Marsall László

Marsall László a modern magyar költészet egyik legkülönösebb alakja. Talán még különcnek is lehetne nevezni, ha ennek a fogalomnak nem volnának félreérthető mellékjelentései. De a köznapi emberekhez képest minden igazi költő valamiképpen különc, s a költők társaságában olyanok számíthatnak különcnek, mint például Weöres Sándor vagy éppen Marsall László. A róla szóló írásokban nevezték őt már többek között Próteusznak, Orpheusznak, Sziszüphosznak – s mindegyik elgondolkoztató. Ifjúkorának legfőbb mestere, Weöres Sándor Próteuszhoz, a mítoszi lényhez hasonlította magát, aki alakváltoztató és korlátlan, múltat és jövőt is átölelő tudással rendelkezett. A költők szimbolikusan eleve „jósló" személy volt és lehet ma is, másrészt pedig alanyi költőként vagy mindig önmagát adja, vagy sokféle alakmásban s ennek megfelelően sokféle formában szólal meg. Orpheusz legendás alakját a költők őstípusaként ismerjük, aki csodás dalával a természetet s még az isteneket is elbűvölte. Sziszüphosz ravasz király volt, aki egyszer még a halált is fogságba ejtette. Büntetésül örökké egy sziklát kell görgetnie a hegyre, s az onnan mindig visszahull. Az értelmetlen munka jelképének szokták tekinteni, de Camus óta az emberi fenségnek is példája.

Közismert dolgok ezek, ám Marsall László költészetének körülírásához érdemes volt felidézni. Olyan költő ő, aki az orpheuszi harmóniaképzet széthullásának tudatában törekszik arra, hogy mégis egész világot építsen. S ez egyértelműen és legtökéletesebben éppen szerelmi lírájában valósult meg. Temetett ő is kamasz fiúgyermeket, feleséget. Szerelem, szeretet és halál összefonódnak. Olyan próteuszi alkat, akit kísérletezőnek is nevezhetnénk, kiegészítve azzal, hogy ugyanaz a költői személyiség áll mindegyik korszaka, kötete mögött. S illik rá ez a megnevezés azért is, mert időszemléletében múlt, jelen s jövő egyaránt hangsúlyos. Igaz, ő nem mindentudó, hanem megismerésre és megértésre törekvő. Marsall nem ravasz költő, s nem is érdemelte ki az istenek büntetését, ő a földi poklocskáktól kapott ütéseket. Sziszüphosz pedig számára is az öntudatos, a helytálló ember szimbóluma.

Az antik mitológia hősei mellett talán egy magyar típust is érdemes említeni, a népi hiedelemvilágban elterjedt garabonciást. Diáknak is nevezik, s rontó-javító tulajdonsága egyaránt van alakjának. Mondják, a költőben örökre megmarad valami gyermeki elem. Marsall László örök gyerek, örök diák, aki mindvégig megőrizte játékos hajlamát. A felnőtt játéka azonban nem azonos a gyermekével, hiszen sokkal tudatosabb és irányítottabb. Marsall László vallomásaiban a gyerekkori játékaiból, kalandjaiból is megörökített néhányat. Felnőtté válva az első hatalmas játékélménye a sport volt. Első osztályú, válogatott röplabdázó volt tizenhét éven keresztül, s abban az időben a sport még ezen a szinten is igazi játéknak számított, és nem foglalkozásnak. A röplabda csapatsport is, s így többszörösen fegyelemre és figyelemre késztet, s mivel emberi tevékenység, a költő számára alkalmat kínálhat a világkép megjelenítésére is. A Beszámoló a röplabda leütésének pillanatáról című, s egyetlen mondatból álló prózavers „pillanatának" elolvasási ideje négy-öt perc, s a szövegben nem a játék könnyedsége, hanem a helytállás kötelessége, gyötrelmes gyönyörűsége mutatkozik meg:

„…lágyan, igen gyengéden, mintha alvó kisfiad hasonlíthatatlan aranyfüst-haját simogatnád, és mégis nemzet-megtartó a labdát, igen lágyan, nyesve-simogatva pattintod közvetlenül és védhetetlenül, le a sánc mögé, a salakra, hogy semmi melldagasztó fölény, semmi öröm, csak állati (vagy angyali?) szomorúság, inkább a bánat kísértése –, az követ aláhulltodban, s homlokodra arcodra szemereg, mint pofozott labdáról szemedbe a salakszemcsék; s talán kielégült lennél, ha ez volna a mérkőzés utolsó pillanata, és nem kellene értük és helyettük, akik vállon csúsznak a salakon érted és helyetted – és ha adódik, magad is – megismételned – igen, most árva Sziszifusz vagy –, s ki tudja hányszor még! – ugyanezt ugyanúgy, és hátha még gyöngédebben, még magasabbra ugorva."

