Lövétei Lázár László

Ha az 1989 utáni erdélyi magyar irodalom erővonalait nemzedéki indulásokhoz, rajzáshoz kötnénk, az 1972-ben Lövétén született Lövétei Lázár László nemzedékét kellene először megjelölni. A kilencvenes évek első felének Kolozsvárján járunk, a Helikon folyóirat Serény Múmia nevű, Fekete Vince által alapított betétlapjában debütálnak e nemzedék tagjai: Fekete Vince, Sántha Attila, László Noémi, Orbán János Dénes. Hogy volt-e Erdélyben azóta ilyen jelentős nemzedéki elmozdulás, jó kérdés: kellő irodalomtörténeti távlattal azonban már rendelkezünk ahhoz, hogy kijelenthessük, e nemzedék tagjai antológiával ugyan nem jelentkeztek, ellenben minden egyéb olyan, az irodalmi nyilvánosságot megcélzó fórummal élni tudtak – kiáltvány, könyvkiadó, folyóirat –, amellyel népszerűsíthették a „transzközép" kiáltványukban megfogalmazott, a populáris irodalom kultuszát hirdető programjukat.

„Két szék közt játszódó költészet" (A névadás öröme, 1997; Távolságtartás, 2000)

A csoportos indulás, a nemzedéki jelentkezés önálló kötetek sorát is elindítja: 1997-ben jelenik meg Lövétei Lázár László első kötete, A névadás öröme (az Előretolt Helyőrség sorozat részeként), s a nemzedék iránti figyelemnek is köszönhető, hogy olyan jeles kritikusok figyeltek fel Lövétei debütkötetére, mint Fried István. Lövéteinek 2021-ben, Feketemunka címmel jelent meg eddigi utolsó, nyolcadik verseskötete – ahogy arra a legátfogóbb pályaképet író Pécsi Györgyi is felhívja a figyelmünket, Lövétei köteteit érdemes időben visszafele olvasni: az a fajta „katartikus nyugtalanság"[1] ugyanis, ami ezt a visszafele olvasást kíséri, „egyneműen tiszta költészetet", Sturm László szavaival élve „remekműgyanús" versek sorát mutatja. Sturm László volt az egyébként, aki 2009-ben az immár háromkötetes Lövéteiről pályaképet rajzol: megállapítása, miszerint „Saját szöveg és vendégszöveg, vágy és valóság, élet és halál: »két szék« között játszódik ez a költészet, de egyre jobban kitölti a pad alatti helyet",[2] immár nyolc kötet ismeretében is fenntartható, s egyben kiegészíthető: Lövétei úgy tudta verseinek köztességét kijelölni és fenntartani, hogy elhatárolódása egyben elszegődést is jelent.

