Lezsák Sándor költő, drámaíró, irodalom- és közösségszervező, intézményalapító, rendszerváltó közéleti személyiség, politikus, 2006 óta az országgyűlés alelnöke.

Neve elválaszthatatlan összeforr választott lakóhelyével, Lakitelekkel, ahová 1969-ben, alig húszévesen költözött, s ahol ma is él. Lakitelek nevét fogalommá tette: a hetvenes évek végétől a népi nemzeti ellenzék szimbolikus és valóságos központja. 1987-ben családi háza kertjében alakul meg a történelemformáló Magyar Demokrata Fórum. Majd modell érvényű társadalomépítésbe kezd: a mára közigazgatási teleppé nőtt Lakitelek – Hungarikum Liget a Kárpát-medencei magyarság egyik szellemi, közösségi centruma. Létrehozza a Népfőiskola Alapítványt, az Antológia Kiadót, a Retörkit (Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Levéltár), a Mindszenty Alapítványt; filmeseket, írókat, népművészeket fogad be és inspirál; amatőrök és profik, tanárok és diákok, határokon innenről és túlról, a magyar társadalom legszélesebb rétege fordul meg itt. Szinte felsorolhatatlan jószolgálati kezdeményező szerepe. Németh Lászlóval szólva: Lezsák Sándor valóban a szellemi erők organizátora.

A költő Lezsák Sándor nyilvános pályája a hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején indult. A nyolcvanas években két verseskötete jelent meg, melyet azóta újabb három követett, valamint két társadalmi drámát, és három, régi magyar korokba visszanyúló, históriai színpadi művet jegyez. Széles körű szépírói ismertségét, népszerűségét ez utóbbiak nagy sikerű színházi előadásaival érdemli ki.

Azonban a fentebb említett, nagyon erős közéleti és építő jelenlét, mely a hetvenes évek közepétől, végétől a mai napig változatlan intenzitással jellemzi Lezsákot, olykor kitakarta a költőt. Óhatatlan persze a kérdés, hogy el lehet-e választani, érdemes-e elválasztani a szerepeket, elkülöníteni a közéleti személyiséget, a politikust és az alkotót. „Nem vagyok külön költő, külön tanár, politikus. Mindig más és más feladatokat kell megoldanom. Látszatra ezek különböznek, pedig ugyanarról van szó, az életről, hazáról, életünkről és a hazánkról." – vallja Lezsák Sándor Spangler Péter faggatására (Himnusz kívülről, belülről, 2012, Kairosz). „Rendkívüli pálya", állapítja meg róla Szakolczay Lajos, mert mindegyik cselekvési formában ugyanarra törekedett: a magyar írók és irodalom nemes hagyományát követve és folytatva, nemzete, népe fölemelésére. Lezsák Sándor esetében az említett cselekvési formák és szerepek egyértelműen elkülönülnek – és tökéletes harmóniában állnak.

Költészete

Az a szellemi mozgás, társadalmi önszerveződés, mely 1989-re politikai rendszerváltozásban érik be, a hetvenes években indul. A hetvenes-nyolcvanas évek a fiatal írók erőteljes önszerveződésének az ideje is. Az írószövetség keretén belül 1973-ban megalakulhat a Fiatal Írók József Attila Köre (FIJAK), melynek a nyolcvanas évek elejére olyan szerzők lesznek elnökségi tagjai, mint Lezsák Sándor, Csengey Dénes, Tamás Gáspár Miklós, Szilágyi Ákos, Tóth Erzsébet. Erős az autonómiatörekvésük, szólásszabadságot, saját folyóiratot követelnek, társadalomkritikai megszólalásaik miatt azonban a kör működését 1981-ben átmenetileg felfüggesztik. Folyóiratot nem indíthatnak, de szerkesztésükben elindulhat a JAK-füzetsorozat. (Első kötete, a Fasírt avagy viták a „fiatal irodalomról" 1982-ben jelenik meg.)

A hetvenes években a nagy számban jelentkező ifjú költők, írók pályakezdését a kultúrpolitika antológia kiadásával vélte megoldani. 1979-ben Madárúton címmel 45 fiatal költő – köztük Lezsák Sándor – versei jelentek meg. A sokféle stílust, irányzatot felvonultató antológiának felemás a fogadtatása, a fanyalgóknak válaszolva Zalán Tibor (szintén az antológia szerzője) provokatívan elvállalta az „Arctalan nemzedék" elnevezést.

Ugyanebben az évben, 1979-ben Lezsák Sándor Lakitelken megszervezi a „Fiatal írók találkozóját". A találkozóra népi, nemzeti elkötelezettségű írókat hív meg: Illyés Gyulát, Csoóri Sándort, Fekete Gyulát, Bíró Zoltánt. A fiatal tanár, népművelő ekkorra már számontartott szereplője a fiatal írónemzedéknek és megfigyelt alanya a belügynek (több mint ezer oldalt tartalmaz megfigyelési dossziéja, a magyaron kívül az összes szomszédos szocialista ország belügye figyeltette). 1985-ben pedig, szintén Lakitelken, a művelődési házban megszervezi az Antológia-kiállítást és estet azzal a céllal, hogy a jelenkori magyar irodalom, költészet egységességét fölmutassa. Csoóri Sándor, Nagy Gáspár, Baka István, Serfőző Simon, Szécsi Margit, Tornai József, Tóth Erzsébet, Zalán Tibor saját verseik felolvasása mellett Kárpát-medencei és emigrációs költők, mint Márai Sándor, Tollas Tibor versei hangoztak el, hangfelvételről pedig Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című betiltott verse – mindez október 22-én, alig-alig leplezetten az ötvenhatos forradalom első nyilvános megemlékezéseként. A nagy sikerű estet durva retorziók, a résztvevők zaklatásai, fenyegetések követték, Lezsák Sándor tanári munkáját is korlátozták, így a további lakitelki találkozókat már a családi házába szervezte.