A sport mellett játéklehetőséget kínált a matematika is. Marsall László, miután az ötvenes éveket érdeklődése dacára nem tartotta alkalmasnak a filozófiai tanulmányai folytatására, matematika–fizika szakra jelentkezett, s matematikai érdeklődése egész pályáján megmaradt. A gyerekkori próbálkozások után húszévesen kezdett el a költészettel, s így szükségszerűen a nyelvvel is foglalkozni. S bizony a nyelv, még inkább a költői nyelv, alkalmas a játékra. A röplabda leütésének pillanatsora, egy matematikai feladat megfogalmazása, lehetséges megoldása, egy költői szöveg megalkotása egyaránt azt követeli meg, hogy sok és sokféle változót vegyen figyelembe az ember a gondolkodás és a cselekvés során. József Attila azt írta, hogy „a líra logika, de nem tudomány". A matematika logika és tudomány is, ám szokatlan, hogy valaki a kettő között szerves kapcsolatot keressen. Marsall László költői világának egyik lényeges újdonsága, hogy a kétféle nyelv és kétféle logika közötti szerves kapcsolat létrehozására törekszik. Két külön világ az ember nyelvhasználatáé és a matematikáé, de mindkettőt az ember teremtette meg és használja. A filozófiai, a nyelvi és a matematikai logika sem tekinthető azonosnak. Az elméleti matematikusok szerint csak az övéké az igazi, s bár az sem nevezhető tökéletesnek, sokkal kisebb hibaszázalékkal működik, mint a nyelv logikája. Az mindenesetre tény, hogy a 20. században a logika tudománya egyre inkább matematikai logikává változott át, s megújult a filozófia, a nyelvelmélet is. Vagyis Marsall László költői kísérletének tudományos háttere van.

Feltűnően későn, harminchét évesen, már éretten jelentkezett első verseskönyvével, amit sok száz szövegből válogatott. Leginkább a szerkezeti és a nyelvi kísérletezéssel hívta fel magára a figyelmet. Kérdésessé tette a szakaszról szakaszra, a sorról sorra haladó versolvasást. A Folyó a világ végén, egy egész ciklusnyi vers, amely „vízszintes és függőleges olvasatban" is befogadható. Kérdésessé válhat magának az olvasásnak a sorrendje is. A vasárnap útjai és útvesztői már címével is utal a bonyolultságra. Ez a tizenkilenc szövegdarabból álló alkotás csak egy térképként kiteríthető lapon fér el, s az egyes részeket nyilak kötik össze, többféle olvasási rend lehetséges, sőt zsákutcák is vannak, akár egy ismeretlen kastélyban a mellékfolyosók. A műnek mégis van fő haladási iránya, miközben egy párkapcsolat alakulását mutatja fel. Kurziváltan olvashatók a következő közlések: Ködben kővel a ködöt eltalálni – legyen világosság – Mozi – Étterem-Espresso – ködben kővel a ködöt eltalálni – Nő vagy? – Férfi vagy? Elkülönülten, nyíl jelzés nélkül áll az utolsó rész, amely ismétel és lezár „ködben kővel a ködöt eltalálni / a szó a szerszám a szó a kő / fölröpül / és Nap legyen világosság / most megszületik a ködből / a világteremtő". Különös, ám igen érzékletes ars poetica ez a mű, hiszen minden művészi alkotómunka jellemezhető ezzel a lehetetlenséget kifejező, a feladatot, a mesei próbát mégis megoldhatónak mutató költői képpel.

A szerkezet fellazításának szélsőséges példája a Tükör a tükörben. Ez tizenkét részre tagolt, három oszlopos ciklus, amelyben a sor- és mondattöredékek, szavak, szókapcsolatok mintha az összezavartságot, az érvényesen való megszólalás lehetetlenségét jeleznék, ugyanakkor egyértelműen szerelmes versről van szó, s alighanem éppen a harmóniaélmény az, ami itt hagyományos módon elmondhatatlannak mutatkozik.

