Tóth Erzsébet

Tóth Erzsébet: Curriculum vitae

Tatabányán születtem 1951-ben. Az általános iskola első éveit Nyíregyházán jártam, egész gyerekkorom és rokonságom a Nyírséghez köt. 1960-ban Budapestre költöztünk, azóta is itt élek. Szüleim szegényparaszti családból származtak, de esti iskolán mindketten középfokú végzettséget szereztek. Édesapám asztalosként, édesanyám irodai alkalmazottként ment nyugdíjba. A zuglói Teleki Blanka Általános Gimnáziumban érettségiztem, majd elvégeztem a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemet. Már az egyetem utolsó éveiben az irodalom kezdett érdekelni, első verseimet diplomamunkámmal egy időben – felfrissülésként – írtam. Első munkahelyem a Hajtóművek és Festőberendezések Gyárában volt, ahol közgazdászként dolgoztam négy évig. Az 1974-ben újrainduló Mozgó Világ az én verseimmel nyitott, öt verset közöltek tőlem egyszerre. Ez volt az első megjelenésem.

Kötetem kéziratát még Kormos István kérte a Móra Kiadóhoz, mely aztán Egy végtelen vers közepe címmel jelent meg 1979-ben, Nagy Gáspár szerkesztésében. Erre a kötetre a szakma egyértelmű döntése alapján kiérdemeltem a legjobb első kötetnek járó Radnóti-díjat, melyet azonban az utolsó pillanatban visszavontak, mert aláírtam a lengyel Szolidaritás mozgalommal szolidaritást vállaló magyar értelmiségiek nyilatkozatát.

Ezután még kilenc verseskötetem és négy prózai művem – esszé, kritika, regény, kispróza, tárca, publicisztika – jelent meg.

1979-ben beléptem a Fiatal Írók József Attila Körébe (FIJAK), ahol vezetőségi taggá választottak. Lezsák Sándorral, Csengey Dénessel és sokakkal új színt vittünk a József Attila Körbe, általunk erősen politizálni kezdett az addig csöndesen vegetáló írószervezet. Az irodalmi élet demokratizálódását, a szervezetek függetlenségét, az irodalmi irányzatok karakteres megjelenítését tükröző új folyóiratok létrehozását szerettük volna elérni az akkori Kádár-rendszerben. Legalábbis kezdtük feszegetni a határokat. Több nagy visszhangot kiváltó tanácskozást szerveztünk, az elsőt 1987-ben Lakiteleken tartottuk Korszerű Nemzeti Önismeret címmel. Itt mondta el Illyés Gyula egyik legutolsó hozzászólását a magyar irodalom kérdéseiről. (Az Antológia Kiadó kérésére Agócs Sándorral együtt szerkesztettem a találkozó harmincadik évfordulójára 2009-ben megjelenő kötetet, melyben az akkori hozzászólók harminc év után, a jelenből visszanézve teszik közzé gondolataikat a témáról.) 1980-ban a FIJAK szentendrei tanácskozása már nyíltan foglalkozott az akkori irodalompolitika visszásságaival, több hozzászólás felkeltette a hivatalos pártirányítás rosszallását. Csengey Dénes, Elek István és mások mellett én is hozzászóltam. Ekkor többek között Kádár János 1956-os tetteire kérdeztem rá, szavaimat később több ízben idézte a Szabad Európa Rádió. Nem sokkal ezután, hosszas tárgyalások után felfüggesztették a Fiatal Írók József Attila Körének működését. Még kilenc év volt hátra az igazi rendszerváltásig, amikor én már túl voltam egy viharos pályakezdésen, valamint egy nem kevésbé viharos politikai szerepvállaláson. Ezután jó néhány évig nem írtam, de irodalmi ambícióimat soha nem adtam föl. Közéleti érzékenységemet pedig esszékben, publicisztikában, tárcáikban igyekszem hasznosítani. Évekig tárcarovatom volt a Magyar Nemzetben, később a Magyar Hírlapban. Írtam tárcákat a Magyar Fórumba is, amit az induló Nagyítás hetilap miatt hagytam abba. Oda kritikai rovatvezetőnek vett föl Csontos János, ezen kívül minden héten tárcát írtam a lapnak, amíg meg nem szűnt. Azóta szabadúszó vagyok, viszont rendszeresen írok, a Hitelben, Kortársban, Forrásban, Bárkában, Alföldben és másutt jelennek meg szépirodalmi műveim; kisprózáimat pedig főleg a Magyar Nemzet közli.

