Kunkovács László

A magyar fotóművészet egyedülállóan sokoldalú alkotója: fotóművész, vizuális antropológus, történész, író, felfedező. Ez a sokoldalúsága teszi lehetővé, hogy a szellemi és tárgyi kultúrát egyként vizsgálja és a térben, valamint időben távoli kultúrák közötti ősi kapcsolatokra rátaláljon és képeivel, írásaival ezeket számunkra is felmutassa.

Az életmű korai időszakára a filozofikus, akár szürrrealisztikus képek a jellemzők. Végigpróbált sok képmódosító eljárást (például high-low-key, relief hatás, expresszív, a valóságban nem létező tájképek). Végletesen kevés elemet tartalmazó képein gyakran csak jelzésértékűek egyes motívumok. Idővel megtalálta a stílusát és hangvételét, amely legjobban megfelel témáinak megjelenítésére.

Kivesző életformákat, eltünedező élethelyzeteket örökített meg a világ különböző pontjain. A leképezés szakmai tökéletességében, a jól komponált, lényegre törő fotók kiváló megalkotásában ragadható meg művészete esszenciája. Módszerét tevékeny vizuális antropológiának is nevezhetjük. A fáradságos helyszíni bejárás és a megtapasztalás teszi hitelessé műveit. Legalább három alkotói terület szakértője egy személyben: egy felkészült népéletkutató-szakíró, egy nagy tárgyismerettel bíró kultúratörténész-néprajzkutató és egy kiváló fotóművész, aki kiérlelt technikával mutatja be a látványt.

Endrődön (ma: Gyomaendrőd) született Kovács László néven 1942-ben, az iskolaigazgató hetedik gyermekeként. A Rákosi-korszakot az ő családjuk is megszenvedte. Ifjú korától részt vett és díjakat nyert országos fotókiállításokon. A Szegedi Tanítóképző Főiskola elvégzése után egy évet tanított Békés megyében, majd 1964-ben Budapesten, a Magyar Távirati Irodánál helyezkedett el. Elvégezte a MÚOSZ újságíró iskoláját, fotóriporter-tudósítóként dolgozott egy évtizedig az MTI-nél. Ezalatt vette fel a Kunkovács újságírói, illetve művésznevet. Az MTI tanulmányútra küldte a TASZ-hoz Moszkvába és a balti köztársaságokba, az ADN-hezBerlinbe, majd egy mongóliai és egy hosszabb kínai kiküldetésre. Így jutott el Tibetbe is.

Országjáró fotótudósítóként maga kereste, fényképezte és írta meg témáit. Az útikönyvekben föl nem lelhető érdekességekre specializálódott. Barlangkutatóként ott volt több feltárásnál az 1960-as és 1970-es években. E képei a Pálvölgyi-barlangnál lévő Barlangtani Gyűjteményt gazdagítják. A Földközi-tenger vidékének működő tűzhányóiról vulkán-expedíció tagjaként készített képeket az 1970-es évek elején. A víz alatti fényképezés egyik hazai úttörője volt. Fotózott elhagyott középkori bányákat (unikálisak az Eperjesi hegysorban, a hajdani nemesopál bányákban készült felvételei), más földtani érdekességeket, ritka madárfajokat, ódon műhelyeket. Sok régészeti ásatásról készített riportot.

Több munkája szerepelt a Műcsarnokban A Magyar Fotóművészet 125 éve és a TÉNY-KÉP című átfogó, fotótörténeti jelentőségű tárlatokon. A Művészeti Alap, majd a MAOE és a Magyar Fotóművészek Szövetsége fontosabb kollektív kiállításainak is rendszeres résztvevője volt.

Az MTI-nél eltöltött évek országismeretet, lényeglátást és rutint adtak Kunkovács Lászlónak, ám meditatív, kutatói alkat lévén, tíz év után úgy döntött, szellemi szabadfoglalkozású lesz. Folyamatosan képezte magát az etnográfiában.

Közben, 1973–1976 között fotóműhely-vezető és óraadó volt a Magyar Képzőművészeti Főiskolán. Szakkönyveket illusztrált, lapot szerkesztett. Visszahívták az MTI-be rovatvezetőnek, ahol később művészeti szerkesztő lett. 1990 óta végleg önálló alkotó, afféle egyszemélyes intézmény – írták róla többen is.

