Lázár Ervin

A Nagyszederfától Rácpácegresig

Lázár Ervin írásművészete három rétegből tevődik össze. Pályája kezdetén – a hatvanas évtized elejétől – és végén elsősorban novellákat írt. A 70-es–80-as években gyerekíróként, gyerekmesék írójaként vált hallatlanul népszerűvé és elismertté. Az 1971-ben megjelent regénye, A fehér tigris mintha csak kitérő volna a pályán: nem követte több regény, Lázár Ervint elkönyvelték a kispróza mestereként, s A fehér tigrisre is kevesebb figyelem jutott a megérdemeltnél.

Ezt a hármasságot árnyalja, hogy rádiójátékokat, hangjátékokat, forgatókönyveket is írt, s halála után megjelent Naplója, elegyes, többnyire az alkotófolyamattal, illetve hétköznapi benyomásokkal, észrevételekkel kapcsolatos feljegyzéseinek gyűjteménye is.

A különböző monografikus feldolgozások – Pompor Zoltán és Komáromi Gabriella munkái – egybehangzanak abban a tekintetben, hogy Lázár „felnőtteknek" és „gyerekeknek" szóló írásai között nem húznak éles határt. Teszik ezt joggal: a gyermekirodalom a szépirodalom azonos rangú része kellene hogy legyen az irodalmi értékelésben. Az azonban már túlzó „egyneműsítésnek" tűnik, hogy A fehér tigris regény voltát is kétségbe vonják, afféle hosszú elbeszélésként értelmezik. Nem hiszem, hogy fel kell oldani azt az ellentmondást, hogy a kispróza nagymestere írt egy regényt, amelynek a későbbiekben nincs folytatása az életműben. Már csak azért sem, mert A fehér tigris a kor egyik jelentős regénye akkor is, ha megjelenésekor – s a későbbi újrakiadások alkalmával – nem gyakorolt számottevő hatást az irodalmi folyamatokra.

S bár a regény meglehetősen komor, sötét színekkel megrajzolt történet, főbb jellemzőiben igenis szoros rokonságban van azzal az elbeszélésmóddal, amely Lázár novelláit és meséit jellemzi.

Ahogy Görömbei András fogalmazott: „Lázár Ervin írói kvalitása abban mutatkozik meg leginkább, hogy különleges és titokszerű történeteiben a megszokott realitás és az azt áthágó, víziószerű szféra elegyítése a lét eseményeit és törvényeit érzékelteti. Képes a lét szépségét, titokszerűségét és abszurditását érvényes történetekbe rendezni."

Bontsuk ki ezt a sűrű értelmezést. Lázár Ervin mindenkor történetet mond el – akkor is, amikor a magyar irodalmat elönti az a divat-áradat, amely szerint történetek már nincsenek. Lázár Ervin referenciális, azaz a valóságról beszél – de nem feltétlenül nyers realizmussal, hanem olyan titokszerű, mágikus elemekkel beoltva az elbeszélést, amely elemek épp irracionális, csoda-szerű, abszurd mivoltukban leplezik le a valóságot. Helyet cserél egymással reális és mágikus, olyan természetességgel, ahogy a Tótágas című mese szereplői kezdenek kézen járni.

Ez az írói tótágas legalább hármas eredetű, mint erre Pompor Zoltán rámutatott. Forrásvidéke Alsó-Rácegrespuszta, a pusztai emberek archaikus időket idéző meséi. Belső ösztönzője az az olthatatlan játék-kedv, amely kevés prózaírónknál nyilatkozik meg ilyen közvetlen természetességgel. S amelynek – hogy a harmadikat se felejtsem – a gyermeki nézőpont, a gyermeki fantázia- és képzeletvilág ad sérthetetlen otthonosságot.