Nem függetlenül Lezsák Sándor gyanakvással figyelt közéleti aktivitásától, első verseskönyve, a Békebeli éjszaka megkésve, csak 1983-ban, harmincnégy éves korában jelenhetett meg. A költő nemzedékileg az „arctalan" madárútasok sorolható, FIJAK-os működése is ezt indokolja, de pontosabb, ha szűkítve a nemzedéket, saját önmegnevezésüket fogadjuk el. Hat fiatal költőbarát, Csajka Gábor Cyprián, Csordás Gábor, Lezsák Sándor, Parti Nagy Lajos, Szervác József és Tóth Erzsébet rendszeres találkozásuk alapján „csütörtök esti társaság"-nak nevezték magukat. Verseik, bár ekkorra már mindannyian rendelkeztek önálló kötettel, Üdvözlet címmel, a JAK-füzetekben 1986-ban közös kötetben jelent meg. Lezsák egy 2015-ös versében oldja föl az antológia szövegei alapján nem föltétlenül értelmezhető könyvcímet. Az Üdvözlet a győzőnek Ady-sort szerették volna, de sem az ars poeticát megfogalmazó mottót („Mi voltunk a földnek bolondja, / Elhasznált, szegény magyarok. / És most jöjjetek, győztesek: / üdvözlet a győzőnek"), sem az Ady címsort nem engedélyezte a cenzúra. (Utóbb Csordás és Parti Nagy eltávolodik a társaságtól.)

Közös a hat fiatal pályára lépése, de Lezsák Sándor költői világa, hagyományválasztása, poétikai megoldása közelebb áll a korábban indult, szintén 1949-es születésű Nagy Gáspáréhoz. Kevésbé József Attilát, mint a népies költőket tekintik mestereiknek, rejtőzködőbb a személyességük, a folklorizáció mellett gyakran élnek a szelídebb avantgárd eszközeivel, erőteljesen megfogalmazzák szabadságeszményüket, elkötelezetten vallják nemzethez való tartozásukat és fölvállalják ötvenhat örökségét – Lezsáknál mindez hangsúlyosan kiegészül a személyes integritás védelmével, illetve a szegények, kiszolgáltatottak iránti nagy fokú szolidaritásvállalással.

Lezsák Sándornak, a 2015-ös Társai elmentek Megváltót nézni című összegyűjtött verseket tartalmazó kötete négy ciklusba sorolja költeményeit. Az első két ciklus a nyolcvanas évek két, önállóan is megjelent kötet, a Békebeli éjszaka (1983) és a Fekete felhő, teafű (1988) verseit közli. A harmadik ciklus, az Attila, Isten Kardja (1993) az azonos című rockopera verseit tartalmazza, ez önálló kötetben nem jelent meg, ahogy az utolsó ciklus sem, az Amit nem mondtam el, mely a kilencvenes és a kétezres években írott költeményeket közli. A 2015-ös összegyűjtött után – máig – még egy önálló verseskönyve jelenik meg: a Misi, a puska és a lódenkabát, jobbára ötvenhat emlékének szentelt „dalszövegek", de helyett kaptak benne az Atilla fia, Csaba királyfi „romantikus népszínmű" versbetétei, énekelhető dalai is. Mintegy négyszáz oldalnyi a verses életmű – ahogy Szakolczay Lajos is megjegyzi, a költő csak válogatott verseit írja meg.

Nagy László, Csoóri Sándor, Bella István, Ágh István, Buda Ferenc, Ratkó József, Kányádi Sándor, a már említett Nagy Gáspár (később majd Pilinszky) költészetével áll leginkább rokonságban a debüt kötet poétikája, világképe, világszemlélete. Rokonságban, mert első kötete kiforrott, öntörvényű költőről tanúskodik (még ha néhol halványan átderengenek is a mesterek, például Nagy László képalkotó technikája). Második kötete, a Fekete felhő, teafű (1988) „stílusban, látásmódban szinte azonos" (Szakolczay) az elsővel, s lényegében az ekkor megtalált hangot, tónust, poétikai és nyelvi regisztereket bővíti később is. Még az Atilla-, illetve a Csaba-színpadi művek archaikus, archaizáló dalai, szövegei sem előzmény nélküliek – a nyolcvanas évek verse, mint a Julianus barát harmadik útja, a Viorika!, a Felnőtt fiát siratja vagy A Csíki Névtelen jegyzései jelzik a nyelvi régiességhez, a magyarság korai történelméhez való vonzalmát. Nemcsak költői modora, látásmódja mutat egyfajta, finoman árnyalatokban változó állandóságot, de világképe, értékrendje, értékirányultsága is világos és sziklaszilárd. Ahogy Pilinszky, ő is elmondhatná: „amiként kezdtem, végig az maradtam. Ahogyan kezdtem, mindvégig azt csinálom."

Sokféle hangon, változatos formában szólalnak meg a nyolcvanas évek versei, a szabadverstől a tárgyiasan konkrét leírástól, látomásos félhosszú verseken át, a könnyedebb dalig, az epigrammatikus rövidversig, szerepversig, bölcseleti költeményig; epikus tartalom és drámai dialógus éppúgy előfordul, ahogyan nyelvi archaizmus és avantgárd stíluselem. Változatos a hangnem, a tematika, az életképtől a lírai vallomáson át a múlton, nemzeti sorson való aggodalmas meditációig. Azonban még az egyszerűnek látszó verse sem magántörténet, átszűrődik rajtuk egyfajta metaforikusság – a kimondhatóság határait feszíti a tiltakozó, lázadó, integritását védelmező lírai én. Szép példája ennek a konok küzdelemnek mindjárt az első kötet nyitóverse – költői belépője – a Március. Konvencionális értelemben a március a tavasz kezdete és a negyvennyolcas forradalom emlékezetének az ideje. A vers viszont az ötvenhatos forradalmat idézi meg („betonoszlopok", „drótkerítés") és a „pocsolya-szemek" jelenében az Én és a Világ viszonyát rögzíti. A „Személyem Köztársasága" a kulcsfogalom – védtelen a méltósága, kiszolgáltatott a társadalomban, de nem dilemma, nem bizonytalanság az integritás megőrzésének határozott igénye a szögesdrótos, lehallgatós világgal szemben, hanem kijelentő módban tett kategorikus tiltakozás. Menedéke a természet, ám a természet nem csupán konvencionális értelemben menedék, a tavasz érkezését a rádió közli, a vers tehát a közösségi remény metaforájával zárul. A természet mellett másik menedéke Lakitelek, az otthon, a család, a szerelem – ahogy a Zúzdadáról majd másik verset írok! című rapszodikus számvetésében írja. „Itt vagyok Lakiteleken, / Alkotmány utca 9. – // Kinézek Európába, / látok belőle fákat, bokrokat, fóliát". Hajnalodik, alvó családját vigyázza, s híreket vár, de a rádió hallgat. „Most nagyon közel van Európa… ez a fűszál is Európa" – van fix pont, a szimbolikus és valóságos Lakitelek, ám ezt a békét, harmóniát nagyon kell őrizni a disszonáns világgal, társadalmi környezettel szemben. Elvágyódik Mint a madarak egy békés világba, gyermekkorának idilljébe, nyírségi nagyszülei világába, ahol „megértenék minden mozdulatot, / rejtett kamera nem filmezne a sóskúti szekérúton, / a beszélgetés nem akadna el a kimondhatóság / terméketlen homoksivatagján", de végül visszatérne Lakitelekre, „világom közepébe" megteremteni az egyszer-volt idillt.

