Kusztos Endre

Kusztos Endre a Székelyföldről származó képzőművészeink legnagyobb alakjai közé tartozik. Stílusának jellegzetessége a műveinek egyszerű és dísztelen stílusa által kifejeződő filozofikus mélység, a hazánk történelmének alakulására reagáló és az emberi lét örök kérdéseire vonatkozó egyetemes mondanivaló, mely szülőföldje jellegzetes formavilága révén jut kifejezésre.

Tehetsége korán megmutatkozott, de szülei nem akarták, hogy képzőművész legyen, inkább kereskedelmi pályára szánták és a kötelező katonai szolgálat miatt is késett művészeti tanulmányainak megkezdésével. Ekkortájt kötött barátságot Gy. Szabó Béla képzőművésszel, akinek javaslatára megmutatta rajzait a kolozsvári egyetemen tanító László Gyulának. A professzornak tetszettek a fiatalember grafikái és támogatta képzőművészeti tanulmányaiban: „Ezekből a rajzokból az hiányzik, amit meg lehet tanulni, s az van bennük, ami megtanulhatatlan" – mondta. Ettől kezdve Kusztos eltántoríthatatlanul ragaszkodott a művészi pályához. (László Gyulával legközelebb csak érett művészként, a Magyar Nemzeti Galériában 1972-ben rendezett kiállításán találkozott újra.)

Kusztos Endre művészetének saját eszköztára hosszú évek munkájával alakult ki. Kezdetben Paál László és Mednyánszky művészete hatott rá, később Színyei Merse Pál és Ferenczy Károly alkotásai, de mindvégig Nagy István és Gy. Szabó Béla képeit érezte legközelebb magáéhoz, műveiben ugyanakkor a Koszta József és Thorma István neve által fémjelzett, természetközeli – az alföldi tájat és formavilágot megjelenítő – hagyomány folytatása is érezhető.

A kritika általában Nagy István hatását vélte felfedezni Kusztos szénrajzaiban. Beke György rámutat, hogy Kusztos „Nagy István révén érzi rokonának a hódmezővásárhelyi Kajári Gyulát, aki házakat, száradó fákat ábrázol. Egy friss Kusztos-méltatás Csontváryt emlegeti. […] Valóban ő is igyekszik jelképpé tenni a fákat, de képein a ledöntött fák sem szakadnak ki a természetből, nem vonatkoztatja el annyira őket, mint Csontváry. Inkább Gy. Szabó Béla metszetei állnak közel hozzá."[1]

Kusztos művészete jellegzetesen magyar, képeiről a 20. század hazai történelmének hangulata érződik. Hat évvel Erdély elcsatolása után született, életét saját hazájában, a Székelyföldön kisebbségiként volt kénytelen leélni. „Faluképeiben, csonkult ágú, sziklába kapaszkodó fáiban a kisebbségi lét jelképeit teremti meg."[2] Mikor pedig néha Budapestre látogatott, saját bőrén kellett megtapasztalnia a II. világháború végnapjait, vagy az '56-os forradalom eseményeit. A ledöntött Sztálin szoborról készített vázlatait felesége sokáig rejtegette.

A művész kezdetben a „modern architekturális képépítkezés és az archaikus stilizáltság kettősségéből"[3] alakította ki kompozícióit. Jellemzőek voltak ekkor békés hangulatú faluképei, kis házakat megjelenítő olajfestményei, néhány vonással készített mesteri portréi – egyik olajfestménye népviseletbe öltözött székely leánykát ábrázol a zongora előtt. Később egyre gyakrabban fordult érdeklődése a természeti környezet, a fák, vagy az ember által megművelt vidék ábrázolása felé. „Különös érzéke van a természeti erők által alakított nagy változások megörökítésére" – jellemezte M. Kiss Pál, hajdani tanára a marosvásárhelyi kollégiumban.

Az ábrázolt fák saját életének tragédiáit, „töréseit, csavarásait" jelképezik. De ezzel párhuzamosan, ami körülöttünk és velünk történik – az emberi sorsot – igyekezett visszaadni sajátos szimbólumrendszerével. „Itt van e törött fákban egy teljes 20. század. A II. világháború és következményei." – mondja egyik interjújában. Stilizált természeti alakzatai az élet súlya alatti kínlódást, az egyén egyedüllétét, az elidegenedést tükrözik, melyekben azonban az ellenállás és a remény csírája is megvan.

