Marosi Barna

„Újságíró vagyok, semmi más" – nyilatkozza Marosi Barna az írói munkásságát firtató kérdésre. Kiegészíthetjük: utazó riporter. Valóban, fiatalon, huszonöt éves korában, Dános Miklóssal közösen írt első kötete (Két hét a Dunán, 1957) a Duna teljes romániai szakaszát mutatja be: elsősorban a táj különleges szépségeire figyel, de megtorpanó kitérésekkel említi az emberi kéz teremtette értékeket, a távoli múlt történelmi, a közelmúlt politikai eseményeit (pl. „a felszabadító szovjet csapatok" dunai átkelését). A bevezető a riportkönyv elkészültét az ötvenes évekre olyannyira jellemző „olvasói levél" felszólításával indokolja: „Miért írnak olyan nagyon ritkán legnagyobb folyónkról, a Dunáról?" Ezentúl a Duna, különösen a Vaskapu több évtizedes építése az egyik legkedvesebb, visszatérő témája lesz országjáró riportjainak.

Csaknem tíz év múlva mégis olyan írásművel jelentkezik, amely már-már azt sugallja: az újságíró az irodalom – esztétikailag is értékelhető – határterületei felé kanyarodott. A Kapu utca tíz (1965) alcímében kisregényként jelöli meg a műfaját, de ugyanolyan joggal tekinthető a szociográfia pontosságra törekvő módszereivel megszerkesztett, oknyomozó nagyriportnak, avagy a klasszikus krimi váratlan fordulatait idéző bűnügyi történetnek. Marosi Barna első és egyetlen szépírói szándékkal készült műv, ha munkásságában lett volna folytatása, akár azt is ki lehetne jelenteni: ez az első kísérlet a sajátosan romániai magyar szocialista krimi megteremtésére, olyan irodalmi beszédmód, amely a rendszer bonyolult, belülről fakadó ellentmondásait tényértékű hitelességgel és árnyaltan képes jellemezni.

A tényfeltáró műfaj fegyelmező és fékező kereteiből adódóan a kibontakozó történetnek nincs főszereplője, a riporter pozíciójában megjelenő elbeszélői hang kérdez, értelmez és kommentál folyamatosan. Ennek megfelelően objektív ábrázoltságban jelennek meg – egymással egyenértékű szereplőkként – az ötvenes-hatvanas évek romániai magyar (erdélyi) kisvárosában a különböző társadalmi csoportokat képviselő jellemtípusok. A szikár vallomások és szerzői kommentárok lassacskán személyiségeket formáznak, a személyiségek mögött életutak és sorsok tárulnak fel, végezetül pedig megoldódik a – történet kezdetén rendőri jelentésekből megismert – gyilkosság.

A történet – látszólag a bűnügyi műfajok klasszikus módszerét követve – a gyilkosság hírértékének nyomon követésével kezdődik, és a gyanú máris egy családtagra terelődik. Apát és lányát ölték meg az állomás felé mentükben, az idősebb fiútestvérnek pedig a kritikus időintervallumra nincs alibije. A riporter gyorsan pörgetett beszélgetései nyomán azonban az áldozatok családjának rendkívül bonyolult viszonyhálózata bontakozik ki: az anya, aki nyíltan saját fia ellen vall, valójában mélységesen erkölcstelen életvitelt folytatott. Alacsony származását részben (a szocializmus erkölcsi alapelveivel ütköző) ügyeskedéssel, üzleteléssel, alkalmanként az érvényesülését segítő házasságtöréssel, részben lánya karrierjének okos irányításával próbálta ellensúlyozni. Befolyása alatt lánya – a jobb parti érdekében és gyönyört hajszoló életvitelével – kegyetlenül megalázza és eltaszítja régi szerelmét, közös gyereküket pedig lassacskán elpusztítja. Nyilvánvaló, hogy ez a régi, megszégyenített és kiebrudalt szerető követte el a gyilkosságot végső, öntudatát vesztett elkeseredésében.

A krimi kalandszerűségét, a megfejtendő titkot a nyomozók téves tapogatózása, a meggyilkolt lány ártatlan bátyjának félrevezető gyanúsítása biztosítja; a regényszerűséget pedig a kettős gyilkosságot megelőző-körülfonó helyzetek, a személyiségek összetettsége, a tragédiát mintegy előkészítő élettörténetek bonyolultsága alakítja. A tények, események mögött felsejlik, de nem válik világképteremtő erővé egy izgalmas erkölcsi dilemma: a gyilkos, mint jogi értelemben vett bűnös, felmentésre ugyan nem, de emberi megértésre méltó, mert valójában áldozata a megölt lánynak.

