Magyar László

Magyar László a festészet iránt 1993-ban vált „elkötelezetté", amikor felvették a Révész Imre Társaság tagjai közé. A rendszerváltás után, 1990-ben megalakult Társaság, a szülőföld és a nemzeti hagyományok iránti elkötelezett magyar művészek csoportjaként jelent meg. 1991-ben, az ungvári várban rendezett első kiállításukkor, a megjelent nagyközönséggel együtt ünnepelték szellemi együvé tartozásukat.

Magyar László festészeti stílusa és képeinek témája a Révész Imre Társaság művészeti szellemiségéhez kötődik. Állítása szerint, a régi kárpátaljai tájfestészet képviselői közül, Kassai (Kashay) Antal (1921-1992) művészete áll közel hozzá. Felfogásukban valóban sok rokon vonást találunk, de más festők (Petky Sándor, Hrabovszky Emil, Sholtész Zoltán, Boretszky Adalbert) inspirációs hatását is felfedezhetjük alkotásain.

Korai képeire a szimbolikus táj-kép ábrázolás volt a jellemző. Széles ecsetvonásokkal, posztimpresszionista stílusban festett kompozíció a táj és az emberábrázolás különös panteista képét nyújtották. Filozofikusnak is tartották ezeket az egyéni, sajátos képzettársítású műveit. Ekkor készült képeinek jellemző színei, a szürkék, világoskék, zöld árnyalatok (Tavaszi szimfónia, 1994, olaj, vászon; Őszi reggel, 1993, olaj, vászon; Út a bizonytalanságba, 1995, olaj, vászon; Facsoport, 1995, olaj, vászon; Rongyos hadsereg, 1995, olaj, vászon).

Későbbi festményein határozott változás érzékelhető. Fejlődése a konkrétabb táj és figurális ábrázoláshoz vezetett. A természet, a Kárpátok vonulatával bezárt kis völgyek mélye, az erdők, a hegyi patakok jelentik témái egyik fő vonulatát. A táj évszakonként változó hangulatát adja vissza képein (Kilátás Lipótfalvára, Az első hó, Expresszió). A Kárpátok párás, homályos ködbe burkolódzását több képén is megörökíti. Az elébe táruló természet ezer arcát festi meg mély átéléssel (Elvonult a vihar, Tél – estefelé). Ugyanezt érzékeljük a falvakat, parasztházakat ábrázoló képein (Az udvaron). Nagy kolorista. Gazdag színvilágú virágcsendéletei sokféle variációban jelennek meg (Reggeli fénysugárban, Napraforgók). Kompozícióinak kiegyensúlyozottsága harmóniát sugároz.

Olajképek mellett akvarellel is dolgozik. Akvarelljein fokozottan érzékelhető finom ecsetkezelése, gazdag színvilága.

Portréit, egész alakos képeit, figurális kompozícióit a legutóbbi, a Kárpát-haza Galériában, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet rendezésében bemutatott gyűjteményes kiállításon láthattuk, 2014-ben.

A legutóbbi évek terméséből rendezett kiállításon bebizonyosodott, hogy a művész rálelt egyéni virtuóz festészeti stílusára. Nagyszerű kompozícióin, tájkivágásain, erőteljes színein, a napfény érzékeltetésén tapasztalható volt, hogy Magyar László művészete fokozatosan felszabadult, s a művész átadja magát az önfeledt táj szemléletnek.

_____________

Kárpátalja festőművészete

Mivel képzőművészetünk legkevésbé ismert és feldolgozott része a kárpátaljai magyar alkotók, közte a Révész Imre Társaság tagjainak munkássága, megkíséreljük, hogy nagy vonalakban képet adjunk tevékenységük specifikus vonásairól és értékeiről. Véleményünk szerint, csupán ennek tükrében érthetjük meg a kárpátaljai magyar festészet helyét és helyzetét, és egészíthetjük ki a 20. századi és a kortárs képzőművészetről alkotott tudásunkat.

