Márkus Béla

Kritikusként indult az irodalomtörténész Márkus Béla. Abban a „hősi korban" (Szakolczay Lajos), amikor „még nem lepte el a kultúrát a kufárszellem, amikor még kockázatos munka volt, feddésekkel és intésekkel járó feladat […] a nemzetiségi irodalomról írni". Első, a Magányos portyázók című kötetének „fülszövege" mutatja az irányt a kutatónak, no és persze az a tény, hogy Márkus Béla pályája az adat- és dokumentumgyűjtemények (Márkus Béla publikációi [1969. január 1.– 2005. november 30.], Az Alföld ötven éve) szerint két szakaszra bontható, az újságírói és a tudományos praxis felől értelmezhető.

Márkus Béla 1965-ben kezdte pályáját a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem magyar-népművelés szakán. A diplomaszerzés évében, 1970-ben kapott állást a Hajdú-bihari Napló kulturális rovatánál, s már ekkor rendszeresen publikált az Alföldben. Recenzense, kritikusa, olvasószerkesztője (1975-), majd 1978-tól – Juhász Béla idején – helyettes, később (1990–1992) kinevezett főszerkesztője volt a folyóiratnak. A 80-as évek elején fordult figyelme a tudományos pálya felé, ekkor szerzett doktori, majd kandidátusi fokozatot: disszertációit Sarkadi Imre 1948 előtti, illetve sematizmus kori (1948–1953) pályaszakaszáról írta. (Utóbbit, Sarkadi Imre, a parasztíró című dolgozatát 1987-ben védte meg, és jelentősebb változtatás nélkül, 1996-ban adta közre, Átdolgozások kora címmel.) A debreceni egyetemi oktatásba ezt követően kapcsolódott be, állást csak docensi kinevezésekor 1993-ban váltott. Szakterülete a népi és a kisebbségi magyar irodalom, ám tanárként a teljes 20. századi magyar irodalmat, nyugdíjba vonulása előtt pedig sajtótörténeti tárgyakat tanított.

Állásváltásai jelzik érdeklődésének finom, hangsúlybeli eltolódását, hiszen a fél évtizednyi napilapírás idején is természetes számára a folyóiratbeli közlés, s később a szerkesztőségi munka sem tartja vissza az egyetemi oktatástól. Az átfedések nyomon követhetőek, a pályaszakaszokat legfeljebb az elhatározások tagolják. Három állás, mégis két pályaszakasz. Az első lépcső a finomhangolásé: közíróból szerkesztő lesz. A második határozottabb: a főszerkesztői posztot egyetemi katedrára cseréli. A váltás az elmélyültség fokmérője. Gondolhatnánk, hogy a tempó is lassul, ám a kritikusi tevékenység máig töretlen: a magyar irodalom múltjának és jelenének, rezdüléseinek és sodró változásainak szemlézése az ő esetében napi gyakorlat. Egyik recenzense a közelmúltban meg is jegyezte, hogy „szédületes tempót diktál", a gyors tollú, felületesen véleményező kritikusokkal ellentétben „ő az egész életmű fölényes ismeretében ír egy-egy műről". Figyel és értékel. Alapbeállítottsága a kritikusé, akinek felelőssége van abban, hogy „ne gyengülhessen tovább a nemzeti tudat", felelőssége van akkor is, ha értelmetlennek látja, visszhangtalannak tudja a munkáját. Az 1977-ben fogalmazott hitvallás (Kritikusok felelnek) irodalomszemléletének fundamentuma, közírói és tudományos tevékenységének fókuszában egyaránt az írástudó felelőssége áll.