Verseim megjelentek orosz, angol és német fordításban is, önálló kötetben észt és finn nyelven. Legteljesebb idegen nyelvű verseskötetem egy finn nyelvű válogatott kötet, bemutatója 2011. október 28-án volt Helsinkiben a Könyvfesztiválon, melynek vendége voltam.

2010- ben Kőrózsa betonszív címmel a debreceni Csokonai Színház mutatta be a verseim alapján összeállított zenés színpadi játékot Mispál Attila rendezésében. Az 2012-es Ünnepi Könyvhétre jelent meg Kőrózsa című verseskötetem a Nap Kiadónál, 2013 júliusában pedig Kelemen Lajos kaposvári költő, esszéista tollából a költészetemről szóló első monográfia Szállsz te már magad… címmel.

Tagja vagyok a Magyar Írószövetség Választmányának, az Arany János-díj és a Bella István-díj Kuratóriumának, a MAOE Segélyezési Bizottságának. Tavaly az Artisjus irodalmi tagozatának vezetőségébe választottak. 2013 májusában a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagjai sorába választott.

Budapest, 2013. július 10.

Életrajzi adatok

Tatabánya, 1951. augusztus 28.

Tanulmányok

Marx Károly Közgazdasági Egyetem

Munkahelyek

1981–1985: Magyar Diafilmgyártó Vállalat, szerkesztő

1994–1996: Élet és Irodalom, versrovat szerkesztője

2009–2010: Nagyítás című hetilap szerkesztője

Művészeti szervezeti tagság

1979–1984: Fiatal Írók József Attila Köre (FIJAK), vezetőségi tag

Magyar Írószövetség, választmányi tag

Arany János-díj kuratórium tagja

Bella István-díj kuratórium tagja

MAOE Segélyezési Bizottság

Artisjus, Irodalmi tagozat vezetőségének tagja

2013–: Magyar Művészeti Akadémia, rendes tag

2021–: MMA Etikai Bizottság tagja

Galaxis minden költő - Tóth Erzsébettel beszélget Csontos János

Tóth Erzsébet József Attila-díjas, babérkoszorús költő, de korábban irodalmi hetilapok – az Élet és Irodalom, valamint a Nagyítás – szerkesztője is volt. Ezenkívül tárcákat írt és ír napi- és hetilapoknak, Kőrózsa betonszív című versdrámáját pedig a debreceni Csokonai Színház mutatta be. Levelező tagja a Magyar Művészeti Akadémiának, s visszatérő zsűritagja a lakiteleki dokumentumfilm-szemlének is. Tíz vers- és tárcakötete jelent meg, 2011-es gyűjteményes verseskönyvének címe: Aliz már nem lakik itt. Azóta Kőrózsa címmel adta közre újabb lírakötetét, Hidegbéke címmel pedig frissebb publicisztikáit. Kelemen Lajos monografikus könyvesszét írt a költészetéről.

Verseiden – hol rejtetten, hol nyilvánvalóan – mindegyre átszüremkedik a gyerekkori élményvilág. Mennyire meghatározó számodra az életindulás? Édesanyád, Barnucz Erzsébet festőművész – determinált-e a pályádon az a tény, hogy művészcsaládba születtél?

