Kiss Dénes

Kiss Dénes egész életműve a saját életére épül. A világ legtermészetesebb dolga, hogy az ember elsősorban önmagából merít – de mindenképpen önmagán keresztül. Kiss Dénes – noha képzelete folyamatosan a végtelent ostromolja – történeteket, helyzeteket nem tud „kitalálni". Csak a létezőt megfigyelni, feldolgozni, átformálni, továbbgondolni, majd újrateremteni – különféle műfajokban. Nem könnyű – talán nem is lehetséges – különválasztani a költőt, a prózaírót, a nyelvkutatót. Mint életrajzából is kiderül, sorsdöntő hatása egy húszéves korában írt versének volt, erősen befolyásolva, sőt meghatározva életének további eseményeit. Az 1956-os forradalomra írt Velünk vagy ellenünk című verse miatt kizárták az ország összes főiskolájáról és egyeteméről. Költői vénáját azonban nem tudták megtörni, hangját, mondandóját nem tudták beléfojtani. 1962-ben megjelenik első önálló verseskötete (Porba rajzolt szobafalak). A különféle hatások (nem tagadható például a több szempontból sorstárs József Attila hatása), az előzmények, az útkeresés érezhetők benne, mégis saját hangon szól. Nyitottsága a tágabb világ és szűkebb környezete felé, a saját helyzetére irányuló figyelem mellett a költő bővelkedik a személyes tapasztalatokban is, s mindezeket nagy lendülettel, nyomatékosan akarja elmondani. E görcsös igyekezetre figyelt fel Tüskés Tibor, amikor ezt írta róla: „Kiss Dénesnek láthatóan előbb volt mondanivalója, s csak aztán tanult meg pontosan fogalmazni, tisztán szólni, árnyaltan beszélni." Azonban ez nem pusztán bírálatként értelmezendő; a vágyott cél felé haladáshoz nem fér kétség: „Kiss Dénesnek költőszeme van a jelenségek meglátására, s néhány egészen szép, erőteljes és eredeti képére sokáig emlékezünk." – folytatódik a recenzió.

Költői ars poeticája alapjában már akkor kiforrott volt. Meglepően érett és határozott, ami későbbi munkáit is mindvégig jellemzi. Tisztában volt vele, milyen nehéz, csaknem reménytelen elhivatottság ez: „Az emberek percben gondolkodnak, a költők évezredekben. Ezért nem érthetik meg egymást igazán." Ennek tudatában tehát még inkább ki kell tartania – és ellensúlyozni, amire már fiatalon rádöbbent: „Töprengve ülök magamban / Hiszem: megőriz a szó – // Az ember javíthatatlan / de legalább rontható" (Felismerés). Feltehetően ebből (is) fakad az a nyomasztó felelősségérzet, amely kíséri munkásságát, legyen szó személyes ügyekről, hazáról, nagyvilágról, vagy akár a világegyetemről. Ám meddig terjedhet az ember felelőssége, miközben ő maga – önmaga számára is – megfejthetetlen?

Az emberen elhasad a bőr / s meztelen lelke kivillan.

Ám önmaga és árnyéka elöl,

tudja, soha el nem illan,

és tisztaság csak emberben van,

de amihez hozzáért,

az már tisztátalan.

[...]

Az utcák feliratai

nem mondják, merre kell menni.

Nem mutatják meg szavai

az embert és soha semmi

nem adja teljes lényegét,

mert az ember csupa üde fény

és csupa zavaros sötét

(Az ember)

Rajongása olykor az apoteózisig ragadtatja. „Egyszer majd nem lesz tovább / De az ember önmagát / maga fölé tartja / Beleroppan csont velő / fénnyé zúzza az idő / szent mégis e fajta" (Az ember himnusza). Lehiggadva gyengéd együttérzéssel viseltetik az esendő, mindenben valami értelmet kereső, mindenhol ott lévő ember iránt: „Már minden porszem / volt ember arca / Takarózom majd / emberarcba" (Táviratok). Mert minden csak az emberen keresztül válik létezővé. Megértő a tévelygő emberrel szemben, hogyne volna az, hiszen maga is állandó (lét)bizonytalansággal küszködik: „Nem tudok én háborúzni, / a békét sem ismerem / és nem tudok térdre hullni / s egyenesen járni sem. // Nem tudok én csak nevetni / s nem tudok csak sírni sem. / Nem tudok egészen lenni / s nem tudok nem lenni sem." (Nem tudok).