Marosi Barna pályáján ennek az – esztétikai minőségeket is felmutató – iránynak nincs többé folytatása; művei az 1989-es történelmi fordulatig szinte kizárólag ipari-termelési riportok. Ami első könyvének lendületéből későbbi munkáiba is átszüremkedik: a bűnügyek (föltehetően a cenzúra és a sajtóra érvényes irányelvek miatt visszafogott) ábrázolása riportjaiban. Személyes érdeklődésén túl bizonyára a jó értelemben vett publicisztikai szándék is a téma felé irányította: izgalmasabbá, olvasmányosabbá tenni a terjengős, konkrét tények halmazát közlő műfajt. Háromszéki riportjában (Széljárta Háromszék. In: Megbolygatott világ) például teljes fejezetet szán egy bebörtönzött gyilkossal folytatott beszélgetésnek, és a témának sejthetően szociológiailag is értelmezhető üzenete van: Székelyföldön a rossz életviszonyok és közérzet miatt a hetvenes években terjed az alkoholizmus, s részben ennek következményeként a bűnözés. Zsil-völgyi riportjában (Sújtólégben rezesbandával, 1979) a munkásszálláson élő bányászok életének pokoli oldalára is utalást tesz, miszerint egyre növekszik a tragikus bűnesetek és a megerőszakolt lányok száma. (Utóbbinak az alapvetően elhibázott társadalompolitika is részleges magyarázata lehet: a nők száma mérhetetlenül kevesebb a tudatosan felduzzasztott létszámú, nehéz fizikai munkát végző férfiakhoz képest.)

Marosinak a hetvenes években két saját riportkönyve jelent meg. A korábbi (Megbolygatott világ, 1974) hat terjedelmes írást tartalmaz. Vezető helyen áll a kötetben a néhai marosvásárhelyi polgármester, Bernády György európai mércével értékelhető városépítő munkásságának dokumentumértékű bemutatása, a többi az ipari-termelési riport fogalomkörébe sorolható.

Mivel a hetvenes évek Romániájában a magyar nyelvű tudományosságnak általánosságban sem, a magyar vonatkozású történelmi, művelődéstörténeti, s főképp helytörténeti kutatásoknak a hatalom végképp nem biztosított intézményi kereteket: a cenzúrának teljesen kiszolgáltatott, totálisan ellenőrzött sajtó törekszik magára vállalni legalább bizonyos részfeladatokat. Így születik meg a „sajátosan" romániai magyar tényriport, mely kényszerűen elegyíti a politikai hatalom által igényelt szocialista fejlődés bemutatását meg a szöveg olyan leágazásait, melyekbe a szerző magyar művelődés- meg helytörténeti utalásokat, adatokat csempész be, s teszi mindezt az irodalmi igényességhez közelítő, egyszerre a cenzúrára és az érzékeny fülű olvasóra is figyelő, olykor metaforikus kettős beszédnek hangzó stílusban. Többségükben hivatásos, főállású újságírók (például Beke György, Tófalvi Zoltán, Kenéz Ferenc, Gálfalvi György, Marosi Barna) végzik ezt a terhes feladatot, de elszánt munkás értelmiségiek is vállalják a nemzetiségi lét ilyetén szolgálatát (például Lőrincz György).

Említett kötetének Fogarasi napló című darabja akár a fent említett műforma modelljének is tekinthető. Lírai hangú irodalmi vonatkozású képpel indít: Babits fogarasi éveit idézi, majd áttér a helység történetének – adatokkal alátámasztott – bemutatására, az Olt hídjának, esztétikai és műszaki értékeinek leírásához egész sor régi dokumentumot sorakoztat fel – egyebek közt Kővári László fennmaradt szakértői véleményét –, ezt követi a helységnév magyarázata (Terra Fugros – 'Menekülés Földje'), majd a település híres várának története. Egyszóval tudományos igényű munkát végez, de könnyed publicisztikai, népszerűsítő stílusban teszi közzé, tekintettel a széles olvasóközönségre. Csak ezt követően tér át a kötelező, penzumszerű központi témára, a jelen rohamos ipari fejlesztéseinek részletes taglalására. Tények sorjáznak, az ipari fejlődés pátoszát azonban a hangnemnek is igazolnia kell: „Egyetlen hazai üzemet vagy gyártelepet sem lehet a Fogarasi Vegyi Kombináthoz hasonlítani." (Az egyediségek monumentalitásának efféle lelkes hangú méltánylása minden egyes üzem, építkezés, ipartelep esetében kötelező.) Marosi Barna, de csaknem valamennyi professzionális utazó riporter szövegeiben ehhez hasonló szerkezeti felépítés érvényesül, melynek szerves része az ipari táj beleéléses, lírai megjelenítése: „Fák, ligetek, patakmeder, bokros vápák váltogatják egymást; az erdő tiszta levegőjét érzem. De a fák között sínek húzódnak, jelzőberendezések igazítanak el, a tisztásokon jókora csarnokok, erőtelep, gépházak, rengeteg külső szerelvény, másutt zsilip, duzzasztó, ülepítők. Az aszfaltutak szegélyén izometrikusan burkolt vezetéknyalábok és vaskos csőóriások kígyóznak mindenfele. Arrébb zömök betonépületek, üvegpavilonok, a tisztás térré nő, középen irodablokk, templommagas granuláló-szemcséző állomás, nitrozus párákat lehelő acélcső torony – és mindenütt virágágyás, persze hófoltokkal takarva…" A jelen korszak rendkívüli teljesítménye mindig túlszárnyalja a múlt legnagyobb történelmi értékeit is: „A középkori vár kincseivel, jószágaival fénykorában se lehetett olyan gazdag, mint amilyen ma ez az áttekinthetetlen üzemóriás." A riporter rendszeresen visszatér a korábban már bemutatott helyszínekre, és ilyenkor alkalmat talál a kultúrát érintő kérdések taglalására, például a fogarasi iskola kitűnően működő magyar tagozatára, ennek kapcsán pedig ismét arra, hogy ezúttal részletesebben felkutassa Babits Mihály itteni életének bizonyos rejtett vonatkozásait, szerelme, munkatársai, kedvenc kávéháza titkait.

