Márkos Albert

Márkos Albert számára a legtermészetesebben adódó választás lehetett a muzsikuspálya, hiszen édesapja, Márkos Albert zeneszerző (1914–1981) irányításával nagyon hamar belecsöppent a zene világába.

Találkozás a hegedűvel

Nem véletlen, hogy éppen a hegedűt választotta, hiszen otthonukban rendszeresen hallhatta gyakorolni zeneszerző édesapját, aki diákéveiben, illetve fiatal korában hegedűsként előadói sikereket is elkönyvelhetett. Akkoriban már inkább csak a saját örömére hegedült, és alkalmanként tanítványokkal is foglalkozott. Nem csoda, hogy a gyermek Márkos Albert és testvére, András, a későbbi gordonkaművész gyakran ragadott fakanalakat, azt játszva, hogy ők is „hegedülnek". Édesapjuk számára ismerős lehetett ez a lelkesedés, hiszen amint egy interjúban említette, egykor ő maga is „alig várta, hogy hegedű kerüljön a kezébe."[1]

A lelkes hegedülőkedv meggyőzőnek bizonyult, a kis Márkos Albert még nem volt iskolás, amikor már elkezdhette a hegedűtanulást: édesapja a Kolozsváron akkor legjobbnak számító hegedűtanárhoz, Zsurka Péterhez vitte el meghallgatásra, akinek irányításával el is kezdődtek az igazi hegedűórák. Ugyanakkor az idősebb Márkos Albert az elméleti tudnivalók világában is elindította fiát, akit az összhangzattani alapfogalmakkal is megismertetett. Később a lehetséges zenei perspektívákat is tágította: ajánlotta a vezényléssel, illetve az énekléssel való próbálkozást, még a nagyhírű énekmesterhez, D'André Alberthez is elvitte, aki úgy vélte, érdemes lenne nekifogni az énektanulásnak. Ő azonban „tíz körömmel védekezett": már diákfejjel is a hegedűt érezte a legfontosabbnak, és nem hagyta magát eltéríteni a hegedű „útjáról".

Az apai példa hosszú távon meghatározó volt számára: a két mű, amelyet gyakran hallott tőle otthon, a Beethoven F-dúr Románc és a Wieniawski Á-dúr Polonéz a fiatal Márkos Albert számára is szívüggyé vált: mindkettőt még iskolás éveiben, magánszorgalomból tanulta meg. Az F-dúr Románcot később hegedűművészi pályafutása kulcsfontosságú pillanataiban szólaltatta meg: 1977-ben, Déván és Vajdahunyadon, az első olyan koncerteken, amelyeken szólistaként mutatkozott be, illetve, sok évvel később, 2008-ban ez volt az egyik zenemű, amellyel elbúcsúzott a zenekari muzsikálástól. Édesapjától kapta ajándékba pályakezdő éveiben első mesterhangszerét is, egy Carlo Tononi másolatot.

Hírneves mesterek irányításával

Zsurka Péter híres volt kérlelhetetlen szigorúságáról, meg arról is, hogy szinte mindenkiből kiváló, de legalábbis jó hegedűst faragott. A nagyhírű Bloch-iskola szerint tanított, azaz a Bloch-, Kaiser-, Mazas, Kreutzer-, Rode-, Dont-, Paganini, illetve kisebb mértékben Fiorillo és Gavinies etűdökkel is kiegészített technikai „vonalon" vezette végig tanítványait. Ez volt Márkos szerint „az a lépcsőzetesen felépített tanulmányi út, amelynek megvalósítását szigorúan megkövetelte." Sokatmondó Demény Attila összegezése: „Zsurka iskolája nemcsak a selejtet, hanem a középszert sem tűri meg. Szinte példátlan, hogy aki ebből az iskolából került a pályára, az ma neves koncertező művész, Európa legjobb zenekaraiban koncertmester vagy szólamvezető."[2]

Már az utolsó iskolai évben két alkalommal is bemutatkozott szólistaként: 1963. márciusában G. Torelli és A. Corelli versenyművekben lépett fel, júniusban pedig B. Martinu Divertimento (Szerenád) hegedűre, brácsára és zenekarra című művének hegedűszólóját játszotta el.