Az emberrel ötéves koráig minden megtörténik, ami a későbbi életét befolyásolja, mondják a tudósok. Én ezt úgy értem, hogy kialakulhatnak a személyiség főbb elemei. Nem vertek, inkább simogattak, úgy emlékszem. Miközben alapvetően szigorúak voltak velem a szüleim, komoly elvárásaik voltak velem szemben. Többfelé ágazhat ez a kérdés; a legalapvetőbbel kezdem: egy kis falusias tájon a Nyírségben, később Nyíregyházán, ahol a nagyszüleim éltek, kaphattam azt az élményanyagot, ami a verseimben jelentkezik. A természet, a föld és a növények, az állatok közelsége reggeltől estig – csak estére mentünk be aludni. Dolgoztunk is a földeken, amikor már tudtunk segíteni nagyapáméknak, de ez szinte játék volt nekünk. Mindkét ági nagyszüleim föld nélküli mezőgazdasági munkások napszámosok, a „puszták népei" voltak: a negyvenötös földosztáskor jutottak földhöz, így én már egy igazi földi édenkertbe kerültem. Különleges unokák voltunk, hiszen csak a szünidőre mentünk haza, egyébként másodikos koromtól már Budapesten éltünk. Édesapám kitanulta az asztalos szakmát, anyukám otthon volt velünk, később ment el dolgozni hivatalba, amikor mi már felnőttünk, közben középiskolát végeztek esti tagozaton. Nem voltak tehát a szó hagyományos értelmében értelmiségiek, viszont annyit tudtak, hogy nekünk tanulnunk kell a húgommal. Mindketten egyetemet végeztünk később. Ezt azért mesélem ilyen hosszan, hogy lásd: a művészetnek semmilyen jele nem mutatkozott a családban, kétkezi munkások voltak a felmenőim. A tehetség, a készség minden emberben ott szunnyad, akár zenei, festői vagy költői tehetségre gondolunk – sajnos, az emberek többsége élete végéig nem ébred ennek a tudatára. Édesanyám például már ötvenéves is elmúlt, amikor festeni kezdett, de olyan elementáris tehetséggel, hogy azóta is az ő festményei a szobám díszei. Nem elfogultság: jó azokra a képekre nézni; akkor is, ha tüzet fest, akkor is, ha családi drámát vagy tájképet. A debreceni bemutatómon is az ő képei szerepeltek. Hogy miért ilyen későn? – ezt kérdezte tőle Pápán, első önálló kiállításán is a riporter. Ő meg azt válaszolta: „Előbb nem volt időm a festészetre: fel kellett nevelnem a gyerekeimet." Sokszor kerül szembe azzal az ostoba megkülönböztetéssel, hogy – úgymond – nem tanult festő. Szerintem ez nem látszik a képein; ahogy például a költészetet sem lehet tanítani.

Ki „fertőzött meg" az irodalommal? Melyek voltak az első emlékezetes olvasmányélményeid; voltak-e olyan tanáregyéniségek, akik elementárisan hatottak rád?

Elsősorban a szüleimnek köszönhetem, hogy gyerekkoromtól újságok – Film Színház Muzsika, Nők Lapja – kerülhettek a kezembe. Még a Népszabadság is ott volt minden vasárnap az egyetlen szobában, amiben laktunk. Ezt az újságot apám nem azért vette, hogy „agyoncsapjon vele egy legyet" – ahogy Dobai Péter írja egyik versében –, hanem például Váci Mihály kisprózáit kereste a lapban; ő volt a kedvenc költője. És az említett lapokban volt már Csoóri Sándor-, Pilinszky János-, Nagy László-vers is. Aki fogékony volt rá, arra ragadhatott az irodalom, ellentétben a mai világgal, ahol egyetlen napilapban nincsen vers. Bár lassan napilap sem lesz, a nyomtatott sajtó utolsó pillanataiban élünk: a történelemben húsz-harminc év egy pillanat. Elmondok még valamit. Én nemcsak írástudó lettem, hanem jó esetben egy-két versemet taníthatják majd a jövő nemzedékeinek az iskolában. Nagyon jó esetben. Nagymamám még olvasni sem tudott, sokszor akartam megtanítani, főleg, amikor a verseimet olvastam fel neki, és olyan áhítattal hallgatta – de soha nem volt rá ideje. És most azt tapasztalom, hogy az unokaöcsém nem olvas. Nem köti le, unja. És más a közeg: az internet nem hagyja olvasni, nem is ad neki lehetőséget, hogy az olvasásra igénye legyen. Az igazi, elmélyült olvasásra. Oly korban élünk, hogy „a nagymamám még nem olvasott, az unokám már nem olvas". Az egyik legnagyobb átmenet a civilizáció történetében. Tehát otthon könyvek nemigen voltak, csak a Kádár-kor „ajánlott" irodalma, de az iskolában megtudtuk a húgommal, hogy könyvtár is létezik a világon. Így aztán irgalmatlan mennyiségű könyvet elolvastunk nyaranta, meg iskola mellett is; mondhatom, hogy az iskola mellett művelődtem, és olvastam órán a pad alá tett könyveket. Ezek a könyvek Mark Twaintől Dosztojevszkijig terjedtek, és felsorolni sem tudnám: valahogy ráéreztünk a jó irodalomra, ebben biztosan az iskola is segített, bár én a tanáraimat főleg a könyvek lapjairól ismertem meg.