Hasonló tematikai, szerkezeti és stílusbeli megoldásokat mutat a könyv többi írása is. A szerző teljes életművét tekintve, talán fontosabbnak minősül az Ősz az Al-Dunán, minthogy a Duna menti vidékek, kiemelten a Vaskapu építése, sűrűn visszatérő, mondhatni központi témája Marosi riporteri munkásságának. Ebben az írásában nevezi magát „utazó riporternek", „aki évről évre a Vaskaput járja". Körülbelül harminc éven keresztül követi az ott folyó építkezéseket, és a teljesítmények mindig a csodálat hiánytalan érzésével töltik el. Elismeri Széchenyi és Vásárhelyi Pál 19. századi átalakítási terveit, ám az igazi csoda csak a jelenben valósulhatott meg: „Románia a szocialista építés korszakában vállalkozhatott csak erre a roppant feladatra." Magyarázatát is adja a rendkívüli eredményeknek: „a Vaskapunál [...] minden kommunista a maga helyén ne csak egyszerű mester vagy mérnök legyen, hanem felelős pártmunkás is. […] Ez másutt is éppen így igaz." Ennek eredményeként lehet a teljesítmény tökéletes: „És csodák csodája, ahogy előírta az ütemterv, úgy történt minden".

Tapasztalatai valamennyi riportútján ezt a töretlen, pozitív, semmiféle kritikának alá nem vethető fejlődést igazolják. A verespataki aranybányászat valóban gazdaggá tette a vidéket, a lakosságot (Gyalogút az Érchegységben); a Duna-deltában – némi emberi gyarlóságok, tévelygések után – „most jó úton haladnak a dolgok" (Kacsalábon forgó Delta); Székelyföldön is megszűnik a korábbi szegénység: „Az iparosítással földuzzadtak a városok, máról holnapra új helyzet alakult ki" (Széljárta Háromszék).

Másik, hetvenes években megjelent kötete, a Sújtólégben rezesbandával (1979) gyakorlatilag egyetlen óriásriport a Zsil-völgyéről. Témáját három nagy egységre tagolja. Az elsőben (A pokolba kívánt Zsil-völgye) célkitűzésének megfelelően („Máig sincs Zsil-völgyének se helytörténete, se ipartörténete.") felkutat középkori okleveleket és minden elérhető statisztikát, alapos helyszíni szemlét végez, beszélgetéseket folytat a lakosság legkülönbözőbb rétegeiben, a helyi, politikai és üzemi legfelsőbb vezetőktől a kétkezi dolgozókig és a múltra emlékező aggastyánokig. Mivel ebbe a régióba is évtizedek óta visszajár, jól ismeri a fejlődés különböző fázisait, de arra is rádöbbent, hogy az ide telepedett magyarok nyelvhasználata ijesztően megromlott. A második rész (Glück auf) sorra bemutatja a régió valamennyi bányaipari egységét, végül a harmadikban ((Kő)szénrajzok jelen időben) portrékat, emberi arcéleket, kisközösségeket, sorsokat és életutakat rajzol meg.