Bár édesanyja szerette volna őt erdészmérnöki pályán látni, abban reménykedve, hogy ez természetközeli, egészséges életvitelt is jelentene, számára nem volt kétséges, hogy a zeneiskolai tanulmányok után hegedű főszakon folytassa tanulmányait a „G. Dima" Zeneakadémián (az akkori Konzervatóriumban): a felvételi vizsga sikeres volt, maximális osztályzattal (10) jutott be a főiskolára.

Első évben a főként karvezetőként ismert Nagy István tanítványa volt, ám amikor másodéves lett, akkor már megkezdte az intézményben a tanítást Ruha István hegedűművész, aki a Csajkovszkij-(1958), az Enescu-(1958) illetve a Marguerite Long-Jacques Thibaud (1959) nemzetközi versenyek díjazottjaként, illetve a Kolozsvári filharmónia szólistájaként nagy népszerűségnek örvendett. Márkos úgy érezte, Ruha lehet számára a megfelelő tanár, így a továbbiakban nála folytatta tanulmányait, és az ő tanítványaként diplomázott.

Utolsó zenekari fellépésekor bizonyára nem véletlenül utalt vissza a koncertet értékelő zenekritikus mestereinek életre szóló pozitív hatására: „Az egykori Zsurka Péter-és Ruha István-növendék játékán a mesterei által még fiatalon húrjaira szórt művészi „aranyport" annyi év után is érezni lehetett."[3]

A zenekari művész

A muzsikuspályát az ország egyik legjobb zenekarában kezdte meg: már főiskolai hallgatóként, 1966-ban versenyvizsgázott a Kolozsvári Filharmónia szimfonikus zenekarába, úgyhogy mire 1968-ban elvégezte a konzervatóriumot, már „otthon" érezhette magát az együttesben. Sokatmondó, hogy diákfejjel, amikor bekerült a zenekarba, az első hegedűben az utolsó pultnál játszott, ahonnan hamar előbbre került, s miután évekig a harmadik, majd a második pultnál muzsikált, 2010-ben a koncertmesteri székből vonult nyugdíjba.

A Kolozsvári Állami Filharmónia (jelenleg Transilvania Állami Filharmónia) egyike az ország legjobb szimfonikus zenekarainak. 1989 előtt állandó karmesterek álltak az együttes élén, Márkos Albert zenekari működését így olyan tekintélyes mesterek irányították, mint Antonin Ciolan, majd Emil Simon, Erich Bergel, később Cristian Mandeal. Neves művészek vendégszerepeltek Kolozsváron, és a zenekar is gyakran koncertezett külföldön, tehát az akkori, meglehetősen zárt viszonyok között, viszonylag nyitottabb világban dogozhattak a muzsikusok. Főleg Olaszországban vendégszerepeltek gyakran, de felléptek az akkori Szovjetúnióban, továbbá Magyarországon, Lengyelországban, Bulgáriában, stb. A kommunista világ szempontjai főleg a nyolcvanas években a zenekari repertoárra is hangsúlyosan rányomták bélyegüket: megvoltak a kötelezően előadandó művek, főleg hazai román szerzők alkotásai, illetve létezett a másik „jegyzék" is, amelyen azok a zeneművek „szerepeltek", amelyeket nem volt szabad előadni, főleg az egyházi művek kerültek tiltólistára.

Minden korlátozás ellenére azért voltak olyan rendkívüli koncertek, amelyek kárpótoltak a sok „kényszer" mű megszólaltatásáért. Ezek közé tartozik például az a „fantasztikus" koncert, amelyen igazi világnagyság, Witold Lutoslawski három művét (Gyászzene, Gordonkaverseny, I. szimfónia) 1974. február 21-én nagy örömmel szólaltatta meg a zenekar a zeneszerző vezényletével.

A koncertmesteri feladatkör kihívásai

Márkos Albert hivatalosan az 1993–94-es koncertévadban foglalta el a koncertmesteri széket, ám – mintegy próbaidőben – már az előző évadban gyakorlatilag ellátta a koncertmesteri teendőket. Majdnem húsz évet „koncertmesterkedett", és úgy érzi, általában sikerült megtalálnia az optimális együttműködés lehetőségeit muzsikustársaival és a filharmónia vezetőségével is.

A koncertmester feladatkörének „leglátványosabb" részét jelentik azok a szólók, amelyek előadásával hegedűművészként bizonyíthat a hallgatóság előtt. Legelső szólója koncertmesterként a Thais Meditáció volt Düsseldorfban, de szívesen emlékszik ugyanennek a műnek előadására egy santanderi koncerten, amelynek Angela Gheorghiu és Roberto Alagna voltak a szólistái, s előadás után Gheorghiu gratulációképpen azt mondta, hogy a hegedűszólót hallgatva „büszke volt arra, hogy román."