Hogy ez a némileg talányos mondat pontosan mit fed, az Lövétei egyes köteteiből kibontakozó történetek mentén fogható meg – az eddigi kötetekből ugyanis egyértelműen kirajzolható néhány olyan markánsabb történet, tematika, lírai habitus, amelynek előjelei már az első két kötetből (A névadás öröme mellett a 2000-ben megjelent Távolságtartásból) is felfejthetőek. A kijelentés még akkor is tartható, ha első két kötetének depoetizált, antilírára hajazó nyelvezetét emeljük ki, amikor még látszólag semmi sem utal arra a kötött formájú, klasszicizáló versnyelvre, amely későbbi köteteinek sajátja: a kilencvenes évek elejének erdélyi irodalmát eleve az elhatárolódás gesztusával írhatjuk körül – elhatárolódás mindattól, ami a '89 előtti irodalmat, írói/alkotói szerepet jellemezte. A hagyományos költői beszédmóddal szembeni fellépés általános harsánysága azonban nem jellemzi Lövétei korai költészetét. Az unalom, a blazírtság, a „lakható tér" feltérképezése, a várakozó álláspont („Mert nem más ez / mint várakozó álláspont: / halványul ugyan az agóra igézete / helyét mégis üresen hagyom – napi három kávém, egyéb / gondom majd kitölti", Állampolgári kötelesség felfüggesztve) olyan költői habitussal párosul, amely pikírt, cinizmustól, öniróniától sem mentes szemüvegen keresztül rögzíti a valóságot – és határolódik el tőle. A hiány, a semmi, az unalom, a passzivitás, a kivonulás szabadverseit az első és utolsó vers (Nem bohóc, de; Kitérő és kanyar vissza) kötött formája ellenpontozza: az antik vershagyomány kötetbe emelése, szimbolikus, kötetnyitó és -záró helye – az eddigi kötetek ismeretének fényében – Lövétei elszegődését is jelzik ahhoz a költői hagyományhoz, amelyhez viszonya még nem nyilvánvaló, hiszen a saját világ kialakítása a tét. („Légcsavarnak kereszteltem el Boreászt, / mikor csónakom színültig telt vízzel. / Zephürosznak nem találtam megfelelő nevet. / És közben úsznom is muszáj volt. // A Szellőztetőgép végképp költőietlen./ Bár ez is valami. Főképp ha csak az okozatra koncentrálok. / Kiterítve szárad a cuccom." A névadás öröme) A saját világ határainak kijelölése, a költészeti hagyománnyal kialakított viszony megnevezése, egyáltalán saját létállapotának körülírása szaggatott, rövidmondatos megszólalásmódot eredményez, s lényegében ez első két kötetének sajátja. Nemzedékén belül azonban önálló, senki máséval össze nem téveszthető versnyelvet és tematikát is jelöl: a hétköznapi viszonyok unalmának, a finom iróniával és önreflexióval adagolt „semmi"-nek és unalomnak mint létállapotnak a versbeli rögzítése és körüljárása Lövétei első két kötete. Vagy ahogy Szilasi László írja rövid kritikájában a Látóban: „Az Állampolgári kötelesség felfüggesztve című szöveg világosan kijelöli e költészet fő csapásirányát: környezetrajz és lelkiállapotok kifejezése helyett, az agora csábításait kikerülve várakozó álláspontra helyezkedni: »minden lehet / legemberibb probléma«. A versszöveg ebben a kötetben egy mögöttes történet terméke, végkifejlete. A textus e történet – mint kontextus – megkonstruálása nélkül érthetetlen. Ám az olvasó által létrehozott történet igaz vagy hamis volta ellenőrizhetetlen. A felelősség hangsúlyozottan az olvasóé, s ennek tudata mindvégig lassú olvasásra késztet."[3]

„Jobb lenne élni" (Két szék között, 2005)

Erre a látszólag céltalan létállapotot rögzítő helyzetjelentésre rúgja rá az ajtót harmadik kötetének verseiben Lövétei – a súlytalan játszadozást felváltja egy, a dolgok „szimpla rögzítését" már nem megengedő versnyelv. A rákbetegséggel küzdő szerző talán mindmáig legjobb kötetét teszi le az asztalra a Kalligram Kiadónál 2005-ben megjelent Két szék között verseivel. Az eddigi unalmat, a semmiség-érzést felváltja a halállal, a nemléttel való szembenézés – s bár látszólag egyfajta kórháznaplót olvasunk (a kortárs erdélyi magyar irodalomban van egyébként hasonló próbálkozás, Kinde Annamária Húzódhatsz közelebb című utolsó kötete), melyben bár a mindennapi kórházi történéseit rögzíti, de a mindennapokra rátelepedő haláltudat, a folyamatos kérdések súlya megemeli Lövétei Lázár minimalista versnyelvét. „A költő személyes közérzetét és apró semmittevéseit írja továbbra is versbe – írja idézett tanulmányában Pécsi Györgyi –, utal betegségére, kínzó fájdalmaira, de a vers innen már a költészet és a lét örök alapkérdéseit célozza: ha lefokozott létezése, miért a kincsre várás mégis, s miért bármi, ha úgyis meghal az ember, s mit változtat a lényegen a halál? A hezitáló szemlélődés lesz a költő jellemző magatartása, s a súlyos szemléleti, gondolati fordulat megváltoztatja a vers modorát, nyelvi regiszterét, illetve meglepő fordulattal erőteljes hagyománykijelölést hajt végre, mégpedig a klasszicizáló nemzeti hagyományok irányába."[4]