Érdemes megidézni a „hősi kort", amelyben indult, ugyanis pályája alakulása, figyelmének orientálódása szempontjából egyaránt meghatározó a politikai nyomás alatt formálódó, karakteres arculatú Alföld szerkesztőségében eltöltött csaknem két évtized. A lap múltjára visszatekintve (Az Alföld negyven éve című írásában és a Folyóirat-lét '91 című, Egri Sándor jegyezte beszélgetésben) már főszerkesztőként „kiegyensúlyozott színvonalat" és „elfogulatlan értékszemléletet" említ, amelynek kialakításában a félig egyetemi tanár, félig főszerkesztő elődöknek, Kovács Kálmánnak és Juhász Bélának nyújtja a pálmát. A hangsúly a jelzőkön és azon a kérdésen van, hogy az Aczél György-i három T-t, tűrt, tiltott, támogatott irodalmat meghirdető irodalompolitika idején, amikor számos író hallgatásra kényszerült, hogyan lehetett egy vidéki lap mégis kiegyensúlyozó és elfogulatlan szemléletű. Mindenekelőtt tudományos alapon, szakmailag támadhatatlan, új elméletekre is nyitott, azaz felkészült, és határozott nemzeti értékek mellett elkötelezett kritikusok révén. Tény, hogy az egyetemen oktató főszerkesztők – a lap korábbi hagyományaihoz híven – a legtehetségesebb hallgatókat invitálták a laphoz, az Alföld Stúdióba, amely öt évenként újabb és újabb antológiát adott ki. Publikációs lehetőség? A hívószóra képzett irodalmárok feleltek, s mutattak kikezdhetetlen szellemi erőt. Mert ez a szakmai műhely „nemzedékek sorát adta az irodalomnak – írta Márkus Béla – […]. Innen indult – többek között Ablonczy László és Aczél Géza, Imre László és Görömbei András, Kulcsár Szabó Ernő, Nyilasy Balázs és Bálint Péter, Csengey Dénes és Keresztury Tibor pályája". Ha fellapozzuk a Márkus Béla kritikusi/szerkesztői időszakára eső első öt kötetet, akkor könnyen beláthatjuk, hogy az Alföld Stúdió az irodalomtörténészi és a szépírói pályára nyitott kaput. 1971-ben – első Alföld-beli közlése után két esztendővel – az Együtt című antológiában tette le tanulmányát – mint belépőt – az asztalra Márkus Béla, ugyanitt jelentkezett Cs. Nagy Ibolya és Várkonyi Anikó, a Közelítésekben (1975) Bálint Lea és Ószabó István, a Kikötőben (1982) Balipap Ferenc, Osztojkán Béla és Tar Sándor, Berta Erzsébet és Bertha Zoltán, G. Kiss Valéria, Gróh Gáspár és Varga Pál, a Küszöbökben (1986) Dobos István és Elek Tibor, a Más vagy (1991) című kötetben pedig Borbély Szilárd, Bényei Tamás és Szirák Péter. Nemcsak a felnövekvő nemzedékek, hanem az irodalmi kánon alakulását is jelzik az antológiák. Sőt, éppen ez utóbbi okán az elismerések is útbaigazítóak lehetnek. Az organikus – nemzettudatot erősítő – szemlélet jegyében ítéli oda a folyóirat vezetősége a nívódíjat a 70-es évek végén Kiss Tamásnak és Barta Jánosnak, Csoóri Sándornak és Nagy Gáspárnak, Béládi Miklósnak és Kányádi Sándornak, a 80-as években Tamás Attilának és Pomogáts Bélának, Oravecz Imrének és Tandori Dezsőnek, Sütő Andrásnak és Dobos Lászlónak, Czine Mihálynak és Sára Sándornak, a 90-es évek elején pedig Székely Jánosnak és Orbán Ottónak. A folyóirat tehát a „kiegyensúlyozott színvonalat" az „elfogulatlan értékszemlélet" jegyében igyekezett megtartani, helyi és országos viszonylatban is törekedett arra, hogy kiálljon az érték mellett, formálja az irodalmi életet.