A Brahms Első szimfónia lassú tételének hosszú, kürttel együtt hangzó hegedűszólójának Erich Bergel karmester tanácsát követte, aki szerint itt a tökéletes hangzás titka az az „új" hangszín, amely akkor valósul meg, ha egyik hangszer sem „tapossa el" a másikat.

Legkedvesebb feladatai közé tartozott a Beethoven Missa solemnis Sanctus tételének hegedűszólója, ezt Klagenfurtban, Kolozsváron is jól fogadta a kritika. Cristina Monica Bota egy kolozsvári koncert után azt írta, hogy a hangverseny „legihletettebb mozzanata" köszönhető Márkos Albert koncertmester szólójának, amelyet „varázslatosan édes gyöngédség hatott át."[4]

A Seherezádé és a Hősi élet közismerten „nagy" szólói mellett eljátszhatta Saint-Saens Le Déluge (A vízözön) című vokál szimfonikus művének versenyműszerű szólóját. A Webern Passacaglia, a Rahmanyinov II. e-moll szimfónia, Mahler VI. „Tragikus" szimfóniája, Rimszkij-Korszakov Nagy orosz húsvét című nyitánya, vagy Tanyejev IV. szimfóniája mind olyan művek, amelyek az évek során lehetőséget adtak számára, hogy a koncertmesteri székből bizonyítsa rátermettségét.

Szolisztikus „intermezzók"

Szólistaként is bemutatkozhatott, bár ebben a szerepkörben nem lépett túlságosan gyakran koncertpódiumra. Szólófellépéseit időben két mű: Beethoven F-dúr Románca és Saint-Saens Bevezetés és Rondo Capricciosója „keretezi", a már említett 1977-es, illetve a 2008-as búcsúkoncerten.

Szeretett mestere, Zsurka Péter emlékére Mozart G-dúr hegedűversenyét játszotta a Zsurka Péter Emléknapok keretében (1999). Morvay István szerint a versenyművet „szép mozarti stílusban" szólaltatta meg, „különösen a második tétel poézise volt megkapó"[5], László Ferenc pedig azt írta fellépéséről, hogy „fényesen helyt állott a Zsurka-iskola hírnevéért."[6]

Különleges feladatot jelentett Laurent Petitgirard francia karmester Le legendaire című hegedűversenyének kolozsvári bemutatója (1994).

Ágoston Andrással együtt Bach d-moll kettősversenye mellett Alfred Schnittke Concerto grosso két hegedűre és zenekarra című művét is megszólaltatta, utóbbit nemcsak Kolozsváron (1998), hanem a Tavaszi Fesztiválon, a Budapesti Vonósok Kamarazenekar közreműködésével is (2000). Erről a vendégszereplésről mondta később egy interjúban, hogy az a három próba, amely ezt a koncertet megelőzte „szakmai lecke volt elhivatottságból, komolyságból."[7]

Más hazai filharmóniákkal is bemutatkozhatott szólistaként. Emlékezetes élményt jelentett számára az az 1993-as fellépés, amelyen a szatmárnémeti „Dinu Lipatti" filharmónia zenekarával, Kostyák Előd gordonkaművész közreműködésével játszhatta el édesapja Kettősversenyét. Évek múltán, 2001-ben testvérével, Andrással együtt is sikerült megszólaltatnia ezt a művet, Kolozsváron, Jan Stulen vezényletével, aki a műsorba beiktatta még Saint-Saens Múzsa és Poéta című, ugyancsak hegedű-gordonka szólót is tartalmazó művét.

Az is megtörtént, hogy Mozart Esz-dúr Sinfonia concertantéjában a hegedű helyett kivételesen a brácsa szólam megszólaltatását vállalta (2000).