A nyolcvanas évek nyomasztó levegőtlenségét, a lefojtott szabadságot, magyarságért való aggodalmát és személyes zaklatását, megfigyelését több nagy ívű kompozícióban is költészetébe emeli és költészetté írja Lezsák: látomásos próza- vagy szabadversben (Csoóri Sándor látogatói, A fészkéből kizuhant Város, A skizoid viharlámpa tünetei, Éjszaka a Váróteremben, A Kertben), félhosszú ciklusban (A Madárijesztő hagyatékából), verses fantomjátékban (Szavak piacán), dokumentarista groteszk prózában (A kimondhatóság határáig…) – már gyakran a címben kiemelt köznév főnevesítésével figyelmeztetnek a versek a metaforikus sugallatra.

Ennek a verstípusnak, mely legerőteljesebb vonulata a lezsáki lírának, egyik remeke a Szinopszis 2. és a Szinopszis című párvers. Ugyanaz a helyszín, Lakitelek, ugyanaz a történet: a költőt (beszélőt) figyeli a belügy. Az első vers, a Szinopszis 2. egy valóságos élethelyzet rögzítése: éjszaka, hazafelé, gyanús nyugalomban egy Idegen hirtelen elé lép, nevét kérdezi, még bármi történhet, akár verés is, de az idegen beszáll egy fekete autóba és hirtelen távozik. A fenyegetés nyilvánvaló, félelem, szorongás ül meg a költőben, aki békésen alvó családja miatt aggódik. Nagyfeszültségű életkép, egy borzongató történet feszes elmesélése. A Szinopszis is szabadvers, de strófákra tagolva, hasonlóan élőbeszédszerűségig lecsupaszított a narráció, viszont a szimbólumokkal, allúziókkal strukturált vers már nem a történet egyszeriségét, hanem a történet egyetemlegességét jeleníti meg. A történet vízió: minden este eljön a beszélőhöz a Herceg, és kártyáznak. A szituációban olyan világirodalmi kontextusra alludálhat az olvasó, mint Bergman Ötödik pecsétjére (kártyázás a Halállal), Bulgakov Mester és Margaritájának éjszakai látogatóira, Goethe Faustjának fogadására. Nem két egyenlő fél kártyázik, a Herceg irracionális hatalom, nem lehet kitérni előle, ő osztja a lapokat, és mindig csal. A játék abszurd, nincs tétje, pusztán az erő, a hatalom, a fenyegetés, a kiszolgáltatottság demonstrációja. A költő félelme, megalázottsága nyilvánvaló, de gyermekeire gondol és nyer. „KI VOLT A MESTERE, kérdi a Herceg / minden este, s indul az ajtó felé. Apám. / AZT MAJDNEM KIVÉGEZTÜK. Igen, mondom. Túlélte. / Tiltott szerencsejáték." – a verszárás visszacsatol a reális jelenbe, és borzongatóan valóságossá hitelesíti a szürreális kártyázás-látomást. A valóságos és szimbolikus Lakitelek menedék, de roppant sérülékeny, ezért uralkodik el ezekben a típusú közéleti versekben a groteszk. Fontos hangsúlyozni, hogy ezek a versek a maguk korában ugyan sajátos többletjelentéssel bírtak (a hatalom leleplezése, metaforikus üzenet), a kor elmúltával csak aktualitásuk hullott le, igazságuk egyetemlegessége, maradandó esztétikai, költészeti értékük viszont felerősödött.

Élmény, látvány, szürrealisztikus látomás szervezi az Éjszaka a Váróteremben és a Régi vár omladékán, Kölcseyvel című, hasonlóan nagy ívű, másként groteszk, tág, a nemzeti hagyomány kontextusában megszólaló rapszódiákat. Ez utóbbi személyes és közösségi számvetés: a költő lakitelki mindennapjaiba erdélyi utak, háborús sorsok emléke úszik be, egy reménytelenül kusza, zavarodott világ rekvizitumai. Az előbbi a magyar költészet vendégszövegeivel, utalásival emelkedik a nemzeti sorskérdéseket faggató nagy gondolati versek sorába. Az Éjszaka a Váróteremben versnek a címe is, szituációja is intertextus, Dsida Nagycsütörtök versének profán újraszituálása, a szövegben pedig további Tollas Tibor, Petőfi, a Csodaszarvas legenda, román nyelvű idézetek, allúziók épülnek be a nyomorúságos erdélyi mindennapokat megjelenítő életképek sorozatába.