A 20. századi magyar képzőművészetnek azért máig ismeretlen területe a kárpátaljai magyar művészet (festészet, grafika, szobrászat, iparművészet, fotó, építészet), mert a korszakok, az alkotók életművei, a különböző kiállítások, kritikák szinte alig feldolgozottak, s a gyéren létező helyi írások se jutottak el a legtöbbször az anyaországba. A 20. századi történelmi események miatt szinte teljesen elzárt területté vált Kárpátalja, s az ott élő magyarokról szinte semmit sem tudtunk. Csupán a kilencvenes évek rendszerváltása után vált nyilvánossá hazánkban is az ottaniak mindennapi élete, küszködései, kultúrája, múltja és jelene. „Az ember mozgásterét – egyenes és még inkább átvitt értelemben annyira beszűkítették, hogy mindnyájan valami mikrogulágokban éltünk" – mondja Szemán Ferenc (Öcsi) festőművész, a Kárpátaljai Magyar Képző- és Iparművészek Révész Imre Társaságának tagja.[1]

Ezért is hatott óriási relevációként 1992-ban, Budapesten, a Magyarok Világszövetségének rendezésében összehívott magyar képző-és iparművészek találkozója, amikor a világ összes tájáról, az egykori emigrációból, a környező országokból megjelent magyar művészek között, a Kárpátaljáról érkezett maroknyi csapatra figyelhettünk fel.[2] Létezésükről mindaddig semmit sem tudtunk –, és megjelenésükkel, bemutatkozásaikkal, valamint addig ismeretlen problémákat felvető hozzászólásaikkal még jobban figyelmeztettek elfeledett és jelen értékeinkre. Azaz művészettörténetünk egészének hatalmas hiányosságaira, az elhallgatás vétkeire. Ha csak egyet említenénk például, 1993-ban, a Műcsarnokban megrendezett Tisztelet a Szülőföldnek című kiállításon politikai okokból kihagyták a seregszemléből a Magyarország határain túl élő képzőművészeinket. Ennek a durva eljárásnak az ellentételezéseként valósult meg 1996-ban, Budapesten a Magyarok Világszövetsége Semmelweis utcai székházában a Tisztelgés a Honfoglalás 100.évfordulója előtt című kiállítás-sorozat. A felvidéki, az erdélyi, a vajdasági és a kárpátaljai művészek bemutatását az említetett képzőművészeti világtalálkozón megalakult Magyar Képzőművészek és Iparművészek Társasága rendezte. Az egyes kiállításokhoz megjelent katalógusok máig dokumentum értékűek, hiszen először mutatták be és „demonstrálták" a környező országokban, a szülőföldjükön élő alkotók művészetének sokszínű gazdagságát. Kárpátaljáról ekkor Balla Pál, Benkő György, Berecz Margit, Erfán Ferenc, Földessy Péter, Hidi Endre, Ilku Marion József, Iván Ambrus, Jankovics Mária, Kolozsvári László, Magyar László, Magyar Sándor, Matl Péter, Micska Zoltán, Petky Péter, Réti János, Riskó György, Szemán Ferenc (Öcsi), Tóth Lajos, Veres Péter szerepeltek először Magyarországon közös kiállításon. Alkotásaikat összehasonlítva a Felvidékről, Erdélyből és a Vajdaságból érkezőkével, a különböző témák és stílusok alapján pontosan érzékelhető volt, hogy a kárpátaljai Révész Imre Társaság tagjainál milyen erősen van jelen és fejeződik ki a szülőföldhöz, a magyar nemzethez és kultúrához való tartozás és ragaszkodás. Bebizonyosodott, hogy sajátos, számunkra eddig ismeretlen kifejezési eszközökkel bírnak, amelyek keresetlenül egyszerűek és hitelesek.

Révész Imre Társaság

Az 1990-ben megalakult Kárpátaljai Magyar Képző- és Iparművészek Révész Imre Társasága, deklaráltan a hivatalos állami szövetségen kívüli kárpátaljai magyar alkotókat egyesíti soraiban. Elnöke, az azóta elhunyt Tóth Lajos festőművész körültekintően és nagyon nagy felelőséggel vezette a társaságot.

