Kolozsi Tibor

A szobrászat szenvedély. Folyton csinálni kell. Ahhoz, hogy valakiből jó szobrász legyen, nem kell más, mint az anyag szeretete, tudni kell álmodni és együtt kell érezni a fával, a fémmel, a kővel. (Kolozsi Tibor)

Kolozsi Tibor a Hargita megyei Gyergyóditróban született 1965 áprilisában, mondhatni ihletett környezetben, a havasok, a rengeteg lábánál, azaz nyaktörő magaslatok és sűrű erdők közelében, a Gyergyói-medencén oly gyakran megülő ködben, amely az egész vidéket titokzatossá teszi. Ditróban, amely történelmi események lenyomatától, legendáktól átitatott hely, ahol még ma is történhetnek csodák, akár a hétköznapokban is, és ez a táj minden szülöttében otthagyja lenyomatát, főként hogyha művész az illető. Bevallása szerint már egészen apró gyermekként, amikor az első szoborral „találkozott” megérezte, sőt, tudta, hogy ezzel akar foglalkozni, és emellett a későbbiekben is kitartott, és szakmáját tökélyre fejeszette. Emlékei szerint az első, keze közül kikerült „szobor” túróból készült és egy macskát ábrázolt. Hogy hogyan jutott el ettől a „kisplasztikától” bronz és kőszobraihoz, illetve szakavatott restaurátori mivoltához Kolozsi Tibor, annak igyekszik ez a kis tanulmány utánajárni. Azt mindenképp már így a kezdet kezdetén leszögezhetem, hogy Kolozsi a ma élő erdélyi szobrászművészek közül talán a legsejtelmesebb, ugyanakkor a legletisztultabb stílussal rendelkező alkotó, akinek köztéri alkotásait vagy más műveit az is könnyűszerrel felismeri, aki a művész csak néhány munkáját látta. Szobrait a romániai, magyarországi, illetve a külhoni közönség számos tárlaton láthatta, és láthatja a jövőben is, hiszen „jubileumi korához” közeledve újabb alkotásokat ígér, amelyek reményei szerint eljutnak a széles publikum elé is az elkövetkezőkben.

Képzőművészeti tanulmányait 1975-ben kezdi meg Marosvásárhelyen az akkori Művészeti Középiskolában, amelynek 1983-ig volt diákja, itt tett sikeres érettségi vizsgát. Ez az oktatási intézmény, az általa képviselt szellemiséggel ugyanolyan meghatározó volt az életében, mint a korábbi vagy későbbi növendékekében, és joggal állíthatjuk, hogy mindabban amit Kolozsi Tibor eddigi pályáján megvalósított, megkerülhetetlen ennek az iskolának a hatása.

A Művészeti Iskola Marosvásárhelyen 1949-re keltezi indulását. Ennek az évnek az őszén a politikai változások és az iskolareformok következtében a korábbi városi festőiskola állami szakközépiskolává alakult át, az első években Zene-, Balett és Képzőmûvészeti Középiskola néven. A képzőművészeti tagozat Izsák Márton szobrászművész (1913–2004) és Bordy András festőművész (1905–1989) irányításával indult, az intézménynek több évtizedig Izsák Márton volt ihletett és érzékeny igazgatója. Az alapító tanárok között ott találjuk Barabás István, Incze István és Piskolti Gábor festőket, valamint Nagy József szobrászt. Kolozsi diákéveiben ugyan már nem Izsák Márton igazgatta az iskolát, ám hatása és szellemisége kétségkívül az alma mater falai között maradt. A kiváló elméleti szakemberek mellett, a „művészetis” diákoknak komoly gyakorlati oktatást is biztosítottak, ahogyan erre Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész egyik tanulmányában reflektál: A tanárok a műtermi gyakorlatokat továbbörökítve egységesen az intenzív realista tanulmányok készítésére, és az életből vett jelenetek felelevenítésére sarkalló kompozíciós feladatok klasszikus megoldásaira ösztönözték a diákokat. Ugyanakkor ezeknek az akadémista módszereknek a szubjektív változataival, egyéni interpretációkat is szorgalmazva tették érdekesebbé, kreatívabbá a művészeti stúdiumokat. Összegezve: a Marosvásárhelyi Művészeti Középiskola tanárai, megannyi gyakorló, kiállító mûvészegyéniség egy közös tradícióra alapozva, a maguk egyéni és ezért változatos módján gyakorolták a diákok művészeti nevelését.

