Lugossy Mária

A kisplasztika, a kiállítási plasztika, a térberendezés, az éremművészet és a monumentális szobrászat terén is meghatározó jelentőségű tevékenységet fejtett ki karakteresen egyéni arculatú – de a korszak hangsúlyos művészeti áramlatainak tanulságait is szintetizáló – munkásságával Lugossy Mária szobrászművész. A hagyományos szobrászati ágazatokon túl e művész pályája kezdetén az ötvösművészet, majd évtizedeken keresztül az üvegművészet, az üvegszobrászat újító szellemiségű alkotójaként dolgozott, s művei nemcsak a magyar művészet legújabb kori történetében váltak hangsúlyos alkotásokká, hanem nemzetközi színtéren – Európában és a tengerentúlon is – rangos szakmai elismeréseket arattak.

1970-es évek

Lugossy Mária munkássága az 1970-es évek derekán ötvösmunkákkal indult: a Magyar Iparművészeti Főiskola ötvös-szakának elvégzése után pályája kezdetén órákat – illetve közösségi rendeltetésű épületek belső tereibe óraplasztikákat –, és ékszereket tervezett és kivitelezett, amelyek Kovács Péter művészettörténész kifejezésével „súlyos, őskori eleganciájú" olyan munkákként valósultak meg, amelyek egyszerre hordoznak érzékiséget és szakralitást. Az ötvösművészettől eltávolodva az acél, a réz, az üveg és a plexi vált Lugossy Mária fontos matériájává, amelyekkel már olyan autonóm szobrászati kompozíciókat formált meg, amelyek csillogó felületeikkel, precíz kivitelükkel, egyszerűségre törő, geometrikus alapelemekre, térgeometrikus testekre redukált formavilágukkal teremtették meg plasztikai aurájukat. Ez az anyaghasználat és technikaalkalmazás, ez a formarend jellemezte a magyar éremművészet anyagi-technikai-szemléleti megújításában is jelentős szerepet játszó érem-plasztikáinak világát, de az 1981-es, a Dorottya Galériában felépített Gyorsuló tér című installációja is azt jelezte, hogy szobrászatával a klasszikus anyagok és technikák által bejárható dimenziókon túli világ kutatása felé fordult. E műve kapcsán állapította meg Németh Lajos művészettörténész, hogy „Lugossy nagy élménye a tér-idő-mozgás. Egymásba áthatása és eggyéválásuk, egymásba hatolásuk pillanatát akarja plasztikai műben szimbolizálni és állandósítani." Mindezen törekvések akkor öltöttek plasztikai testet a Lugossy-munkásságban, amikor a magyar szobrászat jobbára még a tradicionális plasztikai műfajok rabságában vergődött, hagyományos anyagokba foglalt narratívákkal, jobb esetben jól bevált jelek és szimbólumok ismételgetésével foglalatoskodott.