Az életkép, a zsáner szintén fontos versformája Lezsáknak. Legszebb darabjai Öregembereket, Öregasszonyokat idéznek fel. Egyik versciklusát nyírségi nagyszülei emlékének ajánlotta (Drága Nagymama mellett virrasztani), akiknél gyerekkora legmeghittebb nyarait töltötte. Ebben a belügyesekkel, maszatolásokkal, hazugságokkal átszőtt világban ők, az Öregek az idea, az ő életükben a munka, a rendezettség, a kötelesség, a feltétel nélküli szeretet, a gondoskodás arányosan és emberhez méltón valósult meg – vagy éppen ezt a harmóniát zúzza szét a történelem (Keresztapa). A puritán életekhez illően olykor puritán, élőbeszédszerű a nyelv, tárgyszerűen objektív a leírás (Csendélet, Nagyapa, Öreg házak öröksége, Öregember Öregasszonyával), máskor újrateremtődik az élőbeszéd (Nagymama levele karácsonykor). Személyes kötődésén túl mély szolidaritással viszonyul általában is a kiszolgáltatottakhoz, a magukra maradt, elhagyott, otthonukat vesztett öregekhez (Csendélet II. és Csendélet).

Lezsák Sándor már a hetvenes években a Kárpát-medencét bejárva (a Felvidéket éppen egyik mesterével, Szíj Rezsővel), ismerkedett meg határon túli magyar írókkal, a nyolcvanas években pedig az 1956-ban Németországba menekült nagybátyja segítségével Nyugat-Európába is eljut. Ekkor köt barátságot a nyugati emigráció jeles alakjaival, Borbándi Gyulával, Tollas Tiborral, Juhász Lászlóval és másokkal. Mindenütt a magyarság megmaradásának a jeleit kereste, s a teremtő szellemek mellett mindig meglátta a legszegényebb, leginkább magukra maradt hétköznapi emberekben is. Egy szórványban, elmagányosodottan élő öregasszonnyal való találkozás emlékéből született a 2018-as, Misi, a puska… kötet Balladai félhomály – Tíz jelenésben című, megrendítőan szép, fájdalmas félhosszú verse is. Lezsák Sándor költői nyelvében kitüntetett helyet foglalnak el a régi magyarságot idéző archaikus nyelvi elemek, a költő rácsodálkozik a régi nyelv szépségére, maga is költ archaikus énekeket (Felnőtt fiát siratja, a Csaba királyfi versbetétjei), a Balladai félhomályban pedig egy kortársi ballada kelt életre. Maga a sors balladai: tragikusan szétesik a család, az egyetlen fiú messze idegenben, az öregasszony magára marad. A tragédia azáltal teljesedik ki, hogy szórványban él, senki nem beszél, ért körülötte magyarul. A nagykompozíció kivételes bravúrja, hogy az énekekben szociografikusan pontos, árnyalt kép rajzolódik ki a szórványban rekedt magyarokról, reménytelen életkörülményeikről, gondolkodásukról, roncsolódó hiedelemvilágukról, ám mindez a nyers realista tartalom a moldvai csángó énekekre, balladákra ütő nyelven és ritmusban gyönyörű költészetté formálódik. A költő nem imitálja a régi balladákat, de azok szellemisége, lelki, nyelvi struktúrájára szerint úgy építi meg, hogy a versből ugyanaz a levegő árad.

A Lezsák-versben olykor meglepő szövegkörnyezetben fordulnak elő archaizmusok – például a Séta a Grand Trianonban című kesernyés-játékos ironikus dalban. Itt a márványtermek hidegségében, idegenségében az otthon, a haza és a magyarság valóságára eszméltet az archaikus ima vendégszövege („Ó hajnó, ó hajnó, / Szép pirosz hajnakó, / Szép pirosz hajnakó, / Világos virradtkó!" – az utolsó sor duplán intertexus, az Ómagyar Mária-siralomra alludál). Vörösmarty nemzethalál víziója („Népek veszik körül") pedig arra inti, hogy vagányul távozzon a kényes-fényes palotából. Itt a téma komorsága a könnyedebb hang vagabundságot még visszafogja, de a súlyos, sötét erőket idéző, nagy versvonulatok mellett említenünk kell Lezsák könnyed eleganciájú, graciőz dalait is, csúfolóit (Eurovízió), játékos településsorolóit (Rímes névmutató…), nota bene! az élet örök örömét hirdető pajzán-frivol táncszóit (Táncoltató, Sej-baj, lúdvér!).

Csak ezekkel a könnyed, életigenlő dalokkal – és a feleségének ajánlott, szerelmét újra s újra megvalló versekkel együtt teljes a Lezsák-líra. Ám kétségtelen, hogy költészetének tőkesúlyát azok a versek képezik, amelyek mélyáramlatát a nemzet, a magyarság, a szabadság, a méltányos szolidaritás, az erkölcsi tisztaság igézete, az integritás, Személyem Köztársaságának megőrzése ihlette.

Társadalmi drámák

Nyolcvan vödör levegő * A nyolcvanas években költőként ismert Lezsák Sándor még az első verseskötete megjelenése előtt, 1982-ben megírta a Nyolcvan vödör levegő című társadalmi drámáját. A kultúrpolitika által ellenzéknek (sőt: ellenségnek) tekintett szerző darabja azonban az évtized végéig furcsa takarásban maradt. Színházban nem játszhatták, önálló könyvben nem jelenhetett meg, 1985-ben mégis engedélyezték a közlését, de csak a Színház folyóirat drámamellékletében. A kétszereplős kamaradarabot először 1988-ban a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház mutatta be, Merő Béla rendezésében; az előadást páratlan siker fogadta. Utóbb más társulatok is műsorra tűzik: 2005-ben a Mosonmagyaróváron Kurucz Róbert rendezésében, 2022-ben pedig Veszprémben, Oberfrank Pál rendezésében és társfőszereplésével arat sikert.