Vári Fábián László író így mutatja be őket: „Mintegy tíz évvel megelőzve az ezredfordulót, a kelet-közép-európai rendszerváltások sodrásába kerülve, a kárpátaljai magyar képző-és iparművészek is létrehozták a maguk szakmai társaságát. Választhatták volna az induláshoz a legismertebb magyar festő, a szülőföldről elszármazó Munkácsy Mihály, vagy a nagybányai festőiskola megalapítójaként ismert másik művészóriás, Hollósy Simon nevét. Ők azonban, akiket a 70-80-as évek jelentősebb hazai tárlatairól a hatalompárti zsűri rendre kirekesztett, a nemzeti hagyományokat ápoló, s ugyanakkor a társadalmi konfliktusokra is rendkívül fogékonyan reagáló Révész Imre nevét tűzték zászlajukra. Nem hihetjük, hogy véletlen választás volt, s azt sem, hogy a nagy előd Nagyszőlőshöz kötődő öregkora lett volna a domináló tényező. Az inkább hihető, hogy Révész Imre neve ma is fontos üzenetet hordoz, szelleme pedig olyan összetartó ereje ennek a közösségnek, amely a szakmai színvonalhoz való feltétlen ragaszkodásokon túl a társadalmi igazságosság szakadatlan keresésére kötelez."[3]

A megalakulásuk ötödik évfordulója alkalmából megjelentetett Kárpátaljai Magyar Képző- és Iparművészek Révész Imre Társasága 1990–1995 kiadványukban, fekete-fehér reprodukciók mellett a művészek szólnak hitvallásukról, művészetükről.[4] Szavaikból kiderül, hogy ők maguk saját művészetüket a kárpátaljai művészekkel „szemben" határozzák meg. Ám ez nem jelenti sem a kárpátaljai iskola hagyományainak a megtagadását, sem a vele való szembehelyezkedést.

E kérdés megértéséhez Balla D. Károly festőművész, közíró, kritikus Az érző lélek megszólítása című előszavából idéznénk, amelyet az említett kiadványhoz írt. Az idősebb kolléga, hivatkozva az az ungvári várban akkor megrendezett addigi legteljesebb kiállításukra, a következő szavakkal értékeli munkájukat: „fél évtized elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy már e művészcsoportot pátriánk egyik meghatározó szellemi alkotóműhelyeként tartsuk számon. Olyan társaságként, melynek tagjai – megtartva egyéni vonásaikat – egymást kiegészítve, erősítve képviselik azt a művészeti felfogást, mely némileg megkerülve [kiemelés: Sz. L.] az ún. kárpátaljai festőiskola utóbbi évtizedekben elért eredményeit, visszakanyarodik [kiemelés: Sz. L.] a nemzeti hagyományokhoz, és jó közelítéssel az alföldi realista festészet megújításának, korszerű alkalmazásának tekinthető."[5]

A társaság szerepének önmeghatározásában még egy nagyon fontos tényezőre hívta fel a figyelmet Balla. Arra, miszerint „többek aggodalommal vagy legalábbis fenntartással fogadják a tényt: e művészcsoport nemzetiségi alapon jött létre, teljes nevében ott a »magyar« jelző." Nem kerüli meg a kérdést. Kifejti, miközben sokan hivatkoznak a festészet és a művészet univerzális nyelvére, és ellenzik, vagy vitatják a probléma puszta felvetését is, a kárpátaljaiak esetében komoly indokaik vannak nézeteik alátámasztására. „A nemzeti jelleg érvényre juttatásával, kimondásával, a nemzeti identitástudat meglétének vagy hiányának számbavételével e társaság tagjai egy több évtizedes elnemzettelenítő kultúrpolitikai gyakorlatra válaszolnak. Vallják: magyarságuk nem jelent semmiféle elkülönülést, s egyáltalán nem ellenkezik azon meggyőződésükkel, hogy a művészet egyetemesen emberi érték. Ám emellett, ezzel együtt hallatlanul fontosnak tartják a kifejezetten magyar nemzeti kultúrához történő csatlakozást, a magyar népi művészetnek mint kútforrásnak az alkalmazását, és – nem utolsó sorban – Kárpátok tövében elterülő alföldi táj magyar lakosainak szolgálatát a hozzájuk közel álló, hagyományaikból (is) táplálkozó művészi nyelven."[6]