Lövétei bölcseleti lírájának legszebb darabjait olvashatjuk a Két szék közöttben, s míg első két kötetében a klasszikus irodalomra csak latensen találni utalást, harmadik kötetében számos József Attila-, Arany János-, Kosztolányi-, Babits-, Dsida Jenő-, Ahmatova-, Berzsenyi-, Ady-, Petri György-, Pilinszky-allúziót találni. Nyílt számvetés és az irodalmi hagyomány játékba hozása e kötet, mely műfajiságában is igazodik a költőelődök szövegeihez: zsoltárok, elégiák sora idézi a magyar irodalom klasszikusait úgy, hogy „ráismerhetően, félreérthetetlenül ennél erősebb rokonságot vállal velük: mintegy – valamilyen mértékben – magára is ölti habitusukat, modorukat."[5] Lövétei azonban nemcsak elszegődik, hanem ki is mozdítja, személyre szabja az irodalmi hagyományt – kibeszél, reflektál, továbbír, de elsősorban mégis jelzi, a maga semmi-létében melyek azok a költészeti kapaszkodók, amelyek mentén újraértelmezi első két kötete verseinek világhoz való viszonyát. S nem mellesleg, épp az irodalmi hagyomány játékba hozása akadályozza meg Lövéteit a túlzott pátosztól és önsajnálattól. Az idézés mint eltávolító gesztus távlatot ad a mindennapokra rátelepedő bizonytalanságnak, eleve más kontextusba helyezik át a kételyt és elkeseredést.

Álljon itt példának a Hol volt, hol nem című versének 2. része:

„Nem első eset az egy év alatt:

»Beírom magam – gondoltam – a könyve,

hogy így vagy úgy, de számon tartsanak«

(s ennél csak nagyritkán futotta többre)...

Most ennek vége. Minden érdekelne,

csak ez nem: főművem, a tiszta lap

(s még jó, hogy semmi nem jutott eszembe,

mert ezek szerint minden ép maradt –

egy éve edzek az utolsó körre,

s folyton betart egy-egy újabb adat)...

Jobb lenne élni, s aztán – »Körbe-körbe...«

mint itt rohadni papír-ég alatt –

majd írjanak be engem is a könyvbe,

ha egyáltalán számon tartanak..."

A kötet nyitóverse – a Lövétei-kötetekben már megszokottá váló vezérvers, a Magánzsoltár – az első két kötetből már ismert témát viszi tovább, s egyben megadja az egész kötet alaphangulatát. Lövétei magánimáiba, megdöbbentően tárgyilagosan szemlélt gyötrődéseibe hallgathatunk bele: „Nem bíztam én sem másban, sem magamban. / És ma már tényleg semmi dolgom nincsen. / Huszonkilenc év úgy telt el, hogy abban / véletlenül jött egymás után minden."

Jó kérdés, hogyan kezeljük a „huszonévesen kellett a rákhoz / hozzászoknom, mint levélnek az ághoz" sorban rejlő hasonlattal elinduló, a nagy költőelődök sorát felvonultató versek hagyományszemléletét – mennyiben elsődlegesek a tudatosan vállalt idézetek a saját szöveghez képest, mi az az attitűd, amelyhez Lövétei igazodik, vagy amelyet elutasít? Fried István szerepversekként olvassa a szövegeket, amelyben a kanonizált hagyomány és saját költészet elegyéből, társalkodásából kikerekedik egy olyan „saját élet", amely már csak a versekben kitapintható vagy ezekből megélhető, megtalálható (s ez Lövétei későbbi eclogáiban is vissza-visszatérő téma): Lövétei élethelyzetei – írja Fried István – „irodalmi egzisztencialista felhangokhoz jutottak, a költői századokba vetett individuum ironizáló reagálásait, deretorizáló idézéstechnikáját, szövedék-jellegét tudatosítva" és miután a „rendteremtés, egy zűrzavaros létben történő eligazodás vágya szembesült (...) a szubjektivizált szövegvilágokba (Aranyéba, Kosztolányiéba, József Attiláéba, Babitséba stb.) térés akarásával (...), a megritkuló Lövétei Lázár-versek a hagyományra reflektálás látványos gesztusai mellett a megnövekedett kísérletező kedvről kezdtek tanúskodni".[6]

A beszűkült saját tér-idő megteremtése, egy újabb történet kialakítása képezi Lövétei harmadik kötetének központi magját – a megidézett szöveghagyomány és a saját, tárgyilagos versnyelv elegye olyan beszédmódot eredményez, mely épp a maga kimunkált, de mindenféle póztól mentes számvetésjellege révén válik valóban „remekműgyanús" versek sorává.