Ebben a versben már megjelentek matematikai jelek is, de ennek a tudományágnak a tapasztalatai legteljesebben csak sokkal később, a Pókhálófüggvények (1998) című kötetben, az Anthroposz tézisei ciklusban mutatkoznak meg. A matematika ugyanis nem csupán „játék" a költő számára, hanem egy metafizikai tapasztalatokat is nyújtó, saját nyelvvel rendelkező világ, amely igazából kevesek számára nyílik meg, de létezésének alapkérdései bizonyosan felfoghatóak a Meditációk a matematikáról soklépcsős költői eszmefuttatásából is: „Egyedül az emberé vagy-e: Valaki más elképzelhető-gondolható / lényeké is, akik valaha voltak, vannak, megszületnek? (…) Magadról sem tudsz, a létezésedről, akár egy vízcsap, vagy az Óceán. / Marad a kérdés: nélkülünk vagy-e – az összes lehető s leendő világban / ember s madár nem látta hatalmas falat, alfáktól omegákig nyújtózkodó? (…) Feladatom: egy karámba terelni Téged meg a képzelet Monstrumát. (…) Ki választotta meg a matematikát kormányfőnek? (…) Bármelyik axióma-rendszer lehet olyan gyönyörű, / mint a karácsonyesti havazás, fémpénznyi pelyhekben hull a hó, (…) Ma rühellem, hogy nem kezesedsz mesterségemhez, / s hogy én sem kezesedem Hozzád: a képlet nem szimmetrikus. / Együgyű alázat sem segít, és az árvaság megaláz. / De még találkozunk!" Marsall László számára tehát testvérek, de legalábbis féltestvérek a költészet és a matematika, ám igazából harmonikus sohasem lehet közöttük a kapcsolat. Nem azért, mert a költő képességeit haladja meg a kitűzött cél, hanem azért, mert az elméletileg sem valósítható meg. Végső soron ugyan mindegyikük a végesség (a számosság, a beláthatóság, a megszerkeszthetőség, a megoldhatóság) és a végtelenség kérdéseivel vet számot, s mindegyikük az ember által elgondolható módon, de mégis két különböző nyelv használatával. Ismeretelméleti szempontból a matematika és a költészet egyaránt a megismerhetőség határaiba ütközik, és sem a tudomány objektívnek számító, sem a költői képzelet szubjektív logikája nem képes ezeket a határokat korláttalanul átlépni. A költői életmű mindazonáltal sokat nyert azzal, hogy ezt a különös párhuzamosságot feldolgozta.

A pályakezdő verselgetőben Weöres Sándor tudatosította azt, hogy a költői szöveg ritmus, dallam nélkül aligha lehet érvényes. Ha a költészet kezdeteire, több ezeréves történetére gondolunk, tudjuk, hogy a népköltészetben többnyire énekelhető szövegek keletkeztek, egészen a 20. századig. A mítoszok – majd az elmélet szintjén már az ókorban – szorosan összekapcsolták a zenével a költészetet és a matematikát is. A zenével így egy harmadik nyelvi jelrendszer mutatkozik meg, amelynek ugyan van a matematikai és a költői nyelvvel is kapcsolata, de a lényege az ember beszélte nyelvvel nem ragadható meg, s amely ugyancsak elvezet a végtelen felé (Anthroposz két passzusa a mathesisről). Ily módon háromféle nyelvi jelrendszer s azok elméleti kérdései kerülnek kapcsolatba egymással Marsall László költői világképében.

Számára a legtermékenyebb és a legmesszebbre vezető természetesen a költői nyelv. Annak használatában, ugyanakkor a képzelet teremtő világában a költészet mellett rendre helyet kér a zene és a matematika is. Marsall László többször is szimbolikus alakként említette az „angyalt", aki jön, és „akkor le kell ülni és írni". Akkor az alkotón átáramlik a dolgok, a jelenségek, a képzetek sokasága, s ezt és ennek révén önmagát kell kifejeznie a műben. Különös, hogy Orpheusz, Próteusz, Sziszüphosz, a Garabonciás egyaránt ott van a külső ismerethalmazban, de egyúttal az alkotó személyiségében is. Próteuszi alkatnak például nem csupán születni, hanem nevelődni is kell. S csak akkor hozható létre szinte kaleidoszkópszerűen a sokszínű költészet, s nemcsak a műfajokban, a verstípusokban, a nyelvhasználatban, hanem a hangnemekben is. Így tud Marsall László hol objektíven tárgyias, hol szenvedélyesen érzelmes, hol ironikus, hol groteszk, hol abszurd lenni. A dalszerű, az elégikus, az ódai, a rapszodikus, az elbeszélő jelleg egyaránt megtalálható nála, sokszor egyetlen művön belül. Talán meglepő e költészet jellege, és az „angyal" kapcsán egy másik, nem különösebben elterjedt fogalom említése. Az „angyal" a „duende" légkörét is magával hozza, amelyet Federico García Lorca lírája kapcsán ismerhettük meg. A duende a spanyol szemléletben fekete hang, titokzatos erő, a föld szelleme, s a költőnek nem annyira az angyallal, hanem a duendével kell megküzdenie, hogy megközelíthesse a tökéletességet. Miként Lorca megfogalmazta: „A költészet mágikus ereje éppen abban rejlik, hogy mindig duende van benne, és sötét vízzel kereszteli meg szemlélőit. Mert ahol a duende van jelen, ott könnyebb szeretni és megérteni, az bizonyos, hogy a duende megszerettet és megértet. Az a harc pedig, amely a kifejezésért és a kifejezés továbbadásáért folyik, a költészetben olykor halálos." (András László fordítása)