A művészekkel készült riportokban is hangsúlyosan megjelenik a nemzeti hovatartozás és az elkötelezettség. Horváth Sándor Tóth Lajos festőművésszel való beszélgetését azokkal a sorokkal indította, amelyek napjainkban, 2015-ben, az ukrán-orosz háború idején, még jobban ráébresztenek bennünket az ott élők iszonyú helyzetére. „Kárpátalján mostanság már létezni is nehéz. Alkotóként megélni mindezt a ránk kényszerített erkölcsi, anyagi, szellemi leépülést néha szinte lehetetlen. E gondolatmenetből adódik első kérdésem: mit ér az ember, ha festő, kárpátaljai és magyar?" Nem különben jellemző a korán, idő előtt elhunyt festő válasza: „Hogy mit ér egy festő, azt általában az idő dönti el. Hogy mit ér az alkotó, aki itt Kárpátalján vállalva a magyarságát kíván üzenni a kis- és nagyhazának? Egyrészt annyit, amennyit a vállalásából teljesít, másrészt nem többet és nem kevesebbet a megalkotott műnél. Én itt, Kárpátalján vagyok festő és magyar. És itt is maradok! Ezek ténykérdések. Én így vagyok alkotó, a munkáim erről szólnak, ezt vállalom." A saját stílust és szimbolikus témavilágot teremtő Tóth Lajos festőművész véleménye szerint a festmény „olyan pontosan magán hordozza az alkotó kézjegyét, jellemét, a festőre ható külső erőket, hogy ilyen szempontból talán sokkal inkább determinált a szavakból szőtt alkotásoknál.

- Ezek szerint van sajátos magyar festői nyelv? – kérdez vissza Horváth S.

- Van.

- S van sajátos kárpátaljai magyar festői nyelv is?

- Igen. Ezt annak ellenére állítom, hogy a kárpátaljai magyar kultúra egésze számára az 1945- től 1985-ig terjedő időszak a megpróbáltatások periódusa volt, s szinte mindentől megfoszttattunk. A hamu alatt, a hó alatt mégis munkált, élt, talán hatott is az akarás, s formálódott a sajátos kifejezésmód. Magyarul: ki ahogy tudta, tette a dolgát tehetsége, elhivatottsága, identitása szerint."[7]

Az ungvári tárlat nemcsak a csoport addigi legnagyobb kiállítása, hanem a kárpátaljai magyar közösség életének és kultúrájának a kibontakozása és az önmegmutatás erejének nagysága szempontjából is rendkívül jelentős esemény volt.[8]

Az egyértelműen politikai-társadalmi okokra vezethető vissza, hogy a súlyos gazdasági körülmények, a hatalmi elnyomás alatt, a megélhetés, a kulturális és nemzeti lét (szovjet és magyarországi oldalról egyaránt) perifériájára sodort művészek együttes fellépésükkor hangsúlyosan a saját, kárpátaljai alkotói nyelv kialakítását tűzték ki célként.

Csak látszólagos ellentmondás az, hogy saját kárpátaljai művészi nyelvről és annak megteremtéséről beszélnek akkor, amikor már „létezik", és évtizedek óta él a hivatalos kárpátaljai festészeti iskola és művészet kifejezés. Amit éppen két ott élő és alkotó – nemcsak e régióban, de egész Ukrajnában elismert – magyar festőművész, Boksay József és Erdélyi Béla nevével fémjeleznek.[9] Iskolateremtők lévén, tanítványaikon keresztül hatásuk napjainkig nyomon követhető.

Látszólag még ellentmondásosabb a kérdés, ha ismerjük az itteni képzőművészet aránylag szűk keresztmetszetű 19. század végi, 20. századi történetét. Ennek tükrében minden itt élő festő –, s maguk a Révész Imre Társaság tagjai (kiknek többsége az ungvári Iparművészeti Szakiskolában végzett), tanáraikon keresztül –, Erdélyi és Boksay művészetéhez köthetők. Tóth Lajos ezért is reagál árnyaltan erre a kérdésre, amikor úgy fogalmaz: „szeretnénk folytatni az Erdélyi, Boksay nevével fémjelezhető kárpátaljai festői vonalat, ezzel egyidejűleg úgy munkálkodni, hogy legyen sajátos színezetünk, és szervesen illeszkedjünk a modern magyar, illetve európai áramlatokba is."[10]