Mindenkit a legeltérőbb hatások, benyomások érnek, akarva-akaratlan követ nagy elődöket, tanul tőlük, mígnem kialakul saját, egyéni stílusa, és egyedül marad – önmagával. Kiss Dénesre ez fokozottan jellemző. Őt – legyenek mégoly sokan körülötte – mindig valamiféle áthatolhatatlan, alkati magány lengi körül. Szándékos rejtőzködés? Létszükséglet vagy élvezet, ő maga is hiába próbál kitörni belőle? „Örökösen föl s alá járok. / Örökösen érzem a rácsot." (Magány). Ezt talán fölösleges is boncolgatni. Önmagába kell kapaszkodnia, méghozzá jó erősen, hogy a szédítő élménytől, melyet a világ folyamatos és mélyreható felfedezése jelent számára, el ne veszítse a lába alól a talajt. Meg ne tántorodjék. Hogy meglátásaiban, ítéleteiben a maga útját járhassa, és tiszta lelkiismerettel térhessen vissza önmagához. Teher is, öröm is ez az élettől rárótt feladat, mert inkább valami mást szeretett volna, valami kötetlenebbet: „Nem akartam lenni semmi / csak dúdolni jönni menni // zöld szelekben mosakodni / csillagokkal takarózni // fát ültetni madár-látni / hegyen-völgyön elbóklászni // fűvel-fával barátkozni / átkozókat sem átkozni „ – vallja egyik költeményében (Mormoló). A vágyott idill helyett azonban ijesztő jelenségekkel, érthetetlen reakciókkal, megválaszolhatatlan kérdésekkel szembesül. Már „egyszerű", hétköznapi gondolatai is nyugtalanítóak. Elsősorban a halállal való szüntelen viaskodás. Vagy inkább kacérkodás?: „Este meghalunk, reggel újra megszületünk. Ez történik egész életünkben, miközben óránként több mint ezerhatszáz kilométeres sebességgel suhanunk..." Ez is épp eléggé döbbenetes. Hát még, hogy egyszer csak nem „születünk meg újra": „Hova ömlik hova ömlik / miféle tengerbe az ember? / Miféle roppant óceánba / torkollik a szemünk világa / miféle lehetetlen éjnek / lesz majd az eltékozolt lélek / üstököse vagy holdvilága?" (Hova ömlik). „Ma olyan nap van / hogy meghalhatok / Vacognak mind a / halhatatlanok" (Napdobaj). Ám mindez őt nem kétségbeesett tétlenségre, hanem tevékeny életre ösztönzi. Már csak azért is, mivel születése előtt három testvére halt meg, ezért szinte meglepetésszámba ment, hogy ő életben maradt: „Lenn a sírban három olcsó, / hitelben vett kiskoporsó. // Sovány dombon három kereszt / várta már a negyediket. // S másként döntött lám az élet! / Szigorúbb így az ítélet: // megmaradni, számot adni...! / Hogy naponta féljek halni." (Mementó). Tehát nem teheti meg, hogy megfutamodjék. Elszántan végzi személyre szabott feladatát – mint valamennyien – azért is, hogy elterelje a figyelmet arról, amiről persze úgysem lehet. Legfeljebb ideig-óráig megfeledkezni róla: „Magam voltam a születésben / halálom is egyedül végzem" (Egyedül végzem).

Még szerencse, hogy a halál ellensúlyaként ott van maga az örök világegyetem. Mert Kiss Dénes nem éri be kevesebbel. Neki a végtelenre van szüksége, amelyben feloldódhat. „Bennem mindennek helye van: / napnak, holdnak, csillagoknak, / alusznak mind, ha alszom én, / de néha át is hunyorognak / az álmok könnyű függönyén. // Bennem mindennek van helye. / Már gyakran arra gondolok: / a világot befogadja-e / majd más, hogyha meghalok?" (A világ otthona). Valóban, minden egyes emberrel meghal az egész világ. Azonban szó sincs arról, hogy a költő a fellegekben élne, valami elvont világban. A mindennapi, földi események, e sárteke jövője legalább annyira izgatják, mint a végtelen, sőt itt van igazán elemében. Tudja, hogy a nagyvilág forgatagában nélkülözhetetlen a meghittség, az otthonosság keresése, s ennek tágabb kifejezője a haza. Ami múltjával, jelenével magához köt, ami a sorsközösség érzésével enyhítheti a kozmikus magányt. „Elér lesújt és fölemel / A haza nemcsak ország / Édes üdvös anyamell / Emberek hordozzák" (Hazám). Ebből következik, hogy „Silány aki hazát úgy választ / hogy megkérdezi mit fizetnek / Bár a Földet érzem hazámnak / tartozom itt a gyökereknek!" (Tartozás). És ez nem csak úgy magától hullik az ölünkbe, ezt létre kell hozni, ezért áldozni kell, nem is keveset: „Teremteni, teremteni / háznak hazát / hazának házat / vérünkkel körbehinteni / A többi mind / csak magyarázat" (Házam hazám).

