Kováts Kolos

„Ami a sztárságot illeti, Isten őrizzen meg tőle[1]" – Meglepő kijelentés ez egy olyan embertől, aki a színpadot választotta hivatásául és évtizedek óta szerepel világszerte közönség előtt. Mégis, ez az 1994-es interjúban elhangzott mondat lehet az egyik kulcsa Kováts Kolosnak, a Kossuth-díjas basszistának. Bizonyos megközelítés szerint kétféle operaénekes létezik: az egyik a színház büféjében ereszti ki a hangját, míg a másik a színpadon. Hangos szót Kováts Kolostól soha senki sem hallott, hazai és nemzetközi karrierjét csendben, lépésről lépésre, mégis magától értetődő természetességgel építette fel. Az – olykor sűrűn váltakozó – igazgatók számára pedig a basszista volt az egyik olyan szilárd alap, akire bízvást építhették együttesüket. Fellépést talán sosem mondott le, ellenben felkészültségének köszönhetően számos előadást mentett meg, legutóbb közel hetvenévesen ugrott be Sarastro szerepébe az Erkel Színház új Varázsfuvola produkciójában. Világszép hangja és muzikalitása adottság, de makulátlan énektechnikája már a befektetett munkája gyümölcse. Kováts Kolos immáron több mint félévszázados pályafutása mentes a hangos botrányoktól, nevét hiába keressük a bulvárlapok címlapján. Csendben szolgálta, szolgálja a magyar kultúrát Moszkvától New Yorkig.

Kováts Kolos 1948. január 31-én született Mohácson. A család nem sokkal később Siklósra költözött, ahol az édesapa – akit az 1956-os eseményekben való részvétel miatt évekre bebörtönöznek – a kórház főorvosaként tevékenykedett. „Nyolc éves voltam, mikor véletlenül nagyszüleim holmija közt találtam egy régi használaton kívül lévő tölcséres gramofont, melynek tányérján egyetlenegy háború előtti lemez volt, amit, más nem lévén, rongyosra hallgattam. Hogy eme idegtépő, hangos tevékenységem környezetemben könnyebben elviselhető legyen, szüleim saját ízlésüknek is megfelelő operalemezeket vásároltak nekem[2]" – mondta a művész 2022-es Magyar Művészeti akadémiai székfoglalójában. Kovás Kolos általános iskolai tanulmányait 1957-től Pécsett reálgimnáziumban folytatta. Szívesen énekelt osztálytársai előtt, s az iskola szinte „elvárta" a tizenhét éves fiatalembertől, hogy jelentkezzen az országot lázban tartó harmadik Ki mit tud? vetélkedőre. Kováts Kolos végül Fülöp király híres áriájával II. díjat nyert, de volt a versenynek egy a későbbiekre nézve még fontosabb hozománya: itt fedezte fel hangját dr. Gáspár Andorné Slezák Auguszta (a legendás morva tenor Leo Slezak unokahúga) pécsi énekmester, aki vállalkozott arra, hogy első professzionális énektanára legyen.

Az 1966-os érettségi után, alig tizennyolcévesen egy meghallgatás után Forrai Miklós és Lukács Miklós, az Operaház akkori igazgatója felveszi a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolára, mestere Révhegyi Ferencné lett. „Mindjárt a felvételi első napján egy idős hölgy lépett oda hozzám. Mindenki csak Olga néninek hívta. Korát piros kabát, fehér kalap és számtalan csörgő karperec ellensúlyozta. Karomat megragadva ellentmondást nem tűrő, fátyolos basszus hangon súgta a fülembe: »Fiacskám, maga az én tanítványom lesz, ne engedje magát elcsábítani.« (…) Más tanárhoz is mehettem volna, de én élete végéig az ő tanítványa maradtam. Nem bántam meg, bíztam benne, aki minden ismeretség nélkül, kizárólag szakmai indokok alapján, először tette rám kezét."[3]

Az ötéves képzést összevonva, négy év alatt végezte el, az 1970-es vizsgaelőadáson a Lammermoori Lucia Raimondo és a Don Carlos II. Fülöp király jelmezében diplomázott. „Révhegyi-növendék Kováts Kolos is. (…) Teljes biztonsággal állítható: ez a basszus a legkülönb hanganyagok egyike, amely az elmúlt két évtizedben kikerült a főiskoláról. Ha színpadi magatartása beérik (a hangja már beérett), ha éneklésének szépsége és telítettsége hangjának ugyanezekhez a tulajdonságaihoz felérő világnagysággá fejlődhet. Reméljük, hogy így is lesz"[4] – írta a vizsgakoncert után Rajk András.