Miként emlékszel vissza költői debütálásodra? Első köteted, a Kormos István-féle Kozmosz-sorozatban megjelenő, Egy végtelen vers közepe című versgyűjteményed markáns hangot mutatott fel egy viszonylag langy közegben. Ugyanazt a végtelen verset írod ma is?

Ugyanazt írom, persze. Azóta is csodálkozom, milyen jól eltaláltam a címet, bár valójában egy közhely. És végtelen verset élek: néha leírom a sorait, néha nem. Persze sokat kell dolgozni a sorokon; az már az én mesterségem. Nagyon szeretek verset írni, úgy érzem, ha képes vagyok írni, nem hiába születtem. Ez azért jó érzés, mert ha éppen nem írok, vagy csak „papír nélkül írok", akkor is megvan a reményem, hogy a következő pillanatban eszembe jut valami. Ez örökös harc az író életében. A rettegés: meddig tart a kegyelem? Vagyis az írni tudás kegyelme. Nagyon bizonytalan, félénk gyerek voltam, semmiben nem tűntem ki; talán kimondatlanul is ösztönzött valami, hogy valamit csak tudnom kell nekem is. Bizonyára valamelyik olvasmányélményem ösztönzött az első verseim írására. Húgom ismerte az egyetemről Nagy Gáspárt, és így egyszer odaadtam neki pár oldalt. Az ő tanácsára és biztatására már nagyobb bátorságom lett. Nagyon hamar megismertem Csoóri Sándort is, és Kormos Istvánt. Utóbbi egyszerűen azt mondta: kiadja a kötetemet, ha összeállítom. Mindezt tényleg pár oldal vers után mondta. Közben kaptam Ágh Pistától olyan levelet, hogy „Kedves Tóth Erzsébet! Versei nem érik el az általunk ítélt színvonalat…" De több volt a sikerélmény. Éppen most került a kezembe Nagy László levele, amiben elfogadja közlésre a József Attila a Mama sírjánál című versemet. Sajnos, amikor Kelemen Lajos monográfiája készült rólam, még nem találtam meg ezt a levelet, pedig nagyon büszke vagyok rá. Nagyon kedvezően fogadtak a kritikusok is és a pályatársaim is. A kezdők is, a velem együtt indulók. Például Szervác Józsi, aki igazán szigorú volt a költőkkel. Neki „Böske" voltam, és látni lehetett, hogy szereti, elfogadja az írásaimat. Sokan voltunk induló költők akkor – gondolom, nem többen, mint a maiak, de soknak tűntünk. A Madárúton antológiában hetvenhárom fiatal költőt repített föl a korszak langy kultúrpolitikája. És itt jön be megint Kelemen Lajos monográfiája, amit rólam írt és azt a címet adta neki: Szállsz te már magad. Nagyon jó cím, mert utal az indulásra, a „rajban" repülésre és a magányra is. Végül mindenki egyedül marad. Ha tetszik: magára. A költészetben muszáj, alapkövetelmény, hogy egyedül legyél: azt írd, amit senki más nem ír meg helyetted. Ne utánozz és téged se utánozzanak. Mondta is valaki, hogy engem nem lehet utánozni, még parodizálni sem nagyon, mert annyira a személyiségem határozza meg a versemet, nem a költői módszerek. A módszereim szinte versről versre változnak, mégis valami alaptónus összetartja őket.