A tudatosan alakított és vállalt nemzeti kötődés mellett legalább annyira lényeges az egyéni gyökereknek, vagyis a családnak a hatása. „Ha futok, még jönnek velem / a gyermekkori fák. / Csak a mesék a réteken / nem történnek tovább." (Ha futok). Pedig Kiss Dénes súlyos örökséget hozott otthonról. „A csalán csípése fáj. / Mégse kímélj soha, otthoni föld, / arcod elfordító, gyermekkori táj. / A kisfiú érted mindenre kész! / S ha egyszer is nem találnék haza, / verd ki egész testemet; / emlékek korbácsnyoma, / hű csaláncsípés." (Emlékek korbácsnyoma). Küzd vele szüntelen, ragaszkodását a nehéz múlt, az elszenvedett körülmények jottányit sem csökkenti, érzelmileg sem szabadulhat tőlük. Ez táplálja irodalmi tevékenységét, ezáltal próbálja visszamenőleg is megismerni saját és a környezete életétnek alakulását, az ember és a körülmények szerepét, az okokat és összefüggéseket, melyekből végül összeáll az ember – egy ember – sorsa. Ami kizárólagosan a sajátja. Ami a szülői háznál kezdődik, és pro vagy kontra, leginkább meghatározza a továbbiakat. S ez megszakíthatatlan, folyamatában végtelenbe nyúló kapcsolat: „Örökkön örökké anyaméhből / fürkésszen sorsára ki az ember / (…) Pusztítom magamban szülőm testét / Fiam majd te is így temess" (Hagyaték). De az élet folytatódik tovább: „Elgondoltam sokszor ifjúságom / és végtelennek látszott az élet / Most fürkészem édes unokámon / a léten túli végtelenséget" (Unokám szeme). A családi kötelék eltéphetetlen, bárhogy szeretnénk menekülni tőle, akár teljesen más életforma, eltérő világlátás, vagy a nem éppen szívmelengető emlékek okán. Mindhiába. „Anyám szemében ott az ég / a gyerekkori fákkal / Utolér és körbefon / húsz éves madárdal" (Anyám bolygócsillaga). A szülőkkel való viaskodás, a gyötrő élmények zsigerekbe ágyazódott, sokszor lelkifurdalással megnövekvő terhei egy egész életre szólóak. „Anyám arca őslelet / szélfutta tájak hallgatása / csönd rakott fészket hajába / Én kit életnek összegyűjtött / én hagyom magára" (Anyafigurák). „Kalapácsot és poharat forgat / s kulcsokat, makacskodó zárban. / Szeretett volna lakatosnak, / és cimborának az ivásban. // De mióta csak rá emlékszem, / ellentmondtam mindig szavának. / Szakmáját sohase dicsértem, / markomban mind sutává váltak // pontos ütésű kalapácsok. / Bűnömet már meg nem bocsátja: / tekintete, mint hidegvágó / tétova vason-csorbulása" (Apám).

Kiss Dénes számára a szerelem, a barátság nélkülözhetetlen. Ezért nagyon komolyan veszi ezeket a kapcsolatokat. Mondhatni halálosan komolyan: „Barátai hagyják magára / az embert, nem az idegenek. / Csak megy, csak áll és várja, / hogy eloszoljon magánya, mint köd a város felett. (…) Mint a gyermekek, szeretné, / ha a sarkok mögött megkeresnék. / Mert elbújik és rejtekhelyét / lehetőleg úgy választja ki, / hogy meg sohase találják. / De ha megtudja, hogy nem is keresték, / ott leli halálát." (Rejtekhely). Bármibe fogjon, csak teljes odaadással képes csinálni, reménykedő várakozással, és egészen soha ki nem elégíthető vágyakozással. „Tested jól művelt mező: / dombok, völgyek, lágy liget, / álmaimban születő / forrásom az életed. / De soha nem csillapít, / el nem oltja szomjamat, / hozzád hajolva a víz / újabb szomjúságot ad." (Tested). Semmilyen helyzetben nem tud kikapcsolni, önfeledtté válni, csupán egyetlen dologra összpontosítani, egyidejűleg bármiben ott rejtőzhet valami más is. Folyamatosan figyelni kell, résen lenni, nem szabad elmulasztani a lehetőséget, elszalasztani egy talán újra soha fel nem bukkanó pillanatnyi tüneményt. „Lehajoltam egy kavicsért / s felemeltem egy csillagot – / Indultam léha csókokért / s szemed örökre megfogott...! / Sorsom s életem így ítéld, / mindennel, mindig így vagyok: / lehajolok a kavicsért, / hogy felmutassam a csillagot!" (Ajánlás Mártának).