Az író soha nem magyarázza, nem indokolja a csodás elemeket. Ahogy Pécsi Györgyi fogalmaz a Csillagmajor kapcsán: „Az író csak bejelenti a tényt: az ember meghall és lát egyebet is. Mert ember, mert megért valamit a létezés misztériumából: főként azt, hogy nem 'érthet', nem 'magyarázhat' meg mindent. Hogy szükségünk van nem annyira a 'csodákra', mint a csodára való érzékenységünkre, hogy hozzákapcsolódjunk a titokkal övezett nagy egészhez."

A kezdetekre még nem teljesen igaz ez a jellemzés: az első Lázár-novellák realisztikusabb, csupaszabb valóságérzékelése fokozatosan telítődik a titok, a csoda, a képtelenség különféle játékos elemeivel. A Csillagmajor ennek a változásnak a betetőzése.

Első novellái a természetes – pusztai, falusi – közegéből kiszakadó, a nagyvárosban idegenül csellengő embert mutatják be különböző élethelyzetekben. Mint Pompor Zoltán megállapította: „Lázár Ervin korai novelláiban a nagyvárosi ember és ebbe az idegen közegbe belépő hősök értékrendje kibékíthetetlen ellentétben áll egymással. Az elbeszélések főszereplői alkalmazkodnak az új körülményekhez, kompromisszumot kötnek a világgal, hogy életben tudjanak maradni. Ezek a szinte szociografikus pontossággal megírt elbeszélések leginkább állapot-, helyzetrajzként definiálhatóak." Ennek az élethelyzetnek több novellában visszatérő megtestesítője Illés Ézsaiás, akit már neve is arra predesztinál, hogy a közönyös, kicsinyes nagyvárosi embereknek a szebb világ reményét prófétálja. Illés Ézsaiás azonban eleve alkalmatlanná válik erre a szerepre, mert maga is kompromisszumokat kénytelen kötni a környezet hatására. Számtalan komor hangulatú, ugyanakkor Illés Ézsaiás személyiségét ironikusan ábrázoló novellában (Játék álarcban; Mit tettél, Forrai Lőrinc; Egy lapát szén Nellikének stb.) vetett számot Lázár a kérdéssel, meddig őrizhető sértetlenül a gyermekkor és a szülőföld emlékezete egy olyan közegben, amely ezt a fajta kívülállást sem megérteni, sem tolerálni nem tudja. Illés Ézsaiás kapcsolatainak felemássága, kudarca a történetek végkimenetele: a ráébredés, hogy ha tisztának akarja megőrizni önmagát, örökké kívülálló marad. Innen, hogy alapérzése a szomorúság: „Illés Ézsaiás olyan reménytelenné vált, mint a szobája, csüggedten ült az ágya szélén. Ráadásul úgy érezte: ez az állapot végleges, most már sehogy sem tud kikecmeregni ebből a szobából s ebből a rossz szomorúságból sem."

Az első pályaszakasz egyik emblematikus novellája A Masoko Köztársaság. Az albérleti tengődés sivársága adja a novella alaphelyzetét; a főhős ebből a leszorítottságból tör ki a fantázia világába, amelyet aztán az albérletből való kirúgása után már-már elveszít, míg rá nem döbben: „Elhagyta a külváros lompos házait, rámeredtek egy új lakótelep kegyetlen kockái, s akkor megérezte, hogy legbelülről mosoly árad szét benne. [...] Most tudta meg, hogy a Masoko Köztársaság nem halt meg. Ott van benne legbelül."

Exodus a fantázia világába? Az is; és egy új látásmód kezdete, ahol a világ természetes részévé válnak a csodák, az abszurd képességek: a tárgyak üregeit, a semmit gyűjtögetőtől (A gyűjtögető) a nyulat valóban tigrissé varázsoló bűvészig (A bűvész). A történetekben mágikus elemek tűnnek fel, a szociografikus látásmódot felváltja az abszurd (amely azért többnyire kudarcot vall a külvilág józan realizmusával szemben), az elbeszélések hangja sem olyan szikár, mint a kezdetekben, teret kap a játékosság (már a Rozmaring című Ézsaiás-novellában is).