Sokan Nagy László örököseként könyveltek el: „mutatis mutandis" egy változatlan formában folytathatatlannak látszó líra folytatását remélték tőled. Hogyan tekintesz vissza ezekre a várakozásokra: volt alapjuk, vagy félreértették költői szándékaidat?

Ha volt alapjuk, akkor nagyon büszke vagyok rá. Csupán az „erkölcsi" tartalom jelenlétére vonatkozhatott ez az elvárás, mert mint minden nagy költészet, így Nagy Lászlóé is folytathatatlan. Mégis örökös vágya és igénye az irodalmároknak, hogy valahová besorolják az embert. Nekik ez segítség: a tudomány egyik alapja a rendszerezés. Nekem nem kell választanom, mondjuk, Csoóri Sándor és Marsall László között. Miért kellene? Külön világmindenség, galaxis minden költő. És átjárást csak a magyar nyelv jelent olykor köztük. Nagyon nagy költészet a magyar, a mai napig, pedig mára csak pár száz példány fogy el még Juhász Ferenc kötetéből is. De lehet, hogy csak pár tíz? Nem merem soha megkérdezni az eladott példányaimat, de mindegy is. Azt hiszem, már akkor is írnék, ha egy példányt sem adnának el belőle. Éppen most olvasom Tarján Tamás kimerítő elemzését utolsó három kötetemről és a monográfiáról az Alföldben. Talán ő az első (Kelemen Lajoson kívül, aki inkább a külföldi irodalmi hatásokat elemzi), aki utánanéz, kimutatja a sokszor nem is olyan rejtett hatásokat, amelyek a kortárs irodalomból értek, és amelyekkel gazdagon élek is. Olyan nevek kerülnek említésre, mint Borbély Szilárd, Visky András, Tolnai Ottó és leginkább Örkény István. Persze, hogy is ne hatnának rám az olvasmányaim? Esetleg úgy is, hogy nem tudok róla. Természetes, hogy soraink, a kortárs irodalom sorai, módszerei át-meg át szövik műveinket. Szeretem ezt a mélységesen sokszínű, inspiráló irodalmat.

A József Attila Kör tisztségviselőjeként megmerítkeztél a Kádár-kori közélet bugyraiban. Mintha később ráfizettél volna erre az aktivitásra. Megbántad valaha, hogy nem tettél lakatot a szádra – például az elhíresült szentendrei beszéded idején?

Azonnal beválasztottak a József Attila Kör vezetőségébe; ott az évek során olyan emberekkel ismerkedtem meg, mint Lezsák Sándor, Temesi Ferenc, Szilágyi Ákos, Tamás Gáspár Miklós, Elek István, Zalán Tibor, Zelei Miklós, Csajka Gábor Cyprián. Ha ezt a névsort olvasod, nem tartod túlzásnak, amit gyakran mondok: hogy többek között ott készülődött a rendszerváltás. Mert ha például október 23-án meg akartuk hallgatni Illyéstől az Egy mondat a zsarnokságról című nagy költeményét az Írószövetségben, ahhoz bizony bátorság kellett 1979-ben. Csak tíz év múlva, 1989-ben hangozhatott el ez a vers hivatalosan is; mi tíz évvel megelőztük a kort. A mai fiatalok ezt nem értik, ezért újra és újra el kell mondani. Hogy a hatalom kénye-kedvére volt bízva, kit visznek el egy ilyen kihágásért és kit nem. Persze hogy természetes volt az őszinteség igénye részemről. A szentendrei beszédben mindössze annyi tabudöntés volt, hogy nyilvános tanácskozáson, fórumon beszéltem Kádár János 1956-os szerepéről. Ma már ki lehet mondani: Kádár gyilkos volt. Elsősorban Nagy Imre gyilkosa, de átvitt értelemben sokaké. Ez a tett kéretlen reklámot jelentett nekem, és sajnos, a József Attila Körnek is. Mert ezt már nem lehetett szó nélkül és retorzió nélkül tűrni. Felfüggesztették a kör működését egy kis időre, de aztán újra engedték. Ha valakit érdekel, micsoda világ volt akkor, milyen stupid és gyengélkedő volt akkor már a hatalom és milyen tónusban folyt a párbeszéd, olvassa el a jegyzőkönyvet. Megvan az Írószövetség könyvtárában. Én, amikor harminc év múlva elolvastam, nem hittem el, hogy ez velünk történt: olyan beszédképtelen, hazug világot kényszerített ránk a diktatúra. Nem fizettem rá egyébként később sem. Kardos György, a Magvető nagyhatalmú igazgatója, előéletében kemény ávós, azt mondta a Gyertyaszentelő kötetem kiadásakor: „Ki fogjuk adni a könyvét. Nem fogunk mártírt csinálni magából." Nem magamtól mentem, ő hívott.