Ebben az intézményben ismerkedett meg Kolozsi Tibor annak a szobrászművésznek az élettörténetével, munkáival, aki beismerése szerint nagy hatást gyakorolt rá. Ez a művész Román Viktor, akinek egyik munkájával valamelyik gyakorlati órán találkozott. Visszaemlékezése szerint ez a találkozás eképpen történt: A marosvásárhelyi középiskolában, ahol én is elindultam a szobrászati pályán, már számos legenda keringett Román Viktor személyéről. Ez idő tájt tizenegy éves kisdiák voltam. Többnyire minden iskolai szobrászműteremben helyet kapnak különböző klasszikus szoborminták, rendszerint az antik görög kultúrkörből, de eltérő jellegű mintákkal is lehetett találkozni; ezek általában olyanok, melyek minőségben megütötték azt a szintet, hogy követendő példaképként lehessen rájuk tekinteni. Mindegyik szoborról szükséges volt tudni a nevét vagy a címét, és azt is, hogy épp melyik szoborcsoportnak a részlete, ezek a dolgok valamiképp beletartoztak a tananyagba. Ebben a gyűjteményben felfedeztem egy kisebb méretű felöltözött nőszemélyt ábrázoló gipszmintát. Valahogy látszott rajta, nem a hellenisztikus kultúrkörből származik. A kíváncsiság annyira mardosott, kénytelen voltam megkérdezni a tanáraimtól, ki készítette a gipszmintát. És akkor elindult az információlavina, ami úgy kezdődött, hogy: hát, fiam, az a szobor Román Viktor munkája! És folytatódott azokkal a történetekkel, amit tudnom kellett a nagy szobrászról, aki Párizsban él, és a mi iskolánkból indult valamikor. Megtudtam róla, hogy Homoródszentmártonban született, és már diákkorában annyira tehetséges volt, hogy Izsák Márton igazgató úr, aki maga is szobrászművész, nagy előszeretettel hívta segíteni a műtermébe. Ilyen esetben nem számított, hogy éppen milyen elméleti órán van a Viktor, az illető tanár arról az óráról kénytelen volt elengedni, lehetett az az óra matematika vagy éppen román irodalom. Ezt a dolgot én nagy fegyverténynek találtam.(...)Teljesítményeiről mindig érkeztek információk a marosvásárhelyi képzőművészeti líceumba. Az információk naprakészen számon voltak tartva, elvégre nem sok magunkféle legény aratott Párizsban sikert. Ha idővel valamit kifelejtettem a történetből, elég volt megjátszanom, hogy először tudakozódom a szobor eredetéről egy másik tanártól, és akkor újra hallhattam a legendát elejétől végéig. Időközben rájöttem, hogy minden tanárom más-más részletre emlékszik. Tehát a középiskolában már megismerhettem Román Viktor életútjának fő állomásait. Később, mikor nagyobb diák lettem, már én is el tudtam valamelyest igazítani az érdeklődő újonnan jött diáktársaimat a gipszminta eredetét illetően.

Fontos megemlíteni, hogy Kolozsi Tibor egy olyan időszakban volt a marosvásárhelyi Művészeti Középiskola diákja, amikor Romániában még javában tartott a kommunista rendszer, és ennek okán nem sok külföldről érkező impulzus érhette az akkori diákokat, ám ez alól mégis szerencsés kivétel képeztek a művészetis diákok, hiszen a képzőművészet univerzalitását az akkori rezsim sem vonhatta kétségbe, de köszönhető volt mindez az ott oktató tanáregyéniségeknek is. Román Viktor mellett természetesen más példaképek, mesterek és tanárok is vezették művészi pályájának és hitvallásának kialakításában, erre a továbbiakban még visszatérek.

