Kontra Ferenc
József Attila-díjas és Magyarország Babérkoszorúja díjas író, költő, műfordító
A horvátországi magyarság ezt elmondhatja magáról. Kontra Ferenc műveinek első megjelenése a vajdasági irodalomban eleddig ismeretlen minőséget szólaltatott meg. Egy olyan alkotóról van szó, aki indulásakor nem a posztavantgárd vizein indult el, hanem merte megkeresni saját hangját, a kisebbségi létábrázolás merész szókimondásának a hangját, a Drávaszöghöz való mély kötődés hangját, a bűnábrázolás prózai hangját, a hitelesség, az önazonosság nyelvén.
Művészi indulásakor verseskötetekkel jelentkezett (Jelenések, 1984; Fehér tükrök, 1986). Költészete a rockszövegek és a lírai tájversek között kereste hangját, ezután talált rá a próza kifejezésmódjára, ami 1988-tól meghatározza alkotói ouvre-jét. Prózája pedig a ballada, a népmese és a korszerű esszépróza, a lírai monológ között kereste és találta meg formáját, amelynek a sajátságos ritmusa adja meg azt a varázst, amit másutt, ilyen formában nem találhatunk meg olvasmányainkban.
Ez a prózavilág a Drávaszögi keresztek (1988) című regényében jelenik meg a leghangsúlyosabban. A hatalmas ismeretanyagot feldolgozó mű egy baranyai magyar falu közösségének mindennapjait mutatja be Jani visszaemlékezése alapján, az egyes szám első személyű elbeszélő balladisztikus hangján. A narratíva nem annyira a szociografikus tárgyilagosság felől közelít, sokkal inkább jellemzi egy mitizáló, folklorisztikus, önreflexív prózanyelv. Az egymáshoz lazán kapcsolódó történetek egy fogyatkozó közösség hiteles krónikáját vetítik elénk. A regény cselekményének szembetűnően visszatérő motívuma a cím keresztény szimbolikája által is jelölt halálesetek sora (a szereplők gyilkosság, öngyilkosság, baleset vagy gyermekelhajtás áldozatai), amely egyúttal belső kohéziót is biztosít a prózaszövegnek. Ebben a határon túli magyar közösségben mindenki a saját keresztútját járja, hermeneutikai szempontból éppen ez ad sorsuknak sajátos egzisztenciális mélységet: „a regényben bemutatott emberek részesedése a keresztútban tehát nem a megváltó keresztjének átvételében ragadható meg […] hanem azáltal, ahogy e keresztút szövegben tükröződő interpretációja átszűrődik a szereplők egymás életét is keresztező útján. […]. A kereszt hordozásáról szóló parancs tehát egyrészt a Krisztussal és a többi emberrel való közösség kinyilatkoztatására, míg másrészt a személyes mártírium tudatos vállalására szólít fel. Kontra Ferenc szövegében a sorsközösség vállalása és a személyes mártírium, mint a többiek szenvedéstörténetében való részvét, egymás feltételeként jelenik meg" (Kránicz Gábor). A regény magán hordozza a posztmodern szövegalkotás innovatív jegyeit is. Ennek a prózaszöveg sajátos tagolása és tipográfiai elrendezése a legszembetűnőbb példája. Nincsenek fejezetek, a regény egyetlen szövegkorpusz, a mondategység határait folytatólagosan töri meg a szerző, ezt az eljárást ő maga „egymás alá szakadó sortördelés"-nek nevezi. Tudatfolyam-regényként is értelmezhető a mű, az édesapja haldoklása miatt a kórházba siető Jani visszaemlékezik, amelyet a szöveg szinte szó szerint ismétlődő nyitó- és zárómondata foglal keretbe („Későn érkezem." – „Későn érkeztem."). A regény második, 2008-as kiadása jelentősen eltér az elsőtől. Itt hagyományosan számozott fejezeteket, lapszéli margóhoz igazított sortördelést és új cselekményzárlatot találunk, az átdolgozott történet befejezése jóval optimistább jövőképet sejtet. Kontra Ferenc saját bevallása alapján azért dolgozta át a könyvet, hogy ötvenévesen immár addigi írói életművét összegezze.