Utolsó szólista fellépésének 2008. június 27-én, telt ház és nagyon lelkes közönség tapsolt. A kritikus élménybeszámolója az est érzelmi töltetére összpontosított: „Beethoven lírai F-dúr Románcából a zene iránti alázat és koncertmesterként is annyiszor megcsodált szép tónusú, a románchoz illő költőisége sugárzott. Saint-Saens Bevezetés és Rondo Capricciosója a romantika érzelemdús muzsikája. Márkos Albert rendkívüli érzékenységgel 'dalolta' a poétikus 'előjátékot', majd könnyedén, romantikusan csapongó szeszélyességgel fonta egymásba a különböző hangulatokat/érzelmeket. (…) A 'búcsúkoncerthez' érthető módon kapcsolódó parányi nosztalgiahangulatot a közönség elismerő, fergeteges tapsa teljes egészében elsöpörte."[8]

A kamaramuzsikus

A zenekari munkát Márkos Albert életében mindig kiegészítette a kamarazenélés, a csúcspontot pedig a kvartettezés jelentette, amelyet muzsikusélete „legszerencsésebb és talán legnívósabb" megvalósításai közé sorol.

1971-ben a bukaresti Televízió Magyar adásában a Négy szerelmes dal megszólaltatására állt össze „adhoc" az a kvartett, amelyben Ágoston András társaságában három Márkos muzsikált: a Márkos testvérek, Albert és András mellett a brácsaszólamot maga a zeneszerző, az idősebb Márkos Albert játszotta.

Édesapjának hangszeres előadóként ez volt az utolsó nyilvános fellépése, a továbbiakban nem vállalkozott kamarazenélésre, úgyhogy Miklós Andrást kérték fel az együttmuzsikálásra, és ezzel egy nagyon eredményes, kvartettezésben gazdag időszak kezdődött életében, amely változásokkal, újrakezdésekkel jóformán máig tart, hiszen – bár a Concordia vonósnégyes összetétele sokat módosult az idők során – hivatalosan „nem tettek pontot" a kvartettezésre.

Visszatekintve, úgy érzi, a vonósnégyes első időszakára a tökéletességre törekvő igényesség volt jellemző. Erre a „próbálós" attitűdre a zenekritikus is ráérzett: Barabás Béla[9] „hivatalosan" 1974-ben köszöntötte az új vonósnégyest. "…egy tíz éve együttjátszó együttesnek is becsületére válna az a teljesítmény, amellyel a műsorra tűzött darabokat megszólaltatták. Anélkül, hogy részletekbe bocsátkoznánk, talán így jellemezhetnők a hangversenyt:'tiszta volt'. Nemesen tiszta volt szándékában, értelmezésében, hangzásában egyaránt, és ez felejthetetlen élményt nyújtott annak a nagyon szépszámú közönségnek, amely a zenelíceum dísztermét megtöltötte."

1979-ben részt vettek a Brassói kamarazene fesztiválon, 1981-ben pedig nagysikerű koncertjük volt a Kolozsvári Zenei Ősz fesztivál keretében, amelyről a kritikus ismét nagy lelkesedéssel számolt be: „Ágoston András, Márkos Albert, Miklós András és Márkos András együtt érez, együtt gondolkozik, és a zenében együtt dobban a szívük. Mind a négyen kiváló hangszeresek, s játékstílusuk sarkköve: a mindig nemes hangon való megszólalás igénye.[10]

A Concordia repertoárjának alapját Haydn, Mozart, Beethoven, továbbá Brahms, Dvorak művek képezték, de fontos részét jelentették Bartók vonósnégyesei is: a 2. vonósnégyest például nemcsak koncerteken játszották, hanem rádiófelvételt is készítettek a műből. Kortárs szerzők műveit is műsorra tűzték: játszották Márkos Albert Négy szerelmes dalát és Vonósnégyesét, továbbá Vermesy Péter Elégiáját, és román szerzők műveit is (Mihai Moldovan 2. vonósnégyes, Valentin Timaru Vonósnégyes hárfával).

Ágoston András és Márkos András külföldre távozása után, a kilencvenes években a Pro Camera vonósnégyes Kolozsváron maradt két művészével, Botár Gerővel (hegedű) és Török Bélával (gordonka), továbbá Olimpiu Moldovan brácsaművésszel együtt kezdődött új szakasz a Concordia vonósnégyes életében, ezúttal már Márkos Alberttel primáriusként.

Ebben az időszakban a repertoárépítést elsődlegesen meghatározta az, hogy játszottak az Ars Nova kortárszene együttesben is, ahol nagy tapasztalatra tettek szert a kortárs zene előadásában. Hangsúlyosabbá vált tevékenységükben ugyanakkor a hazai művek megszólaltatásának jelentősége: Farkas Ödön vonósnégyesének előadására László Ferenc zenetörténész kérte fel az együttest, Ruzitska György 3. és 4. vonósnégyesét pedig nemcsak koncerteken játszották, hanem a Kolozsvári Rádióban is felvették. A Kiskamoni Szalay Miklós 70. születésnapját köszöntő szerzői esten a zeneszerző 2. Vonósnégyesét szólaltatták meg, műsorra tűzték továbbá Hans Peter Türk Improvizációk egy régi szász énekre című művét és C. Silvestri 2. Vonósnégyesét is.