A mágikusságra utaló „fekete hang" mellett egy másik is folytonosan jelen van ebben a költészetben, s ezt a clown-szerep fejezi ki, a bohóckodásra is kész játékmesteré. Ars poetica jellegét már címével is kifejezi a Szavak fickós fortyogása. Egy jóval későbbi versnek ugyancsak árulkodó a címe: Melyben a szerző nem az életkorához illő viselkedésről szól: „Meg kéne már komolyodnom, / méltósággal bazsalyognom, / barátaim sejttetik, / ki mintha jár szélkelepen, / rozsdát reszel roncstelepen, / szójátékos kelekótyát / fintorogva elvetik. // Politizálnom is kéne / közép-kelet kis felében". Erre a kritikára azonban elutasító válasz születik: „mifenének komolyodnom, / ha jól esik gabalyodnom". Van fekete és fehér mágia, a garabonciás meg a clown megmutatja a létezés színét és fonákját, sokszor egyszerre mind a kettőt. A képzelettel, a nyelvvel, a létezéssel egyaránt lehet játszani, méghozzá életre-halálra. A Marsall László által különösen kedvelt Csokonai, azután Kosztolányi, Weöres, Kiss Anna műveiben lelhetjük fel ennek a törekvésnek jelentős magyar előzményeit.

Nem Janus-arcú ez a költői személyiség, legfeljebb megsokszorozódott arcú Janusnak lehetne nevezni, s mindegyik arcból a kereső, kutató személyiség tekint ránk. „Változatlanul nem mondok le arról, hogy azt írjam, amit akarok, és közben engedelmeskedjem annak, aki nekem diktál, sugalmaz, helyettem ír. Engem elsősorban a lehetőségek rendszere érdekel, ami olyan tartomány, ahol az ember számára elképzelhető számtalan lehetőség közül valamelyik bekövetkezik. De a többi is bekövetkezhetne. Engem a 'mi lenne, ha?' és a 'mi lett volna, ha?' országa legalább annyira izgat, mint a 'mi lesz' birodalma, mert az utóbbit úgysem tudjuk pontosan fölfedezni, legfeljebb, ha prognosztizálhatjuk. Amit itt és most az is nehezít, hogy az úgynevezett valószínűségi tartományban, a lehetőségek rendszerében a végső határokat döntögetjük." (Pósa Zoltán interjúja, 2003.) Lényegében ugyanezt fejtette ki a költő már 1980-ban a Portáncfigurák fülszövegében, s ez egyértelműen a lényegi önazonosságot fejezi ki.

A próteuszi alakváltoztatást és az önazonosság összefüggését szemléletesen fejezi ki egy másik vallomás: „én szabad ember vagyok, ennek következtében az én gondolkodásomat semmiképpen sem befolyásolja semmiféle politikai helyzet. Én költő vagyok, és Weöres Sándor tanítványa voltam, aki azt mondta, hogy mennél több személyiséget őriz meg magában az ember, és nem pedig valami egyéni individualitást, annál szabadabb. Gondolj Shakespeare-re: hány szerepet kellett egy színdarabban végigélnie? Én ennek a szemléletnek a híve vagyok, és azt hiszem, ez is maradok. (…) Nem nagyon tudom elképzelni, hogy ha mondjuk a pokol minden ördöge előjött volna a föld alól és engem piszkálgatna tüzes vasakkal, akkor másfélét írnék, mint hogyha angyalok szállnának alá." (Györffy László interjúja, 1993.)

Marsall-clown, avagy a clownok Marsallja legtöbbször nem is húz magára maszkokat, más-más nézőpontból, más fénytörésben arc-változatokat mutat. Olykor alakmást választ, ezek közül a hetvenes években nevet is adott Kluzsinszkynak, a matematikus versek kapcsán Anthroposznak, egy embertípust jellemez A rendcsinálás Kokérdi Jenő-féle terve. Gyakoribb az ismert szerzők egyéni megidézése: Rimbaud, ha kérdezné Rimbaud-t, Részlet Casanova apokrif naplójából, Írnok Csokonai álmában. Ide sorolandóak a rájátszások, az intertextualitás, amelynek egészen egyedi példája a modern világlíra egyik alapversének újraírása. A Változat Apollinaire Égöv című költeményére az ezredforduló alkotása. Bár meglehetős hűséggel követi a francia vers szövegét, az átírásokkal mégis sikerül az elmúlt századelő világát átbillenteni egy félszázaddal később élő költő élettapasztalatainak rajzává. Például ilyen emlékezetesen átírt jelképes plakátszöveggel: „Aki nincs velünk, ellenünk van." Ezt követi minden diktatúra, s ezt fordította át emlékezetesen a Kádár-kor.