Hogyan látod manapság azt a költőgenerációt, amiben szárnyra kaptál? Utólag egyfajta népfrontosságot képzel az ember mögéje: annyifélék voltatok, annyifelé sodródtatok…

Akkor minden és mindenki népfrontos volt, aki meg akart jelenni. Mi meg mintha a zsigereinkben éreztük volna, hogy nemsokára vége ennek az egésznek: igenis írni és megjelenni akartunk. Mint minden generáció, sokfélék voltunk költőileg, de a kor, ami nevelt és kínzott és szép napokat is szerzett, ugyanaz volt. Ennyiben hasonlítottunk tehát. Nem is lehet másképp. A generáció összhangulatát egyébként Bereményi Géza írta le és Cseh Tamás énekelte. Ahogy mi is Cseh Tamást hallgattunk, és Okudzsavát, Viszockijt, széki lassút, ilyeneket. Sokan élve maradtunk, sokan meghaltak közülünk. Szervác József, Nagy Gáspár, Sziveri János, Csajka Gábor Cyprián, Banos János, Vaderna József, Mózsi Ferenc, Hideg Antal, Endrődi Szabó Ernő… sorolhatnám. Akik élve maradtak, letettek valamit az irodalom asztalára. Zalán Tibor, Géczi János, Parti Nagy Lajos, Csordás Gábor – ők mind a mai irodalom meghatározó alakjai. Csak kiragadom a neveket igazságtalanul. A Madárúton negyvenöt költőjéből tíz biztosan megmaradt, és ma is ír.

Lakitelek több ízben is fontos szerepet játszott a pályádon és az életedben: Illyés Gyula, 1979-es találkozó, Lezsák Sándor, sátorverés. Melyek a legemlékezetesebb momentumok, s mi maradt meg mára e kapcsolatból?

Lassan úgy vagyok már a lakiteleki történetekkel, mint az öreg veterán. Mindenki a háborúról kérdezi, és ő mondja is, mintha beledobnának egy tantuszt, automatikusan. Annyit meséltem erről, és persze soha nem eleget, hiszen nekünk az volt az origó, az alap. A társadalmi elkötelezettséget is ott szívtuk magunkba, Lezsák udvarán. Persze ez sem volt mindenkinél egyformán így: később, pár év múlva sokan lerázták magukról, mint kutya a vizet, amikor már nem volt szerencsés arra hivatkozni. Ami fiatalon történik az emberrel, mindig jobban megmarad. Azt a hangulatot, ahogy Illyést vártuk és hallgattuk, tudván, hogy ott ülnek mellettünk a besúgók, nem lehet elfelejteni. A lázadást sem tudjuk letörölni az arcunkról. Legfeljebb most szégyenkezhetünk azon, ami azóta történt. „Miért hagytuk, hogy így legyen?" Mert az nyilvánvaló, hogy legrosszabb álmainkban sem gondoltuk, hogy húsz-huszonöt év múlva ilyen gyűlölettel teli közbeszéd vesz majd körül, és ekkora lesz a szakadék a társadalom rétegei között. Az emberi kapcsolatok vagy teljesen megszakadtak – itt nem akarok neveket mondani –, vagy erősebbre szövődtek. Lakitelekre azóta is járok, mindig örömmel megyek a lakiteleki filmszemlére, zsűritag vagyok már vagy nyolc éve. Jó kis társaság: Sára Sándor, Bíró Zoltán, Bakos Pista, Agócs Sándor és a többiek. Filmesek Kassáról, Szabadkáról. Olykor pár percet beszélgethetek Lezsákkal – az ő szeme nem változott. Sajnos, nincs annyi Lezsák, amennyi kellene.