A hetvenes évek eleji hangjátékok gyűjteményét (Franka cirkusz) elemezve Pompor Zoltán több rokon vonást mutat ki a novellák és a hangjátékok között. Egyrészt az emlékezés a hangjátékokban is központi elemmé válik, másrészt itt is a fantáziavilágba menekülés jelenik meg egyfajta lázadásként a világ sivársága ellen: „A Lenn a kútban című hangjáték és A bolond kútásó látszólag című novella ellenirányú (mélység és magasság) cselekménye mégis ugyanabba az irányba mutat: kifelé a világból. Mindkét kútásónak az álmait az értetlen – a csodára süket és vak – közeg teszi elérhetetlenné, és mivel más lehetőségük nem marad: mindketten kiíródnak a valóságból egy fantasztikus dimenzióba, ahonnan a (múltra) figyelmes szemlélő számára még hallatszik a hangjuk." Ez alól csak a Krimi című hangjáték kivétel: „a Krimi végkicsengése abban az értelemben pozitív, hogy az emlékek által megidézett múlt – a történet realista gondolkodású férfi szereplőinek ellentmondva – mégis valósággá válik, a fantasztikum diadalmaskodik a realitás felett."

A hangjátékok előtt jelent meg Lázár Ervin parabolaregénye: A fehér tigris. Hátborzongató, komor történet hatalomról és a hatalommal való visszaélésről. Jó szándékról és annak rosszra fordulásáról. Makos Gábor mellé egy fehér tigris szegődik, ami miatt egyszerre lesz a társadalom számkivetettje és természetfeletti hatalom birtokosa. A fehér tigris közreműködésével szinte mindent lebírhat – a várost gyötrő oligarchikus hatalmat is. De Makos Gábor – miközben az író bravúros eszközökkel eléri, hogy mindvégig érte szorítsunk – valójában antihős: nem fogja fel küldetésének értelmét, hatalmát szinte unalomból használja hol jóra, hol rosszra. S amint egyre inkább nem él, hanem visszaél ezzel a hatalommal, a hozzászegődött erő forrása, a fehér tigris – amelynek nincs szaga, nem éhes-szomjas –, kezd kifordulni önmagából: kezd szürkülni, visszanyeri foltjait, már szomjat is érez. Makos Gábor a tigrissel együtt menekül a városból. Két lakonikus mondattal zárul a regény: „A tigris a térde mellett ballagott. Lenézett rá, s az orrát megcsapta a vadállatok csípős bűze."

A fehér tigris különös metafora: a hatalom megtestesítője. A tigris, amíg Makos Gábor jóra igyekszik használni, elzárja őt a külvilágtól, nemkívánatos személlyé teszi. Visszaélve e hatalommal számkivetett páriából még a kisváros vezetőjévé is lehet válni, ám ennek ára a tigris fehérségének elvesztése. S innentől már Makos Gábor sem bízhat a tigrisben, menekülnie kell...

Ha itt zárulna a történet – ahol valójában inkább indult, hisz A fehér tigris Lázár Ervin harmadik könyve, még 1971-ből –, akkor igaz volna ma is Ács Margit korábbi megfigyelése: „Hogy az a hatalom is, mely a legigazságosabb harcban: a zsarnokság ellen, és a legigazabb, legeszményibb lény: a fehér tigris segítségével győzedelmeskedett, automatikusan átfordul a zsarnokságba, talán nem is a legkeserűbb tanulsága a könyvnek. Hanem mintha Lázár Ervin az emberben csalódott volna. Mintha nem bízna már abban, hogy az emberben megvan a hibátlan erkölcsi mérték, mely minden zsarnokságnál örökebb és fontosabb, éppen mert az igazi fegyver a zsarnokság ellen." De hát maga a kritikus is észreveszi, már 1974-ben, hogy az író A fehér tigris után megnyelte nyugalmát: abban, hogy „ő maga képesnek bizonyult erkölcsi mértékének megőrzésére".