Kovács Elemér, Kolozsvári László festőművésszel folytatott beszélgetését szintén az „örökség" tárgyalásával vezeti be: „a 70-es évek közepén, tehát tanulmányai befejeztével indul egy tehetséges raj, mely tudatosan „megtagadja" a híres kárpátaljai festőiskolát. Tagjai inkább a századelő klasszikus festészeti, kulturális hagyományaira építenek. Akik a Munkácsy Mihály, Ijjász Gyula, Roskovics Ignác nevével fémjelzett vonal folytatói kívánnak lenni."[11] Illetve, tegyük hozzá, nyilvánvalóan Révész Imréét (Sátoraljaújhely, 1859 – Nagyszőlős, 1945). Névválasztásukkor érthetően két okból sem gondoltak a másik nagy mesterre, Hollósy Simonra (Máramarossziget, 1857 – Técső, 1918). Egyrészt a nagybányai festészet iskolateremtőjének neve foglalt volt. Másrészt az erdélyi és a modern magyar piktúra stílusa jól érzékelhetően más szemléletet, táj-, zsánerkép, portré felfogást képvisel, mint a kárpátaljaié.

Anakronisztikusnak tűnhet számunkra ez a tudatos „visszalépés" De nem anakronizmusról van szó, hanem egy elzárt belső fejlődésről, ami a nemzeti elfojtottság megszűntével, számtalan színnel gazdagíthatja és gazdagítja képzőművészetünket. A történelem „ottfelejtett" szegletéből megjelent Révész Imre Társaság irányvonalának és művészetének egyértelmű létjogosultsága van egész magyar kultúránkban. A magyar képzőművészet számtalan irányzatot és generációs különbséget, stílusbeli felfogást képviselő sokszínűségében, ugyanúgy jelen van és beletartozik művészetük, mint a nagybányai hagyományokat napjainkig folytató, a posztimpresszionizmus többedik változatát nyújtó alkotókénak.

A magyar képzőművészethez való specifikus kapcsolódásukat és e kérdést csak akkor ítélhetjük meg jól, ha pontosan ismerjük mindazon körülményeket és okokat, amelyek a Révész Imre Társaság különböző színvonalon és stílusban, de azonos eszmerendszerben gondolkozó és érző tagjait egybekovácsolták. (Erfán Ferenc a lvovi Állami Képző- és Iparművészeti Főiskolán, Jankovics Mária és Berecz Margit a lembergi Iparművészeti Főiskolán, Szemán Ferenc a tallini Képzőművészeti Főiskolán fejezték be tanulmányaikat.) Politikai és művészeti okokra vezethető vissza határozott iránykijelölésük és választásuk.

A hagyományokhoz – Munkácsy és Révész művészetéhez való visszatérés számukra ars poétikájukat, a szülőföldhöz és magyarságukhoz való küldetéstudatot és a jövőbe vetett hitüket jelenti. Az őket körülvevő sivárságban ezek a gyökerek nyújtanak megtartó erőt és inspirációt az alkotáshoz. Ugyanakkor nincs éles szembenállás sem az ukrajnai, sem pedig az európai új irányzatokkal szemben. Csak – a korábbi szovjet ukrán-orosz művészeti közegtől különítik el magukat.

Az újrakezdést jelölték ki tehát választásukkal: amikor tudatosan leválasztották és elvetették a politikai és a rezsim által meghatározott művészetet és kulturális múltat. Ez egyben bírálat is a Boksay és Erdélyi által fémjelzett „kárpátaljai festőiskolával" szemben. Az iskola első, másod és harmad generációinak ismert képviselői kompromitálódtak, a mindenkori hivatalos követelményeknek kívántak megfelelni. Művészetük 1945 után kiüresedett, hiteltelen és „idegen" lett. Amiként Kolozsvári László mondta: „az általam ismert és tisztelt nagyok közül Sütő János, Glück Gábor, Kassai Antal indulásuk elejére saját kiforrott stílussal rendelkeztek, s ők talán az utolsók, akik munkásságuk révén még tudtak felmutatni újat a kárpáti tájból. Amely úgymond közel ötven esztendőn át jogosan lett a festészet tárgya, hiszen oly színes, oly gazdag, oly csodálatos."[12] Csakhogy a hivatalos szovjet-ukrán rezsim a Kárpátok vonulatát, a végtelen erdőségekkel borított hegyeket és tájat, mint az ukrán festészet fő táj-kép motívumának tekintette. A festményeken ezért is kezdett erősödni az orosz-ukrán művészet (és népművészet) jellegzetesen kék, kékes lilás színe. A hivatalos állami kiállításokhoz, elismerésekhez, megbízásokhoz csak a nomenklatúrához tartozók jutottak. Sokan mondhatták el, hogy a Hruscsov- meg a Brezsnyev-korszak a kínok kínja volt számukra. S csak azzal, hogy állandóan dolgoztak, festettek, mint például Szemán Ferenc, tudták túlélni.