Kolozsi Tibor életében a következő állomás a kolozsvári Ion Andreescu Művészeti Egyetemen (ma Képzőművészeti és Formatervezési Egyetem) volt, ahová többszöri próbálkozás után 1985-ben jutott be szobrászat szakra, és itt szerzett öt éves képzése alatt (1985-1990) szobrász illetve tanári diplomát. Itt, azaz a kolozsvári egyetemen esett meg ama revelációszerű „második találkozás” Román Viktor művészetével, amelyre a következőképpen emlékszik vissza: Már főiskolás, szobrásznövendék lehettem, amikor alkalmam adódott az első Román Viktor-katalógust fellapozni, melyet Gaál András festőművész műtermében kaptam a kezembe, a következő kijelentéssel kísérve: „Idenézz, ez az igazi szobrászat, ez nem olyan, mint amilyet nálunk felé találsz” - és utána végighallgathattam az ismert legenda újabb változatát. Kiderült, közeli jó barátok voltak, természetesen együtt jártak középiskolába. A minőségi besorolásában teljes mértékben igazat adtam neki, különleges élményben volt részem, olyan kedvemre való szobrokat addig még nem láttam. Természetesen az iskolai képzésben megkaptuk az alapvető információkat a modern szobrászatról, és külföldi katalógusokhoz is hozzá lehetett idénként jutni, de amit a kezemben tartottam, az varázserővel rendelkezett. Ezután jött a ráadás. Gaál András felnyúlt a könyvespolcára, és levett egy alig több mint tízcentis kis bronzplasztikát, ami nagyon hasonlított a katalógusbeliekhez. Nem tévedtem, egy eredeti Román Viktor-kisplasztikát vehettem kézbe. Az élmény maga volt az extázis, végigsimogattam, és nagyon nehezemre esett, hogy vissza kell adnom. Jó napom volt. Eufóriával fűtötten jöttem ki a műteremből. Utána évekig szemem előtt lebegtek a katalógus képei, és sokáig úgy éreztem, hasonló szobrokat akarok én is készíteni - nem ugyanolyanokat, hanem hasonlókat. Sehogy sem sikerült. Nem voltam képes olyan plasztikát létrehozni, amivel bármilyen kis mértékben is meg lennék elégedve; talán azért, mert túl hamar sikerült meglátnom, mit jelent a csúcs a szobrászatban.

Természetesen a már említett Román Viktor mellett, akivel 1989 után, egészen pontosan 1993-ban, egy franciaországi csoportos kiállítás apropóján a való életben is sikerült találkoznia a Nogent-sur-Marne-i művésztelepen, több más olyan tanárt, művészt is példaképként, iránymutatóként emleget Kolozsi, akik hatással voltak rá alkotóként, emberként, művészként.

A teljesség igénye nélkül, de ugyanitt említendő a jelenleg Szekszárdon élő, és ma is tanárként működő Adorjáni Endre szobrászművész, a gyergyóújfalusi származású, Marosvásárhelyen élő szobrász, Kiss Levente, Gergely István (1939–2008) szobrász, Gocan Eugen (1939–2013), aki a kolozsvári Ion Andreescu Művészeti Egyetemen (ma Képzőművészeti és Formatervezési Egyetem) volt tanára, vagy Korondi Jenő (1935–2007), a kortárs erdélyi magyar szobrászat meghatározó, megújító egyénisége, aki főiskolai tanári tevékenységével (1965–1990) nemzedékeket indított útnak a modern szobrászat művészetében. Ugyancsak hatással volt művészetére Farkas Ádám, a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth- és Munkácsy Mihály-díjas magyar szobrász, egyetemi tanár, illetve Cs. Erdős Tibor (1914–2015) festőművész, aki 1945–59 között alapító tagja és tanára volt a nagyváradi képzőművészeti iskolának, valamint alapító tagja és tanára volt a kolozsvári Magyar Képzőművészeti Főiskolának (ma Képzőművészeti és Formatervezési Egyetem) is, illetve a budapesti Jovánonics György, aki a magyar neoavantgárd művészek egyik jelentős alakja.

Az sem lehet a véletlen műve, hogy Kolozsi már egészen korán, az egyetem elvégzése után ugyanennek az intézménynek lett a tanára, és ma is a kolozsvári Képzőművészeti és Formatervezési Egyetemen tanít szobrászat szakon. Terjedelmi okokból, ebben a tanulmányban lehetetlen kitérni mindazokra a jelenlegi ifjú- és középnemzedéket képviselő szobrászokra, akikre tanárként, művészként hatást gyakorolt.