Ez az erkölcsi mérték adja a Lázár Ervin-mesék sajátos varázsát, illetve a történetmesélésnek az a különös, immáron eredeti Lázár Ervin-i elegye, mint az elbeszélésekét: hétköznapiság és természetfeletti zavartalan együtt-élése lüktet minden történetében. Már sajátos névadásával tótágast áll a világ: Riz Tejbeg, a norgol óriás, doktor Zirzurr, a fogorvos, az olykor bizony pukkancs Frukkancs, a duzzogásra szintén hajlamos Duzma Dözmő (aki ráadásul földterhe burbók, afféle magába burkolózó kedves bumburnyák) – vég nélkül sorolhatnánk a képtelen… nem, dehogy, éppen, hogy képi fantáziánkat is megmozgató, a legváltozatosabb nyelvi bakfincákon alapuló neveket. Gyermek és az esetleg felolvasó felnőtt együtt lubickolhatnak ebben a nyelvi zuhatagban, még versenghetnek is, ki jön rá előbb, miért Ólacs Óknub az igazi neve a fázóművésznek, Kaltzimnói Jeges Dideriknek.

Ezeknek a neveknek ritmusuk van, játékosak, és körüllengi őket valami titok, ami szerencsére (mert a gyerekek még nem olvasnak irodalomtörténetet) nem lepleződik le. És egy részük mindig a szereplő mivoltára, jellemére utal. Vacskamati elég csacska macska, Nagy Zoárd, a lépkedő fenyőfa fölidézi a hegyek zordon fenyőit, Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon egyenesen beszélő név, s a felnőtteknek eszükbe juthat róla a Kádár-rendszer némelyik, kis agyvelejű, ám a nagy zabálásoktól-poharazgatásoktól hájfejűvé hízott fejese.

A jó modern mese egyik fő különbsége a népmesékhez képest (és ez is összeforrasztja a novellákkal), hogy nem akarja a jó–rossz, fekete–fehér szembeállítás fél-igazságával ámítani a gyereket. Lázár Ervin meséje legalábbis semmiképp. A Négyszögletű Kerek Erdő majd minden szereplője szerethető, de egyik sem egy jellembajnok. Mikkamakka igazságos és segítőkész és jószívű, ugyanakkor idegesítően tudálékos. Vacskamati roppant aranyosan hebrencs, Ló Szerafin vagy Szörnyeteg Lajos sem éppen észkombájnok, de megbízható, nagylelkű barátok.

És a Lázár Ervin-mesékben vannak bizony antihősök is. A Lattipa és a Napban a leány hős, Lattipa „őszeszélyessége" börtönbe akarja zárni a Napot. Nem marad más megoldás: az udvari bolond Lattipát zárja be „egy ócska várkastély cintermébe", ahonnan a rácsos ablak mögül kémlelőzve teljesül Lattipa kívánsága: rács mögött látja a Napot. Feloldás a mese végén, megnyugtató zárlat? Szó sincs róla: az antihős számára nincs feloldozás: „Nos, éppen így állunk – fejezi be a mesélő. – Mit tehetnénk mást?"

Kriszti királykisasszony is csalódást okozhat a királykisasszonyi szerepre áhítozó lányolvasóknak. Palacsinta-imádatától és fölösleges kilóitól még a „föl- és kitalálnok" sem tudja megszabadítani, sőt éppen a segíteni igyekvő „nagydarab, kövér, fájós lábú föl- és kitalálnok" fogy le tíz kilót, jól megkergettetvén Kriszti királykisasszony poroszlóitól. Föl is sóhajt a végén: „– Mégiscsak nagy találmány a soványító palacsinta!"