1980-as évek

Az 1980-as években új anyag, illetve új anyag-kapcsolódás jelent meg munkái körében: a higany, illetve az üveg-bronz együttes, és a geometrikus rendet, a struktúrák és szerkezetek hangsúlyait – s megtartva, vagy fokozva az üveg áttetszőségéből, sejtelmes fény-átszűrődéseiből eredeztetett hatásvilágot – az organikus formák, a természeti jelenségekre, geológiai képződményekre utaló szabálytalan alakzatok vették át. Az anyagba foglalt, az anyag-tömbök, a lencse-formációk vagy az organikus zárványok felületei alól, rétegeiből előbukkanó testek és arcok e plasztikai univerzum a kozmikus távlatokig, a létezés alapkérdéseinek kereséséig, az anyagba foglalt tér-idő viszonylatok kutatásáig nyitotta meg Lugossy Mária műveinek tartalmi köreit. A modern magyar művészet, a jelenkori magyar szobrászat oly sok alkotójának munkásságában megfigyelhető, jellemző tendenciával ellentétben – a művészi kifejezés alakulása, a stíluskorszakok általában a természetelvű látásmódtól, a figuratív kifejezéstől a nonfiguratív felé mozdul el – Lugossy Mária törekvéseiben az elvonatkoztatottól fordult vissza az emberábrázolás metódusához. Súlyos gondolati tartam élteti, a létezés alapproblémáiról, megfejthetetlen titkairól való gondolkodás kérdésfelvetései sűrűsödnek, a tér és az idő végtelenségének érzetei koncentrálódnak a nyolcvanas és kilencvenes évtizedekben alkotott üveg-bronz-kompozíciókban. Kovalovszky Márta művészettörténész a művész 2011-es életmű-kiállításának katalógusába írt, átfogó tanulmányában állapította meg, hogy „A zárvány-gondolatot folytatta Lugossy azokban a művekben is, amelyekben az üveget bronzzal párosította. A burkot továbbra is az üveg alkotta, amely most bronzformákat foglalt magába. A kompozíció sötét közepe – magja – felsejlik az üvegtömbön át, örökre bezárva az üvegtér dimenzióiba, mozdulatlanul úszva, alámerülve az áttetsző-átlátszó közegben. Ezt az eredendően szobrászi formai gondolkodásmódot a nyolcvanas évek végétől átjárta a törekvés az emberi sors, a történelem problémáinak plasztikai megfogalmazására. A szobrász, aki a matéria tulajdonságaiban, formagazdagságában korábban a természet, a kozmosz, az ember előtti világ keletkezését és elmúlását fedezte fel, most különféle anyagok, az üveg és a bronz együttesében az emberi sors és a történelem drámai küzdelmét kutatta."

1990-es évek

A tömbökbe, a lencseszerű, organikus alakzatokba foglalt testek megjelenítésének, a fekete üveg és a bronz együttes alkalmazásának egyik fontos alkotásaként készítette el Lugossy Mária 1989-ben a rákoskeresztúri köztemető 301-es parcellájának helyszínére kiírt 1956-os emlékmű-pályázatra készített tervét, amely monumentális méretben nem valósulhatott meg, de amelynek nyomán az 1990-es évektől több nagyméretű, köztéri kompozíciója, elsősorban emlékmű-funkciójú alkotása születhetett meg. Így mind az anyaghasználatban, mind a kompozíciók pozicionálásában, mind szimbólumalkalmazásában (illetve szimbólumteremtésében) a magyar emlékműszobrászatban szokatlan, újító szellemiséget reprezentáló kompozíciókként valósult meg a székesfehérvári II. világháborús és ugyanezen város 1956-os áldozatok és hősök mementója, a veszprémi II. világháborús áldozatokra emlékező, és a holokauszt tatai áldozataira emlékező monumentuma és a fővárosi Kossuth Lajos tér a közelmúltban helyéről eltávolított 56-os emléke. A monumentális munkák mellett a művész továbbra is dolgozott kiállítási plasztikáin, amelyekről 2010-ben fogalmazta meg:

2004-ben Jégkorszak címmel rendeztem retrospektív kiállításomat három teremben, a Műcsarnok bal oldali teremsorában. Az első teremben a Genezis, az ember által még érintetlen édeni állapotok jelentek meg türkiz színben. A második teremben feketére válva emberi testrészek, hatalmas, fekete vízfelületeken, végül a harmadik teremben az ember utáni csend néma, magára hagyott sziklái meredeztek az ég felé. Ez a három korszak jellemzi eddigi tevékenységemet.

És ez a három korszakból felépülő munkásság a váratlanul a művészre támadó végzetes betegség következtében sajnos korán, 2012-ben lezáródott, de a magyar köztereken álló monumentális kompozíciói, a rangos hazai és külföldi köz- és magángyűjteményekben őrzött, a szobrászat és az üvegművészet – és együttjátszásának – a 20. század utolsó harmadának, és az új évezred első évtizedének progresszív törekvéseit tükröztető alkotásai egy leleményes, anyagaival és eszközeivel bravúrosan élő, a kor és emberének feszültségeit és drámáit összegző, mély emóciókat közvetítő művész munkálkodását dokumentálják, s így hiteles üzenetekként hagyományozódnak az utókorra.

[2015]