Ez utóbbi kapcsán különösen a folyóirat szervezésében induló – országos érdekkörű – debreceni Irodalmi Napoknak volt jelentős szerepe. Nemcsak a felvetett témákról, (egy-egy klasszikus (Ady Endre, Móricz Zsigmond, Nagy László) életművének értékeléséről, a regionális irodalmi orgánumok szerepéről és problémáiról, az egyes műfajok megújulásáról) való véleménycsere okán, hanem azért is, mert a három T időszakában „a tiltottak és tűrtek" itt „szólalhattak meg legsűrűbben". Ezek az államhatalom által szemmel tartott alkalmak – Márkus Bélának adva a szót – lehetőséget teremtettek arra, „hogy mintegy levezessék az irodalmi élet feszültségeit". A folyóirat szelep-funkciója, kiegyensúlyozó szerepe a nyilvános vitaalkalmak mellett abban is megnyilvánult, hogy a politikai elmarasztalást – feddést és fegyelmit – maga után vonó írásokat rendre közölte. A főszerkesztőknek a rendszerváltásig bőven kijutott a politikai számonkérésből és a megalázó helyzetekből. A visszatekintő írás (Alföld negyven éve) az irodalmat torzító politikai szándékra vonatkozó passzusai revelációs erejűek. A dikció tárgyilagos hangnemből egy pillanatra személyesbe, majd újra visszavált. Nyilvánvaló az érintettség és az érzékenység, hiszen Márkus Béla számos vitának, feddésnek volt szemtanúja, vagy magyarázatra szorított résztvevője. 1977-ben látta, hogy pályatársát, Görömbei Andrást a „megmaradás-problematikát" és a rossz társadalmi közérzetet tematizáló Nádas-interjúja miatt támadják; 1978-ban már Feljegyzést is fogalmazott – a romániai magyar színházak helyzetét vizsgáló Pálfy G. István „Vallani és vállalni…" című cikke védelmében; 1983-ban ismerhette a főszerkesztő megrovásának – „Csoóri Sándor szubjektív megítélését" számon kérő és a több helyen publikáló kritikusokat elmarasztaló – vádpontjait; 1986-ban támogathatta Ablonczy László Védekező magatartásban című tanulmányának, 1987-ben pedig Sütő András Álomkommandójának – a hivatalos pártakarat ellenére vállalt – közlését. Mindezt látta, tudta, hallotta, és megszenvedte… Nem meglepő tehát, ha az elhallgatás, elhallgattatás később is kihozta a sodrából. A visszatekintő – gyengített elfogultsággal – a fegyelmik dolgában két csomópontot érzékel. „Az első: a magyar nemzetiségi irodalommal való foglalkozás, a határon túl élő magyarság legjobb alkotóinak folyamatos szerepeltetése, az „ötágú síp" jegyében való megszólaltatása. Ez idő tájt Trianon nevének puszta leírása igazoló jelentések körmölését vonta maga után. A másik csomópont a történelmi témájú írások körül rajzolható ki, s leginkább talán azzal az ingerültséggel, dühvel jellemezhető, amelyet egyfelől az úgynevezett „sorskérdések", másfelől (…) az „ötvenes évek" problematikája váltott ki a hatalom képviselőiből. Azok a tematikus számok alkotják itt a sort, amelyek a népi írók munkásságát tették mérlegre". Csak sejthető, hogy embert próbáló viták közepette folyt a szerkesztőségi munka, az azonban bizonyos, hogy a „tűrt, tiltott" népi és határon túli magyar irodalom, s az ezen a forrásvidéken felnövekvő literatúra különösképp – máig érvénnyel – vonzza Márkus Béla tekintetét, magához húzza értő figyelmét.

A torzítások kiigazítására való hajlama, a trauma-feldolgozás igénye tanulmány-, kritika- és esszéköteteinek, valamint részmonográfiájának már a címében is érzékelhető. A Magányos portyázók (1989), az Átdolgozások kora: Sarkadi Imre és a sematizmus (1996), A betokosodott kudarc (1996), a Démonokkal csatázva (1996), a Nem dolgunk feledni (2000), a Külön sors-külön irodalom (2002), a Tények és képzetek (2005), valamint a Mennyei elismervény (2010) jelzik a szerzői szándékot: a hiány – „a mostoha emlékezet", a meghamisított, elhallgatott irodalmi múlt láttamozása helyett a teljességre való törekvést.