A Nagy a sátán birodalma (1991) című vallomásfüzérének novelláiban a kisebbségi magyarság történelmi múltjának mélyére tekint, mindenkor időszerű témákat bemutatva. A Csáth Géza alakját megidéző novellájában, mintha magát az írót feszítő nagy kérdések tisztázására kínálkozna alkalom. A galambok titka c. novellában a féllábú galambot nézve elképzeli, „egyszer csak felröppen, eltéved a felhők közt, és nem talál haza. Ha már nem lesz egyetlen lába sem, mindig csak repülnie kell, aztán elkopnak a szárnyai is, és belefullad a felhőbe." A szerző az elveszettség tudatára, a menekülés félelmére, s a megbélyegzettség keserűségére épülő világképe ún. háborús novelláiban kulminálódik. E műveiben a sorskérdések valós történelmi meghatározottságukban jelentkeznek, s a szülőföldjükről elűzött, vagyonukból kisemmizett, mélységesen megalázott baranyai magyarság életéből mutat meg jellegzetes epizódokat. A Hazát hazudni című elbeszélés öregasszonya a „rozsdás Megváltó" lábaihoz borulva imádkozik: „ha elmegyünk, Uram, ki fejezi be a templomot? Hol találunk otthonra majd, mi, hazátlanok? Hagyod, hogy elmenjünk, mert mindenki költözködik. Add, Uram, hogy túléljük ezt az újkori nép-vándorlást. Eddig is messze éltünk az ünnepektől. Bocsásd meg, Uram, hogy csendben megyünk el, mert a hallgatásunk több, mint bűnrészesség." Az imádkozó öregasszony alakjában valós formában ölt testet a menekülés kegyetlensége. Kontra Ferencnek ez a könyve jeleníti meg az életmű koherens fejlődési vonalát, amely meghatározza egy egész évtized alkotói elvét – írja Bori Imre.
Az Ősök jussán (1993) novelláskötetben Kontra Ferenc ott folytatja az elbeszélést, ahol a Nagy a sátán birodalmában félbeszakította, 1944-nél, azoknál az eseményeknél, amelyekről korábban se írónak, se emlékezőnek nem lehetett beszélnie.
A hármas tagolású könyv első része, a Hazudtak szép hazát nekünk című részben olvasható a kötet egyik legmegrázóbb és kitűnő formaérzékkel megalkotott története, az Esős napok. A novella azt a hatást kelti, mintha az elbeszélő folyton nézőpontot cserélne, mindig annak a szemével látná az eseményeket, a történetet, aki a válóságban a legközelebbről láthatta, így a szöveg hol az archaikus népi ima szürrealista lírájával szólal meg, hol a múltban pásztáz, hol pedig a tárgyilagos szemlélő aprólékosságával leltároz.
A második, A túlélés elátkozottai című ciklusba sorolt írásokban feltűnik a halottak szürrealista, lidérces vonulása. Az elbeszélésekben a morális értékek teljes devalvációjáról szól a szerző. Feltétlenül ki kell emelni a Sármadár című elbeszélést, amely az urbánus folklór vidám epizódjával kezdődik, a PB-gázos, a jószág felrobbanásában csúcsosodó disznóöléssel, ami átvezet az első tragédiába, hogy a horror legszínvonalasabb mestereit dicsérő mértékkel, a köznapok misztikumának kiaknázásával bontakoztassa ki a szörnyűbbnél szörnyűbb epizódokat sorjázó történetet. Amíg egyes elbeszélésekben az író csupán lehetővé teszi, hogy a történet az események súlya által fejtse ki hatását, itt a lélektani ábrázolásnak ad elsőbbséget, késleltetéseivel, kitérőivel misztikummá növeli a mindennapok tornyosuló sejtelmeit, tudatosítva ezzel, hogy a horror műfaját is szakavatottan kezeli.
Háborúk vigyáznak ránk a címe a könyv harmadik egységének, novellái a háború állapotrajzai, melyek rádöbbentik az olvasót az ember pótolhatatlanságára, megismételhetetlen érték-voltára.
A Holtak országa (1993) című kötetének kisprózáira is jellemző a dokumentumjelleg, nagy hangsúlyt kap a tényfeltárás és a szókimondás. A korábbi allegorikus, áttételes, megfogalmazások helyét a konkrét hely-, idő- és névmeghatározás veszi át, hogy az az írói fikcióval társulva, a tényirodalom sajátosan lírai formáját hívja életre.