A clown-játékmester abszurdot is felmutat. Elkészül például A függélyes ország terve: az egymás fölötti síkokon elhelyezve megnagyobbodnak a kis országok, s az elképzelés a „Világ csodája" lesz. Megszületik a Város papírmadárból ötlete: felidézi egy japán papírhajtogató művész kislány papírmadarát, és felvetődik a kérdés, hogy miféle szellemváros alaprajza lehetne a széthajtogatott papírlap, s vajon kik és hogyan élnének ott. A repülés motívumának kulcsverse a kilencvenes évek elején keletkezett. Ha szárnyam volna avagy egy lehetőség dimenziói: „csillag helyett egyenest az Országház tetejére telepednék / s még röptömben rágicsálnék kenyérrel keménytojásokat / – közel a Húsvét – s ott meditálnék új Státusról, Alkotmányról".

A groteszk, az abszurd gyakran számol az én kiüresedésével, az én-változatokkal. Erre Marsall esetében a misztériumjátékok és a rádiójátékok, s egy hosszabb, abszurd krimiszerű elbeszélés ad lehetőséget, s még egy mesejátékot is írt (Sziporka és a sárkány, 1980‑1981). Feltehetően éppen a clown-szerep játéklehetőségei miatt fordult a dramatikus formákhoz. Ezekben a játékokban soha semmi nem tekinthető egyértelműnek: sem az alakok, sem a cselekményelemek. Marsall lírai műveinek szemléleti összetettségéhez képest a világ a játékokban kaotikusnak nevezhető, a rendteremtés pedig hiú ábránd. Legköltőibb módon egy misztériumjáték mutatja ezt, ami kissé paradox, hiszen a misztériumjáték eredetileg az ideológiai-eszmei egyértelműség műfaja. Az Amíg a Föld forog „buffo misztérium hangokra" ajánlása: „in memoriam Dylan Thomas" (kötetben 1980). A buffojelleg már eleve a bohóckodásra, a clownra utal. A mű a létezés esendőségét, az élet körforgásszerű létrejöttét és elmúlását egy groteszk karneváli forgatag képében állítja elénk. Magában a karneválban nincsen semmi felszabadító jelleg, legfeljebb a ciklikusság gondolata adhat vigasztalást: az alig-történet egy csecsemő születésével kezdődik, akinek az anyja szülésznő, az apja sírásó, majd az ő halála után egy újabb csecsemő születésével fejeződik be. Mindezt a cím teszi beláthatatlanul hosszú idejűvé: ez így lesz, Amíg a Föld forog.

Ennél sokkal elégikusabban adja elő remény és reményvesztés színjátékát, férfi és nő lehetséges kapcsolatát a Hogyan találkozhatnánk, ha… című erőteljesen lírai, képzelet- vagy álomjátéknak nevezhető alkotás, amely azt a lehetőséget járja körül, hogy „Két ember-mértékű út s idő néhanap találkozik." Az éjszakai vonatút élet-utazás jelképe, az álom az álmodozásé, keresésé. A Citerás bölcsebb rezonőr, némileg Lucifer módra, a Férfi pedig Ádám kései utóda, aki csupán a maga életének Éváját keresi. Arany nevében-személyében mintha föltalálná a keresett lényt, de az eltűnik, Tünde nevét említve. A Citerás megszidja a Férfit:

Te vagy hazug. Hogy toporoghass körben,

mentségek után kurkászol. Találsz egy hangot,

a hanghoz nevet, hozzá címet, a címhez csapdafélét,

hurok szorítja torkocskádat s vinnyogsz:

nincs éjszaka, nincs kéz, nincs vers, a semmi van.

Jogodat eljátszottad a nagy álmodozáshoz.

Nincs visszaút. Nyomoztál? Jó. Keresd tovább.

Tünde helyett csak egy női hang szólal meg, végezetül az is eltávolodik. Vörösmarty mesejátékában, amelyre rájátszik ez a mű, Csongor rátalál a maga Tündéjére, s ők boldogok lehetnek a „rideg, szomorú, gyászos" örök éjszakában. Marsall művének címe egy verssor első fele, amelyre a feltűnő női alakok mondják a folytatást: „Hogyan találkozhatnánk, ha… – …nem váltunk el egymástól soha". Ám hiába a kettétépett vers sorainak összeillesztése, nincs egymásra találás, feloldhatatlan a magány.