A kínai képzőművészetet, melyben a titokzatos tájak, a fák, a növényzet gyakran emberi formákat sejtetnek László Gyula írásain keresztül ismerte meg. Kusztos úgy vélte, hogy legegyszerűbben a természet által fejezheti ki gondolatait. A fák formáinak vizsgálata során mind több különös alakzatot vélt felfedezni, egy 1986-ban talált fatörzs hosszúkás odva például a gótikus csúcsívre emlékeztette. Ettől kezdve ez a motívum gyakran szerepelt művein, gyakran belekomponálta azt rajzaiba, mert úgy vélte, hogy a különös forma által a vallás és saját hitének ereje nyilatkozik meg a természetben. A törött, odvas fákban ezután tudatosan kereste a csúcsíves alakot.

Mindvégig törekedett arra, hogy mondanivalóját a lehető legegyszerűbben adja vissza. Formanyelve igen puritán, mentes minden fölösleges túldíszítettségtől, sallangtól, kompozíciója helyenként a végletekig redukált és nélkülözi a perspektívát is, de sosem lép át a nonfiguratív ábrázolásmódba, habár művei helyenként emlékeztetnek az ötvenes-hatvanas évek absztrakt expresszionizmusára és elvont gesztusfestészetére. A kérdésre, hogy jogos-e az igény a felismerhető ábrázolásra, így válaszol: „Erről egyszer Benedek Marcellal beszélgettem. Ő mondotta, hogy Petőfi költészete a legmagasabb, de a legegyszerűbb irodalmi igényeknek is megfelel. S ezt szeretném én a rajzolásban elérni."[4] Formaképzése mellett színkezelésében is ehhez a célkitűzéshez tartja magát, de a feketének és szürkének számos árnyalatát alkalmazza művein.

„Rájöttem, hogy a fehér-feketével is ki tudom magam fejezni, sőt, még többet is tudok közölni a nézővel és erőteljesebben, mint a színekkel. A fákkal, fasorsokkal kezdtem foglalkozni, egyre inkább tudatosult bennem, hogy ezek egyetemes gondolatokat fejezhetnek ki. A fa sorsa az ember sorsához hasonlít, a törés minden esetben fájdalmat okoz, kivirágozhatunk, termést hozhatunk vagy elszáradhatunk, elpusztulhatunk."[5]

Páskándi Géza Kusztos színkezeléséről így ír: „Képzeljünk el egy palettát csupa-csupa fekete festékgombbal. A szénrajzos festő – Kusztos Endre – ugyanúgy tartja (Hamlet a koponyát!), mintha ezek harsány színek lennének. Ugyanúgy tűnődik: melyik feketéhez nyúljon. Ugyanúgy eltávolodik, ugyanúgy keveri… Igen: a teljes arzenál ott a Sötétségben. Szénben, grafitban. Színes álmom volt ma éjjel, mondom, szénrajzokat láttam. A Kusztoséit." A művész szénrajzai arról tanúskodnak, hogy „ízig-vérig" grafikus alkat és a természetben végbemenő drámaiságot az emberi sorssal párhuzamba állítva képes előadni képi síkon.

Kusztos képeinek legfontosabb ihletője szűkebb hazája, a Sóvidék, a Küküllő mente, Szováta, ahol hosszú időn át lakott, szülőhelye, a Kis-Küküllő középső szakaszán található Makfalva, vagy Korond, a vidék erdői, mezői, sóhegyei, a „havasok világa, a villámsújtotta fenyők, kanyargós erdei utak, szelíd homokdombok"[6], a vadregényes vidékek, melyek a székely népballadákat ihlették. De szülőfaluja a Ceaucescu érában vízzel elárasztott és lerombolt Bözödújfalutól sincs messze…

Ezeket a vidékeket és az innen származó erdőket, később fákat mintázta meg Kusztos Endre nagyméretű, feszültséggel telt szénrajzain és tussal készített munkáin. „Izgalomba hoz, ha például szemem láttára vágnak ki egy fát. Rádöbbenek, hogy a természet sem örök, változtathatatlan. Ha előttem hal meg a fa. Meghal? Soha nem egészen, soha nem egyszerre. A ledöntött törzsön, még a szétfűrészelt törzsön is rügyek pattanhatnak, levelek nyílhatnak. A fa a fejszével vívott vesztes csatája után sem adja meg magát!" – mondja egy vele készített interjúban.