Kalendárium (1993) című novelláskötetével mágikus teret teremt. A gyermekkor eseményeinek, meghatározó pillanatainak, emlékeinek, érzéseinek, tapasztalatainak és látomásainak elbeszélésbe zárásával egyszerre állít emléket Kontra Ferenc a gyermekkor metafizikájának és a saját élete reáliáinak; A Kalendárium történetei is füzérbe sorjáznak. Kitart a kifejezés esztétikumának maga állította mércéje mellett, úgy szól a gyermekekhez, mintha felnőttekhez szólna, nem gügyögve, de mindenkor komolyan véve őket.
Az Úgy törnek el (1995) című elbeszélésgyűjteményben Kontra Ferenc folytatta a délvidéki, mindenekelőtt a drávaszögi magyarság golgotájának dokumentálását. Ugyanakkor tovább is lépett a korábbi szemléleténél; a megfogalmazott tartalmak általánosabb érvényt nyertek, kifejezésmódja pedig részben eltávolodott a történet korábbi, dokumentarista, szinte betűhív lejegyzésétől és az esszénovellától egyaránt. A kötet abból a szempontból is különleges, hogy Kontra Ferenc pályáján itt jelenik meg először az ún. én-novella, a tudatnovella sarkított formája, a Iatrogén ártalom, majd a Break of Day című műveiben. Az említett alkotásokban a történetelvű szövegek jelenidejűségét a belső megélés váltja fel, a megbomlott érzékek, a tapasztalat-sokaság, az emlékek kerülnek előtérbe. Ebből a kötetből javarészt hiányzik az a mély líraiság, amivel Kontra Ferenc a múlt történéseihez nyúlt korábbi elbeszéléseiben. Itt a jelen konkrétumaival szembesül az olvasó, valamint azzal a törésvonallal, ami lehetetlenné teszi az összeillesztést.
1998-ban jelenik meg Gyilkosság a joghurt miatt prózakötete, melynek alcíme: A bűn mint próza címet viseli. A kötet első ciklusában a bűntudat kerül előtérbe, amely a vélt vagy valós bűnök nyomán hatalmasodik el, a gyermekkor naivitásának reminiszcenciáira építve. Az első, az Apám földrajza című ciklusba sorolt novellák kivétel nélkül a gyermekkor félelmeit és lelkesedéseit formálják történetekbe. Helyet kap itt az iskolai és családi jelenetektől kezdve a laskói moziban szerzett élményekig a kamaszkornak irodalmi köntösbe bújtatott több olyan mozzanata, amelyek a szerző későbbi munkáiban is visszatérnek.
A kötet második ciklusa, a Felhőszakadás tartalmazza a tegnapi jelenből mára közelmúlttá halványuló háború sarkított élethelyzeteit felmutató elbeszéléseket. Öt történetet, melyeknek a különlegessége, hogy nem hagyományos, nem szokványos háborús történetek, nem katonákról, nem csatákról, nem hősies offenzívákról és nem bölcs megfutamodásokról szólnak. Az áldozatok, családtagjaik és a civil túlélők mindennapjainak szürrealisztikus realizmusát, valamint az emberi cselekedet ösztönös és irracionális megnyilvánulásainak hátborzongató hatását ötvözik ezek az írások. Erre jó példa a Gyilkosság a joghurt miatt: a valódi újsághírből kölcsönzött, az albán bureksütő hirtelen felindulásból való meggyilkolását elmesélő történet és cím nemcsak a már leszerelt és traumatizált katona gyilkos tettének hátterét villantja fel, hanem az 1988-as, a Vajdaság és Koszovó autonómiáját megszüntető szerb joghurtforradalomra való utalással a térség történelmi tragédiáját is egyértelműen felidézi. A Felhőszakadás című novella a gyermekük maradványait egy ládában szállító házaspár története. A Fénykazuisztika című ciklusban a lassú folyású előadásmódhoz tér vissza a szerző, egyetlen hosszú mondatban elmondott fejezetben szól élményeiről, tapasztalatairól, olyan mondatokban, amelyek az élmény által kiváltott, legtöbbször lírai impressziók mellett az alkotó belső nyugalmát is kivetítik. Egyfajta (témabeli) talált tárgyak gyűjteménye a hét novellából álló Fénykazuisztika, miként