A dráma, alcíme szerint Tragikus komédia két részben. A kétszereplős kamaradarab meg nem nevezve, de ráismerhetően valamikor a Kádár-rendszer idején játszódik. Egy idős alföldi házaspár, Öregember és Öregasszony a várható atomtámadás elől menekülve, a házuk ásott kútjának falába bunkert épít, és berendezkednek a tartós életre. Valójában a fönti életük áttevődik a föld alattira: minden szükségest bőséges lehordtak, ami az atomtámadás túléléséhez (és addig is) szükséges. (És még három teszt nyulat is maguknál tartanak – Miszter Winstont, Miszter Döncit és Továris Józsit.) Az Öregember mindenféle furmányos kütyüket szerkeszt, amelyek segítségével az Öregasszony időnkét fölmegy a fönti világba pótolni a tartalékokat, s a környezetük előtt igazolni létüket. Idejük se-veled-se-nélküled zsörtölődéssel, várakozással és gyakorlatozással telik. A dráma végén azonban az Öregasszony egy rossz mozdulattal tönkre teszi a kijáratot, rájuk záródik a bunker, mindössze nyolcvan vödör levegőjük marad – segítségre pedig nem számíthatnak.

Tragikus komédiának nevezi a szerző a darabot, a történetmag valóban tragikus, de kevésbé komikus, mint inkább groteszk. Mórocz Gábor a becketi abszurddal rokonítja, A játszma végéhez. Ott is, itt is disztópia, negatív jövőkép, világvége hangulat határozza meg a szereplők világképet. Páskándi szóhasználatával inkább abszurdoid a darab. Páskándi szerint az a történet, ami Nyugaton abszurd, képtelenség, nálunk nem egzisztenciális szorongásból, hanem konkrét történelmi-társadalmi okok halmazatából áll össze. Az Öregember zaklatott nagymonológja az I. felvonás vége felé a dráma csúcspontja: ebből érthetjük meg zavarodottságát, üldözési mániáját, rettegését a katasztrófától. Üldözöttsége, kiszolgáltatottsága, elhallgatott, kibeszéletlen, feldolgozatlan múltja egyetlen szürrealisztikus, félelmetes eseménygöbbé sűrűsödik össze, és személyes élettapasztalataiból – a rádió híreit leszűrve – már csak a pusztulásra és a menekülésre tud következtetni. A határon túlról, a kitelepítés elől szöktek Magyarországra, kisgyerekekkel „És utána béke volt? Nyugalom? Megtűrtek bennünket! Igen, megtűrtek! Aztán a tanácsi kopók! Hová rejtették el a zsírt? Hogy bírja etetni ezt a négy gyereket, Mari néni?... Milyen rádiót hallgatnak, Mari néni? Hol van a férje, Mari néni? Sok kémet fölakasztottunk mostanában, Mari néni!... Aztán az ávósok… Miért hagyta ott a férje Sztálinvárost, Mari néni? Aztán másfél évig a kőbányában! Szögesdrót! Ítélet nélkül!... Aztán ötvenhat! Vigyáztunk a rendre! Itt rend volt! Élelmet gyűjtöttünk… Aztán három évig börtönben, mert krumplit vittünk Pestre!... Csak magunkban bízhatunk! Meg kell védenünk magunkat!"

Másrészt az örkényi groteszkkel is rokonítható a dráma. A groteszk humor az egymástól nagyon eltérő minőségeket ütközteti. Itt a szokványos mindennapok rutinja egy attól teljesen különböző szituációban szánalmasan, groteszken válik komikussá, mert ugyan a valóságban nem történhet meg az, amit a dráma előad, a dolgok logikája szerint viszont megtörténhetne valóságosan is. (Bár, a kútba meneküléshez hasonló, bizarr túlélések éppen a rendszerváltás utáni években derültek ki.) S persze az Öregember feleségét zsarnokian egzecírozó parancsnokoskodása óhatatlanul megidézi az őrült Őrnagyot, s távolról a szerencsétlen Tóték értelmes-értelmetlen cselekvéssorát, a dobozolást.

A korabeli cenzúra pontosan értette a darab üzentét – a feldolgozatlan, kibeszéletlen múltba, a méltánytalan, megalázott életbe belerokkann(hat)nak, beleőrül(het)nek az emberek. Talán az 1989-es bemutató közönsége is ezt az üzenetét fogadta a darabnak, a későbbi előadások viszont az egyetemes üzenetet erősítették meg: az embernek az ember általi elpusztíthatóságának a félelmét – politikai, gazdasági, katonai hatalom, vagy egy terrorista, vagy egy fegyverhez jutott eszelős által.

Elmenekülhet-e az ember a világ szörnyűségei elől, létezik-e magánüdvösség, egyéni megváltódás? – teszi föl a kérdést a dráma. Az Öregember rögeszméjévé vált az a meggyőződés, hogy csak egyéni menekülés, egyéni megváltás létezhet egy emberellenes korban. De „a félelem megeszi a lelket" (Fassbinder), így azt az evidenciális kérdést már nem képes föltenni, hogy mi értelme túlélni, ha minden és mindenki elpusztul? Nincs egyéni üdvözülés, vallja a darab, a katasztrófa, amitől rettegnek, végül, bekövetkezik. A dráma „egy szélsőségesen redukált emberi világot mutat fel, amelynek biológiai értelemben az öregség, társadalmi összefüggésben az elszigeteltség, pszichológiai vonatkozásban a rögeszmés gondolkodás jelöli ki a kereteit" (Mórocz Gábor: Lezsák Sándor: Nyolcvan vödör levegő. In: Magyar irodalmi művek 1956-2016. 2020, MMA Kiadó).

A darab másik fontos, szerző mély emberismeretéről is tanúskodó síkja az öregség társaslélektani síkja, nagyon is valóságos, esendően emberi gesztusokkal. Egy házaspár leéli az életét, fölnevelték gyerekeiket, néha megjelennek az unokák, megöregedtek, magukra maradtak. Régi sérelmek szakadnak föl, és új sérelmek születnek, az elszigeteltség próbára teszi a házasságot, meggyengül a házasság teherbíró képessége, már-már elhagyja az Öregasszony az Öregembert, és mégis marad. Minden rigolyájuk, mániájuk a közös sorsból, az együtt, közösen leélt életből fakad, és csak ide tud visszaföldelődni. „Átlengi a színdarabot az elmúlás melankóliája, az öregség magánya, de az idős házaspárt semmi sem tudja szétválasztani egymástól, mert ők tudják, hogy csak egyféleképpen érdemes szeretni egy párkapcsolatban: feltétel nélkül… Nemcsak kínosan aktuális Lezsák Sándor negyven éve papírra vetett műve, de kellő abszurditásán túl arról a titokról is szól, hogy mi tart össze egy párkapcsolatot évtizedeken keresztül. Ez pedig nem más, mint a közös feladat. Szép metaforája ennek a bunker, amely soha nem lesz kész, de amelyet együtt alakítanak élhetővé." (Csejk Miklós: Érdemes kitartani egymás mellett. Kínosan aktuális Lezsák Sándor Nyolcvan vödör levegő című műve. Magyar Nemzet, 2022. okt. 14.)