Az 1980-as évek első felétől jelentkezik tematikus kiállításokkal. Kultúránknak, hagyományainknak az az örökérvényű mélyrétege érdekli, ami egybeköti az emberiséget. Az összehasonlító néprajztudomány adott módszert a különböző népekkel való ismerkedéséhez (dél-olasz, ukrán, udmurt, mari, baskír, hanti, manysi, kazak, kirgiz, ujgur, török, altaji, hakasz, tuva, mongol, kínai, tibeti és jakut). Rendszeresen jelentek meg néprajzi, kultúrtörténeti, természetvédelmi témájú írásai lapokban, folyóiratokban (gyakran rovattá szerveződve), illetve tanulmánykötetekben.

Elnyerte 1990-ben a Római Magyar Akadémia két hónapos ösztöndíját. Sokszor meghívták képzőművészeti, fotóművészeti alkotótáborokba: Baja (1993), Balmazújváros (1976 és 1980), Hódmezővásárhely (2007), Hortobágy (1994, 1996, 2001, 2005), Nagybaracska (1995), Nyírbátor (1988, 1989), a Damjanich Múzeum kutató- és alkotótábora (1982), Tiszakécske (1983, 1985); a Magyar Művelődési Intézet tokaji alkotótáborának a fotós faluszociográfia szekcióját vezette (1989, 1990, 1991, 1992), Tiszakécske, Hortobágy, Berekfürdő (2001, 2003, 2004, 2005, 2009), Gyergyóalfalu (2006), Gyergyóremete (2007), Plovdiv – Nemzetközi Fotóművészeti Tábor (1989), Szabadka (2003), Szováta 2001 (MAOE ösztöndíjjal). 2006-ban Berekfürdőn a Jókai Anna vezette írótábor tagja volt, 2015-ben a Tokaji Írótábor résztvevője.

Eddig huszonegy, különböző témájú néprajzi, kultúrtörténeti fotókiállítást állított össze. Ezeket idehaza 150 helyen (Budapesti Történeti Múzeum, Magyar Nemzeti Galéria, Vigadó Galéria, Budapest Galéria Lajos utcai kiállítóháza, Duna Galéria, Vajdahunyad-vár, stb.) és tizenhét ország harminchét városában – múzeumokban, külföldi magyar intézetekben – mutatták be.

A Kunkovács-archívum felépítése:

Vásárok

Harmincnál is több falu vásárját fényképezte. A patinás vásárokba vissza-visszajárt: Kunszentmiklós, Hajdúnánás, Dabas, Hatvan, Nagykőrös, Kiskunhalas, Szabadszállás, Bugac, hortobágyi hídi-vásár, Endrőd, Pécs. Fölkereste a nagyhírű határontúliakat is: Körös-feketetó, Bánffyhunyad, Máramarossziget. Az 1990-es évek elejétől ez a téma kényszerűen visszaszorult, hiszen a vásárok megfogyatkoztak, elszíntelenedtek. Parasztportréinak nagyobb része a vásárokban készült. Az arcok, mint Kunkovács mondja, nem ismétlődnek, sőt, történelemmé válnak.

Egyéb sokadalmak – a lovas ünnepektől a folklórfesztiválokig

Az 1970-es évek elejétől egy évtizeden át járt az Apaj-pusztai és a Hortobágy-Mátai lovas napokra. A sokadalmak másik nagy csoportja a tájegységek szüreti vigasságai, például a Szekszárdi Szüret, amely voltaképpen sok falu népművészetét reprezentálta. Egy-egy falu szüreti ünnepségét és bálját is sokszor megörökítette. Palóc Napok Parádon és több ízben Balassagyarmaton, sokadalom Tokajban, Érsekcsanádon. A több településen zajló Duna-menti Folklór­fesztivált is rendszeresen látogatta az 1970-es, 1980-as években. Ez idő tájt kijárt hasonló célból Szlovákia magyarlakta településeire is, Zselizre és Gombaszögre. A Mesterségek Ünnepén és seregnyi más hagyományőrző rendezvényen rendszeresen megjelent, de mivel a kézművesek itt a környezetükből kiszakítva szerepeltek, alig fényképezett, sokkal inkább ismerkedett, jegyzetelt, és később a műhelyükben kereste föl őket. Zengővárkonyban, már digitális hordozóra fényképezte a Sárközi Néptánccsoportok Találkozóját 2009-ben.

Népi vallásosság

Leginkább a színkatolikus vidékek – a Palócföld és a „sokszoknyás" falvak a Galga-vidéktől a Zagyváig – vallásos szokásait, kegyhelyeiket, búcsúikat örökítette meg az 1970-es évektől az 1990-es évekig. Csak Boldog faluból több ezer felvétele van. A határon túl is fotózott vallásos ünnepeket: húsvét Széken az 1970-es évek első felében, a Csíksomlyói búcsú öt alkalommal az 1980-as, 1990-es években, húsvéti határkerülés Gyergyóalfaluban az ezredforduló idején.