Olimpiu Moldovan váratlan, tragikus halála (2010) után talán a leggyakoribb összetétele a kvartettnek a Márkos Albert, Béres Melinda (hegedű), Király Erzsébet (brácsa) és Ortenszky Gyula (gordonka)-felállás volt, így tehát az egykori alapítók közül az utóbbi években már csak Márkos Albert muzsikált az együttesben. Ebben a felállásban szólaltatták meg például 2014-ben egy Márkos Albert Emlékesten a Torzó 1 című vonósnégyest, amelynek „profi" interpretációját emelte ki a kritikus[11]

Bartók duók és forrásvidékük

A kvartett mellett időközönként más kamarazene együttesekben is muzsikált. A Bartók hegedű duókat is rendszeresen játszotta: A teljes sorozatból 1982-ben Rónai Ádámmal, évekkel később pedig Béres Melinda közreműködésével készített felvételt Kolozsvári Rádióban. Elképzelése alapján került sor 2013-ban a Kolozsvári Rádióban a Bartók 44 hegedűduóját és azok forrásvidékét bemutató, élő adásban is közvetített koncertre, amely a Márkos Albert és Béres Melinda által megszólaltatott duók mellett Bárdos Réka (ének) közreműködésével, illetve néhány archív felvételre is alapozva egyszerre volt változatos és logikus, s amelyet éppen ezért lehetetlenség lett volna elunni.

A koncertműsor és a stúdiófelvételek alapján készült el az a CD, amelyre néhány duó az 1982-es sorozatból is felkerült így tehát a korongon a duók három hegedűművész tolmácsolásában hallgathatók meg, ám a zenei anyag hangzása egységes, mivel az összjátékra mindkét sorozatban az egyszerű, világos előadás, illetve az előadók közötti összhang volt jellemző.

Kamarazenekarok művészeti vezetője: a Concordia és a Transilvania Filharmónia kamarazenekara

A Concordia név a vonósnégyes tevékenysége mellett az 1980-as évek közepétől a Márkos Albert által létesített, azonos nevű kamarazenekar tevékenységét is fémjelezte. Tevékenységének célja az egyre erőteljesebben cenzúrázott zenei életben a filharmónia koncertjeiről kiszoruló repertoár megszólaltatása volt, színhelye többnyire a Belvárosi Unitárius Templom, fellépéseinek kerete pedig a Zenés áhitat, vagyis egy rövid imát követő koncert. Az együttest a '89-es változások előtt kizárólag a lelkesedés működtette. Többnyire magyarok muzsikáltak benne, de román művészek is csatlakoztak hozzájuk.

Tiltások ellenére: a Bartók emlékkoncert

1988. július 7-én, a Bartók Béla hamvainak hazaszállítása és budapesti újratemetése tiszteletére rendezett kamarazene koncertet muzsikustársa, Rónai Ádám segítségével szervezte Márkos Albert. Az Unitárius templom zsúfolásig megtelt, pedig csupán gépelt meghívók tájékoztattak az eseményről, amelyet úgy időzítettek, hogy amikor a Kossuth Rádióban vége volt a ceremóniának, akkor kezdődött a hangverseny. Az ünnepi alkalomra sikerült egy kis nőikart is összehozni, amelyben a filharmónia énekkarának román tagjai közül is szerepeltek néhányan, s amelynek betanítását és vezényletét ugyancsak egy román muzsikus, Ciprian Rusu vállalta el. A kisegyüttes előadásában a Bolyongás, a Tavasz és a Legénycsúfoló hangzott el, műsorra került még 12 darab a Mikrokozmoszból, (Lászlóffy Zsolt), válogatás a duókból (Ágoston András, Márkos Albert), négy feldolgozás a Húsz magyar Népdalból (Barabás Kásler Magda, Fuchs Ferenc), valamint a Melódia tétel a Szólószonátából (Ágoston András). „Akkor Bartók neve hangos szóval nem hangzott el, de nekünk, jelenlevőknek az előadóművészekkel együtt dobbant a szívünk, pontosan tudtuk, hogy miről van szó, és éreztük: a zene a zsoltár szerint Istent dicsérve a mi közösségi, lelki megmaradásunk ügyének is nagy szolgálattevője."[12]—olvashatjuk Barabás Béla koncertet idéző írásában.