S talán a legnagyobb élmény és valódi vigasz: az élet megállíthatatlan folyamatosságának féltő megfigyelése: „Fekszem a födön s hallgatózom: / a jövő benne moccan-e már? / Hangyamilliárdok laknak a dombon / és nem tudják, hogy van halál. / A tojást mentik – bolyba léptem! – / úgy vonszolja, viszi a fürge nép, / mintha utolsó lehetőségképpen / a mindenséget mentenék." (születés).

Figyelmét semmi nem kerüli el, őt nem lehet elringatni semmilyen káprázattal. Majd ő utánanéz a dolgoknak. Élvez és értékel minden szépséget, de mögéjük lát, és szóvá teszi: „Halálos újjászületés / lüktet minden tavaszban / Egésznek hazudik a rész / hirdeti: halhatatlan" (Minden további értesítés helyett). Aztán – ha kell – helyesbít, pontosabban finomít: „Mert egyébként valóban tavasz van / A föld s a természet sosem hazug / Szirmot bont mielőtt összeroppan / szépségeset de halálillatút!" (Halálillatú tavasz). Gyengéden tekint a tárgyakra, mint minden érző, kiszolgáltatott létezőre. „A tárgyak nekem olyanok, / mint az árvák, mint a vakok, / segítek nekik, ha lehet, / kinyújtom értük kezemet. / És ha akarják, tenyerem / megsimogatja szelíden / a testüket, az arcukat. / Én siratom a tárgyakat." (A tárgyak). Már csaknem úgy tűnt, hogy kiterjedt, és nagyszabású életművében kikerüli istent. Minthogy feltehetően nem találja, párbeszédet nem tud vele folytatni, de az mégsem lehetséges, hogy ne is gondolkodjék róla: „Mire gondol az Isten ha van? / Mire gondol ha gondol valamire? / Gondol-e hitre s híveire? / ...a semminek semmije sincsen / Nincs kezdet így nem lehet vége / Istenre Isten se gondol sehol / akkor annak sincs értelme / gondol-e bármire őistensége / vagy valaki valaha valahol / (…) Hol semmi sincs ott a semmi van! / S hol semmi van ott senki az úr" (Vagyok! Tehát gondolkodom).

Kiss Dénes folyamatosan bővülő érdeklődését, széles körű munkásságát – finn, német, orosz, észt költők verseiből – műfordításokkal, gyermekversekkel növeli tovább. Mivel szerencsére alkatánál fogva ő maga sem nőtt ki a gyerekkorból, és gyermekeivel szoros a kapcsolata, az ő látásmódjukon, saját nyelvükön tud szólni a különböző korú gyerekekhez, az ő igazságaikon keresztül értelmezi a felfedezésre váró, eléjük táguló világot. „Honnét tudod? – Sehonnét, de igaz." (Ancsa-Pancsa varázslatai). Említést érdemel, hogy verseiben feltűnő a kék szín gyakorisága. „Szememben kék madarak szállnak" (Kék madarak), „A kékség ágai / madarakat rügyeznek / (…) Hol a vég hol a kezdet?" (Hol), „Emlék ízzik fel tiszta mélyről / hogy ittak az ég kék vízéből" (Vannak), „Ákom-bákom / nincsen másom / magamat kék / égbe ásom" (Á.-bé-cé), „Keresem mint az aranyat / a gyerekkori nyarakat / búzatáblák sárga lángját / eke nyomán a barázdát / De csak a szél fúj csak a szél / az idő kék szele" (Kék szélben), „Kasza kékje / mosoly vére / villan minden / születésre" (Mosoly vére). „Kék kék ekekék / kasza vasa villan / kék szilánkot vet az ég / régi álmaimban / kék a tócsa kék a béke / kék szárny szél illan / (…) fenn az ég kaszakék / mi lett az anyámból / otthon ül szeme kék / csöndessége menedék" (Hetedhét látomás). Kék, kék, kék címen megjelent kötete kapcsán – („meg kell adni, kitűnő cím!") Lengyel Balázs korán felismerte, ami a maga teljességében csak jóval később bontakozott ki: „Kiss Dénes a nyelv szerelmese, ami gyakorlatilag azt is jelenti: a nyelvgyötrés megszállottja. A költői hatást gyakran veszi célba pusztán stiláris fordulattal, többnyire alliterációval, rokon hangzású szavak egymás mellé illesztésével. Helyenként frappáns, helyenként könnyelmű".