„Árkádiában éltem én is"

Árkádia-féle (válogatott versek, 2009); Zöld (versek, 2011); Alkalmi (versek, 2017); Miféle harag (versek, 2019)

Nem véletlen, hogy a Két szék között után Lövétei egy válogatáskötettel, az Árkádia-félével jelentkezik – első három kötetének megrostált anyaga mellett a kötet utolsó ciklusát adó Árkádia-féle ciklus a Zöld című, eclogákat tartalmazó kötetének kiindulópontja, s ez utóbbi kötetét gondolja újra a Miféle harag verseiben: a Zöld kötet versei a Sivatag ciklussal egészülnek ki, jelezve a 2010-es években írt versek és kötetek szoros kapcsolódási pontjait. Ugyancsak az Árkádia-féle ciklus verseiből építkezik Alkalmi című kötete: A „Két szék között" egyik példányára, a Poétai recept a „Két szék között"-höz, illetve a Mindenszentek után című versek az Árkádia-ciklusból kerülnek át az Alkalmiba, s ezzel az ön- és újraértelmező gesztussal, palinódiával Lövétei harmadik kötetének témájára reflektál.

A Két szék között versei után joggal helyezkedett a kritika várakozó álláspontra: a halállal, a fennvalóval való néhol beletörődő, néhol perelő küzdelem, egy újabb esély után milyen versnyelv és milyen tematika mentén bővülhet Lövétei költészete.

Ha a kétezer-tízes években megjelent Lövétei-kötetetek markánsabb jegyeit szeretnénk kijelölni, mindenekelőtt a vergiliusi eclogák uralmát kell megemlítenünk. Ha Lövétei harmadik kötetét mint valami dantei pokoljárást olvassuk (de egyes értelmezők – mint például László Noémi – szerint a költő mint Orpheusz járja meg Eurüdikéje, a nagyvers nyomában a költészet alvilágát, s ezért a kötet akár teremtéstörténetként is olvasható), ezekben a köteteiben Árkádia földjére térhetünk. A motívum már a Két szék közöttben is felbukkan, kérdés, persze, hogy milyen kontextusban. A kötetek közti folytonosságot erősíti az antik szöveghagyomány beemelése az eddig ismert, többnyire magyar klasszikusokra épülő verstérbe. Mesterien kimunkált vergiliusi eclogák sorát olvashatjuk, a Pásztor és Laci bácsi/Lacikám (a költő?) párbeszédéből, szerepjátékából azonban egy korántsem idilli Árkádia bontakozik ki: a 21. század történései már sem a költőnek, sem a Pásztornak nem engedik meg a kivonulás/az elhatárolódás gesztusát. Hogy mégis milyen lehetősége van akkor a költőnek? A válasz valahol a választott műfajban, illetve a megidézett irodalmi pretextusokban kereshető: „Lövétei – írja Pécsi Györgyi – egy hatalmas (megtartó, megerősítő) irodalmi hagyományban ismeri föl és határozza meg magát – s mint a gótikus templomépítők vagy a középkor festői, nem elkülönbözni akar, hanem az eszményi mintához játékos kedvvel is, alázattal is igazodni, és hasonlót létrehozni, a mintán épp csak egy aprót mozdít, egynegyedfokot csak, ám ettől az apró elkülönbözéstől mégis kongeniálisan sajátságos lesz."[7]