Nagypapa a bőröndben * Közel negyven év – és a rendszerváltozás – választja el a két társadalmi drámát. A 2019-ben megjelent Nagypapa a bőröndben című drámának barokkosan hosszú, értelmező alcímet adott a szerző: Groteszk népszínmű két részben, avagy drámai kurzusdarab, keverő-kavaró komédiával, némi áthallással, de a jó befejezés még várat magára. Történik valahol a Kárpát-medencében, nagy hegyek árnyékában, patakok szabdalta völgyben, a valamikor népesebb, szebb időket megélt zsákfaluban, ahol közel ötszáz őshonos magyar él. Idő: 2018. április, húsvét után.

Az alcím műfajmeghatározásának második része – népszínmű – a 19. századi romantikus műfaj mintájára könnyedséget, derűt, játékot, szerelmi bonyodalmakat, tévedéseket, sok-sok nyelvi humort, felszabadult bolondozást, és persze végül happy endet sejtet. A groteszk jelző viszont éppen hogy felfüggeszti a könnyedségét – sőt, az alcím második része kifejezetten súlyos társadalmi, nemzeti sorskérdésekre utal: a határon túli magyarság jelenére, jövőjére, identitásőrzésének esélyeire. Fontos a történet időpontja: húsvét után. Sejthetően szimbolikus értelmű a szakrális ünnep-megnevezés: a feltámadás után – de még pünkösd előtt. Talán nem tévedünk, ha a húsvét, a keresztények legnagyobb ünnepe alatt a rendszerváltozást (is) érthetjük, mely még előtte van pünkösdnek, a lelkek kiteljesedésének. A darab komolyságát a szerzői instrukció is megerősíti: nem zenei kíséretnek, inkább mintegy szellemi védernyőnek ajánlja Bartók Allegro barbaróját, mint „színdarabunk lüktető szívé[t], történelmi lelké"-t és a magyar népzene beszűrődő dallamait. A népzene és Bartók kapcsolata erőteljes dialógusba lép egymással, a felhangzó Bartók-zene visszatérően emlékeztet a népi- és az egyetemes kultúra összefonódására.

A színmű története egy határon túli, magyarságában fogyatkozó faluban játszódik, a szerző szerint határainkon túl bárhol a Kárpát-medencében, de a félmúlt eseményei inkább erdélyi helyszínt valószínűsítenek. A család egyik fele kitelepedett Magyarországra, az unoka őrzésére a Nagymamát is magukkal viszik – Nagypapa azonban otthon hal meg, s Nagymama kérésére kiássák a víz alá kerülő temetőből, bőröndbe becsomagolják, hogy a határon átcsempészve „Magyarban" újra eltemessék. A morbid (részben valóságos eseményen alapuló) történet, a bőrönd lefoglalása, kalandos útja képezi a darab vígjátéki szálát, azonban közbelép a helyi primitív, brutális rendőr, Zsigeri körzetvezető, és innentől lassan föltárul a félmúlt, súlyos, elhallgatott és hallgatásra kényszerített tények derülnek ki. A Trianon után elszakított magyarság kálváriája Nagypapa, Fogarasy Gáspár egykori középiskolai tanár meghurcolásában és végzetében formálódik meg: ötvenes évek, kitelepítés, gulág-rendszer, az 56 utáni megtorlás részeként kegyetlen börtön, 79-ben újra börtön sok veréssel, majd 1990 (tehát a rendszerváltozás) után ismét börtön – de ezt Nagypapa már nem éli túl. A múlt nem múlt el – a kommunista rendszer elvadult híve és kiszolgálója, az öreg Zsigeri ezredes jelentette föl, vitette el Nagyapát, fiára hagyva a gyűlöletet: „az írmagját is ki kell irtani ezeknek vagy el kell üldözni ezeket." Fia, a körzetvezető, békeidőben is méltó apjához, ám a darab legvégén minden hazugság, hamisság lelepleződik. A darab ezen síkján kulcsszereplő lesz a megzavarodott Palika, a „bolond", akit Nagypapával együtt hurcoltak börtönbe 1990-ben. Hamleti figura, ő mondja ki az igazságot: „Itt van egy fiatal történész tanúkkal, tényadatokkal bizonyított tanulmánya, Zsigeri ezredes félt a számonkéréstől, s úgy tüntette el az emberek kínzásainak, vallatásainak a nyomait, hogy sorra gyilkolta azokat, akik ellene vallottak volna. Ezért verte agyon a Nagyapát is… Engem csak hülyére vertek, mert nem voltam hajlandó a zárkatársamat megbotozni." A színmű végén Palika kilép a „bolond" szerepéből, fehér köpenyt húz, úgy viselkedik, mintha elmegyógyintézet orvosa lenne (tág intertextust teremtve a világirodalom műveivel), már nemcsak kimondja az igazságot, de rendelkezik ápolók és betegek fölött.

A darab bravúrja, hogy mindaz a rettenet, ami egy konvencionális darabban tragédiává, végzetdrámává fejlődne, itt nem következik be. A szerző úgy lépi túl a tragédiát, hogy az említett komikum (nagypapa a bőröndben) mellett Tamási Áron-i tündéri játékkal ötvözi a történetet, függeszti föl a tragédiát, s valójában ez – az Énekes madárra hajazó – tündéri történet lesz a darab fő üzenete: a szerelem, a szülőföld szeretete, az új élet hite, ígérete és akarata erősebb mindennél. A színmű ezen síkján egy szerelem születése, a Magyarba költözött Máté és a szülőföldjéhez hű, otthon maradó Kiskató között bontakozik ki. A vonzalomnak súlyos a tétje, a határon túli magyarság dilemmája: elmenni a jövőtlennek látott, vélt kisebbségi sorsból, vagy visszatérni és nekifeszülni az életnek, ahogy Máté is teszi. Sőt, Nagymama is visszaköltözik, mert – csak a szülőföldjén érezheti magát otthon az ember.