Az Operaház Székely Mihály 1962-es halála óta nélkülözte és kereste az utánpótlást, aki betölthette az intézménynél és a közönség szívében a legendás művész helyét. Lukács Miklós és Mikó András főrendező nemcsak az Operaháznál töltöttek be vezető pozíciót, hanem zeneakadémiai tanárként is célirányosan dolgoztak azon, hogy a színház együttesét építsék. Az 1970-es években négy fiatal magyar basszista kapott vezető szerepeket: Begányi Ferenc, Polgár László és Gregor József mellett Kováts Kolos.

A friss diplomás operaénekes-művésztanárt 1970 nyarán ösztöndíjas magánénekesként szerződteti az Operaház, egy évvel később pedig rendes tag lesz. Első szerepeit kortárs magyar operákban kapja – Szokolay Sándor: Hamlet – Pap (1970.10.04.), Ránki György: Az ember tragédiája – Az Úr hangja (1970.12.06.). A két bemutatkozás között rendezték meg Budapesten a III. Nemzetközi Erkel Ferenc Énekversenyt, melyet Kováts Kolos nyert meg, majd néhány hét múlva az V. Antonín Dvořák Nemzetközi Énekverseny II. díjával tért haza Karlovy Vary-ból. Nem sokkal később, egyszerre Kelet és Nyugat felé elinduló nemzetközi karrierjét két további megmérettetésnek (VI. Rio de Janeiroi Nemzetközi Énekverseny – I. díj /1973/, és a moszkvai V. Nemzetközi Csajkovszkij Verseny – II. díj /1974/) köszönheti.

Apróbb feladatok mellett már az első szezonjában megkapja A végzet hatalma Gvárdiánját és a Siegfried Fafnerét (pályája során ezután már csak egyetlen Wagner-figurát alakít: a Lohengrin Madarász Henrikét). A következő évadban az Anyegin Greminjével, A varázsfuvola Sarastrójával és a frissen felújított Hovanscsina Doszifejével bővül repertoárja, miközben alig múlt huszonnégy éves! A társulatban és repertoárszínházban gondolkodó Lukács Miklós és Mikó András fokozottan terhelik a pályakezdőket és gondosan mérlegelve alakítják ki szerepkörüket. Bár 1972 decemberében Kováts Kolosra osztják Pomádé királyt Ránki György gyerekoperájában, ezt követően hosszú időre elkerülik a buffó figurák. „Nem illik hozzám a vérbő színpadi komédiázás. Sokkal inkább a statikus figurákat érzem közel magamhoz, az operai királyokat, főpapokat"[5] – nyilatkozta erről Gách Marianne-nak. Repertoárjára az 1980-as évek közepén szerencsére mégis felkerült két pompás komikus(abb) alakítás, minden basszista álomszerepe: a Faust Mefisztója és A sevillai borbély Basiliója. S hogy Kováts Kolosnak nemcsak az iróniára, hanem az öniróniára is van (vagy lett volna) eszköztára, bebizonyította 2007 nyarán, amikor is az Erkel Színház átmeneti bezárása előtti gálán hófehér öltönyben, biciklizve énekelte el Bellini Alvajárójából Rodolfo gróf áriáját, a mutatvány közben megcsillogtatva hatalmas legatóit és tüdőkapacitását.

Nem csupán Kováts Kolos érezte úgy, hogy a „statikus figurák" illenek leginkább hang- és színpadi karakteréhez, hanem az Operaház mindenkori vezetése is. Repertoárjának gerincét Verdi főszerepei alkották: A végzet hatalma és a Don Carlos mellett A lombardok Paganója, az Ernani Don Silvája, a Simon Boccanegra Fiescója, A trubadúr Ferrandója, a Nabucco Zakariása, a Macbeth Banquo-ja és a Requiem basszus szólója, melyet hosszú évtizedek óta az Operaházon és az országhatáron kívül is számos koncerten énekelt. Mint a színház közalkalmazottja természetesen minden ráosztott szerepet elénekelt, Claudio Monteverditől Szokolay Sándorig, olaszokat (többek között a Norma Orovesóját, a Lammermmori Lucia Raimondóját, a Boleyn Anna VIII. Henrikét, a Gioconda Aliviséjét, a Bohémélet Colline-ját és a Turandot Timurját), oroszokat (az Anyegin és a Hovanscsina után a Borisz Godunov Pimenjét, majd évtizedekkel később a címszerepet is), s természetesen Mozartot (Sarastro után a Don Giovanni Kormányzóját).