Már első kötetének bírálói észreveszik, hogy a szerző „akarva akaratlan irodalomtörténetet ír" (Szakolczay Lajos), amikor „alapos filológiai kutatásokkal […] világítja meg az irodalomtörténet értékvesztéseit, a művészi szempontokat mellőző ítéletek makacs továbbélését" (Görömbei András). A kis kötet, noha – a kiadói ígéret ellenére – nem nyújtja a másfél évtizedes, szerteágazó kritikusi tevékenység keresztmetszetét, azt, amire vállalkozik helyenként túl is teljesíti. A „romániai magyar irodalom alkotóit és jelenségeit szemléz"-ve „lényeglátó jellemzést" nyújt a Láztalanul? című, öt verseskötetet tömören jellemző kritikájában, „példaszerű […] esztétikai elemzéssel mutatja ki egy-egy kötet vagy életmű esetében az erkölcs és az esztétikum művészi egységét" (Kányádi Sándor és Király László kapcsán), vagy az „alkotói világszemlélet zavarainak művészi következményeit" (Szőcs Kálmán lírájában); sőt a szerző attól sem riad vissza, hogy ízekre szedje Jordáky Lajos ideológiai téveszméit. Markovits Rodion-tanulmányával az európai elismertségű, ám nemzedéki torzsalkodás miatt félreállított, elfeledett regényírónak szorít helyet oda, ahonnan kihagyták, az akadémiai irodalomtörténetbe. A recenzensek méltán dicsérik a kritikusban az írót a műfaji sokrétűség, a kisportré-értékű elemzések (pl. Székely Jánosé), a gazdag viszonyítási háló, a tárgyilagosság, a szerzői találékonyság (Huszár Sándor könyve kapcsán), és a nemzettudatot erősítő irodalomszemlélet miatt.

A Betokosodott kudarc című könyve a Magányos portyázók folytatása. Öt fejezete az „ötágú síp" jegyében a 70-es évek elejétől járja be a kisebbségi magyar irodalmak terepeit. Tágul a horizont, mélyül a kritikus szemlélete, elméleti hivatkozásai megszaporodnak. Újabb tanulmányaiban – írja Görömbei András – „a modern poétika érvrendszerével, fogalmaival is megvilágítja az egyes életművek új értékeit". „Sokirányú és nyitott elméleti tájékozottságát" leginkább azokban a tanulmányaiban villantja fel, amelyek a Székely János-i dilemmához – „a mai költészet, nem tud egyszerre korszerű is meg kommunikációképes is lenni: amelyik kommunikálni akar, az nem lehet korszerű, amelyik viszont a korszerűségre tör, az kénytelen lemondani a kommunikálásról" gondolatához – kapcsolódnak. A nyelvi/poétikai problémát vizsgálja Kányádi Sándor lírája (Írónk és kora), Markó Béla pályafordulata (Letörlöm inkább), Bányai János A szótár: Noé bárkája című jegyzete, valamint a romániai és a csehszlovákiai regényírók kísérletei kapcsán (Az képzelt világok felé). McHale-t, Fokkema-t, Brian T. Fitch-et, Bourdieu-t, továbbá Wittgenstein-t idézi, hogy aztán a végső érvet „Heideggerrel mondja ki […]: »Minden nagy dolog abból született, hogy az embernek hazája és nemzeti hagyománya van«". A kritikus Thomka Beátávál egyetértve vallja, hogy a nemzeti irodalomnak szüksége van „azokra a képekre, ikonokra, szerkezetekre, kis kultúrtörténeti alakzatokra, amelyek archaikus, patinás gyökérzetként idéznek meg egy valamiféle megbonthatatlan kultúrhistóriai egységet, örökséget". A továbbélő nemzeti hagyományt pásztázza a Démonokkal csatázva című kötetében is. Nem a trianoni határ mentén barangol, hanem „egy Móricz – Nagy László – Csoóri Sándor – Utassy – Nagy Gáspár meghatározta irodalmi vezérfonalat követve" (Jánosy Zoltán) „felfogástipológiai" vázlatot ad. Az életművek, az irodalmi jelenségek és viták (Lobogó? Hajnalcsillag – Jegyzetek a Móricz örökség vizsgálatához; Kivonatos és hiányos emlékeztető a Csoóri-vita történetéhez; Kórmutató – Egy Alföld-vita tanulságai) leltározása és értékelése közben pedig érzékletesen vall történeti alapokon nyugvó esztétikumfelfogásáról, arról, hogy „az irodalom emberi üzenetei" minden korban útmutatók, etikai érvényűek lehetnek. Bizonyítja, hogy a destrukciós („mállasztó") irodalmi program nem új keletű, hiszen a sematizmus árnyékát veti a jelenkorra, ám azt is világossá teszi, hogy ő a posztmodernitás szélsőségeit utasítja el (A korszak képe mindig vak közelkép). Elismeri viszont annak értékeit, sőt többször – az előző kötetében néhány alkalommal is- felveti a posztmodern ihletettségű művek hagyományokhoz való kapcsolódását.