Marsallnak vannak olyan dramatikus művei, s egy prózája is, amelyekben a groteszk és abszurd clownkodás krimiszerű cselekménnyel társul. Ilyen a Tatus és szörnyei, még inkább az elbeszélés: Fővárosi história – avagy az összes lehetséges történés egy szála. A história magyarázkodó címe az alkotói világszemléletet fejezi ki: egyrészt megszámlálhatatlan történés lehetséges, másrészt egyetlen történésnek is sokféle előadása képzelhető el. Hasonlóan összetett a Prof. Kalmár György estébe hajló viszontagságos délutánja. A professzor az ELTE bölcsészkarán tanít, s két legkiválóbb diákja magával ragadja őt egy rablási akcióhoz. Kalmár György (1726–1782) ugyanakkor a 18. század elfeledett nyelvtudósa és költője, s a professzor e kor kutatója. Az 1970-es években Weöres Sándor hívta fel a költőre a figyelmet, s láthatóan Marsall érdeklődését is felkeltette ez a furcsa, különc, ám nagytudású figura, aki az időmértékes magyar nyelvű verselés egyik úttörője, s akinek alakjával jól lehet „bolondozni".

A legabszurdabb, az igazi magyar abszurd a Kluzsinszky és Bohus bolyongása a lépcsőházban (1975–1976). Egy bérház hatalmas, labirintusszerű folyosórendszerében vagyunk, éjszaka, mindenféle közvilágítás nélkül. A két címszereplő Naposék lakását keresi. Állítólag onnan indultak el, de nem találtak ki az épületből, ezért inkább visszamennének. Néha találkoznak egy lakóval, de nem lesznek okosabbak. Végül a sötétben eltávolodnak egymástól, és Kluzsinszky, a szerző alakmása, magára marad. Se Naposék, se Nap. Az elmesélt történetmorzsák nem állnak össze, s ebben az épületben soha nem fog felvirradni. Pedig a két férfi nem Istenre, csupán egy kis fényre vágyakozna. Amiként érthetetlen Kalmár György elfeledettsége, úgy arra is nehéz magyarázatot találni, hogy Marsall László költészetét előbb-utóbb elismerve miért nem tudott ez a hangjáték-remekmű beépülni irodalmi köztudatunkba.

Kérdésessé tehető, hogy vajon ugyanaz az angyal hozza-e, a clown-szereptudatú ihlet egyik változataként azokat a verscsokrokat, amelyekben lényegében egységes énként mutatkozik meg az alkotó, vagy pedig egy másik angyalról van szó? Indokoltnak látszik a meditáció, hiszen ebben a verscsoportban nyilvánul meg elháríthatatlanul a duende, itt van életre-halálra menően szó a szerelemről, az öregségről, magáról a halálról. Ez a három fogalom három meghatározó motívumot jelent. Ha a válasz megengedhető: alighanem mégiscsak egyetlen angyalról és egyetlen megszólítottról van szó. Természetesen mindegyik motívum életrajzi gyökerű, azt tágítja költőivé a létfilozófia.

Ezeket megelőzi azonban – az angyalról még nem sokat tudva – a megélt gyermekkor, s annak már felnőttként való felidézése, költőivé változtatása. Mint életrajzából tudható, Marsall László egyke volt, s nevelésében meghatározó szerepet játszottak a kétkezi és a természetben élő emberek. Ábrándozó-tervezgető hajlama, élénk képzelőereje, az első évtized védettnek látszó boldogsága és szabadsága visszatekintve szinte Édennek mutatkozott, amelyből kiüldözték. A gyermekkor így inkább hiányként, folytathatatlan életszakaszként van jelen költészetében, amelyről inkább hallgatni kell. Pontosabban, az első kötet címét idézve: a Vízjelek ott maradtak, néha átderengenek a konfliktusos felnőttkor szavakból szőtt szövetén.

A duende-angyal első nagy sugalmazására teljesedett ki a szerelem motívum, a második verseskönyvet teljes egészében meghatározva. A Szerelem alfapont (1977) egyértelművé tette, hogy Marsall számára a szerelem a létezés meghatározó ügye, s azt is, hogy az alkotó jelentős, ebben az ősi és örök témában máris halhatatlan műveket hozott létre. Az alfa természetesen a kezdet jele, egy szerelemvonalnak is a kezdőpontja. A költő azonban tágabban értelmezi ezt a pontszerűséget, már a lehetséges ellentmondásokat, konfliktusokat is beleérti. A kötet fülszövege, szerintem prózaverse, ma már nehezen hozzáférhető vallomása pontosan leírja a versekben megörökített léthelyzetet:

