Lukácsi László

Lukácsi László Ferenczy Noémi-díjas üvegszobrász, a hazai és nemzetközi kortárs üvegművészet nagyra értékelt alkotója, kiemelkedő egyénisége. Pályájának indulásától folyamatosan jelen van a műfaj rangos európai és tengerentúli fórumain. Több mint 150 egyéni, illetve csoportos tárlaton mutatkozott már be önálló plasztikáival, üvegszobor-sorozataival, hazai kiállítóhelyek mellett külföldön is, többek között Hága, Brüsszel Hamburg, Párizs, London, Frauenau, Kanazawa, Chicago városokban rendezett kiállításokon és üvegszimpozionokon. Alkotásaira hamar felfigyelt a nemzetközi kritika és galériavilág, bemutatkozásait több díjjal is elmerte a szakmai közönség. Első sikereit már pályája kezdetén, 1990-ben érte el, amikor az I. Tihanyi Üvegtriennálé Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetsége díját, és a müncheni Jugend Gestaltet különdíját is elnyerte. Két évvel később, az 1992-es év újabb jelentős elismerést hozott a számára, Japánban a kanazawai nemzetközi üvegművészeti kiállításon Kyohei Fujita-díjat kapott. 2010-ben e seregszemlén aratta művészi pályája kiemelkedő sikerét, közel egy méter széles legyezőszobrát aranyéremmel jutalmazták. 2014-ben, egy szintén síküvegből csiszolt legyezőplasztikájával, a németországi Coburg-ban megrendezett kortárs európai üvegművészeti versenyen a zsűri különdíját nyerte el.

Műveire az organikus és plasztikus formaalakítás jellemző, kiegyensúlyozott arányú rétegelt, ragasztott üvegkonstrukcióinak fénnyel játszó színpompás világa intenzív érzéki hatást vált ki a szemlélőből. Meditatív lelkületű művész, aki örömet lel, és ihletet nyer a természeti képződmények tanulmányozásából − a szélben vitorlázó madárszárnyak, a szivárványos haluszonyok, a simára kopott kavicsok, a pergő vízcseppek, a változatos termés-és levélalakzatok, a gyöngyfényű csigaházak szépségéből és szerkezeti tökéletességéből ‒, a napfény forma- és színmódosító hatása révén nyert impressziókból. „A természet a legnagyobb szobrász." – ezzel a mondattal foglalja össze hitvallását, amely egyrészt a naturával való harmonikus együttélés, másrészt a természetben fellelhető motívumok művészi megragadásának szándékát fejezi ki. Benne sejlik e gondolatban a távol-keleti kultúrák bölcsessége és életfilozófiája, a természet végtelen tisztelete, nem véletlen, hogy alkotásaival Japánban is nagy sikereket ér el.

Alkotásaiban többféle művészeti irányzat és megmunkálási technika tanulságai ötvöződnek. Gyökereiben a Bauhaus formatisztasága, az art déco dekorativitása, a fény és mozgás hatásaira építő op-art és kinetikus művészet, a hazai irizáló üveg, Báthory Júlia és Z. Gács György újító, anyag-és formakísérleteket ösztönző oktatói szellemisége. Lukácsi László művészetébe ezek a tanulságok a budapesti Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolában, majd a Magyar Iparművészeti Főiskolán folytatott stúdiumai során olyan nagy tudású, neves művésztanárok által hagyományozódtak tovább, mint az üveg szimbolikus, misztikus jelentésrétegeit mesterien felfedő „fényszobrász" Bohus Zoltán, vagy az üveg és fény kapcsolatát irizáló, míves üvegeivel és edényplasztikáival költőivé varázsoló Horváth Márton, illetve a kísérletező szellemű, nemzetközi tapasztalatokkal is rendelkező Vida Zsuzsa.

Lukácsi Lászlót az üveg matériája már fiatalon magával ragadta, édesapja munkahelyén, a Műszaki Üvegipari Szövetkezetben ismerkedett meg először „az üveg csodálatos anyagával", az üvegcsiszolás és tükörkészítés technikájával. A gyári látogatások nagymértékben befolyásolták művészi pályájának kialakulását; ott, a műhelyben vágott és csiszolt üveget először, ott szerette meg ezt a különleges anyagot és ‒ érzékenységéből fakadóan ‒ ott érezte meg először az üvegben rejlő művészi lehetőségeket. Ez az anyagszeretet később a középiskolai, majd az 1980-tól kezdődő főiskolai évei alatt szakmai elhivatottsággá mélyült.

