesítve. A zártabb vagy rövidebb folklórintegráló lírai darabok (Ítélkező) – mint életmű-alapozó minták a pályakezdet után egyszer a mítosz, másszor az epikus vagy dramatikus életképek, majd mikrodrámák, drámák, epikába hajló műfajok irányába törnek ki, illetve e modellekbe alakulnak át, jelentősen kitágítva és megsokszorozva Kiss Anna műfajainak változatait. (Átváltozások, Négyes oltár, Visszatérő, Jelenések)

A Jelenések például többfajta folklórformából: virágénekből, balladából, siratóból, panaszdalból, népdalból és a mögöttük fénylő népi hiedelmekből egybegyúrt mű. A Visszatérő című vers, archaikus atmoszférájú, de középkori és reneszánsz motívumokkal, vonásokkal is átszőtt, balladai vonásokkal telített, stilizált líra. A Négyes oltár Játék című részében Kiss Anna egyik kedvenc témája: a teremtéssel való játék kap konstrukciót: „Lassan fordítod az eget bal kezedtől a jobb kezedig."

A nagyobb terjedelmű, eposzba hajló alkotások közül A nagy madár motivikus előzményei részben a Kalevalában (a világteremtő madár képzetei), részben a népdalokban (a párját hívó madár motívuma) találhatók meg. Az egész mű a dolgok eredetét és velük a fogalmak kezdetét kutatja. A mítoszalkotás tipikus eszközeivel élő vers az embermadár-lét, sőt az asszonyi lét eredetét formálja meg, s nagyon erős zoomorf, tériomorf vonásokat hordoz. A hasonló igényű Kozmikus falvédő a maga pontos szerkezetében egy népi szövésminta-sort kottáz át verssé. Kiss Anna ezekkel a különös, időjáró alkotásaival szinte megalkotja (pótolja) a hiányzó, fenn nem maradt (csak egyes töredékeiben jelenünkig jutott) magyar nyelvű ősköltészet az egyes darabjait is. A máig űrként maradt, korai magyar nyelvű szöveg-, illetve irodalmi tér egy-egy része, sávja is folyamatosan töltődik újra, pótlódik (Arany János, Vikár Béla, Kodolányi János, Illyés Gyula, Weöres Sándor, Nagy László, Kormos István munkái után) Kiss Anna költészete révén.

10. A jelentőség foglalata

A költőnő sajátos újítása a magyar líra folklór- és az archaikum-integrációjában különleges, egyedi értékű. A „bartóki" modellt átértelmezve – Szilágyi Domokossal egy időben – új távlatokat nyit meg az archaikus és a népi kultúra poétikai asszimilálásában. Ennek lényege az, hogy a folklórkódokat ő nem egy mai írói szemléletbe és nyelvbe asszimilálja, hanem fordítva, a jelen tudásába emelve: re-szimilálja. Vagyis nem a "bartóki" modell tradicionális eljárására emlékeztető, a jelen emberi és társadalmi tartalmaira irányuló megértés és modelláció kereteibe építi őket, hanem a jelen tudáspozíciójából egy kikövetkeztetett tudatállapotba helyezi vissza azokat. Kiss Anna a történelem különböző pontjain jelöli meg e világ újraalkotásának terepeit, a középkorban, a népvándorlások időszakában vagy akár az őskorban is. Ez az egyszerre rekonstruált és teremtett világ elsősorban az antropológiai analógiákon keresztül csillog át a jelenbe.

Kiss Anna a maga régiségből fölemelt folklór- és archaikus tartományaiban igen sokszor a hagyományos „bartóki" modelltől eltérő nyugtalanítóbb rétegeket, jeleket keresi. A pogány kori hiedelmeket, babonákat, a boszorkányságok emlékét, a kísértetek tetteit, lelki hatását, a totemhit törmelékeit, az ember-állat-növény szinkretizmusára emlékeztető bizarr vagy nyomasztó hagyatékot. (Lepkelovas, Rókák a vetésben, Kéz). Műveiben – azok játékossága ellenére is – gyakran megbicsaklanak, kitörnek az archaikus mítosztól megörökölt kozmoszalkotás elemei, s kifordulnak céljaikból az ezekben megképződött harmonizációs arányok. A folklóron és az archaikus tapasztalaton át a költőnő ­­– a civilizáció mindenkori jövőjébe néző, ám még ma is kialakulatlan –, kaotikus háttérerőkkel telített, „nem tökéletes" világot és tudati motívumokat is közvetít. Az így láttatott világban az emberi törekvés eltorzulhat, groteszkké, paradoxszá válhat, befejezetlen maradhat. Ebből az archaikus, folklorikus motívum- és világképforrásból gonosz erők, fékezhetetlen ösztönök, nehezen értelmezhető varázslatok, fájdalmak, feszültségek is feláramlanak: ez az uralhatatlan világ nagyobbrészt a démonoké, boszorkányoké, ördögöké. (Setét malom, Vízszintes szélben) A sérült és örökké megbomló világ kontinense ez az európai és más földrészeken született népi kultúra és költészet rétegei s a metafizikai és tudományos világképek filozofikus boltíve alatt (Üzenet szeretteimnek, Komédiások). A folklórnak ez a rontásokkal és pokoli szférákkal érintkező tartománya Sinka István népi forrásainak legnyugtalanabb mélyvilágát idézi fel. A Vénasszony tudománya című vers például nem más, mint a káosz erői mentén végrehajtott negatív világalkotás (zavarkeltés, kozmoszrombolás), vagyis (számos más Kiss Anna-műben is tetten érhető) dekonstrukció, archaikus-babonás elemekből.