Másutt is jól tudod érezni magad?

Van egy másik régi csapat is, a veránkai írótábor: ezt a Forrás társasága szervezi évente a gyönyörű dunai szigeten, Veránkán. Ott Füzi Laci, Dobozi Eszter, Alföldi Jenő, Buda Ferenc, Pintér Lajos, Gion Nándor, Gálfalvi Gyurka, Fekete Vincéék, Elek Tibor, Pécsi Györgyi társaságában töltünk négy-öt napot, beszélgetünk, a fiúk halat fognak, én napozok, Bahget Iskander fényképez. Sajnos, ott láttam utoljára Gion Nándort. Vele megismerkedni életem nagy élménye volt. Talán még lesz Veránka is, mert tavaly már nem sikerült megszervezni.

Volt jónéhány év, amikor „kivonultál" az irodalomból: zöldséges, pultos voltál. Önkéntes vagy kényszerű száműzetés volt mindez?

Önkéntes, kényszerű munkavállalás volt, semmiképpen nem száműzetés. Aki akart, megtalált. Kiss Anna, Zalán Tibor, Szikszai Károly, Csajka Gábor Cyprián. Ők tudták, hol vagyok. Eljöttem persze az irodalmi életből; sajnos, az irodalomból is. Fiatal voltam, érzékeny; akkor úgy gondoltam, a sebek egy életre szólnak. Jobban fájt minden. A szerelmi csalódás, a rosszindulat, az irigység: azt hittem, nem élem túl, ha tovább élek úgy, mint addig. Sok volt a pörgés, hosszúra nyúltak az éjszakák. Szükségem volt a menekülésre.

Van-e manapság csoporttudatod? Vannak-e olyan lírikusok, akikre mestereidként tekintesz?

Sokkal több költőt ismerek és szeretek, mint fiatalon – ez természetes. A fiatalság könnyen kimondja: ki a költő, kire esküszik. Még olyat is lehet mondani fiatalon, hogy Adyt nem szeretem. A fiatalság nemcsak lázadó, hanem ostoba is. Nem tudok mást mondani. Legnagyobb örömöm és szerencsém, hogy a magyar nyelv csodája megadatott nekem. Olyan költészet, ami sehol másutt nincs; illetve, ha van is, nem tudhatunk róla, mert a fordítás nagyon keveset adhat vissza. És különösképpen ma már sokkal jobban érdekel a más nyelven írott költészet, mint a magyar. A Nagyvilágot mindig elolvasom. Meguntam volna a magyarokat? Még az is lehet. Este, elalvás előtt Márai is mindig Arany Jánost olvasott. Hogy ne kerüljem ki a kérdést: József Attila és Csoóri Sándor hatása egy életre szól; most már látszik. Nem mesterek ők, hanem olyan emberek, akik alakították a személyiségemet.

Érett költészeted különleges állomása a Kőrózsa kötet. Mi inspirált e rendhagyó kísérletre?