Nyitott értékszemléletről tanúskodik a Nem dolgunk feledni című kötet is. Recenzense méltán hangsúlyozza, hogy a rokon szemléletű alkotókat (Ágh Istvánt, Szepesi Attilát, Kiss Annát, Páskándi Gézát és Lázár Ervint) érintő avatott értékelései mellett a kötet erénye, hogy elfogulatlanul teszi mérlegre a más irodalomfelfogás jegyében készült alkotásokat. Márkus Béla, a jóakaratú kritikus „Bertók László, Borbély Szilárd, Garaczi László, Gábor Miklós, Halász Margit és Závada Pál műveiben is megtalálja a számára való esztétikai értéket". Kiegyensúlyozó természetét igazolva a hozzá közelebb állókról gyakran „sommásán mondja el véleményét", vagy „távolságtartó hangnemet" választ. Figyelemre méltó – s különösen az a pályakép szempontjából –, hogy Oravecz Imre Szajla-kötetét és Závada Pál Jadviga párnája című regényét az igényes szociográfiák létjogán emeli a magyar nemzeti irodalom panteonjába.

A sorban az ötödik tanulmánykötet meglepő módon kikerülte a szakma figyelmét. A Külön sors – külön irodalom mintha külön útra tévedt volna. Érthetetlen, hogy csak a következő – az ezredforduló körüli kritikákat egybegyűjtő – Tények és képzetek kapcsán hivatkoznak rá, mint megjelentre. Pedig a könyvben az eleven irodalmi hagyomány két ága csavarodik együvé, s hoz új hajtásokat. A népi irodalomról kínál izgalmas olvasmányt a kötet első, nagyobbik fele azzal, hogy közelebb visz a Veres Péter-i életműhöz – felfejti a Számadás-kötet keletkezéstörténetét, vallatóra fogja az Olvasónapló szerzőjét –, sőt bevonja Illyés Gyulát is a „beszélgetésbe", aki 1941-ben „nem csupán hideg, de egyenesen jeges vizet zúdít a Mit ér az ember, ha magyar szerzőjének nyakába". Aztán az újonnan hívotthoz fordul, fogadtatása felől indít – az Izsák-féle monográfia túlkapásairól rántja le a leplet –, majd a „családmetszetregényként" is megálló Beatrice apródjairól faggatja, hogy aztán egyenesen rákérdezzen: hogyan látta megélt ötven évét (Egérfogak). Ha Illyés nem is az a feltárulkozó alkat – „az önelemzéstől óvakodik" – azért kiderül, hogy van még mondandója, különösen, ha a határon túli irodalomról folyik a diskurzus. A kötet gerincét a Németh László-tanulmányok alkotják. A csaknem nyolcvanoldalnyi írás, középen a címadó Külön sors – külön irodalommal revelációs erejű a Márkus Bélát érteni akarónak. Kiderül, hogy az időnek ellenálló, nyelvet, életet és gondolatot sugárzó, önkorrekcióra is képes kritikáról hasonlóan vélekednek, a szemléletes stílus, a könnyed szellemesség, a hangnem változatossága mindkettejük írásaiban alapvető elem. De az, „a karistolás utáni flastrom" is. Szinte ugyanazzal az alázattal mérlegelnek, tudván, hogy „az író nem erő, nem mű, hanem – ahogyan a fizikában – a munka az erő és az út szorzata". S mivel mindketten bíznak – Németh Lászlóval szólva – „a magyarság külön »európai hivatásában«", ezért az irodalmi ember erkölcsi egyparancsolatának szellemében egy mércével mérik a „külön sorsok külön irodalmát".