A szerző verseinek egy másik részében a művekbe vont emberi idő, lélek és események fölött ugyanakkor a metafizika uralkodik, de ez a metafizika alapjaiban kevésbé keresztényi, jóval inkább archaikus eredetű és karakterű. Ezek a típusú művei a tragikum értelme, a pátosz, a reményekkel fénylő emberi ékesség vonásaival vannak telítve. A káoszjelző pontok erős kontrasztjaként hatalmas ellenpéldák épültek fel s épülnek ma is a szerző életművében (A nagy madár, Medveének, Az úrnő ezüst ujja). Elsősorban a dramatikus dimenziójú alkotásaiban viszont, párhuzamosan a posztmodern világérzékelés és esztétika felismeréseivel, de azokétól gyökeresen eltérő tudati bázison és történelmi alapzaton, a metafizikai gondolkodás határmezsgyéire is eljut a szerző. Megvan még az antropomorf középpont, de ez folytonos zaklatásban, provokáló erők között él (Setét malom, Rókák a vetésben). A szerző metafizikus természetű alkotásaiban a hős még uralja s átlátja a lét történéseit, ebben az utóbbi műkörzetében viszont a szabályozhatatlan erők hatásai, a vergődő emberiség képe s a jelenések diktátumai uralkodnak el, ha többnyire groteszk-játékos keretek közepette is. Ezek az erők nem teszik ugyan teljesen tönkre a szuverén akaratú személyiséget, de permanensen nyugtalanítják az emberi világot. Kiss Anna tehát nemcsak saját korából, majd a modern értelemben vett tisztább lírai műnemből vonul vissza, hanem helyenként sajátos módon kimozdul az antropocentrikus világkép és a teremtésmítosz hagyományából is.

Eddig megalkotott életművével, a groteszkbe, abszurdba, játékba vagy képtelenbe fordított, metafizika-bontó poétikai hagyaték-átírások mellett Kiss Anna az archaikusabb, egészre néző – és a népköltészet törzsfejlődésének egyik potenciális, a nyelvben, a képzeti világban és a személyiségekben lehetőségek szerint benne rejlő, de létre nem jött – ágát is megalkotja. Műveinek egyes részei akár egy lehetséges egykori mítosz darabjaiként is olvashatók. Ős-, közép- és újabb kori motívumaiból épít a szerző rekonstruált poétikai kastélyt a töredékek, tégladarabok, cserepek fölött.

Műveinek az antropomorfizációt decentralizáló ága a káosz, a nyugtalanság erőinek létre robbantásaival szintén hordoz hiánypótló gesztust. De már nem elsősorban a népköltészet fehér foltjai, hanem az ennek a közelében élő, erre is figyelő, ám a népélet lelki mélységeiben jóval inkább a dekonstrukciókban vergődő világot felfedező Bornemisza Péternek s ismeretlen reneszánsz kortársainak "elveszett" jegyzetlapjai helyett állnak. Az ember és világa addig ismeretlen vagy látni nem akart arcára néző krónikájának kimaradt oldalait pótolják. S több vonásukban egybecsengenek a második ezredvégi világirodalom posztmodernként definiált gondolkodói és esztétikai hullámának egyes téziseivel is (amelynek magyarországi változata jórészt éppen a népi, archaikus, folklorisztikus, mitikus hagyományoktól való távolságát, sőt az ezekkel való szakítás gesztusát hangsúlyozta.)

Kiss Anna költői birodalmának tanúságtétele – szemléletének mindkét irányában – kivételes eredmény a kortárs magyar költészetben.

[2014]