Szakolczay Lajos „Kárpát-medencei kórképnek" nevezi a színművet, „nagyon is életszerű valóságdarabokkal (falurombolás, elvándorlás, besúgások rettenete stb.) megtűzdelve. Lezsák Sándor már fiatalon bejárta Kárpát-medencét, mindenütt a magyarok életét, sorsát, esélyeit kutatta, faggatta. A darab dialógusaiba személyes élményét is belerejtette: Nagypapa alakjában saját nagyapjának is emléket állított, Mátéban pedig ifjúkori népművelői, közösségszervezői énjére is ráismerhetünk (1970–1985 között színjátszó kört vezetett Lakiteleken, számos alkalommal adták el a Tamási Énekes madár darabját) – ezek a mozzanatok megerősítik a mű valóságreferencialitását. A Nagypapa a bőröndben egyedi műfajú színmű: úgy egyesíti a komor tragédia, a pazar nyelvi humorral átszőtt vásári komédia, a népszínmű és a tündéries játék elemeit –, hogy benne a hétköznapi élet poétikája és a mindennapi sorsok realizmusa kivételesen szép játékká nemesedik.

Színpadi művek a régi magyar történelemről

Már első verseskötetének több darabja jelezte Lezsák Sándor vonzalmát a régi magyar történelem, a históriai múlt – és a történeti magyar nyelv archaikus rétegei iránt. A lefojtott nyolcvanas évek után elemi módon szökkennek szárba a nemzeti régmúlt nagyszerű emlékeit feldolgozó színpadi művei. 1993-ban Nemeskürty István szövegkönyvének felhasználásával megírja az Atilla Isten Kardja című rockopera verses szövegkönyvét, 2018-ban az Atilla fia, Csaba királyfi romantikus népszínművel jelentkezik, 2022-ben pedig bemutatják Az Ég tartja a Földet című oratorikus (musical) darabját, amelyet Zsuffán Tünde azonos című, Árpádházi Szent Erzsébetről szóló történelmi életrajzi regénye alapján dolgozott színpadra. (Ez utóbbi szövegkönyve még nem jelent meg.)

Az Atilla Isten Kardja bemutatója 1993-ban, a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon volt – páratlan közönségsikerét jelzi, hogy a tervezett négy helyett az évadban tizenhat előadásra került sor. Az utólagos értelmezés szerint az Atilla… az István, a király (1983) és a Veled, Uram (2000) című darabokkal történelmi rockopera trilógiává állt össze, mindhárom mű zenéjét Szörényi Levente szerezte.

A rendszerváltozást követő években felszínre tört a kommunista időkben meghamisított nemzeti múlt, nemzeti történelem revideálásának az igénye. Az Atilla… rockopera a hun-magyar mondakört hozza vissza a mítoszok-mondák világából a magyar történelem valós eseményei közé. Az előadás bevezetőjében Nemeskürty megerősíti, hogy történelmileg is valós-hitelesnek tekintendő a magyar népmondák hun-magyar rokonsága: „A legújabb kutatások szerint Attila Európa egységének megteremtésére törekedett, és időnként együtt működött a Római Birodalom hadvezéreivel. Róma ellen azért nem indult, mert a pápa elébe ment, és kikönyörögte, hogy visszaforduljon… E legendák alapja, háttere az a tény, hogy Attila udvarában keresztény papok, bizánci görög és római hivatalnokok működtek. A magyar krónikások a 19. századig Attilával kezdték a magyar történelmet. Az Attila-mondakör a germán mítoszokba éppúgy bekerült, mint például az izlandiba. A magyarságban a legélénkebben a Csaba-monda és az Isten kardja című monda él... A magyar királyi udvarban még IV. Béla és V. István korában is számon tartották a kincsek Attila kardját." (A korabeli ideológiai harcot jól jelzi a Színház folyóiratnak a darab hun-magyar kapcsolatokra vonatkozó durva kritikája.)

A rockopera cselekménye Atilla uralkodásának utolsó éveiben játszódik. A hun birodalom a Rajnától a kínai falig terjed. Atilla már nem akar háborúzni, de Aéciusz római vezérrel még megütközik, Rómával viszont egyezséget köt, ám hűtlenség, cselszövés, árulás veszi körül, otthon asszonyai közt viszály dúl – visszatér földjére, halála után fiai közt belháború dúl, egyedül Csaba marad életben, ő veszi át a Kardot és megismétli Atilla fogadalmát: „Országnak, meg népemnek élek. / Minden akaratom: / Utolsó lehelletig országnak / Meg népemnek jóságot cselekedni."

A művet a költő az összegyűjtött versek kötetben jelentette meg, a belső (ciklus)címlapon jelezve a társszerzőséget (Szörényi, Nemeskürty, Lezsák). Közös a vállalkozás, közös a munka, a koncepció, a szerkezet, a főbb szereplők adottak – a rockopera verseit viszont kizárólag Lezsák írta, ezért indokolt, hogy versei közé illesztette, mintegy önálló könyvként. A szerzői műfajkijelölést elfogadva, jelen írásunkban is a verseknél kellett volna reflektálni rá, viszont az Atilla fia, Csaba királyfi című színpadi művéhez tematikailag is és modorában is szorosan hozzátartozik.