Népszokások

Rendre megörökítette az esztendő még élő népszokásait. Ezek közül sokat már csak az ő fényképei alapján ismerhetünk meg, például Szandaváralján a kiszézést. Mindig az érintetlent, az eredetit kereste, a felelevenítéseket elkerülte. Évtizedekkel ezelőtti, még szabályozatlan formájában örökítette meg a busójárást több alkalommal. Leginkább az ő néprajzi riportjai alapján szerzett tudomást az ország a mohai tikverőzésről az 1970-es évektől. Eleki farsang, májusfa-állítás, a májusfa kitáncolása (Délegyháza, Isaszeg) – 1970-es, 1980-as évek. Lakodalmak karakteres vidékeinken, például Galga-vidék, Kerekegyháza, Kunszentmiklós, a Kalocsa melletti Dunaszentbenedek, Tiszaladány, Kunmadaras. A Zagyva melletti Boldog lakodalmában a menyasszonykalács a kenyér kultuszának legpompázatosabb előfordulása volt az egész Kárpát-medencében. 1973-ban készült fotósorozata őrzi utolsó, nem felelevenítés-szintű előfordulását. Betlehemezés Dunavarsányban, Háromkirály-járás Endrődön. Az állatmaszkos télűző ünnepek kedvéért három télen is elment Bulgáriába: több mint száz falu több ezer maszkos „alakoskodóját" örökítette meg. Módszeréhezhozzátartozott, hogy a változásokat felmutatandó, több év múlva újra visszatért egy-egy helyszínre.

Temetők. Archaikus sírjelek

Idehaza és távoli népeknél – az apostagi zsidó temetőtől az észtországi halászfalu „Hajóskapitányok temetőjéig" és a hajdani Máramaros vármegyéhez tartozó Visk református temetőjéig dokumentált sírjeleket. Ebből a témából ágazik le az áldozóhelyek gyűjtőköre Ázsiában, amelyek az Uráltól Tibetig nagy számban fordulnak elő.

Ősépítmények, az építészet mélyrétege

Az „ősépítmények" Kunkovács szóleleménye. Az 1970-es évektől két évtizeden át témái a sárépítmények, kerek ólak és „banyakemencék" a parasztudvarok hátuljában, nádból rakott szárnyékok és más pásztorépítmények a távoli pusztákon – mélyrétege a kultúránknak, amely a törzsi építészettel mutat összecsengéseket. Vizsgálódásához párhuzamokat keresett Dél-Olaszországtól Nyugat-Mongóliáig. Fotói azóta ihletést adtak több neves építőművészünknek. Az ősépítmények reneszánszát is igyekezett rögzíteni.

Régi mesterségek

Az 1960-as évektől felkutatta a patinás mesterségek sokszor utolsó képviselőit, varázslatos műhelyeiket, és – a munkafolyamatokra is figyelve – aprólékosan lefényképezte. Bocskoros, szegedi papucsos, paprikamolnár, malomkő-faragó, kútásó, pincevájó, szénégető, vándormeszes, botvágó. Kolomp- és juhászkampó készítő, törökcukrász, gyertyaöntő. kópic- és fajátékkészítő, faszerszámos, kosárfonó, vályogvető, gyékényes, kocsikas-kötő, tímár, szíjgyártó, kékfestő, kádár, az utolsó hajóácsok, bádogos, szitás, cipész, csizmadia, kötélverő, asztalos és kerékgyártó, kovács, fegyverműves, rézműves, köszörűs, takács, magyar-szabó, magyar-szűcs. A nemezelés (megszakítás nélkül) országunkban a pásztorkalap készítőknél maradt fenn. Kunkovács száz és száz mesterrel tartott barátságot. Jellemző, hogy csak késesből tizenhat műhelyt keresett föl az országban, s igyekezett megörökíteni őket vásárokban is, a teljes árukészletükkel.

Tanyavilág, paraszti munkák

Ifjúkorától témája volt a magyar Alföld tanyavilága a nyírségi bokortanyáktól a déli országhatárig, az ott folyt munkákkal, ami időközben agrártörténetté változott. A cséplést minden munkafázisra odafigyelve örökítette meg Móricgáton és Zsanán – alighanem utolsó felbukkanásuk alkalmával. A témakör alig publikált része archívumának.