A fentebb emlegetett Jovanovics György volt doktori tézisének vezetőtanára, disszertációja témája a Portré – amely az elméleti tanulmány mellet egy sor, a témáról szóló alkotást is tartalmaz. Doktori címét 2004-ben nyerte el Budapesten, majd ezt egy évvel később, 2005-ben a romániai Oktatási és Kutatási Minisztérium is elismerte. Szintén az „egyetemi időszakra” tehető Kolozsi Tibor restaurátori minőségében való elmélyülése – erről egyik interjúnk során úgy vallott, hogy az „újabb szakma” valójában adta magát, hiszen ki érthetne jobban például egy bronzból vagy kőből készült szobor, illetve a műemlékek kőrészeinek restaurálásához, mint a szobrász, aki mélységeiben és részleteiben is ismeri a szakmát. Ennek kapcsán több tanulmányt is jegyez, amelyek például a kolozsvári Mátyás-király szoborcsoport restaurálási technikáiról és mikéntjéről szólnak, vagy a nagykárolyi Kalazanci Szent József római katolikus templom kőhomlokzatának restaurálásáról számolnak be. De több, a témába vágó tanulmányt jelentetett meg romániai, magyarországi, nemzetközi szaklapokban és fórumokon.

Az is kétségtelen, hogy Kolozsi Tibor jelenleg a legelismertebb Erdélyben élő kő- és fémrestaurátor: ő újította fel a 2004-ben újraállított aradi Szabadságszobrot, Zala György alkotását, amelyet évtizedekig méltatlan körülmények között tároltak. 2010-ben fejezte be Fadrusz János impozáns alkotásának, a Kolozsvár Főterén álló Mátyás-szoborcsoportjának a restaurálását, sőt, a restaurálási utómunkálatok egy részét, így a szoborcsoport viaszozását saját forrásból oldotta meg, miután a megrendelő erre nem fordított gondot. Talán a legimpozánsabb restaurálási munka, amelyet eddig pályáján – a szintén szakmabeli fiaival, ifjabb Kolozsi Tiborral és Kolozsi Erikkel végzett el, a kolozsvári Szent Mihály templom kőből készült részeinek restaurálása, de természetesen a sor nem itt kezdődik, és nem is itt áll meg.

A szobrászatban talán a legnehezebb az anyaggal való ismerkedés, és az a folyamat, amely alatt a „képződő” művész megtalálja a neki megfelelőt, azt, amelyben a lehető legpontosabban ki tudja fejezni alkotói elképzeléseit, vízióit. Fogalmazhatnánk úgy is, hogy minden művésznek meg kell találnia a maga nyelvezetét, a szobrászatban pedig ennek a szentháromsága az anyag, a forma és a fény avagy harmónia. Kolozsi Tibor, mint korábban idézett vallomásaiból is kiderül, viszonylag korán felfedezte, hogy számára a legmegfelelőbb anyag a bronz, illetve a kő. Az általa „működtetett” avagy megalkotott formákat illetően, a klasszikus szobrokhoz kell visszanyúlnunk, de nem feltétlenül az ókori görög vagy római mintákhoz, hanem a még annál is korábbi mezopotámiai, egyiptomi előképekhez, vagy ha úgy tetszik az ősi szobrok világához, amelyeket csak az önmagától megszédült utókor tarthat „primitívnek”. Úgy összegezhetném mindezt tehát, hogy Kolozsi az ősi formák és kifejezési módok modern átfogalmazását vállalta fel, avagy ez az a bizonyos művészeti nyelvezet, amely számára hiteles, és amely által hitelessé válik az általa „jegyzett” művek mondanivalója, és üzenete. Különös ötvözetet ad ez, amely a szemlélőben számos réteget szakít fel, vagy hoz felszínre, és mindeképpen gondolkodásra sarkall, sőt, gyakran arra, hogy utánaolvasson mindannak, amit például a művek/szobrok címe sugall. A teljesség igénye nélkül, hiszen jelen tanulmányban Kolozsi Tibor életművének csak elenyésző részét tudom érinteni, álljon itt néhány alkotás címe: Áldás, Apokalipszis, A tanító, Ballada, Betyár, Bukott angyal, Echo, Ébredés, Éva, Gladiátor, Herceg, Imamalom, Inas, Káin és Ábel, Kariatidák, Néró, Perszeusz, Regruta, Útban Egyiptom fele, Uruk királya, Szent Sebestyén, Szirén, Szókrátesz, Várakozó, etc.