A Csaba királyfi cselekménye ott folytatódik, ahol az Atilla véget ért. A hun birodalom szétesése után Csaba az Aral-tó körüli Korezmia királyánál kap menedéket, lányát feleségül veszi. 478-ban egyik felnőtt fiával elindul Nyugat felé, hogy Atilla egykori birodalmát, a Kárpátok övezte, magyarok, székelyek lakta földet előkészítse visszatéréséhez. De mindenütt nyomorúságot, árulást tapasztal, a hitszegő nyugati hatalmak garázdálkodását, és csak a reményt hagyhatja az őt váró nemzettestvéreire. A keretes szerkezetű darabot mégis fényes derű, élethimnusz, jövőhimnusz zárja. Adyval pöröl, a magyarság nem a szétszóratás népe, hanem az újjászületésé, egymásra találásé. „Halat a Visztula s gyermeket / A lengyel asszony ad örökké." – írta Ady, a Lezsák-darab jövőképében a család és a születendő gyermek a legnagyobb szentség: „Attila népe, nemzetünk is várandós, áldott állapotban van, élete van, sok kicsi élete van."

Az ezredforduló körül a kortárs magyar írók történelmi regények sorával jelentkeztek. Szilágyi István, Márton László, Háy János regényei a három részre szakadt ország válságát tematizálták, s csak kivételesen fordult elő, hogy az államalapítás előtti korhoz fordult volna kortárs író, mint Hász Róbert A kündében. Hász a posztmodern játékosságot ötvözte a (lehetőség szerinti) történelmi valósághűséggel. Megbízható források híján fő vonalaiban Lezsák is törekszik a valószínűsíthető hitelességre (Atilla), a Csaba darab esetében viszont, az őstörténeti kutatások mellett a magyar mondakörre, a századokon át formálódott nemzeti lélek emlékezetére támaszkodik (a székelyek körében Csaba vezér visszavárása ma is élő monda). A Csaba a történet, a mítosz pazar újraköltése a legnagyobb alkotói szabadsággal, olyan költői vízió, amely a múlt példázatosságával a jelenhez szól.

A Csaba királyfi alcíme szerint Romantikus népszínmű 12 tételben. Műfajválasztásával Lezsák elhatárolódik a klasszikus drámától és színpadtól, s ezúttal is romantikus, népies műfajhagyományt újít föl. A régi haza, a Kárpát-medencében maradt magyarok fölkutatása párhuzamosan történik. Az egyik sík két vásári figura, Bönge és Mezge profán, komikus, a magyar nyelvvel bolondozó felelgetős kettőse. A másik sík sokszereplős, királyhoz és kíséretéhez illő komoly méltóságú tabló. E két történetsík váltakozása dinamizálja az epikusabb, erős líraisággal átszőtt cselekményt.

A darabok egyik legjelentősebb hozadéka és legizgalmasabb komponense a magyar nyelv régies elemeinek beemelésével a nyelv szépségében való örömteljes megmerítkezés, valamint a régies versformák felújítása. Az Atilla – verses szövegkönyv, verses dráma. A történet narrálásához igényes, kissé ünnepélyessé emelt köznyelvet használ a költő, de a mű végig versben „szól". Lezsák szinte enciklopédikus teljességgel használja az archaizáló versformákat: regölők, bájolók, hősénekek, természeténekek, sámán- és táltosénekek, régi magyar népköltészet, csángó dalok, archaikus imák – nyelvben való tobzódása, nyelvteremtő ereje Bella István, Buda Ferenc nyelvteremtéséhez rokonítható.

A Csaba nyelve a mai élő köznyelv számára is befogadható, enyhén lírizált beszélt nyelv. Itt a régiesség hangulata a honfoglalás kori/előtti nomád kultúra aprólékos beemelésére épül, melyet archaizáló verses betétek gazdagítanak. Úgy imitálja az archaikus formákat, hogy egyúttal újraszituálja genezisüket is, mint például a Turbolya táltos énekében: „Kauka, kauka, kőhegyek. / Tetejére fölmegyek. / Réka úrnő várfában, / minden kőben áldás van. // Kauka, kauka, napkövek, / Úrnő mondja jövőnket: / Ha a lelkünk összeér, / Csaba fiam hazatér!" – a versbetét nem öncél, nem dekoráció, a közösségben funkciója, „hasznos" szerepe van, itt egy pogány szakrális rítus részeként hangzik el.

Lezsák Sándor a hun-magyar mondavilág mitologikus hőseinek, az ősi-régi nyelvnek és énekeknek színpadra állításával a nemzeti történelmi múlt szépségét, méltóságát, igazságát, szerethetőségét mutatja föl. Művei azonban intéseivel, ráutalásaival közvetlenül is a jelen példázatosságává teljesednek ki. Atilla birodalma széthullott, Csaba királyfi nem térhetett vissza, de veszteségeink, kudarcaink sem törhetnek meg: „Csak az tud győzni, aki tud veszíteni. Elveszítettük Atyánkat, részekre darabolták Nimrud atyánk ősi földjét, gyülevész hadak jönnek teret foglalni, de a lelkünket, hitünket földarabolni nem lehet." (Csaba királyfi)

„Rendkívüli pálya, rendkívüli életmód." (Szakolczay) Lezsák Sándor költői, drámaírói, gyermekversírói életműve elválaszthatatlanul összeforrott szellemi erőket organizáló jelenlétével. A Személyem Köztársasága, a haza, a nemzet, a nyelv, a szellemi örökség, a társadalmi szolidaritás iránti mély elköteleződésével tette föl múltunk és korunk legfontosabb kérdéseit, és adott rájuk érvényes, hiteles etikai és magas szintű esztétikai válaszokat. Sokirányban kiteljesedő, értékőrző és értékteremtő munkássága az ezredforduló megkerülhetetlen életművévé teljesedett.

A Spengler Péternek adott életútinterjúban Lezsák Sándor úgy nyilatkozott, hogy a Társai elmentek Megváltót nézni… című versének élethelyzetét érzi leginkább a magáénak. Míg a többiek, mások ünneplik a Megváltót, addig a vers bibliai pásztora a hátrahagyott nyájat vigyázza: „Szörnyű gyanakvás / rendezkedik bennem, / elpusztul a nyáj, / míg örömünnep Betlehemben. […] Ilyen vala életem is, / mindig a maradék lettem, / elmém végső reménye, / hogy üdvözültök Betlehemben."

[2022]