A Marosi Barna által (is) művelt riportforma lényegében az erdélyi magyar tudományosságot, mindenekelőtt a hivatalosan betiltott szociográfiát volt hivatott pótolni, tehát jellegzetesen közösségi, illetve a közösség – nyilvánosan nem megfogalmazható – gondjainak műfajává vált. Részben talán ezzel, részben talán a sajtó- és kiadói politikával magyarázható, hogy meglehetősen sok „kollektív", többszerzős riportkötet jelent meg. A Csőposta (1974) írásai Vajdahunyadot veszik szemügyre, minden szerző a maga felfogása és ízlése szerint, de az ismert „szolgálatelv" jegyében közelít a témához. Marosi Barna írásában (Amit a memóriatároló nem „tud"), a jellemzett modell szerint, bevezetőjében a vár történetét és irodalmi vonatkozásait kutatja fel, majd jó szociográfiai érzékkel szemlélteti a helyzetet, mely már akkoriban is komor jövendőt sejtetett: falusi emberek tömegei áramlottak a kecsegtetőbb munkahelyi kilátások reményében az új toronyházakba, és gyökértelenné válva sebesen alakítják faluvá a régi várost. Írása meghatározó részét természetesen a gyár meg a kohók termelési kapacitásának adatai képezik. Az ugyancsak kollektív munkát képviselő Emberarcokban (1976) Marosi Balánbányát és az itt kifejtett réz fárasztó útját mutatja be, történelmi kitérők és emberi portrék körítésében.

Közismert irodalom- és politikatörténeti tény, hogy az 1980-as évek második felének Romániájában valódi irodalmat, vagy rejtjelezett, szociográfiai tényeket közlő publicisztikát nem lehetett megjelentetni; a nyilvánosság elé szinte kizárólag a kommunista párt és vezetője ideológiáját visszhangzó szövegek kerülhettek. Az egyetlen magyar nyelvű kiadó, a Kriterion is csak az irányelveknek megfelelő kiadványokkal mutathatta meg magát. 1986-ban például két riportantológiával tisztelgett a hatalom előtt. A Sokágú termőfát Hans Liebhardt látta el előszóval a testvériség jegyében: „Hazánk összes lakosának testvéri összetartozása nap mint nap megnyilvánul […] Ezt a gondolatot Nicolae Ceauşescu elvtárs is kidomborította". Ebben szerepel Marosi Vaskapu-kettő című írása, folytatása pedig ugyanezzel a címmel, a következő antológiában, a Hazánk új arculatában jelent meg, ahol a korábbi, több évtizedes csodálatával szemléli a monumentális építmények országalakító jelentőségét: „Ahány részlet, annyi szenzáció. […] Ha a tegnapot 1950-től számítom, a szocialista építés korszakában eddig 71 vízerőművet helyeztek üzembe." Eme láthatóan legkedvesebb témáját írja tovább a Kriterion 1987-es, Tenni és teremteni című kiadványában (A Vaskapu-kettő alaprajza). Ugyanebben az évben két írással is szerepel a Jövőépítőkben, ahol is a Marosvásárhelyi Vegyi Kombinát óriási fejlesztéseit és termelési kapacitását értékeli, az ötvenes évek bizakodásával: „kulcsszó, varázsszó: a korszerűsítés" (Egy korszerű bázis leírása). A terjedelmes, negyven oldalas Retyezáti naplóban a vízerőmű bemutatásának kulcsgondolata, hogy az ehhez hasonló nagyszerű építkezések során hibák mindig adódhatnak ugyan, ám ezeket le lehet győzni: „Az építkezés történetében kiemelkedő esemény volt […] Ceauşescu elvtárs útmutatása és szava […]; egyszeriben megváltoztatta a helyzetet, kezdett gyorsulni az ütem." Végkicsengése: „örökké ezt a regényes, mozgalmas korszakot fogom magam előtt látni: ezt a nonstop építkezést."

1989 karácsonya körül, a történelem egyetlen roppant mozdulása nyomán, teljességgel megszűnt az a társadalmi igény, amely a szocialista iparosítás nagy teljesítményeit ábrázoló riportműfajt létrehozta, és Marosi Barna – mint hivatásos újságíró – a bekövetkező leépülési folyamatot már nem követi a korábbi figyelemmel. Érdeklődése a romániai magyarság kilencvenes évekbeli, jól ismert létkérdései, dilemmái és konfliktusai felé fordul. Mindenekelőtt a helyi, főként Sütő András és körének tevékenységéhez kapcsolódó történésekről rövidebb cikkekben tudósítja az országos és megyei lapokat. Igazi közönségsikerét az erdélyi olvasók körében a Bernády György városáról írt igényes, olvasmányos, népszerűsítő helytörténetnek tekinthető kis dolgozatával érte el. Az írás 1968-ban született, kötetben először az 1974-es Megbolygatott világban jelent meg, majd a kilencvenes években Sütő András előszavával ellátva és a város történetét bemutató, hatvan darab rendkívül értékes, gazdag és hiánypótló képpel kiegészítve, ünnepies borítóval ellátva, önálló kiadványként több kiadást ért meg.

[2012]