Az első kötete óta eltelt évtizedek alatt Kiss Dénesnek több mint két tucat verseskönyve látott napvilágot. Az idők során stílusa csiszoltabbá, mondanivalója lényegre törőbbé, szemlélete nagyívűbbé válhatott, de a világhoz és önmagához való kezdeti viszonyát, tartását, műveiben is megőrizte. Nem engedte, hogy elrontsák, lelkesedését lohasszák, mindennapi tapasztalatai tettre készségét csorbítsák. Figyelt arra, hogy önkéntelenül se hasonuljon a nem kívánatos, mindenkori körülményekhez. A nem remélt nagy élményhez, a rendszerváltáshoz óvatos reményeket fűzött, abban is csalódnia kellett. „Pénz hatalom uralom tombol / Perc senkijei fúvódnak nagyra / Fogd meg a kezem és ne riadj / fénnyel sikoltó véres hajnalra" (Ne riadj). A hőn vágyott szabadságnak sem csupán örömteli a hozadéka: „Hát persze hogy mar és harapdál / véres már vicsorgó pofája / Ezért érzem úgy mintha tőrbe – / dőltem bele e szabadságba!" (Szabadság fenevad). Kiss Dénes azonban maradt, aki volt. „Rajzol, szenvedélyesen érdeklődik a tudományok iránt, vitatkozik, embereket sérteget, szerkesztőkkel vész össze, és számon tartja vélt vagy valós sérelmeit. Pepita sapkát húz a fejére, bridzsezik, meccsre jár, magazinokat lapozgat, arcát a fény felé igazítja, de önérzete egy falusi kisfiúé ma is, aki gyanakszik, hogy kevésnek tartják a dörzsöltebbek, s közben magát különbnek tartja mindenkinél. Kiss Dénes sajátságos világát meg lehet szokni. Jó barát, jó ember, mindig a közösség, az egész magyar nép javára gondol, ha beszél, ha tesz valamit. És ne felejtsük el, hogy költő. Tehetséges, szép álmú költő." – ahogy az ifjúkori barát, Bertha Bulcsu jellemezte őt kertelés nélkül, még pályája korábbi szakaszán.

Prózai munkáiban tartalmilag ugyanazokat a kérdéseket feszegeti, mint költészetében. Elsőként – természetesen önéletrajzi elemekre épülő – ifjúsági regénnyel jelentkezik 1970-ben (Kányadombi indiánok). A könyv létrejötte és a benne játszódó események időszaka között éppolyan nagy horderejű változások zajlottak a társadalomban, mint a megjelenésétől eltelt idő alatt. Ez a bármely korba helyezhető „egyszerű" történet azt hivatott jelezni, hogy a gyerekek egymáshoz és a külvilághoz való viszonya, az alaphelyzetek és a tanulságok, a valódi erkölcsi kérdések mindig és minden időben azonosak, még ha másként is jutnak kifejezésre. További regényei, elbeszélései mind-mind személyes élményanyagából születnek. A mindenkori ember közös, már-már sablonos történetei azonban az egyéni sorsokba ágyazva felülemelkednek a szokványos pillanatokon. Kiss Dénes alakjainak látásmódját a röghöz kötöttség sosem korlátozza abban, hogy (igencsak messzi) távlatból szemléljék az emberi életet: „elhanyagolhatóságunk a mindenség méreteihez és idejéhez képest annyira nyilvánvaló, ahogy kevés dolog a világon. Mégis képesek vagyunk azt hinni, hogy a mi birtokunk ez az egész, aminek egyetlen pillanata a Föld és az emberiség, a mi birtokunk, csak még nem volt módunk bejárni határtalanságát. De mindezt átöleljük a költészet erejével. Ezért az ember a világ egyetlen csodája, s minden varázslat belőle fakad." (Mondd a falaknak!) Igen, mindent az emberi tényezők fényében vagy árnyékában vizsgál. Nem tud betelni az emberi magatartás elképesztő formáival, nem hagyják nyugodni a látszólag apró, jelentéktelen dolgokra történő, ezért észrevétlenül szinte minden lényegest eláruló reagálások. Valóban olyan az (egyes) ember, amilyennek szeretné hinni magát? Hányszor megtörténik, amit nem tud semmivel sem magyarázni: „Hacsak nem azzal, hogy ő... gonosz, kegyetlen indulatokat titkol belül, és kifelé szüntelen hazudik, amikor védtelenségét és szelídségét mutatja. Mindez azon a délutánon nem formálódott tudatos gondolattá, de mint akarattal is háttérbe szorított sejtelem, ott bujkált valamelyik agysejtje legkisebb zugában." Létezik-e fontosabb annál, minthogy az ember megtalálja saját helyét, hogy azonos lehessen önmagával? „Hát nem értik? Hát senki se érti, hogy azért nem megy ez, mert méltatlan? Mert valami benne azt akarja, hogy ne menjen? (…) Nem akarta megsérteni, bólogatott, és arra vigyázott, nehogy kiugorjon a szeméből a könny. Érezte, hogy nehéz lesz visszatartani a sírást. Ezért meg önmagára lett dühös". Érzelmesség vagy (ön)sajnálat egyetlen írásában sem lelhető fel. Ugyanis ha csak úgy véli, hogy közelítene hozzá, máris hirtelen és váratlanul megkeményedik. Ő nem panaszkodik! Hősei nemhogy sajnálatra, de talán még együttérzésre sem tartanak igényt.