[1] Kárpátaljai Magyar Képző- és Iparművészek Révész Imre Társasága 1990–1995. A kötet szerzői: Debreceni Mihály, Horváth Sándor, Jánki Endre, Kovács Elemér, Kulin Zoltán, Palkó István, Tárczy Andor, Varga Béla. Tárogató Lap-és Könyvszerkesztőség, Ungvár, 1995, 112.

[2] A jelenlévők számára ez legalább akkor meglepetés és felismerés volt, mint a Magyarok Világszövetségének rendszerváltás után rendezett első világtalálkozóján az Afrikából érkezett magyarábok csoportja.

[3] Honlap: http://credoalapitvany.virtualave.net/revesz/index_hu.htm A Révész Imre Társaság 1998-ban csatlakozott az akkor bejegyzett Kárpátaljai Magyar Egyházi Kulturális Újjászületési, Zene- és Képzőművészeti Credo Alapítványhoz.

[4] Az egyes képzőművészekkel folytatott beszélgetések: Benkő György festőművésszel Kulin Zoltán: Georges, az aszimmetrikus. Berecz Margit textilművésszel Tárczy Andor: Madonna – Ecsettel. Erfán Ferenc festőművésszel Debreczeni Mihály: Üvegbe vágva. Hidi Edre keramikussal Kovács Elemér: A boglyakemence lángja. Iván Ambrus festőművésszel Kovács E.: Hogy a magányban gyönyörködni lehessen. Jankovics Mária textil művésszel Palkó István: A Szín-Művész. Kolozsvári László festőművésszel Kovács E.: Akinek a „Nagy Sömmi" a Minden. Magyar László festőművésszel Debreczeni M.: A reményt sohasem szabad feladni. Magyar Sándor ötvösművésszel Jánki András: Vasvirágok. Petky Péter festő és grafikusművésszel Varga Béla: Művészet nélkül még mindig a kőkorszakban lennénk. Réti János festő és grafikusművésszel Tárczy A.: Derűn táncoló. Riskó György festőművésszel Varga B.: Az embernek szüksége van a hitre. Szemán Ferenc festőművésszel Horváth Sándor: Szeretet, szépség, békesség. Tóth Lajos festő és grafikusművésszel Horváth S.:Hosszútávfutás – akadályokkal. Veres Péter festőművésszel Jánki A.: Ha a sors ideparancsolt bennünket.

[5] Kárpátaljai Magyar Képző- és Iparművészek Révész Imre Társasága 1990-1995. 5.

[6] uo. 6.

[7] uo. 121.

[8] A kiállításon a Révész I. Társaság tizenöt tagja mutatkozott be. Az eredeti 14 alapító tagból 1995-re ketten elköltöztek Magyarországra, és újabb három taggal bővültek.

[9] Boksay József (1891–1975) és Erdélyi Béla (1891–1955) mindketten Budapesten, a Képzőművészeti Főiskolán végezték tanulmányaikat. Boksay 1910–1914 között, majd szülőföldjére visszatérve impresszionista stílusban festett tájképeiről és klasszikus kompozíciójú egyházi témájú oltár képeiről vált híressé. Ez utóbbi témájú munkássága miatt kegyvesztetté vált a szovjet korszakban. Erdélyi Béla budapesti tanulmányai (1911–1916) után hosszabb idő töltött Münchenben és Párizsban. Kárpátaljára visszatérve tanárként működött és jelentős pozíciókat töltött be a képzőművészeti közéletben.

[10] Kárpátaljai Magyar Képző- és Iparművészek Révész Imre Társasága 1990–1995, 121.

[11] uo. 60.Kolozsvári László (1950–2013) festőművész, Munkácsy M. és Révész I. nevéhez kötődő realista hagyományok, és az alföldi festészet követője.

[12] Kárpátaljai Magyar Képző- és Iparművészek Révész Imre Társasága 1990–1995, 61.