a cím utótagja is jelzi, esettan, esetek gyűjteménye, A kazuisztika szónak azonban az említett mellett van egy átvitt értelmű jelentése is, ugyanis szócsavarást, szőrszálhasogatást is értünk rajta. A kötet narratív szempontból leginkább formabontó és innovatív írásait, a Pécsi Györgyi irodalomtörténész által prózaversnek tekintett darabokat, nem lehet konkrét életkorhoz vagy tájhoz, illetve történelmi emlékhez kötni, mert bennük maga az írás folyamata tematizálódik. A ciklus címadó novellája például az olvasás során a vizuálisan és verbálisan is ható ingerek és az eltérő narratív nézőpontok jelentésformálására irányítja a figyelmet; A mi macskánk megdöglött egy önkiszolgáló boltba betérő férfi története az irodalmi lehetőségek egész sorát nyitja meg; a kötetzáró Csáth Géza utolsó novellája című elbeszélés pedig az irodalmi hagyomány szövegformáló erejét példázza: a szerző arra tesz kísérletet, hogy egy rajz és néhány vázlat alapján azonosuljon szellemi elődjével, és megírja helyette azt, amit Csáth már nem tudott befejezni
A sorsok panoptikumát egy négyszereplős dráma zárja. Ez az egyéni sorsokból visszafelé, az általános irányába mutató szöveget közöl: a négy szereplő jellembelileg és sorsa vállalásában is olyannyira megismételhető, behelyettesíthető, hogy emblematikusságát mindegyik csupán a magatartását meghatározó általános történések hátterében nyeri el. A háttér pedig a nem kisebb terhet hordozó történelem, mint a „két eső között", 1944 novembere és 1956 novembere között eltelt idő a határsávban, a periódus kezdő és végpontjaiban kulmináló egyéni és kollektív (ideologikus) gonoszsággal behatárolva. Döbbenetes metafora a Határsár, a lét, vele együtt a kisebbségi lét, de ezen felül az emberi tartás metaforája is.
Míg a Drávaszögi keresztek a kollektív emlékezetet szólaltatja meg, addig a Gimnazisták (2002) már a személyes történet szálait kezdi el felfejteni.
Ez a regény egy vajdasági magyar kamasz fiú pécsi gimnazistaként megélt idegenség-tapasztalatait állítja középpontba. A kádári és titói szocializmus idején játszódó történet olyan világot ábrázol, ahol mind a kollégiumban élő szegényebb vidéki diákok, mind a módosabb pécsi osztálytársaik mindennapjait a diákcsínyek vidámsága, a kamaszkori szerelem izgalma, a rockzene iránti rajongás és a tanári hatalom okozta frusztráció és kiszolgáltatottság határozza meg. Ebben a környezetben tapasztalja meg a családja szellemi örökségével az anyaországi iskolába érkező határon túli fiú a „közösségen kívüliségnek, azaz a belső idegenségnek" (Bence Erika) az egzisztenciális élményét. A Gimnazistákból mint nyíltan önéletrajzi regényből arról is képet kaphatunk, hogyan indult a szerző irodalmi pályája.
Kontra Ferenc legkatartikusabb regénye, a Farkasok órája, alászállás. A Farkasok órája (2003) narrátora egy felnőtt férfi, aki addigi életének négy nagyobb szakaszához köthető, kínzó álomképekben visszatérő emlékeit igyekszik feldolgozni. A címben jelzett hajnali órán fellépő, tudatosan nem kontrollált, rohamszerűen visszatérő állapot a főszereplő idegen környezetbe vetettségének pszichoszomatikus következménye. Az első ilyen traumatikus álmot a gyermekkori keserű családi emlékek, apjának zsarnoksága és barátjának, Cigának halála jelenti, amelyet a nagyon várt ausztráliai utazás miatt érzett illúzióvesztés és meghasonlás követi. A harmadik rémálom a szarajevói katonai kórház idegosztályán töltött napok élményének tudható be. A regény utolsó szakaszában az egyedül a német juhászkutyájához kötődő narrátor olyan kínzó emlékekkel szembesül, amelyeket a NATO-bombázások idején hullarendezőként él át.