Ami már nem döntés és választás kérdése, az az egyes ember saját sorsa, és ez elháríthatatlan. A betegsége miatt még kiszolgáltatottabb (ha életútja ismeretében ez még egyáltalán fokozható) Anya alakja drámai erejűvé válik a Hét gömb rendje lapjain. Fia a kórházi látogatások alkalmával próbálja pótolni a mindaddig elmulasztott beszélgetéseket, visszamenőleg felfejteni a családi titkokat. Látszólag mindenféle másra vonatkozó játékos kérdéssel igyekszik kihúzni belőle a lényeget. Mintha játszanának. Mintha csak jó dolgukban játszanának. Mintha a szegénységük is – az egész életük – csak játék volna... Az Anya tétova, mondatról mondatra (látogatásról látogatásra) történő, nehezen kitárulkozó vallomása, a megrázó erejű félmondatok, alig-elszólások, egy leélt élet fel nem tárható mozzanatairól árulkodnak. A „vizsgáztatás" jól sikerül, olykor ijesztően jól... A konklúzió megrendítő: „A mi életünk, apádé és az enyém, semmit se ér, fiam, semmit."

Az író önmagát sem kímélve ereszkedik a lélek és a valóság legmélyebb rétegeibe, azokba a sötét zugokba, ahol már csak egy-egy villanás jelzi, hogy – valahol – azért napfény is létezik. Nem hagyja nyugodni a nem kevésbé tragikus életű Apa sorsa sem, hiszen egész életében hadakozott vele. „Nem akarok apámra hasonlítani! Dühít, hogy a tükörből egyre inkább ő néz vissza rám! Nem akarok – kiáltom a tükörnek, a falaknak. Így lesz ezzel a kisfiam is? (…) negyven fölött félni kezd az ember. Nem, nem a haláltól, a hiábavalóságtól!" (K. Ferenc léglakatos). Az otthonról hozott emlékek súlya nem rántja le a sárba, inkább megerősíti küzdelmeiben. Erre folyamatosan szüksége van: a napi élet gondjai, bajai mellett halványodva-erősödve, de megszakítás nélkül kíséri a múlt. Szemérmes és mértéktartó, de nem rejtőzködő, ha szembe kell nézni mindazzal, ami óhatatlanul megtörtént. Lehetséges-e bárkinek is „kiírnia" magából ilyen – immár felnőttként megélt – élményeket? „anyám egy nagy tálban egymásra hányt húst tett az asztalra. Jó illata volt. Frissen sült rántott csirke és sült disznóhús púposodott egymáson. Összefutott a számban a nyál, még éhes is lettem, de nem mertem enni. Még evőeszköz nélkül sem. Iszonyú dolog, ha az ember az otthoni tányéroktól, evőeszközöktől undorodik! Mintha szüleitől undorodna!" Aminek valaha részesei voltunk – így vagy úgy –, életünk kitörölhetetlen részévé válik. Kiss Dénes sem ad magának feloldozást, de nem kövül bele a mártír szerepébe sem. Mivel egy bizonyos láthatatlan határvonalon a legszemélyesebb titkaink megfejtésében sem juthatunk tovább, ezek végül túlnőnek egyéni megpróbáltatásainkon. Közérdekű, időtlen drámává nemesednek.