Pályakezdése idején többirányú kísérletezés jellemezte alkotómunkáját. Az útkeresés időszaka volt ez, sajátkészítésű minihutájában színes üvegeket fújt, „buborékos" tárgyakat készített, inspirálta az üveg és a láng egybeolvadása – az izzás, amely e folyamatot alkímiává nemesíti, s amely későbbi műveinek már-már spirituális érzéki-esztétikai lényegegévé válik.

Munkásságának e kísérletező stádiumában nemcsak melegüveg-alakítással foglalkozott, hanem ezzel párhuzamosan fedezte fel az elcsúsztatott üveg- és tükörlapok egymásra építése révén keletkező optikai hatások sokszínűségét, s később ebből következően, a technika továbbcsiszolásával, a térplasztikává fejlesztett legyezőszerűen összeillesztett, rétegesen ragasztott tükörkonstrukciók által nyújtott variációs lehetőségeket. Egyik napról a másikra abbahagyta a hutázást, hogy új koncepciójához új technikai lehetőségek fejlesztésén kezdjen el dolgozni. Mindennek eredményeképpen megleli kifejezési eszközeit, melyekre a kidolgozás craft jellege és a fény-tér-anyag viszonylatok spekulatív megjelenítése a jellemző. Megannyi optikai kísérlet ösztönözte – és ösztönzi ma is – új és újabb üvegobjekt megalkotására, miközben a kitartó és türelmes munka során nyert tapasztalatok a síküveg hideg megmunkálásának mesterévé avatták.

Korai prizmaüvegei geometrikus-formák, majd a kilencvenes években. fokozatosan organikusabb motívumokra vált, domború és homorú ívek vizuális játékát hangsúlyozó szobrokat alkot. Egyszerű, természetes alakzatokban gondolkodik, formái a fények változásaira érzékenyen reagálnak, tömör szilárdságukat súlytalanítják az üvegrétegeken megtörő sugarak. Színes, irizáló, illetve színtelen üveglapokból és tükrökből, laminálással építi fel plasztikáit, a nagy precizitással konstruált tárgyak felületét gondos csiszolással, polírozással és savazással modellálja. A színtónusokat az üvegrétegek vastagságának variálásával és a csiszolás minőségének változtatásaival éri el, szobrait hol fényesre, hol selyemfényűre polírozza, így izzítva fel a formák belső tüzét, mely minden plasztikájának egyéni sajátja.

Formakísérletei során egy-egy alakzathoz vissza-visszatér, művészetében ilyen visszaköszönő, szinte már emblematikussá váló téma a legyező, amelynek - mint mondja - különféle méretű, színű, formájú, effektusú és felületű üvegfajták párosításával nyert variációi a kitartó kísérletezéseknek köszönhetően még számtalan kibontási lehetőséget tartogatnak a számára. Asszociatív forma ez: forrása az ősi időtől fogva hűsítésre, tűz élesztésére, tűző napfény ellen használt eszköz, hideg-meleg hatásokat keltő tárgy, csakúgy, mint Lukácsi László fény-árnyék viszonylatokat tükröző legyezőplasztikái. Sugaras rajzolatú, hideg, csiszolt felületük különböző nézőpontú szemlélése során a fény mozogni kezd, az üvegrétegek színeváltozásai a környezet állapotára és a néző mozgására reflektálnak. A különböző irányú fénysugarak hatására a szobrok eredeti súlyos tömbje már-már légies, fénnyel teli lénnyé válik, az üvegtest formarészletei folytonosan módosulnak, színei felizzanak és kialusznak, a fény tehát nem pusztán technikai eszköz, hanem esszenciája a szobrainak. Tér teremtődik körülöttük és olyan 'vitális' energiával rendelkeznek, amely magához vonzza a szemlélő tekintetét és a mű tapintásának, az érintés által megtapasztalható érzéki élménynek vágyát idézi elő.

Ez az intenzív hatni tudás több nemzetközi elismerést is eredményezett számára, ezek közül kiemelkedik a kanazawai nemzetközi üvegművészeti kiállításon 2010-ben kapott aranyérme. A japán tradicionális kultúra elemét idéző díjnyertes alkotásán – elmondása szerint – „a félig áteresztő tükrök, a kékeszöldes színárnyalat és az íves csiszolásból kialakuló forma, illetve vonalak egyszerre keltenek izgalmas, érdekes, puha, lágy hatást." Említésre méltó, hogy a rangos eseményen 39 ország 470 művésze közül ítélték neki az első díjat.