Ez a nagyon egyedi, sajátságos jelleg a formai és tartalmi szempontból viszonylag zárt, jól behatárolható keret és a Lövétei által megverselt tematikák mikéntjének ellentétéből is származik. Az eclogaköltészet kódolt műfajú, a hexameter látszólag nehezen bírja el a hétköznapi versnyelvet és valóságot. Gondolhatnánk, míg el nem olvassuk a Zöld vagy a Miféle harag néhol vaskos, földközeli párbeszédeit – a kérdés tehát Lövétei modern eclogái kapcsán ott ragadható meg, ahol a szerző elmozdul az irodalmi hagyománytól: s ez épp ebben a hétköznapi, a korábbi Lövétei-kötetekből már ismerős versnyelvben keresendő. Lövétei hexameterei csalókák: könnyedséget, kedélyességet sugallnak, melyet a beszélők iróniája ellensúlyoz. Azonban korántsem idilli Lövétei Árkádiája: a látszólagos idill mögött harag, kiábrándultság vagy mint a Miféle harag cikluscíme is jelzi, elsivatagosodás vár a költőre. Bizonyos értelemben a Miféle harag versei újra pokoljárásra késztetik Lövéteit, de ezúttal nem a költészet alvilágát járja be, hanem a költészetellenes világ bugyraiba száll alá. S ahogy a Két szék közöttben, itt is az intertextuális motívumok, a nagy elődök sorai (elsősorban Arany, Vörösmarty, illetve Horatius, Vergilius) lesznek azok a viszonyítási pontok, amelyek kiutat kínálnak ebből a labirintusból. Már ha van kiút, hiszen a Zöld, s majd ennek kiegészített változata, a Miféle harag egyfajta hanyatlástörténet is: nemcsak a világé, hanem a líra hanyatlásának története is (Ötödik ecloga).

A kiutat a sztoikus, szemlélődő magatartás jelentheti, még akkor is, ha egy budapesti könyvbemutatón a szerző eclogái kapcsán a Miféle haragról azt állította: „Nagyjából a rosszkedvemről szól, de ez nem új a nap alatt, hiszen az irodalomban elég sok mindenkinek volt rosszkedve. Ha van valami fontos ebben az új könyvecskében, akkor az az, hogy milyen nyelvet választ magának az ember, hogy el tudja dadogni a rosszkedvét..."[8] Mindemellett a dialógusokból az is kiolvasható, a pásztorköltészet szerepjátékában a költő végleg magára marad, a hexameter nem egy esetben már csak ujjgyakorlat („Már nem is ecloga ez, csak egy ócska, vidéki szatíra..."; „S lassan a hexameter is csak ronda rutin lesz"). A 2010-es évek kötetei a költő közérzetének lenyomatai. Lírai naplók, formai kísérletezéssel, a hagyomány dialogikus játékba hozáséval, néhol önfeledt nyelvi játékkal – egy korántsem önfeledt világról.

Feketemunka (versek, 2021)

„mert most igenis tudom miről kéne írni

Feketemunka lesz a kötet címe

feketemunkás napjaimról fog szólni

ettől várom hogy tényleg összeáll az »LLL-reloaded«

eddig tehát nemcsak valódi hanem igaz is a sztori

kár hogy rágörcsöltem az egészre

keresem a nyelvet a riport-versekhez

hogy ti. mitől lesz ez »költészet«

hazudok persze

leszarom hogy költészet lesz-e

egyszerűen ki kell írnom magamból

különben is láttam én már karón varjút (verset)senki nem tudja

mitől indul be az olvasó »nyálelválasztása«

hazudok persze

mert nagyon is tudom mitől működik a szöveggyár

legalábbis elméletben

meg kell találni a nyelvet és a nézőpontot (...)

van (volna) sztori bőven

nekem is édesapámnak is

főleg édesapámnak

nemcsak verseskönyvet

hanem regényt érdemelne az a néhány év

amíg egy 1100-as Daciában lakott feketemunkásként

a Rózsadombon"[9]

A viszonylag hosszabb idézet 2018-ban jelent meg a kolozsvári Helikon hasábjain – s ha valakinek kérdéses volt, az eclogák után Lövétei milyen versnyelvre vált, a Műhelynapló soraiból választ találhatott kérdéseire, Lövéteinél pontosabban ugyanis aligha lehet összefoglalni, miről szól végül a 2021-ben valóban Feketemunka címmel megjelent verseskötete. Az önértelmezés gesztusával egyébként máskor is élt már Lövétei, elég, ha csak a Poétai recept a „Két szék között"-höz című versre gondolnunk.