„Úgy vélem, az ember végül is szeretné megközelíteni az abszolút képességek és lehetőségek birtoklásának s a teljes biztonságnak aranyörömpontját, azt az állapotot, amelyben a befogadás és kiáradás energiái harmonikusan működnek; és miközben ez a kívánság embert emberhez is vezet, szükségképpen kell találkoznunk a másnemű másikkal, akit a magunk aranyörömpontja médiumának érzünk; és ha ő úgyszintén annak érez bennünket, egyre gyorsulva közeledünk, egymásba csapódunk, fölizzunk, kívánva a tökéletes és múlhatatlan együttlétet; és a személyiség minden fölöslegesnek tűnő héját, húsát kölcsönösen lehántjuk. Ez kétféle veszéllyel jár: egyfelől felperzseljük az aranyörömpont árkádiai díszleteit, a magunk és a másik minden, kettőnkön kívülihez fűződő szálát elvágjuk, – másfelől – egymásnak maradva – felszabadítjuk a hirtelen elveszített paradicsomi állapotunkra és e veszteség miatt érzett lelkiismeret-furdalásunkra hivatkozó démonainkat, akik szüntelenül az elvágott szálak végével hadonásznak arcunk előtt, s az egymásba falazottakat egymás előtt is gyanúba keverik: 'vajon a másik valódi magvát tartod-e tenyeredben?'

A kötet szerelmes verseinek szemlélete elsősorban az „aranyörömpont" boldogságát ragadja meg. Elsősorban a Zene a dobhártya mögött és az Amatores te salutant vált elhagyhatatlan antológiadarabbá, de kiemelendő még a Vízizene, a Tükör a tükörben, a Szakadatlan szeretkezőben, az Ódondad kérelem. Az elsőként említett vers úgy képes a „gyönyörűm" szót és változatait harmincnyolc soron keresztül folytonosan ismételni, hogy egyhangúság helyett a fokozó változatosságot érzékeljük, s közben felépül a szerelem kissé barokkos oltára. A második, a látszólag szemérmesen latin című vers egy szeretkezésnek – a hetvenes években még különösen merésznek ható – leírása, az együttlét és a költői megjelenítés ihletettségének tökéletes összhangját valósítva meg:

és újra a megnyíló szád, és szemhéjad alól

halálon túli tükörbe meredő szem,

és látom magunkat arcod felől melled mögül,

comb-rengésedet ágyék-vetődésünket, és méhed

utolsó jajgatását ágyékom vörös egyszeme látja:

kifeszülő combod megmeredő tested remegése,

tarkómtól talpadig torlódva robbanásom,

vörös-fehéren szétszikrázó semmiben óó

tebennemedben zuhanva zuhanva zuhanva…

A létezés nagy igazságtalansága az értelmetlenül korai halál. A költő nagyobbik fia tizenhat évesen egy viharban a Balatonba fulladt. A duende-angyal parancsolt és segített: fel kellett dolgozni a tragédiát. Az Egy világ mintája (1987) kötetben A hirtelen elárulás óráján ciklusban a címadó mellett olyan versek szerepelnek, mint a Torkomban forog, az Ülni az ablak előtt, a Szemtől szemben, az Egy csontszilánk, az És Ő eltűnt elveszett éjjel, a Kitépi magát a kezemből. A történést nem lehet megmagyarázni, csak leírni, tudomásul venni, s vele azt is, hogy az életbe a véletlenek káoszt hoznak:

Mi lesz velünk, ha egyszer ránk derül:

az élő halott és a halott élő,

és fájsz nekem, mint én fájok neked,

s nem felenként, mindig üt az óra,

és minden való: a volt a van és a leszen,

s az ember is csak örök metafora"

(Egy csontszilánk)

Az elfeledhetetlen családi tragédia után az angyal szelídebben sugalmazott: 1988-ban megszületett a Negyvenegy öregek című ciklus és kötet (Orosz János rajzaival). Ez a költő legegységesebb kötete műfaji s formai szempontból is. Ötven éves kora után készült ez a portrésorozat, amelyben költőknek (Berda József, Weöres Sándor, Zelk Zoltán), matematikusoknak (Fejér Lipót, Péter Rózsa), ismertebb és számunkra ismeretlen embereknek, képzeletbelieknek is helye van – a legeslegszebb talán a nagyapának. A megjelenítés lényege a megértő, ám visszafogott, tárgyias szeretet. A kötetet bevezető esszé így fejeződik be: „Az Öregek Tanácsa régi és törzsi kultúrák megtiszteltje volt, rang és méltóság övezte tagjait. Az idő legyőzésére a mai öregeknek a királyi méltóság birtoklása helyett marad a megszállottság. Ők a foglalkozásuknak elkötelezettjei, akik furton-fúrnak-faragnak, szerelnek, alkotnak, unokákat pátyolgatnak. Ők a kivételek. A zömük beteg, fáradt, árva. Számukra az öregség a kegyetlen haza. Marad a kérdés: hol leljenek hazára?"