Egyenes – Németh László, Cs. Szabó László, Szabó Zoltán, Móricz Zsigmond nevével jelölt – az az út, amelyen Márkus Béla halad. Monográfiáit és vonatkozó tanulmányköteteit vizsgálva könnyen belátható, hogy a kiegyensúlyozó szerepet tudatosan vállalta a pályája elején is, amikor a tragikus sorsú – Móriczot és Németh Lászlót elődjeinek valló – Sarkadi Imre sematizmus idejére eső időszakát értékelte. Két homályos részletéhez, a balmazújvárosi négy hónap eseményeihez és a halálesethez többször is visszatér. Mindkettő emlékezethely, viszonyítási pont. Az előbbi érdekes itt azért, mert az író Veres Péter szülőfalujában próbálkozott népműveléssel (tanítással és múzeumalapítással). A magyar szellemi tájakon vándorútra buzdító Szerelmes földrajz, a népi szociográfiák (Magyarország felfedezése), majd a nyomukban induló, bontakozó vallomásos valóságirodalom, a falu változását rögzítő regények is ugyanoda fordítják Márkus Béla figyelmét: a szellemi örökséget őrző táj- és szülőföld-irodalomhoz. Nemcsak a Tények és képzetek Nagyváradra reflektáló Ady-tanulmánya, a Mennyei elismervény Pusztakamarást nemzeti zarándokhellyé avató fiktív levele, vagy a bravúros Pingyom, pocem, pócurka című írása sorolható ide, hanem az utóbbi fél évtizedben megjelent monográfiái is. A Dobos Lászlóról (2010), Duba Gyuláról (2011) és Ágh Istvánról (2015) írottak a Tájba írt életrajz bodrogközi falva, Királyhelmec, a Garam menti Hontfüzesgyarmat, és a pannon tájban meghúzódó világ közepe, Iszkáz miatt is. Utolsó két kötete, előbbi a lokális és az eseményekhez kötött emlékezethelyek regénybeli változásait bemutató fejezete, utóbbi pedig a különböző műfajú írásokban „kaleidoszkópszerűen" megjelenített gyermekkori emlékek, a szülőfalu határait vertikálisan és horizontálisan tágító szemlélete okán (is) figyelmet érdemel. Ágh István – a „bolygólét" próbája után – az emlékezetben lelt otthonra, a tájhaza szellemi javainak számba vételével – a monográfusának adva a szót – „nemcsak önmaga azonosságát erősíti meg, hanem a szülőtájáét is, ennek öntudatát, kulturális emlékezetét. Iszkáz a fivére révén régebb óta ott van a magyar irodalom térképén. Ágh István életműve e kitörölhetetlen pont vonalait úgy vastagította s vastagítja, hogy „egy külön kis országot" is rajzolt-rajzol köré".

A magányos portyázóktól a bolygólétet tematizáló Ágh-kötetig, a feledés ellenében az emlékezet, a zavaros mellébeszélés helyett tiszta, árnyalt véleménymondás, a tudás bizonyossága és alkotói önazonosságot megteremtő volta egyaránt jellemző, sőt üzenet értékű elemei Márkus Béla munkásságának. Egyik korai írásából idézve kérdezhetjük: „Irodalomtörténész? Kritikus? […] Szerkesztő? Mindegyik, de külön-külön mégsem azonos egyikkel sem. Szegényítenénk, ha azonosnak mondanánk. Mert munkásságát első pillanatra is a zavarba ejtő gazdagság jellemzi. A sokoldalúság, a sokfelé tájékozódás. Művei jó részét – akárcsak az esszéíró Németh László ő is bátran nevezhetné a nyilvános tanulás műfajának". Márkus Béla a „katolikus-humanista", „jól" és „rendszeresen olvasó" Rónay György méltó utódjaként – a morális tartás, a műveltség és az igényesség jegyében alkot, mert – tudja, hogy a közvetítés is „alkotás: részesítés".

[2016]