Halászat és pásztorkodás

A hagyományos halászatot leginkább az 1980-as években kutatta, fényképezte. Párhuzamokat keresett és talált a bulgáriai Al-Dunán, az Ob-menti hantiknál, manysiknál, és az Urálon innen, Udmurtiában. A pásztorkodással, a távoli pusztákon élők mindennapjaival szinte egész életében foglalkozott. Az ázsiai összecsengéseket az 1990-es években, tucatnyi expedíció során örökítette meg.

Tájegységek arculata

Bárhol járt, mindenhol igyekezett a vidék karakterét megragadni. Szakirodalmi olvasmányai nagyban segítették ebben. Az országot járva – háttérintézmény nélkül – szállodákra nem gondolhatott. Néha tsz-vendégszobákban szállt meg, s kölcsönautóval vagy -biciklivel járta a határt. A művésztelepek lehetőséget adtak 30-40 km-es környékek bejárására, dokumentálására.

Ősi hitvilág

Fényképes leletei és írásai bizonyítják, hogy magyar földön sikerült leásnia a pogány kori hitvilágunkig.

Árasztásos kertészkedés

Kecskemét és Nagykőrös határában a gépesítés előtti lójárgányos vízemelő szerkezetekkel működő fejlett kertészeti kultúrát dokumentált az utolsó időszakában, az 1980-as évek elején. Mindez nyomtalanul eltűnt.

Asszonyélet

A hagyományos női teendőket is megörökítette: kenyérsütés, tapasztás, meszelés, nagymosás, sulykolás patakban, piacozás, komatálküldés, baromfitartás, fejés és tejmunkák.

„Szomszédolás"

Az 1960-as években Lengyelországot, Bulgáriát már az ébredő néprajzi érdeklődésével járta be, Cseh Tamás volt az autóstoppos útitársa. Az 1970-es évek nomád nemzedéke a népi kultúra felé fordult, és felfedezte magának Erdélyt, Kalotaszeget, a mezőségi Széket és Csángóföldet. Kunkovács ugyanabban az időben ugyanezt tette, de soha nem kötelékben. Igyekezett végigpásztázni a Felvidéket is Csallóköztől a Garam mentén át Gömörig és a túloldali Bodrogközig. Kárpátalja és a Délvidék sem maradt ki úti céljai közül. Többször részt vett Horvátországban, Kopácson a Halászbúcsún.

„Távoli népek között járva, a magunk kultúráját keresve"

Élete második felében rendszeresek voltak keleti utazásai, hátizsákos expedíciói, néhányszor a kis népek nyelvét ismerő egyetemistákkal – Somfai Kara Dáviddal, Tóth Szilárddal –, de a legtöbbször egyedül. Évtizedes Ázsia-járását az is indokolta, hogy egyik fő témája, az alföldi pásztorkodás sztyeppei típusú. Húsz nép körében készült képei csak kis részben publikáltak. Külföldi útjain sokszor bukkantak föl olyan témák, amelyekre nem is számított. Ilyen eset volt a baskíroknál a vadméh háziasításának két módja.

Kunkovács László sokoldalúságát jól reprezentálják eddig megjelent önálló kötetei is, amelyekből nem csak a kiváló fotóművészt, hanem a felkészült néprajzost és a jó tollú írót is megismerhetjük. Írásai jelentek meg néprajzi és régészeti tanulmánykötetekben és számtalan cikke jelent meg újságokban, folyóiratokban a néprajz, a szociográfia és a természetvédelem témakörében.

Eddig megjelent önálló kötetei:

Ősépítmények. Népi építészetünk archaikus rétege (Kós Károly Alapítvány – Örökség Műhely 2000, 2001, Könyvesműhely, 2014)

A mai emberben is ott szunnyad az ösztönös építő hajlam, az építészet bennünk élő, kristálytiszta ősformái teremtődnek újjá. Talapzat-jellegű érték, hallatlan földrajzi- és időtávlatokba vezet. (Angol és német rezümével, háromnyelvű képaláírásokkal).

Kece, milling, marázsa. Hagyományos halászat természetes vizeinken (Balassi, 2001)

Fényképezve felgyűjtötte az akkor még létező összes halászati módszert és eszközt, a halászszerszámokat természetesen használatuk közben. Ma már megismételhetetlen, forrásértékű munka.