Wien a sínen túl (2006) narrátora, Wian egyetlen halott utolsó földi maradványaival küszködve igyekszik összerakni az igazság nagy kirakósát, mint valami puzzle-t vagy mozaikot. „A regényciklus utolsó darabja egy óriási metafora az életről, az ember identitásáról, tisztaságról és bűnről, s legfőképpen a halálról. Színhelyei – a kulturált Bécs és az önálló, kegyetlenebb törvényekkel bíró sínen túli külváros – a Hermann Hesse-i értelemben vett lelki tájak, Seelenlandschaften, a két fő történetvonulat pedig egyfajta kivetítődése annak a gondolati folyamatnak, ami megmagyarázhatja a lét filozófiáját. Lassanként, részlegesen bomlik ki az olvasó előtt a kerettörténet, Wian fejlődéstörténete, majd egyre jobban átveszi a főbb súlypontot Thomas, a vele egykorú kisfiú, majd felnőtt fiatalember lekerekített sorsa. A hangsúly eközben mindvégig a meditatív elemeken van, egy rendkívül összetett szimbolikájú elbeszélésben, amelyben a dialógusok is időnként mintha csak egy belső dialógus kivetítései lennének. Belső tájakon járunk, »az emlékezet szobáiban«, amiket akkor is be kell bútorozni, ha mégoly fájdalmasnak is tűnik" (Mudriczki Judit).
A tér, az idő és a halál függvényében létező individuum „történetéről" szól Kontra Ferenc novellák füzéréből építkező regénye. Az Angyalok regénye (2014) főhőse a hazavezető utat keresi. A térképet folyton maga előtt kell tartania. A térkép maga a terv. Nem számíthat másra, csak az angyalokra, akik számos alakváltozatban a segítségére lesznek. A mű térben és időben is szélesebb távlatokból szemléli az identitásvesztés különleges jelenségét, briliáns történetmondással tudatosítván, hogy valaki akkor is válhat számkivetetté, ha soha nem hagyta el szülőföldjét. Kontra Ferenc e regényében újabb sorsstációkat tár az olvasó elé, s arról beszél, hogy „miként nem lehet valaki az, aki voltaképpen."
Az Angyalok regényében „beszélő" fiú hangja történelmi, művészet-, művelődés- és vallástörténeti alakzatok, legendák világa mögül, illetve egy családi breviárium történet- és képvilágán átszűrődve, „más" narratívákkal együtt szólal meg. Az egymást fedő, egymást váltó, együtt ható történetek – miként a könyv egyik recenzense fogalmaz – az „élet nagy misztériumairól" közvetítenek felénk üzeneteket és jelentéseket. Az így elénk táruló misztikus-csodás történetek a mitológiai időkig nyúlnak vissza, a középkori legendák világán, nagy reneszánsz teremtéstörténetek, barokk alkotások, 19. századi készülődések, századvégi leromlástörténetek, dekadens korok és életérzések, 20. századi világkatasztrófák történetkavalkádján át vezetnek el a 20. század második felében kibontakozó családtörténet eseményeinek megértéséhez. A világon való létezés megértésének kulcsát kereső hős képzeletében novellisztikus rövidtörténetek keletkeznek, párhuzamos életek és alteregók, amelyeket utazások és tárgyak, helyszínek (történelmi helyek, építmények és művészi alkotások) látványa és legendája hív életre. A regényt alkotó rövidtörténet-sorozat darabjai között két állandó motívum teremt folyamatosságot: az angyal és a halál képzetének különböző megjelenési formái – a látomástól a kőangyalig.
Kontra Ferenc Az álom hídja című regénye 2018-ban jelent meg. Érdeklődésének homlokterében a NATO 1999-es, 78 napig tartó szerbiai légicsapásainak a mindennapi kisemberek, az újvidéki polgárok életére gyakorolt testi és lelki, valamint közösségi szinten, különböző formákban egyaránt megnyilvánuló és máig kifejezésre jutó traumatikus hatásai állnak. A regény a feldolgozhatatlan borzalom irodalmi értékű szövegfolyamát hozza létre. A regény központi, a cím által is kiemelt motívuma a híd. A híd, „ami korábban a két part lakosságát összekötötte", az összetartozást juttatta kifejezésre. A hidat azonban a bombázások során mint stratégiai célpontot lerombolták, lehetetlenné téve ezáltal a folyón való akadálymentes és gyors átkelést. A híd motívuma szövegszinten különböző retorikai alakzatokba rendeződik, eközben pedig a történetegységek megalkotásában is jelentős szerephez jut, hozzájárulva ezzel a szöveg töredékes kompaktságához. Az álom hídja többek között a Kelet viszonylagos elmaradottsága és a Nyugat technikai fejlettsége, továbbá gazdagsága közötti átmenetet is érzékelteti. A regény a háborús borzalmak hiteles irodalmi arcképcsarnoka, mementó, és egyben szépirodalmi szociográfia.