Jó és rossz emberek (állatok), kedves, szeretetreméltó és megvetendő vagy szánalmas mesehősök kart karba öltve sétálnak keresztül Lázár Ervin meséin (és kapnak olykor hajba), mert a vérbeli meseíró tudja, hogy a gyerekek nem hülyék, idejekorán szembesülnek az élet napos és árnyékos oldalával is, s az irodalom nem arra való, hogy hamis illúzióvilággal hitegesse őket.

Ami szerethetővé teszi a szomorúbb, megnyugtató feloldás nélkül végződő történeteket is, az Lázár Ervin legnagyobb erénye: a teremtő, szertelen, tobzódó, kimeríthetetlen gazdagságú, színpompás, játékos és nemegyszer fergeteges humorú nyelv.

Tetszik, nem tetszik, ez a nyelv nem mindig felel meg a pösze-píszí elvárásainak. Játszi humorral ugyan, de mégiscsak kigúnyolja Kriszti királykisasszony kövérségét: „Kriszti királykisasszonynak nyomós oka volt rá, hogy megutálja a palacsintát. Ő maga volt a nyomós ok. Mert gömbölyű volt, mint egy búbos kemence, széles, mint egy szalmakazal, és vastag, mint a rácpácegresi Nagyszederfa." És milyen is a Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon? „Feje köcsög, lába tuskó, hasa hordó, füle lepény, a melle melence, a szája kemence." Aromo pedig „fékezhetetlen agyvelejű". És amúgy előző életében „szabad foglalkozású nyúl volt. Káposztaszakértő."

Az állandó eposzi jelzők bevésik a szereplők jellemét a gyerekek agyába, az ismétlések megnyugtató ritmusa otthonosság-érzetet ad nekik. Az ismétlés az emberi lét, sőt általában a lét egyik legfontosabb összetevője. A gyerekeknek különösen szükségük van rá: az ismétlésből eredő rendszerességre. Lázár Ervin különösen akkor van elemében, amikor szinonimák véghetetlen sorával mondja egyre ugyanazt. Kiteríti, mint varázsszőnyeget, az olvasó elé a nyelv páratlan gazdagságát, és máris messzire röpülhet a gyermeki fantázia. Mikkamakka felé „közeledett a lárma, a hejehuja, a hipszihopsza" (Ló Szerafin legyőzi önmagát). És „Mi történt Szörnyeteg Lajossal? Már egy jó félórája csak ténfereg, kódorog, szédeleg, lődörög itt a tisztáson." (Szörnyeteg Lajos, jajj de álmos) Marcinak meg „helyre kis szeplői voltak. Csinosak, jóképűek, vidorak." (Szökevény szeplők) A megelevenítés – szintén a gyermeki képzelet jellemző tulajdonsága! – még élőbbé, kedvesebbé teszi e szeplőket: „A legnagyobb akkora volt, mint egy jól táplált borsó, a legkisebb meg, mint egy fogyókúrázó mákszem." Frukk éktelen sírása groteszk-játékos nyelvi lelemények révén válik átélhetővé: „Sírós Frukk bömbölt. Vernyákolt – ver-ver-ver, nyervákolt – nyer-nyer-nyer, tutujkázott – tuj-tuj-tuj, óbégatott – ób-ób-ób." Később összevonva: „Ver-nyer-tuj-óóóób!" S amikor megkérdezik tőle, miért sír, a választékos és gyermeki-játékos kifejezések vegyítése tanítja (észrevétlenül) a nyelv hajlékonyságára a gyerekeket: „Sírós Frukknak kikerekedett a szeme, és a torkán akadt a tuj-tuj."