Témái gyakorta allegorikusak, kedveli a mitológiai „felvetéseket” és történeteket, legendákat, ám mindezek az alkotások többrétegűek az értelmezést illetően, soha nem korlátozódnak kizárólag az adott „témára”. Mint ez a korábbiakból már kiderült, szívesen, mondhatni megszállottan tér vissza az úgynevezett „portrékhoz”, amelyek soha nem egy adott személyt/személyiséget ábrázolnak, sokkal inkább érzelmek és eszmék ötvözetei ezek, bronzból, időnként kőből. Az általa oly kedvelt „portrék” kapcsán, Dr. Alexandra Rus műkritikus, egy 2001-es, Portré című szobrászati tárlatának anyagát elemezve megállapítja, hogy: A szobrász alkotásainak elemzésekor a kompozícióiból kellene kiindulni. Kolozsi újraértelmezi a hagyományos portré felfogását. Nagy bátorságról tanúskodik, hogy a művész több területen is újít. Nem valódi portrékkal, hanem ezredvégi és elemi felfogások portréival van dolgunk. Az alkotó arra hívja fel a figyelmet, hogy a közvetlen jelen mindig ellentétben áll a gondolkodás befagyott struktúráival, amelyeket a múlt kínál. A Dávid című szobor például az alkotás előrevetítése, a Szfinx az alkotás és a lét talánya. Ezek mellett álmodozót, gondolkodót, gladiátort is láthatunk a tárlaton. Minden látott alkotás arra kötelez, hogy belépjünk a szobrász képzőművészeti világába .

Kolozsi Tibor eddigi pályája során különféle közösségi kihívásokra is reagált, így alkotásai történelmi pillanatokat, személyeket, vagy éppen a kultúránk kimagasló személyiségeit önti bronzba és faragja kőbe: a legjobb bizonyíték erre a művész valamennyi köztéren fellelhető alkotása, itthon, Magyarországon, vagy éppen távoli vidékeken. Itt említendő a szülőfalujában, Gyergyóditróban szolgált egykori római katolikus pap Takó János mellszobra, az ő nevéhez fűződik a híres Ditrói kéttornyú, neogótikus katolikus templom megépítése (1908–1913), amely az egész medencében a legnagyobb, Bocskai István erdélyi fejedelem egészalakos szobra Nagyszalontán, a Cserhalom Emlékmű Cegőtelkén, a kerlési csata (1068) emlékműve az azonos nevű Beszterce megyei településen, Kiss Ernő honvéd altábornagy, aradi vértanú mellszobra Pécsett, Szilágyi Domokos költő mellszobra Szatmárnémetiben, illetve a Halászember lánya (Fisherman's Daughter) a dél-koreai Icheon városában.

Mircea Oliv román műkritikus, művészettörténész, a művész barátja fogalmazta meg Kolozsi Tibor alkotásai kapcsán a legtalálóbb véleményt, egy 2013-as kiállításán (Quadro Galéria, Kolozsvár), amely a Megtestesülés címet viselte és 19 bronzplasztikát tartalmazott: szerinte Kolozsi radikálisan különbözik minden szobrásztól és valamennyi nemzedéktársától, mert hihetetlen képessége van arra, hogy az anyagban egyszerre lássa a pozitívot és a negatívot. Kolozsi Tibor az a művész, aki a plasztika nyelvére ülteti át az őstörténetés, a mitológia kimeríthetetlen eszköztárát, a legmeggyőzőbb, leghitelesebb módon. És ennek eredményeként jönnek létre új, meditációra sarkalló vizuális struktúrái. A portrék esetében Kolozsi látszólag archaikus jegyekkel ruházza fel alkotásait, ugyanakkor ezek egyben modern alkotások is: időtlenségükben, kor- és stílusfölöttiségükben jelentenek újat – állapítja meg az életmű részleteiről és összességéről a már idézett Mircea Oliv műkritikus.

[2024]