A '89-es változások után a Concordia kamarazenekar számára is lehetőség nyílt a külföldi bemutatkozásokra: az együttes 1991-ben Budapesten egy önálló koncert mellett egy közös koncertre is sor került a Camerata Transsylvanica zenekarral. Következő évben az első magyarországi Egyházzenei Fesztiválon (1992) a Concordia, erdélyi kortárs szerzők zenei múltat is idéző műveit (Bakfark Bálint-S. Toduta Tabulatúrák, Hans Peter Türk Prelúdium és kánon, Csíky Boldizsár Vitézi énekek, Terényi Ede Miseparafrázisok a 17. századi Erdélyből) szólaltatta meg. Hans Peter Türk zeneszerző szerint a Mátyás Templomban tartott koncertjükről „hanglemezfevételt lehetett volna készíteni úgy, ahogyan ott és akkor elhangzott".[13]

Két évvel később Nagyváradon is fellépett a Concordia, ugyancsak egyházzenei hangversenyen; az együttessel koncertezett Ruha István is (Vivaldi A négy évszak), s a népszerű Vivaldi-mű Bálint János szólójával előadott fuvola átiratának kíséretében is közreműködött a zenekar.

A Concordia kamarazenekar megszűnése a Transilvania Filharmónia kamarazenekarának újjászervezésével függött össze. A főképpen magyar muzsikusokból álló Concordia nyilvánvalóan nem képezhette a filharmónia kamarazenekarának gerincét. A zenekar összetételéről 1994-ben az akkori igazgató, George Dudea döntött, a művészeti vezetés feladatát Márkos Albert vállalta, és ezzel sajnálatos módon a Concordia tevékenysége lezárult.

Márkos Albert művészeti vezetésével a kamarazenekar – sok más mellett -- olyan ritkaságszámba menő műveket szólaltatott meg, mint Leopold Mozart D-dúr szerenádja és G-dúr szimfóniája (1998), ősbemutatóként adta előTerényi Versenymű orgonára és kamarazenekarra című művét (2000), előadta a Bartók Divertimentót és az Évszakok fuvola átiratának kíséretében is közreműködött (2009).

A zenei élet alakítója

Hegedűművészi tevékenysége mellett Márkos Albert koncertszervezői feladatokat is vállalt, ezekkel is a zenei élet jobbítását célozva, olyan kisebb helységekben, ahol nem működtek hivatásos együttesek, így meglehetősen ritkán hallgathattak koncerteket az ottani zenekedvelők.

A nyolcvanas évek elején, Székelykeresztúron lelkes zenebarátok „felfedezték" benne a koncertszervezőt: Gálfalvi Sándor tanár ötlete alapján Fülöp Lajos, a helybeli Képtár és Múzeum igazgatója segítségével valósult meg a székelykeresztúri kamarazene évad terve. Utóbb kibővült az eredeti elképzelés, Segesváron, később Székelyudvarhelyen, majd Sepsiszentgyörgyön is tartottak előadásokat, alkalmanként felléptek Kézdivásárhelyen, Csíkszeredában, sőt, még Kovásznán, a Szívkórházban is muzsikáltak. A havi rendszerességgel tartott koncertekre bérleteket is hirdettek, s egy önzetlen művészi gesztus eredményeképpen Búzás Pál akkoriban vásárolt Steinway-zongorája is Székelykeresztúrra "utazott", lehetségessé téve azt, hogy a Múzeum képtárában zongora-, illetve zongorakíséretes művek is megszólalhassanak.

A székelyföldi sorozat művészi színvonalának garanciája olyan neves művészek, illetve együttesek közreműködése volt, mint a Concordia, a Pro Camera, majd a Bartha vonósnégyes, továbbá a Transilvania Filharmónia Aulos-triója és Fúvósoktettje, ami pedig a szólistákat illeti, olyan előadókat hallgathatott meg a közönség, mint Ruha István, Ágoston András, Florin Croitoru, Sorin Petrescu, Viniciu Moroianu, Székely Attila, a Rónai testvérek, István és Ádám, a Márkos testvérek, Albert és András, Daróczi Tamás, Georgescu Mária, Hercz Péter és sokan mások.