Nem ritka Lázár Ervinnél az a fajta játékos-humoros önreflexió sem, amely az olvasó előtt észrevétlenül feltárja a történet-csinálás rejtelmeit. Így kezdődik A Nyúl, mint tolmács: „A tisztás szélén egy kerek képű Úritök vigyorgott. Nagyon tehetséges volt ebben a műfajban. Istenien tudott vigyorogni. Persze ez nem túlságosan lényeges. Mivelhogy a tisztáson éppen a Kecske reggelizett. Ő sem túl lényeges, de róla akarok mesélni." És így a Ha három lábon gyábokorsz: „Ezt a mesét öt évvel ezelőtt meg akartam írni, mégis csak most láthatok hozzá. Mert nagyon sok utánajárásba került. A kislány miatt, akiről a történet szól. Csak annyit tudtam róla, hogy szőke és szép, zöld szeme van. Ezt különben láthatja mindenki, aki nem vak. [Az ilyen humoros közbevetéseknek is nagymestere Lázár Ervin!] De mire megyek én azzal, ha tudom valakiről, hogy kívül milyen?! Azt szerettem volna tudni: belül milyen? És ez került sok utánajárásba." S következik egy vég nélküli, a természetest a groteszk, csodaszerű elemekkel keverő, nyelvjátékos felsorolás: „Mert meg kellett kérdeznem majd mindenkit, aki ismerte: egy remetét, egy vadászt, az édesapját, egy boszorkát, egy tündért, egy kecskepásztort, egy gombát, az anyját, egy barátnőjét, egy királyt, egy szép lányt, egy málnabokrot, egy apácát, Mikkamakkát, egy salabaktert, egy kunt, egy kánt, egy kanonokot, egy számtantanárt, egy fánkot és egy elefánkot és Julit és Gyurit…"

Lázár Ervin kiapadhatatlan leleménnyel csűri-csavarja a nyelvet, s a gyerekek csöppet sem akadnak fenn a felnőttésszel értelmetlennek tűnő fordulatokon. Az sem zavarja őket, ha ezt-azt nem értenek. A jó mese fölemeli magához a gyermeket. Miért is nem használ a koplalás Szörnyeteg Lajosnak? „Egy órája ugyanis megevett egy sült kappant, két rittyentett hőzönbőzönt, három nyárson pirított úritököt, négy almás pitét, öt bőralmát, hat ringlit és hét habos tortát." (Szörnyeteg Lajos, jaj de álmos)

A lehetetlen, a csoda kéz a kézben jár a rögvalósággal: ez közhely Lázár Ervin meséi kapcsán. De az igazi csoda a nyelvben történik, az igazi valóság a nyelvben nyílik ki. A Lázár Ervin-i nyelv egyszerű és sziporkázó. Utánozhatatlan.

Szinte minden Lázár Ervin-történetet beleng valami könnyed melankólia. S olykor maga a Szomorúság válik szereplővé. „Én nem bánnám, ha néha-néha meglátogatna a Szomorúság – kezdődik a Négyszögletű Kerek Erdő. – Mondjuk, havonta egyszer. Vagy inkább félévenként. Elüldögélhetne itt. Még be is sötétítenék a kedvéért. Összehúznám magam. És sajogna, sajogna a szívem." A szomorúság ellen a Lázár-történetek mindig ugyanazt az orvosságot kínálják: a szeretetet. De ne próféciát várjunk a meséktől, hanem a nyelv tündökletes játékában lelhetünk rá: a megnyugtató, karba-vevő, elringató szeretet is a nyelvben képződik meg. A nyelv gyönyörűségében. És ha szó szerint mondatik ki, ha egyenesen a szeretet szóval végződik egy mese, azt is óvatosan készíti elő, alkotja, teremti meg a szomorúságon felülemelkedő játékosság, humor, nyelvi lelemény. Mint A Hétfejű Tündér zárlatában: „Mert egy bolond levágta hat fejét, csak egy maradt neki. Erre az egyre vigyázzunk hát mindannyian. Lándzsával, karddal, baloskával, péklapáttal, szablyával, vassal, vérrel, vencsellővel. És szeretettel." Mert mi Az élet titka? „Most már, idők múltával azt is tudom, hogy arról szólt a mese: a világban mindenkire rá van bízva valami. Valami nagyon fontos, amivel el kell jutni az Üveghegy elé, s aki az Üveghegy elé akar jutni, annak ismernie kell testvérét, anyját, nagyapját, tudnia kell, hogy az Üveghegy vára mindenki előtt nyitva áll, csak szeretet és tiszta szív kell hozzá." (A manógyár)