Azóta már azt is tudjuk, milyen az az alulstilizált versnyelv, amelynek keresését még csak rögzíti a Műhelynapló („S már csak a szó / Az a Knut Hamsun-féle »igazi szó«, »legfeketébb szó«, »kegyetlenül fekete szó kellene« / Mert nagyjából már tudod / Mi a bajod", Fekete munkás). Lírai riportkönyv, szociográfia, vendégmunkás-irodalom, szegénységirodalom, szerepvers vagy helyzetlíra? A 90-es évek eleje székely vendégmunkásainak dokumentarista élettörténeteivel tágra nyitja Lövétei a műfajiság kapuját – s még ha a depoetizált nyelv és dokumentarista történet mélyén ott is rejlik a fikció, melyet például Az utolsó munkás című versében egy Petri-utalás is erősít („Szokványos nap volt / Fizetsz valamit?ˮ), az olvasó rendre felteheti a kötet olvasása kapcsán a kérdést: hol kezdődnek az irodalmiság határai? Mitől válnak versekké a különböző élettörténetekről szóló híradások? (A kérdést egyébként Fried István is felteszi a Helikon hasábjain megjelent kritikájában.)[10] A költő pályáját mindig figyelemmel kísérő irodalomtörténész szerint: „Az egyes versek versnyelvűsége, a baráber és a közreadó, az emlékből előbukó idézet a »papunk«-tól és a mottók, intertextusok kontrasztja, a ritkábban kitűnő, különféle létezési területeket a gondolatritmus árján egymás mellé soroló, idézőjelbe tehető »retorizálás« megteremti a pillanatokat, melyekben kimozdul a (vers)beszéd egyhangúságából, egyszólamúságából, és megsejteti egy végletekig eltorzult, nem egyszer hamis képzetektől vezérelt többféleség lehetőségét."[11]

A Feketemunka verseit érdemes egyben, egy szuszra olvasni: csak így sejlenek fel a Lövétei korábbi köteteiben már megszokott dialógusoknak – költő és vendégmunkás dialógusának – nyelvi rétegei. A versek csak együtt, kötetegészként működnek, csak ekként érhető tetten a feketemunkások kiszolgáltatottságát elmesélő nyelv.

Az olvasó/a kritikus felelőssége a létrehozott történet – írja kritikájában Szilasi. S hogy milyen történet olvasható ki Lövétei poétikájából? Az egyes kötetek műfaji, tematikai, formai sokszínűsége lényegében ugyanazon téma variatív megközelítési lehetőségeit takarja: az alanyi költő én- és nyelvteremtő próbálkozásait, teremtéstörténetét. Elhatárolódva, ám mégis elszegődve.

Vagy Lövétei Lázár László megfogalmazásában:

„Hajnali ötkor fölkerekedni,

és ki a házból.

Állni a nonstop pultja előtt, és

inni a kávét.

Nézni, ahogy künn pirkad a hajnal,

s indul a banzáj.

Egy kicsit élni, s fél nap után már

bánni a dolgot.

Dönteni jól, vagy dönteni rosszul,

hogy mi legyen most.

Menni a fák közt, látni a földet,

s csöndben örülni.

Írni ilyen kis ecloga-félét,

vagy le se szarni:

ülni a fűben, majd elegánsan

visszavonulni."

(Ecloga-féle)

[1] Pécsi Györgyi: Mint gótikus templomépítők (Lövétei Lázár László: Árkádia-féle). Hitel, 2010, 23. évf., 7. sz., 119–123.

[2] Strum László: Az unatkozás dicsérete. Portré Lövétei Lázár Lászlóról. In Ekler Andrea – Erős Kinga (szerk.): Pályatükrök. Húsz portré fiatal alkotókról. Magyar Írószövetség Arany János Alapítványa – Kortárs Kiadó, Budapest, 2009, 97–103, 103.

[3] Szilasi László: Lövétei Lázár László: A névadás öröme. Látó, 2002, 13. évf., 4. sz., 113.

[4] Pécsi Györgyi: i. m., 120.

[5] Uo.

[6] Fried István: Lövétei Lázár László két kötete. Forrás, 2012, 5. sz., 34–45.

[7] Pécsi: i. m., 123.

[8] Kovács Eszter: Bemutatták Lövétei új kötetét, www.eirodalom.ro/aktualis/item/ 4243-bemutatták-lövétei-új-kötetét.html

[9] Lövétei Lázár László: Műhelynapló. Helikon, 2018., 29. évf., 22. sz., 16.

[10]Fried István: „Baráber-líra" (?). Helikon, 32. évf., 24. sz., 19.

[11] Uo.

[2022]