E koncertszervezői tapasztalatokra is támaszkodhatott évekkel később, amikor 2017-ben Vashegyi György karmester felkérésére közreműködött a Határon Túli Magyar Zenészek Szimfonikus Zenekarának megszervezésében. Első nekifutásra nem volt könnyű összehozni különböző országokból olyan muzsikusokat, akik magukévá tudták tenni ennek a magyar együttmuzsikálásnak a tervét. Szerencsére mindjárt az első koncertre remek zenekar állt össze, amelynek fellépése hatalmas siker volt. Az együttes létrejötte és évenkénti együttmuzsikálása igazi sikertörténet, amelynek 2019-ben Kolozsváron is részesei lehettünk.

A családi hagyaték éltetése

Előadóművészként folyamatosan igyekszik megszólaltatni zeneszerző édesapja műveit: szólistaként a Kettősverseny, kamaramuzsikusként a Négy szerelmes dal és a Virágénekek előadásaival, különböző zongorista partnerekkel pedig amikor csak tehette, műsorra tűzte A táncban című hegedű-zongora művet. Az Arpeggione Kiadó révén a Négy szerelmes dal, a Virágánekek és a Tréfa után ez a mű is megjelent nyomtatásban, Márkos Albert gondozásában, s Búzás Pálnak köszönhetően elkészült Márkos Albert Tamási Áron Énekes madár című darabjához írt kísérőzenéjének négykezes átdolgozása is. Készül a Torzó 1 Vonósnégyes, valamint a Torzó 2 Rézfúvósötös megjelentetésére is, s e két mű partitúrájával teljessé válik Márkos Albert kamarazeneműveinek kiadása.

Új feladatok, új tervek–az akadémikus

Soha nem gondolt volna arra, hogy hegedűművészként akadémikus válhat belőle, 2019-es kitüntetését követően mégis így történt. A Magyar Művészeti Akadémia újdonsült levelező tagjaként a közeli jövőben az erdélyi zeneszerzők életművének magyarországi megismertetését tervezi. Az első évben Márkos Albert, Vermesy Péter, Veress Sándor és Jodál Gábor munkásságát szeretné az ottani zenekedvelőkhöz közelíteni, elsődlegesen vonósnégyesek és muzikológusok közreműködésére alapozva.

Márkos Albert a szerencsések közé tartozik: hegedűvel a kézben kezdte meg a zeneiskolát, és a hegedű „útjait" járta, zenekarban és kamarazene együttesekben, szólistaként és – bár nem állt tevékenysége középpontjában, oktatóként is –, kitérők és kételyek nélkül, nyugdíjba vonulásáig, sőt még jóval azután is, hiszen ritkábban ugyan, de azért még mostanság is elő-előkerül a hegedű a tokból.

[1] Muzsaikusportré: Márkos Albert, szerk. Balla Zsófia, Kolozsvári Rádió, 1974. márc. 19.

[2] Demény Attila: Zsurka Péter, Zsurka Péter Emléknapok, Kolozsvár, 1999. június 1-3, Műsorfüzet.

[3] Kulcsár Gabriella: Évadzáró hangverseny, Szabadság, 2008. júl. 2.

[4] Cristina Monica Bota: Missa solemnis, Adevarul de Cluj, 1995.okt. 24.

[5] Morvay István: Zsurka Péter-emléknapok. Zenekari hangverseny, Szabadság, 1999. június 3.

[6] László Ferenc: Utóhang a Zsurka Péter Emléknapokhoz, A Hét, 1999/27.

[7] Morvay István: Beszélgetés Márkos Alberttel, Szabadság, 2000. ápr. 12.

[8] Kulcsár Gabriella: Évadzáró hangverseny, Szabadság, 2008. júl. 2, 88-89 old.

[9] Barabás Béla: Üdvözöljük az új vonósnégyest, Utunk, 1974/ 4.

[10] Barabás Béla: Kolozsvári Zenei Ősz, 1981, Utunk, 1981. okt. 16.

[11] Kulcsár Gabriella: In memoriam Márkos Albert, Szabadság 2014. nov. 8, 224 old.

[12] Barabás Béla: Minden tiltás dacára, Helikon, 1990/1.

[13] Benkő Judit: Az Egyházzenei Fesztiválról és a Concordia kamarazenekar vendégszerepléséről—vélemények, impressziók tükrében, Művelődés, 1992/12.

[2022]