Miként nem magánügy a háború. Különösen nem az, ha valaki gyerekként kényszerül bele, s ezáltal az élet természetes állapotának tartja. Vagy játéknak. „Bennünket kilenc-tíz évesen érintett meg a pusztulás, a gyűlölet, a kiszolgáltatottság, az életveszély érzése. Bár igyekeztünk önkéntelenül is vagy talán sejtelmeink, tudat alatti ösztökéléseink következtében mindent eljátszani, mintegy védekezésül a valóság ellen. (…) lőszerrel, aknákkal és kézigránátokkal játszottunk. Nekem szerencsém volt, csak ujjaimba ment a szilánk és a jobb lábamba. Más gyerekek rosszabbul jártak, ki szemét, ki kezét veszítette el." (A csönd születése) Ez a könyv a németek vereségével ér véget. Nem lehetett magánügy – magánélet – az sem, ami utána következett. A kiadó nem vette jó néven, de elfogadta, hogy Kiss Dénes soha nem használta a „felszabadulás" szót. Ahogyan az „ellenforradalom" sem volt hallható, olvasható tőle.

Novelláiban, színműveiben rávilágít arra, hogy az ember helyzete, szerepe mit sem változik. Csak a kulissza, amely körülveszi őt, amelyhez alkalmazkodni vagy ellenállni próbál. Az élet nagy igazságtalanságait kisemberek eseteivel példázza, hiábavaló igyekezetüket a vaksorssal szemben. Örök kiszolgáltatottságukat és (titkolt) vágyakozásukat, hogy elismerjék helytállásukat egy jó szóval vagy csupán valamilyen gesztussal, de többnyire ennyit sem kapnak meg. Egy odaadóan ledolgozott élet végén marad a képzelet vigasza. „Igen, az ő helyére is kell ember. Valahol azt olvasta, hogy minden ember pótolható. Tényleg így lenne? Pótolható ő is? Nem, ez lehetetlen! (…) Az egymás közti szavak? Nem! Megrázta a fejét. Ebben a pillanatban egészen bizonyos volt abban, hogy senki sem pótolható." (Milyen is volt az ég?) Mindazonáltal az írónak esze ágában sincs „fölfelé" mutogatni, kényelmesen áthárítani azt, ami átháríthatatlan. Ismeri ő jól – hogyne ismerné! – „az istenadta nép" viselt dolgait, befolyásolhatóságát, megalkuvását, ravaszságát. Nem is ítélkezik, csak rámutat dolgokra, helyzetekre, jellemekre. „Az emberi dolgokat nem lehet erőszakolni. Bízni kell abban, hogy maguktól is kiforrnak a példa hatására." (Nyújtózni a felhőkig).

Kiss Dénes írásaiban mindig akkor érhető tetten a drámai fordulat, amikor az elbeszélés növekvő feszültségének csúcsán valami váratlan fordulattal hirtelen más megvilágítást kap az egész szituáció. A narráció szerepét átveszi a lélektan, ekkor már az író nem mesél, hanem maga válik főszereplővé. A feszültség nem oldódik föl, megmarad, élét veszítve emberibbé szelídül. Még sincsen megnyugtató végkifejlet, nincs megoldás, még válasz sincs. Talán azért, mert „a jó kérdés magában rejti a megválaszolhatatlanságot?" (Végszó helyett). A személyes sors, a merengő alkat eme ötvözete hogyan is eredményezhetne önfeledt boldogságot? Tudatosat azonban igen. „A boldogság az emberségnek olyan gyakorlása és teljessége, a világnak olyan felfogása, a dolgoknak olyan értése, az értésnek olyan gyönyörűsége és szomorúsága, amely arra is képes, hogy megszülje számunkra a jó halált." (A boldogság megmaradásának törvénye). Ugyanis Kiss Dénes elégedetlen lehet, de boldogtalan nem. Mert nem akar az lenni.

Nem lehetett az Kőrösi Csoma Sándor sem. Jellemző, hogy ennek a kivételes jellemnek elsősorban, elszántsága, kitartása, akaratereje ragadta meg az írót. „Tisztelgő játékot" szentelt a szenvedélyes tudósnak, akit utolérhetetlen példaképnek tekint. „Engem a szavak indítottak el! (…) Vigyázzatok a szavakra! (…) Ha elveszik tőletek a ti ékes szavaitokat, a hazátokat veszik el! Minden szó a haza egy kis röge!" (Aranykapu). A mű kimondatlanul is azt kutatja, mi az a misztikus varázslat, amelyet a nyelvi kötelék jelent. Amely önmagában és kizárólagosan képes azt a meghittséget biztosítani, amelyet semmi más nem pótolhat.