Marsall László költészetét részletesebben, monografikusan bemutatva még több motívumot kellene kiemelten bemutatni. Olyanokat, mint az Isten, a hit, az angyal, az etika, az erotika, a csönd, a hiány, a semmi, az átváltozás, az álom, a tükör, a föld, a víz, a szél, a repülés, a madár. Elemezni lehetne, miként és miért idézi meg a világirodalom klasszikusai közül Catullus, Hölderlin, Rimbaud, Rilke, Apollinaire, Dylan Thomas életművét, ifjúkorában miként hatott rá az akkori modern francia líra vagy T. S. Eliot. Miként idéz meg, készít stílusimitációkat Csokonai mellett számos más klasszikus szerzőre utalva. Miért fontos számára Bolyai János, Bergson, Wittgenstein, Goedel, Heisenberg, a halmazelmélet, a nyelvfilozófia. Mit fejeznek ki az emlékező, sirató, köszöntő versek. Hányféle alakba, szerepbe, személyiségbe bújt bele angyali sugallatra életművében, s ennek megfelelően hányféleképpen szólalt meg.

Egyetlen vonását e lírának még mindenképpen említeni kell. Szó esett már a politikától való tudatos elhatárolódásáról. Ennek eredete nyilván az 1945 utáni hazai helyzettel függött össze. 1990 után azonban változás következett be: Marsall „közéleti" kérdéseket is bevont költészetébe. Heves indulattal utasította el a változások vámszedőit, s üdvözölte a lényeget:

Nem hittem volt, hogy még »az én időmben«

– gyerekkoromban így mondták az öregek –

elzakatolnak a tratata-gitárosék, MÍG-esek, Katyusáék

a »Folyón át a FÁK közé«.".

(Meghökkenés és torpanás)

Megszületett talán egyetlen, ám jelentős magyarságverse, a Magyarnak lenni, amely Ady Endre és Illyés Gyula ostorozva is védő, reménykedő szemléletének ezredvégi változata:

Magyarnak lenni: kúszni hátra!

berontani a zsákutcába,

és ki-kitörni mégis: »hátha!«

vagy kikötünk a másvilágban,

vagy besorolunk egy Más világba.

Marsall László felnőttként 1953-ban kezdett verseket írni. Olyan korszak kezdetén, amelyben a felszínen még dúlt a sematizmus, a mélyben, részben az íróasztalfiókokban pedig négyféle jellegzetes költői irány volt megfigyelhető. Az egyik Illyés Gyula nevéhez, a második Weöres Sándorhoz, a harmadik Pilinszky Jánoshoz, majd Nemes Nagy Ágneshez, a negyedik Juhász Ferenchez és Nagy Lászlóhoz köthető. Marsallnak Weöres lett az első számú mestere, majd haszonnal forgatta – egyébként számos akkori fiatal költőhöz hasonlóan – a modern francia líra 1958-ban megjelent antológiáját, tanulmányozta a szürrealizmust. Magyarországon ekkor kezd Rilke és T. S. Eliot, García Lorca, majd Benn, Celan ismertebbé válni. Ezt hamarosan követte a beatköltészet és a neoavantgárd hatása. Az 1953 utáni mintegy másfél évtizedben induló költők mindezzel találkozhattak. Illyéshez inkább indító élményként, főként szemléletileg kapcsolódtak sokan, a pontatlanul népinek, nemzetinek nevezett vonulat közvetlenebbül Nagy Lászlóékat választotta mesterül, míg mások az újholdasokat. Weöres is sokak mestere volt, de szemléletben Marsall került hozzá a legközelebb.

Mindenünnen el lehetett jutni az újabb kísérletezéshez, a neovantgárdhoz, ám ennek igazi műhelyei a hatvanas években az irodalompolitika miatt nem alakulhattak ki Magyarországon, csak Újvidéken (Új Symposion) és Párizsban (Magyar Műhely). A hetvenes évekre mégis egyértelművé vált, hogy a legnagyobb feltűnést keltő Tandori Dezső nem magányos úttörő. A harmincas években született költők közül a vajdasági Tolnai Ottó, valamint a párizsi Magyar Műhelyesek mellett kibontakoztak olyan életművek is, amelyek nem szakítottak a megújult kortárs hagyománnyal, átlépve ezzel a posztmodern táborába, hanem szintetizálni próbálták a lehetőségeket, miként talán a legmerészebben éppen Marsall László, továbbá Orbán Ottó, Bertók László, Kalász Márton, Tőzsér Árpád, Szilágyi Domokos. Marsall László tehát konzervatív világszemléletű újító, aki a későmodern és a posztmodern határán állva várja az üzeneteket. Többféle geometriát ismerve átérzi, hogy az irányzatok párhuzamosai a költészetben találkozhatnak, metszhetik egymást, s abból nem karambol, hanem vers is születhet. Lehetséges, hogy „nagy elbeszélést" nem talált, de megörökített sok kisebbet, s ezeket a „töredékeket" az életmű Egésszé formálta.

[2012]