Kőemberek. A sztyeppei népek ősi hagyatéka (Masszi, 2002)

Alig ismert „szoborpark" található az eurázsiai sztyeppövezetben. Nem kisebb kulturális örökség, mint a kínai cserépkatonák, de hihetetlenül szétszórva fordulnak elő a gyéren lakott tájakon. E könyv nemzetközi tekintetben is hiánypótló, mert részletgazdag fotókkal teszi jól tanulmányozhatóvá a türk áldozószobrokat. (Erdélyi István bevezető tanulmányával)

Táltoserő (Masszi, 2006)

A magyar, angol, orosz nyelvű kötetben egymásra rímelnek a keleti és a magyarországi felvételek, a hozzájuk írt lírai szövegek, Nagy Gáspár szerint: prózaversek.

Képet adok (Könyvesműhely, 2013)

A néprajzhoz és a tollforgatáshoz is értő fotóművész eddigi életútját mutatja be az egészen korai fotóitól a tematikus kiállításain át. Írásaiból és a róla szóló írásokból is találunk benne válogatást. A kötetet adattár egészíti ki: a szerző ezáltal válik kutathatóvá. Adatolja Kunkovács 154, Magyarországon, Ausztriában, Bulgáriában, Észtországban, Fehéroroszországban, Finnországban, Kazaksztánban, Kínában, Lengyelországban, Litvániában, Mongóliában, Németországban, Oroszországban, Romániában, Törökországban és Ukrajnában rendezett önálló kiállítását. Közli 216 néprajzi, művelődéstörténeti, művészetelméleti írásának bibliográfiai adatait, s az alkotó könyveiről, kiállításairól megjelent 207 kritika és portré, s négy portréfilm adatait. A kötetet névmutató egészíti ki.

Pásztoremberek (Cser, 2013)

Ötvenévi terepmunka eredménye. Monográfiája átvételektől mentes, így minden képe és megfigyelése forrásértékű. A nagy Alföldre koncentrál, kárpát-medencei kitekintéssel. Utolsó fejezete, a „Bölcsességért napkeletre" az ázsiai nomád pásztorkodásról szól. A kötetben, melyet névmutató és földrajzinév-mutató egészít ki, 450, 1967 és 2012 között készült fotó szerepel. (Angol és orosz rezümével, háromnyelvű képaláírásokkal.)

Világjelek (Magyar Fotóművészek Szövetsége, 2016)

Megnyílik a „sziklarajz-könyvtár", fölsejlik az emberiség ősgondolkodása. Tíz év sziklaművészet és népélet gyűjtésének eredménye az Urál, a Tien-San és Jakutföld elképzelt háromszögében. A kötet magyar, angol, orosz nyelvű, a rezüméje ezenkívül kazak, kirgiz, altaji, tuva, hakasz, jakut, baskír, és mongol nyelvű. Név- és földrajzinév-mutató egészíti ki.

Kunkovács László életművének eredményeit archívuma és eddigi publikációi őrzik. Képarchívuma azonban nem tartalmazza azon felvételeit, amelyeket az MTI-nek készített, hiszen ott a negatív és vele a felhasználói jog a munkaadóé lett, azokat ott őrzik. A fényképekhez kapcsolódnak gyűjtőfüzetei és hangfelvételei. Fényképeit saját kezűleg laborálta. Örömét lelte sok-sok kiállításának kivitelezésében, megrendezésében, és leginkább maga tervezete a katalógusait is.

A fotóművész életművét kiállításai és illusztrált kiadványai reprezentálják, ezeket imponáló bőséggel ontotta Kunkovács László – fotóművészi elismerése rég megtörtént, munkássága teljes körű, értő feldolgozása azonban még várat magára, hiszen ő nem kevesebbre vállalkozott, mint hogy „összeadja, ami rég szétszakadt: a tudományt és a művészetet." Korát megelőzve a vizuális antropológia módszerei szerint dolgozott.

Képeiről nem csak a velünk élő történelem tekint ránk, hanem a jövő is, fotóiból élet fakad. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint, hogy fotói jeles építészeket is megihlettek, akik paraszti udvarok nemesen egyszerű építményeit gyönyörű kortárs templomokként álmodták újra. Somogyi Győző festőművész szavaival élve: „...megtalálta múltunk ma élő darabjait és ezeket képes dokumentálni. Kunkovács nem a saját szobrát építi, ő a magyarságot szolgálja. Azokat a kulturális töredékeket, amik a szkíták, hunok – egyáltalán a lovas íjász népek – kultúrájából fennmaradt, élővé teszi azáltal, hogy lefényképezi. Úgy fotózza le ezeket a tárgyakat, épületeket, hogy az ember azt mondja: a múlt, a jelen és a jövő összefolyik".

[2017]