A határhelyzetek érzékeltetése már a korábbi Kontra-regényekben is hangsúlyos szerephez jutott. Ebből a szempontból elég például a Farkasok órájában kidomborított Ausztrália–Európa relációra vagy pedig még inkább a Wien, a sínen túl regényvilágában a külváros és a belváros éles szembeállítására gondolni. Ezekben az esetekben azonban a határhelyzeteket leginkább az egyén(ek), például a főhős-elbeszélő és néhány szereplő, nem pedig egy-egy közösség tapasztalja és fogalmazza meg. Az álom hídjában viszont a háború okozta traumatikus határhelyzet megtapasztalása a megfogalmazások szintjén is egy teljes közösség ügyévé válik. A narrációnak ez a kollektivitása jelenti a döntő különbséget és prózapoétikai újítást Az álom hídjában, összehasonlítva azt a szerző korábbi műveivel. A híd és a sín egymás funkcionális és jelentéstani ellenpólusaként működtek, a híd lerombolása oltja ki ezt az ellentétet. Nem véletlenül nevezi Czini Zoltán éppen a 2018-as műről értekezve Kontrát „a halál, az elidegenedés és az elvágyódás legjelentősebb délvidéki regényírójának".
Szerencsésnek mondhatja magát az a közösség, amelynek prófétai ihletettségű gondolkodó fiai vannak. A horvátországi magyarság ezt elmondhatja magáról. Méltán büszkélkedhet kiváló írójával, Kontra Ferenccel, aki prózájában dokumentáris erővel és egyben lírai expresszivitással jeleníti meg történelmünk sötét korszakait.
Felhasznált irodalom:
Beke Ottó: Traumafeldolgozás az álom hídján. Kontra Ferenc: Az álom hídja. In http://barkaonline.hu/kritika/6571-traumafeldolgozas-az-alom-hidjan Utolsó megnyitás: 2020. június 2. 11:23
Bence Erika: Kontra Ferenc: Angyalok regénye. Kortárs, Budapest, 2014/12. 95–98. p.
Czini Zoltán: „Kontra". Kontra Ferenc: Az álom hídja. Magyar Napló, Budapest, 2018. Családi Kör, Szabadka, XXIX. évf., 2018. 9. 6., 21. p.
Fekete J. József: Félúton a halál felé. Kontra Ferenc elbeszéléseiről. Új Forrás, Tatabánya, XXX. évf., 1998/7. 74–85. p.
Huszka Árpád: Kontra Ferenc írói munkássága (monográfia). Coldwell Art Bt., Budapest, 2016
Jakab-Köves Gyopárka: Aki dacol a kánonokkal. Utószó. In Kontra Ferenc: Idegen. Trilógia. Magyar Napló–Írott Szó Alapítvány, Budapest, 2013. 611–635. p.
Kránicz Gábor: Egy faluregény vége. Kontra Ferenc: Drávaszögi keresztek, ÚjNautilus, 2010, In http://ujnautilus.info/egy-faluregeny-vege-kontra-ferenc-dravaszogi-keresztek. Utolsó megnyitás: 2020. június 21. 00:32
Mák Ferenc: Az álmok mindig visszatérnek. Kontra Ferenc: Nagy a sátán birodalma. Tiszatáj, Szeged, XLV. évf., 1991/12. 101–102. p.
Mudriczki Judit: „A bennrekedt történetek folyton körbejárnak" : Személyes, kulturális és metanarratív emlékezet Kontra Ferenc Angyalok regénye című művében. In Újrealizmus és modernség a mai magyar irodalomban. Szerk. Ács Margit. Magyar Napló, Budapest, 2015. 125–133. p.
Mudriczki Judit: Irodalomterápia a hídon innen és túl. Kontra Ferenc: Az álom hídja. Magyar Napló, Budapest, 2018. Tiszatáj, Szeged, LXXII. évf., 2018/9. 118–120. p.
Pécsi Györgyi: Kontra Ferenc: Gyilkosság a joghurt miatt. In Olvasópróbák 2. Felsőmagyarország Kiadó, Miskolc, 2003. Kontra Ferenc: Gyilkosság a joghurt miatt, 93–99. p.
Tóth Erzsébet: A gyermekkórház titkai. Kontra Ferenc: Az álom hídja. In A macskám Pasolinit olvas. Nap Kiadó, Budapest, 2019. 117–128. p.
Kilátással a tengerre. Esszék, tanulmányok Kontra Ferenc műveiről. Arany János Alapítvány, Budapest, 2018.