Lelkes Péter

Lelkes Péter művészcsaládba született, így természetes volt, hogy a művészeti gimnázium elvégzése után művészpályára lépett. Érdeklődése azonban sokoldalú maradt; az Iparművészeti Főiskolát porcelántervező hallgatóként kezdte meg 1962-ben, majd a következő évben az ipari formatervező szakon folytatta, és ott szerzett diplomát 1967-ben. Mestere a szak alapítója, Dózsa-Farkas András is szobrász volt, aki plasztikai tevékenységét a használati tárgyak szobrászatával bővítette. Az általa vallott és oktatott elvek: a természeti törvények és az emberi humánum tisztelete Lelkes Péterre is döntő hatást gyakoroltak.

Lelkes tervezői pályáján szabadúszóként – nemzetközi terminológiával élve: tanácsadó designerként – indult, így társtervezőként dolgozhatott a szakterület úttörő vezetőjével: Bozzay Dezsővel és egykori egyetemi csoporttársával: Pávai Sándorral is. Régi iskolatársa hívására kezdett dolgozni a Budapesti Elektroakusztikai Gyárnak (BEAG), amely aztán a legfontosabb megrendelője lett egészen a rendszerváltásig. A gyár fő profilján, a híradástechnikán belül a hangosítási rendszerek, nyelvoktató berendezések – mikrofonok, hangsugárzók – tervezésével foglalkozott elsősorban, amelyek folyamatos műszaki fejlesztése és fejlődése rendszeres formatervi megbízásokkal járt együtt. Ebből az időből tervezői munkásságának emlékezetes darabjai: a plexitetős, felületkezelt alumínium borítású sztereo lemezjátszó I és II. (1975, 1976), a szájmikrofonos fejhallgató (1975) és a nyitott rendszerű szájmikrofonos fejhallgató (1982), a stúdió mikrofon (1972), a karakteres kialakításával kitűnő gömbmikrofon (1979), valamint a tolmácsrendszer (1984), amelyek mind feltűnésmentes, szolid alapformákkal és finom plasztikai érzékenységű részletekkel jellemezhetők, gyakran új anyagválasztással, illetőleg felületi eljárással készültek . Terveinek realitását, egyben sikerét mutatja, hogy azok 80%-ából prototípus, 70%-ából pedig szériatermék készült, ráadásul széles körben elterjedtek: hangosító berendezései a különböző közösségi helyeken, szabadtéti színpadokon, templomokban, avagy a magyar Parlamentben éppúgy, mint Helsinkiben és Moszkvában (utóbbi helyen az 1980. évi olimpia stadionjaiban).

A nyolcvanas évek közepétől önálló plasztikai munkákat is készített, ilyen a Csepeli Fémművek részére alkotott Színesfém szalagplasztikája (1984) és az Alutrösztnek készített Alumínium tárcsaplasztikája (1984), amelyek a korszak nonfiguratív szobrászati törekvéseivel mutatnak rokonságot.

A nyolcvanas évek végétől, az ipari termelés visszaesésével egyre inkább megfogyatkoztak terméktervezési megbízásai, s emiatt egyre több grafikai és csomagolási feladatot vállalt. Köztük találjuk a Labora Alapítvány, a BEAG, a Polaritás jól sikerült emblémáit (1989–93), az elmaradt millecentenáriumi kiállításra készített, műanyag ajándéktárgy napóráit, s nem utolsósorban a MOL számára tervezett különböző olajoskannáit. A különböző nagyságú műanyagflakonok nemcsak legsikeresebb, legnagyobb példányszámban megvalósított munkáivá váltak (az 1 literes olajoskannából mintegy másfél millió darab készült), hanem – különösen az 5 és 10 literes olajoskannák (1999) – élményszerű formájukkal: sík és hajlított felületeik, valamint a hozzájuk társított grafikák karakteres színfoltjainak kitűnő összhangjával a legjobb alkotásaivá is.

A különböző kisvállalatoktól érkezett terméktervei, így a Megalaser Bt. számára 1989-ben, majd 1990-ben tervezett orvosi laserberendezések, különösképpen a lasersebészeti berendezés, a Digiton Kft. komplex ICN 2000 konferenciarendszer és a cégnek tervezett embléma (1998) egyaránt elnyerték a piac és a szakma elismerését. Az új évezred elején alkotott munkái pedig, így a Digiton Kft. interaktív tv-vezérlője (2001) és az Mtech Kft. folyadék-analizátor terve (2004) az egyre könnyedebbé váló formafelfogásról, az egyéni formagazdagságról, egyszersmind a letisztultságról tanúskodnak.

Lelkes tervezői pályáját mindvégig kiegészítette művészet- és szakmaszervező tevékenysége, majd az ehhez kapcsolódó kutatói és szakelméleti, valamint oktatói munkássága, amelyek szervesen beépültek életébe, és idejének, erejének nagyobbik részét foglalták el az évek során. Kezdettől fogva vallotta, hogy szakterülete alkotóinak össze kell fognia, közösséggé kell szerveződnie, így vállalta a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetségében az Ipari Formatervező Szakosztály vezetését 1977-től 1986-ig, majd 1986-tól 1999-ig a Szövetség alelnöki tisztségetr. 1976-ban a Zsennyei Nemzetközi Formatervező Műhely alapító tagjai között találjuk, az évenkénti szimpóziumok előadásaiból kötetet szerkesztett és jelentetett meg Zsennyei Műhely címen 1996-ban. A rendszerváltás idején megszervezte és megalakította a Magyar Designer Kamarát (1992), később pedig a nagysikerű Lépés a jövőbe című kiállítássorozatot 1996 és 2000 között.

Oktatói és kutatói tevékenysége egymásba fonódva teljesedett ki 1997-től a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen. Előbb docensként tanított az Építész Karon, majd 2007-től egyetemi magántanárként a Gépész Karon. 2004-ben ArtDesigner címen összegző interjúkötetet készített a magyar formatervezés utóbbi félszázadáról az alkotók közreműködésével. Díszítőfestői képzettségét is kamatoztatva 2014-ben megtervezi a Torbágyi Római Katolikus Templom teljes díszítőfestészetét, annak kivitelezésében vállal irányító szerepet. Munkája megkerülhetetlen kordokumentum mind a kutatók, mind a szélesebb olvasóközönség számára.

[2014]

Irodalom:

Lelkes design 25 év: Lelkes Péter kiállítása. Budapest, Tölgyfa Galéria, 1994. (kiáll.kat.)

Design 94. Szerk. Kulinyi istván, Budapest, Magyar Design Kulturális Alapítvány, 1994.

Kortárs magyar művészeti lexikon II. Szerk. Fitz Péter, Budapest, Enciklopédia Kiadó, 2000.

Lelkes Péter. Biatorbágy, Lelkes Design Bt. 2005.

Barázdák: Egy kisváros arcvonásai. Szerk.Szádváriné Kiss Máris, Nánási Tamás. Biatorbágy, Biatorbágyi Ökumenikus Művelődési Egyesület, 2009.