Lukácsi László a kilencvenes években az autonóm művek létrehozása mellett az üveg alkalmazott területeken való megjelenési lehetőségeivel is foglalkozott. Feleségével, Borbás Dorka üvegművésszel közösen valósított meg néhány közösségi megbízásra és magán megrendelésre tervezett, építészethez köthető művet. Ezen kívül, a későbbi években, az üveg tömbjébe zárt feliratok, emblémák, rajzolatok megjelenítési lehetőségeivel is kísérletezett, melyek üvegdíjak, évfordulós emléktárgyak megalkotására szóló megbízásokhoz kötődnek. E ritka kitérőkön túl azonban, tevékenysége a művészi szabadságot nem korlátozó szobrászatra irányul. Körplasztikák létrehozása mellett képszerű üvegdomborművek megvalósításán is dolgozik, melyek optikai hatását a fényes és a matt, a sima és a mart felületek kontrasztjai adják.

Lukácsi László munkásságát a több évtizedes gyakorlatából fakadó magas technikai tudás, a kiváló anyagismeret, a nagyfokú precizitás, a megmunkálás mesteri minősége, a természet mélységes tisztelete, és az üvegművészet iránti elkötelezettség jellemzi. Alázattal és szobrászi szemmel közelít szeretett anyagához, az üveghez, alkotásaival nem akar többet mondani, mint amik: szépségükkel örömet adó, éteri fényt sugárzó objektumok.

A magyar állam elismeréseként munkásságáért 2002-ben Ferenczy Noémi díjat kap.

Művészetéről számos írás született, melyek közül néhányat Lukácsi László 2012-ben megjelent önálló albumából idézünk.

„Lukácsi László üvegszobrainak mélyről fölsejlő rendjét és rendezettségét a zenei fúga szabályosságához lehetne hasonlítani: a matematikai precizitás és felépítés, mely a mű alapját és mértékét adja, kibontakozáskor a harmónia, az összecsengés, a dekorativitás és a művesség szépségében találkozik. Műalkotásaiban a gótika és a barokk legegyénibb összehasonlítása is jelenvalóvá lesz: a szerkezetében és fenségében szépet kiegészíteni a rejtett tükrök által keltett illúzió felfénylése. Így lesznek Lukácsi László plasztikái üvegvarázslatokká – variációk az üveg varázslására." (Máté Andrea esztéta)

„Lukácsi László szobrászati igényű, illetve totálisan plasztikai érvényű művei erőteljesen determináltak anyagiságuk, illetve az anyagiasságukból eredő fizikai specifikumok, vagyis ezen sajátosságok plasztikai lehetőségeinek kiaknázása révén. A hallatlanul tiszta, világos, fantasztikus pontosságú és kivitelű „külső" formarend, és a hihetetlenül talányos, sejtszerű belső felépítés együttjátszása, villódzása, ütközése, összeolvadása által bomlik ki egy-egy Lukácsi mű aurája, plasztikai atmoszférája, jelenségvilága, jelentéstartalma, formai szépsége." (Wehner Tibor művészettörténész)

„Művei rigorózus terv szerint összeállított, végtelen pontossággal kivitelezett elemekből kialakított geometrikus, térbeli alakzatok, piramisok, térplasztikává fejlesztett szivárvány-legyezők. A ridegen konstruktív formákat az irizálás szoláris ragyogása élővé, mozgóvá, mégis időtlenné oldja." (Varga Vera művészettörténész)

„Az Arany Érmet egy olyan szobor kapta, amely az érzékeken túl az értelemre is hat. Interpretációja ismerős, de mégis új információkat nyújt. A tárgy ragasztott síküveg rétegekből áll, és végső formáját, felületét csiszolással kapta. Ha e művet kiállítják, vizuálisan egyfajta kinetikus illúzió érzetét kelti, tehát egy képzeletbeli mozgás élményét adja. Fizikailag szilárd, de ahogy körbejárjuk, kontextusa és képi megjelenése izgalmasan és folyton változik. A bizottságban e mű példáján arról beszélgettünk, hogy ha az üvegművészetet a nyelvhez hasonlítanánk, kiderülne, hogy ennek a nyelvnek számtalan nyelvjárása létezik." (Naoto Yokoyama és Jun Fujita. Részletek a Kanazawa-díj zsűritagjainak értékeléséből)

[2014]