Noha jelentős magyar figurákkal, a Bánk bán II. Endre királyával majd Tiborccal csak pályája késői szakaszában találkozott, van egy szerep, mely több magyar basszistához hasonlóan Kováts Kolos pályájának is egyik alappillére lett, mégpedig Bartók Béla Kékszakállú hercege. Csak az Operaházban és a színház vendégjátékain 1987 és 2005 között három rendezésben – Mikó András, Békés András, Nagy Viktor – közel hetven estén énekelte. Különös módon ez egyike azon kevés szerepeknek, melyekben először nem Budapesten, hanem külföldön – nevezetesen a milánói Scalában – mutatkozott be 1978-ban. Bartók műve a szerző születésének centenáriumán robbant be a nemzetközi operaházi és koncert vérkeringésébe. 1981-től az egész világ hallani és játszani akarta a remekművet – lehetőség szerint „autentikus", tehát magyar művészek közreműködésével. Alig van európai ország, ahol 1978 és 2006 között ne látták-hallották volna Kováts Kolos Kékszakállú hercegét, de énekelte New Yorkban, Los Angelesben, Tokióban, sőt Kairóban is.

Hosszú időn keresztül, ha valahol megszólaltatták Bartók operáját, evidencia volt, hogy Polgár Lászlót vagy Kováts Kolost kérik fel a címszerepre. A basszista nemzetközi karrierje azonban jóval korábban, már 1968-ban megkezdődött. Amikor az Operaház vendégjátékra utazott, természetes volt, hogy a legjobb erőit viszi magával, nemzetközi porondon megmutatni a hazai operajátszás legerősebb oldalát. Kováts hangjára a Rio de Janeiró-i majd a moszkvai énekverseny után figyeltek fel, így az 1970-es évektől rendszeressé váltak az egyedi külföldi meghívások is. Ezek részben teljes operaszerepekre, részben koncerteken való közreműködésre, vagy önálló ária- és dalestekre szóltak. Hiszen a művész már annak az énekesgenerációnak a tagja, akiket az állam ugyan alapos mérlegelés után és jól megfontolt érdekek mentén, de egyre gyakrabban engedett ki dolgozni a vasfüggönyön túlra is.

A basszista azonban abból a szempontból is szerencsés, hogy pályafutásának csúcsa egybeesik a hangrögzítés és lemezkiadás fénykorával. Így művészetéről – hála a film- és hangfelvételeknek – szinte teljes kép maradt az utókorra. Számos felvételét őrzi az MTVA Archívuma, lemezei nemcsak a Hungarotonnál jelentek meg, de a patinás DECCA kiadónál is. „Művészi fejlődésemet befejezettnek tekintem, addig kívánok a pályán maradni, amíg olyan feladatokra kérnek fel, aminek teljesítésével ma is művészi illúziót tudok nyújtani" – írta önmagáról, amikor kérvényezte tagfelvételét a Magyar Művészeti Akadémiára.

Kováts Kolos szemérmes művész és ember. Még a férfilélek kitárulkozásának nagy bartóki drámájában is elsősorban a hangjegyeket keltette életre páratlan hangján, és nem önmagáról mesélt. Hogy kicsoda ő maga, azt négy fal közt őrzi, megfejthetetlen titokként. „Engem nem szoktak megismerni az utcán, és én ezt nem is hiányolom, sőt borzasztóan zavarna. Meglehetősen civil életvitelem van. A színház a függöny legördültével a közönség számára befejeződik. Bennem tovább él ugyan a darab, rágódom rajta, mit csináltam jól, mit nem, de ez akkor már csak rám tartozik. Őszintén szólva, ha a függöny lement – bár tiszteletben tartom a rajongókat –, nem igénylem őket"[6] – árulta el az Operaélet riporterének. Kováts Kolos hűsége legendás. Immáron több mint fél évszázada szolgálja a Magyar Állami Operaházat és a magyar zenekultúrát. Akadémiai székfoglalóján eképp jellemezte önmagát: „Egyszer nősültem, van egy feleségem, egy gyerekem, egy unokám és egy munkahelyem. Humorérzékem is van, mert enélkül még magamat sem tudnám elviselni."[7]

[1] Operaélet, 1994. január–február, Ráksi Katalin: Portré Kováts Kolosról

[2] 50 év a Magyar Állami Operaház szolgálatában címen elhangzott a Vigadóban, 2022. szeptember 8-én

[3] u.a.

[4] Népszava, 1970. július 10., 2. oldal, Rajk András: Operavizsga az Erkel Színházban

[5] Film Színház Muzsika Évkönyv, 1972, 25. oldal, Gách Marianne: Az első interjú

[6] Operaélet, 1994. január–február, Ráksi Katalin: Portré Kováts Kolosról

[7] 50 év a Magyar Állami Operaház szolgálatában címen elhangzott a Vigadóban, 2022. szeptember 8-én

[2022]