Meseírói sikerét talán csak a Csillagmajorral közelítette meg Lázár Ervin. Ez a novelláskötete élénk kritikai visszhangot váltott ki. Alsó-rácegrespusztához, a kezdetekhez tér itt vissza az elbeszélő, de nem úgy, mint Illés Ézsaiás, aki csak a veszteséget, a pusztulást konstatálhatja. Szinte egytől egyig remekművek sorakoznak a kötetben, a Lázár Ervin-i történetmesélés legkiforrottabb példái. A Tamási Áronéval rokon „tündéri" vagy mágikus realizmus és az elbeszélésmód eredendően derűs, játékos tónusa azonnal magával ragadja az olvasót. A tolvaj című novellában rejtélyes módon tűnnek el a házakból a tárgyak; amikor a tolvaj, aki történetesen egy angyal, űrt hagy maga után, mert soha többé nem jön „lopni", hiába kínálják föl neki az ellopható tárgyakat. A rejtély sokszor megfejtés nélkül marad, mint a Csillagmajor című elbeszélésben. Nem tudni, a fehér inges legény miért állt be a kukoricaszedők közé, s ha már hegynyi mennyiséget szedett rövid idő alatt, miért megy el, miért hagyja hátra a munkát meggyorsító szerszámot, egyáltalán: ki volt ő, sírjából fölkelt halott vagy valódi ember? A grófnő hőse, Isztike fölruházza új, flancos ruhákkal a falubelieket, azzal a feltétellel, hogy a régi ruháikat el kell égetniük. De az új ruhák alkalmatlanok a falusi munkára, életmódra. Kinevetik egymást, s végül átszabják az új ruhákat. „Csupa derű ez a történet. Az elbeszélő szelíd iróniával és igen nagy nyelvi-szemléleti érzékenységgel, leleménnyel, gazdagsággal mutatja be a rácpácegresi rend megváltoztatását és helyreállítását egyaránt." (Görömbei András)

Mert ez a kötet is arról szól, mint Lázár Ervin meséi és korábbi novellái, vagy akár egyetlen regénye, A fehér tigris: valamiképp meg kell őrizni az erkölcsi méltóságunkat. Még akkor is, ha emiatt kitaszítottnak érezzük magunkat.

Az egyébként feladatokban gazdag életút – újságírói, tördelőszerkesztői, olvasó- és prózaszerkesztői szakaszait említhetném, kiemelve a Hitel folyóiratnál eltöltött évtizedet – önmaga bizonyság erre: az erkölcsi méltóság megőrzésére. Még fontosabb talán ennél az, hogy a művek is ugyanazt sugározzák, amit a szerző élete: a szeretet legyőzhetetlenségét (Alföldy Jenő egyenesen a „szeretet lángelméjé"-nek nevezte Lázár Ervint), a mindig, mindenhonnan hazatérés kötelességét és örömét.

Sokan a „nagy művet" hiányolták Lázár Ervintől. Azt írta erről a 2007-ben megjelent Napló egyik bejegyzésében: „Van olyan író, aki fényes, ismeretlen tájakra vezet el, van, aki magas hegycsúcsokra visz föl, van, aki fölboncol előtted egy eleven testet, van, aki csak annyit akar, hogy egy pillanatra otthon érezd magad, anyád szelíden a válladra teszi a karját". Nem kétséges, hogy melyiket vállalta, s az sem, hogy neki sikerült. Bejárta a teljes utat, a Nagyszederfától Budapesten át Rácpácegresig.

[2012]