Azt hiszem, régóta érlelődött bennem egy nagyobb forma igénye, és megvoltak hozzá a késztetéseim. De a konkrét inspirációt egy fotó adta: egy fiatal fiú állt egy cellában, a napfény csak alig ért be. Háttal állt, és valahogy a bezártság, a kilátástalanság, mint a fiatalság ellentéte csapott meg. Elszorult a szívem. Ebből az alapérzésből kezdtem írni, de rájöttem, hogy a férfialkatot nem tudom úgy ábrázolni, nem ismerhetem annyira, mint a nőit. Különleges forma lett: úgy alakult, ahogy írtam. Kezdetben semmit nem tudtam: mi lesz a sorsa a két szereplőnek, hogyan fognak beszélni? A kezem alatt formálódtak. Átéltem azt, amit a regényírók: a kezemben volt a sorsuk. De ahogy haladtam előre, én is a kezük közé kerültem. Nagyon jó volt írni, dolgozni rajta. Szilágyi István mondta: „Semmit nem írok arról, amit már tudok." A rejtélyek, a világ és a személyiség titkai érdekelnek, és ahogy írtam a két párhuzamos monológot, egyre több kérdés vetődött fel. A kritika még nem fedezte fel igazán, ezt Tarján Tamás is szóvá teszi a már említett írásában. Ő azt mondja a Kőrózsára: verses dráma. Sokat beszélhetnék róla, de nem tudok. Akkor nem kellett volna megírnom.

Számomra rokonszenves vonás, hogy a versírás mellett a tárcaműfajt sem hanyagolod el, s annak is többnyire a szókimondóbb válfaját műveled. Békésen megfér egy emberben, egy alkotóban ez a kétféle ihlet?

Bennem elfér, és még több is elférne, ha lenne időm. Sajnos, idő egyre kevesebb van, és nemcsak az életkor miatt, hanem ahogy telnek, múlnak az évek, megrostálom, hogy mivel érdemes foglalkoznom. És ezek a kiemelten fontos tartományok nagyon sok időt követelnek. Lehet, hogy ezért írok már kevesebb újságcikket, pedig volna most is késztetés és téma, de sajnálom pazarolni az időt. Amit eddig írtam, azt vállalom: olyasminek tekintem, mint valami kornaplót, közérzet-jelentést. Közvetlen hatása nagyon kevés, ahogy egyre kevesebb az újságolvasó; de nagyon jólesik, amikor számomra ismeretlenekről kiderül, hogy olvasták a cikkeimet. Még mindig több az újság-, mint a versolvasó. Sajnos.

Noha a költészetedben a szabad vers dominál, nem könnyű más nyelvekre fordítani a költeményeidet. Minek tulajdonítod, hogy északi nyelvrokonaink, a finnek és az észtek a legfogékonyabbak a műveidre?

Annak tulajdonítom, hogy ők olvashatják, mert Jávorszky Béla, e nyelvterület mestere és kiváló műfordító, többek között az én verseimet ajánlotta az ottaniaknak megjelentetésre. Így nemcsak a finn és észt olvasók, hanem én is kaptam egy szép kötetet Tiiu Koklától észtül és Hannu Lauronnentől finnül. Állítólag jó visszhangjuk volt. Döbbenetes, de most olvastam egy finn költő, Jouni Inkala Arcunk mögött egy másik arc című kötetét. Ezt a könyvet mintha én írtam volna, olyan közelinek érzem. Néha ilyen rejtélyes a rokonság. Azt meg most tudtam meg, hogy a Kőrózsából is lefordítottak két részletet angolra – ezt pedig Gyukics Gábornak köszönhetem. Talán lesz több is.

Esetedben politikai okokból igen késve indult meg a „díjeső". Hogyan gondolod: elismert, beérkezett költő vagy mára?

Talán soha nem érezheti magát egy alkotó „beérkezettnek". Halála előtt, ha lesz egy tiszta pillanata, esetleg… Nem tudom. Úgy gondolom, mindig új és új feladatokat tűzök ki magam elé, és jó esetben segítséget kapok a Teremtőtől. Mert ugye én kevés lennék olyan versekhez, amilyeneket én szeretnék írni. Csodálkozom, ha díjat kapok, és nagyon örülök neki. Legbüszkébb a Ratkó József-díjra vagyok, meg az idén kapott Babérkoszorúra. Sajnos, mindig eszembe jut, hogy méltó vagyok-e rá, s nem kérik-e esetleg vissza?

(Nyitott Műhely II. 100 interjú a mai magyar irodalomból