Elhagyott, sár borította hegyi utak, dombhátak, vízmosások, sziklákon növő fenyők, kiforduló gyökerű, a talajba még kapaszkodó vagy már a földre hanyatló fák éreztetik az ember állandó küzdelmét a létezésért (, mely valójában kilátástalan), a hétköznapinak látszó természeti formák ábrázolása által pedig az emberi lét jelentéktelenségére, az elmúlás, a pusztulás közelségére világít rá.

Ez a letisztult művészet nagyfokú önismeretről tesz tanúbizonyságot. „…ahhoz, hogy a gondolat ilyen parancsoló erővel vonzza megjelenési formáját, nagyon tisztának és félreérthetetlennek kell lennie. Ez pedig azon múlik, hogy a művész mennyire ismerte meg önmagát, alkatának, jellemének meghatározó hajlamát és a tehetségének a természetét."[7]

Kusztos Endre és Nagy István művészete és „lelki alkata" között több szempontból is párhuzamot vonhatunk. Nagy István művein észrevehető még az a szívós, robosztus, életerős alakokat megformáló, de borongós, komor, néhol már-már tragikus képzőművészeti mentalitás, mely Kusztos Endre sajátja. Képei egyszerűek, sötétek, de egyúttal tiszták és drámaiak. A Kusztos Endre szülőföldjétől nem messze fekvő Csíkmindszentről származó Nagy István művein a természeti képek szintén szimbolikus jelentéssel bírnak. „Kusztos Endre számára biztos kiindulópontot jelenhetett Nagy István színes-, fekete pasztellképei és szénrajzai" – olvashattuk Solymár István sorait a Magyar Nemzeti Galériában rendezett 1972-es tárlat katalógusában. Sántha Ferenc azonban megnyitó beszédében óva intett a két képzőművész stílusa és tevékenysége közötti hasonlítgatástól:

„Példát és mestert, tanítót keresni e rajzművekben nem való s meddő dolog. Az elődökre utaló formajegyek csupán közös ihlető jelei a nagyra törő vállalkozásnak. A személyiség utánozhatatlan valósága múlja túl őket. Ami ebben a szuverén művészetben a közösre, a hasonlóra mutat, nem egyéb az egyforma gondnál és felelősségnél. Ezt pedig emberi méltóság és alázat táplálja, melyben ott nyugszik az útra engedő szülőföld, a kisebb közösség – a pusztíthatatlan erejű közösség -, Erdély világa és szelleme. Kusztos Endre művészetének mindenkor való érvényességében ennek a földnek az eidosza szól, külön hangon gazdagítva a harmóniát. E kemény és szigorú résznek mindig az egészre, a teljességre törekvő méltóságos ereje, példázva azt is, hogy a legnagyobbra vállalkozni úgy lehet, ha otthona földjén meríti s újítja egyre az erejét a művész."[8]

Magyar Nemzeti Galériában rendezett kiállítása után 1990-ig nem volt fontosabb tárlata a fővárosban. 1976-tól állandó kiállítása nyílt szülőfalujában, Makfalván. A rendszerváltást követően gyakran járt Magyarországon és aktívan részt vett a magyarországi művészeti életben, de Székelyföld iránti hűsége élete végéig megmaradt.

Kusztos Endrét humanizmusa, nyíltszívűsége, őszintesége, optimista világlátása sosem hagyta el, annak ellenére, hogy hosszú élete során számos személyes tragédiával kellett megküzdenie (feleségét 1985-ben elvesztette, fia súlyos szívbetegsége következtében fiatalon hunyt el), melyeket aztán műveibe átemelve jelenített meg. Jellemének ez a kettőssége, a sorscsapások súlya alatt küszködő és az életet szerető, játékos karakterű ember képe bontakozik ki idős kori verséből is:

És: Nem tudom a fejem lehajtani már,

A fiam int, s a kétség mind kihal

Jön az én Antanténusz hercegem

könny(ek)en gördülő földalattival.[9]

[2015]

[1] Beke György: Erdélyi sziklák, fák, sorsok – Kusztos Endre víziójában. Forrás, 1987.5.

[2] Murádin Jenő

[3] írja Szatmári László Kusztos 1972-es Magyar Nemzeti Galériában rendezett kiállítása kapcsán

[4] Reggeli Délvilág, 1995. aug. 23.

[5] Székelyföld, 1997. október

[6] Láttuk, hallottuk 1972 október 14.

[7] Részlet Sántha Ferenc megnyitó beszédéből

[8] Részlet Sántha Ferenc megnyitó beszédéből, ÉS, 1972. nov. 4.

[9] Kusztos Endre (Tiszatáj, 1991.1.sz.)