Költőnek, írónak a nyelv nem csupán formálható nyersanyaga, de nélkülözhetetlen élettere, Kiss Dénesnek még ennél is több. Ő valóban szerelmese a – magyar – nyelvnek, itt van igazán elemében. Nem is tud betelni vele egy pillanatra sem. Ízlelgeti, boncolgatja, újabb és újabb felfedezésekkel rukkol elő a lehetséges magyarázatok végtelennek tűnő és végtelenbe vesző variációiból. Nyelvészekkel, történészekkel konzultál, idegen nyelvek felépítését vizsgálja. Szilárd meggyőződése, hogy a magyar nyelv olyan logikai rendszerre épül, amely eltérővé teszi az összes többi nyelvtől. Nem föléjük akarja helyezni ezzel a megállapítással, csak felhívni a figyelmet a különbözésekre. „Rengeteg nagy erdő / őrző anyanyelvem / lehetetlen benned / betyárrá nem lennem" (Nagy erdő). Lehet, hogy olykor „betyárkodik" de oly érzékletesen tárja föl egy-egy nyelvi terület felépítését, hogy könnyedén ragadja magával hallgatóságát, olvasóközönségét.

Az ember foglalkozását – hát még hivatását! – tekintve sokkal, de sokkal inkább válik azzá, amit hosszú évtizedek önképzésével, gyakorlatával megszerez, kiérdemel, mint amiről néhány év után, bármilyen magas fokú bizonyítványt, „papírt" kap. Kiss Dénes saját bevallása szerint hályogkovácsként, „gátlástalanul" foglalkozik a nyelvvel; vagyis semmiféle előítélet nem gátolja abban, hogy azt merje látni, amit lát. A dallam, a zeneiség, a matematika mind szoros összefüggésben vannak a nyelv kifejezési formájával. A beszédhangokhoz érzelmi-értelmi hatások kapcsolódnak. Nyelvünkben minden együttesen megtalálható, és kölcsönösen formálódik velünk, akik nem csupán használjuk, hanem egyszersmind építjük. Az archaikus emlékezet, a történelmi, társadalmi események változásai egyaránt hatással vannak rá. Az ősi emlékezet folyamatosan beépült a nyelvezetbe, olyannyira, hogy Kiss Dénes biztos abban, minden szavunk valami régi emlék őrzője – csak meg kell fejteni. Szerinte az elvont fogalmak is az egykori valóságra épültek, amelyekre mi már nem emlékezünk, csupán a nyelv őrzi tovább. A felismerések és megsejtések képi formát öltenek képzeletünkben, így válnak szavakká (Aki fázik, fát keres). Ennek a mechanizmusához behatóbban kellene ismerni az agy működését, képességét, a visszavezethető emlékezet kezdetét (Beszélgetések az aggyal).

Nyelvi kutakodásai sajátos logikára épülnek. A magyar nyelv felépítése mértani alakzatban is kifejezhető, a képzeletbeli piramis olyan belső szerkezettel bír, amelynek nics sem kezdete, sem vége, iránya sincs, csak folyamatos működése. Lényeges eleme a játékosság. Jelentéstartalmát a mássalhangzók hordozzák. Amíg ezek a helyükön maradnak – akár magánhangzók nélkül, akár azonos magánhangzók beiktatásával – megérthető a szöveg. Feltevéseit számos példával támasztja alá. Ugyancsak érdekfeszítőek szófejtései, meggyőzően kapcsolja egymáshoz a szavak, illetve a szótagok egymásból következtethető jelentéseit. Szemléletesen mutatja be, hogyan kapunk egy-egy szótagot, ragot kibővítve újabb és újabb értelmes jelentéssel bíró szavakat, kifejezéseket, amelyek továbbgondolva mindig újabb megfejtenivalót kínálnak (ŐSnyelv – nyelvŐS?). Feltűnik-e például, hogy az alapvető magyaráz, megmagyaráz szavunkban, benne foglaltatik a „magyar"? Nem hisz abban a feltevésben, hogy szavaink „véletlenül" jelentik azt, amit jelentenek.

Munkásságának egészére érvényes mottója: „A világ dolgai önmagukban sose érdekeltek. Akarva-akaratlan mindig az összefüggésekre, összetartozásokra figyeltem; okokra és okozatokra." Számtalan tevékenysége, műfaja ellenére úgy tűnik, Kiss Dénes elsősorban mégiscsak költő. A kétségbeesetten reménykedés költője.

[2012]