Marton Éva

Aki látta és hallotta Marton Évát zeneakadémiai vizsgaelőadásán, Manon, Tosca, és Tatjana áriáit énekelni, jogosan feltételezhette, hogy fényes karrierje „borítékolva" volt. A friss diplomás énekesnőt, mint „istenadta tehetséget" harangozta be Rajk András a Népszabadság jeles zenekritikusa. A szerződtetés mégsem zajlott teljesen zökkenőmentesen, és bármennyire furcsán hangzik, korunk egyik legnagyobb drámai szopránja operaházi működését prózai szerepben kezdte. Két margitszigeti epizódalakítás után 1968. október 19-én debütált a Magyar Állami Operaház színpadján a Színészkirályné szerepében Szokolay Sándor Hamlet című zenedrámájában. Egy hónappal később az első komoly feladatát annak köszönhette, hogy kolléganője visszaadta Rimszkij-Korszakov Az aranykakas című meseoperájának női főszerepét, így a második szereposztásban ő alakíthatta Semaha királynőjét az Erkel Színházban.[1] „Marton Éva igazi meglepetést kelt hangjának szépségével, énekének lendületével és alakításnak vonzó bensőségességével" – méltatta alakítást Lózsy János a Népszabadságban.[2] Nemcsak a kritika és a közönség, de az operaház vezetősége is felfigyelt képességeire, munkabírására.

1970 tavaszán Händel Rodelindáját tűzte műsorára az Operaház, amely nem kis feladatot rótt az énekesekre. A barokk muzsika feszessége, a ritmus, az áriák díszítettsége, intonálási nehézsége óriási koncentrációt és fegyelmet követelt. Marton Éva Rodelinda címszerepében nem egyszerűen megbirkózott a szereppel, hanem „lefegyverző líraisággal, kifejező éneklésével emelkedett társai fölé".[3]

A Puccini-hősnők sorát a Manon Lescaut címszerepében kezdte, amelyben 1969. április 30-án láthatta először a közönség az Operaházban. Jelentős feladat egy pályakezdő énekes számára, kiváltképp olyan elődök árnyékában, mint Házy Erzsébet, aki legnagyobb sikereit ebben a szerepben aratta. Minimális próbával, szinte a színpadon kellett megalkotnia a karaktert, amely felvonásoként más-más hangi és színészi ábrázolást kívánt. Marton Éva később számos rendezésben énekelte a szerepet, de az újabb feladatok lassan kiszorították Manont a Puccini-repertoárból. 1970. november 3-án mutatkozhatott be pályájának egyik emblematikus szerepében, a Toscában. A próbákkal párhuzamosan zajlott az Erkel-énekverseny, amely az országos népszerűséget jelenthette volna. Mégsem volt kérdéses a választás. Marton Évának a Tosca kellett. „Első pillanattól kezdve jól éreztem magam a szerepben, úgy éreztem, mintha Puccini nekem komponálta volna. Rögtön tudtam, hogy Tosca életem egyik fontos kísérője lesz – nyilatkozta Batta Andrásnak életrajzi könyvében.[4] 1973-ban a Wiener Staatsoper színpadján is ebben a szerepben láthatta először a bécsi közönség. A Tosca-széria egyik legemlékezetesebb vendégjátéka azonban Götz Friedrich konvenciókkal szakító, a darabot újra értelmező rendezéséhez kötődött 1976-ban a müncheni Bayerische Staatsoper színpadján. Kirobbanó sikerének titkát a Münchener Merkur kritikája kiválóan érzékeltette. „Eva Marton már külsőleg is ideális Tosca. Magas, tekintélyt parancsoló jelenség, első megjelenésekor a templomban igazi primadonna. […] Egy megborzadás, amit a megkínzott Cavaradossi látványa idéz elő benne, egy rémült gesztus, amikor Angelotti rejtekhelyét elárulja, egy csüggedt, lehorgasztott fej, amikor Scarpiának értésére adja, hogy beadta a derekát a férfi követelésének – felejthetetlen. Eva Marton hangi adottságát nem lehet eléggé dicsérni. Minden regiszterben tökéletesen kiegyenlített drámai szoprán, telt mélységgel és gömbölyű pianókkal. A hang a magasban ragyogó fényt áraszt, és bámulatos, átütő ereje van. Még a II. felvonás vad, drámai kitörései is bőven belül vannak ereje és képessége határain. A bérletes közönség megérezte, hogy itt valami rendkívüli történt: egy szinte ismeretlen énekesnő, aki a megszokott csúcsformában éneklő világsztárok, Plácido Domingo és Sherrill Milnes ragyogását is elhomályosította."[5] 1980-ban a milánói Scalaban, – a Toscában – egy szerencsés véletlen folytán lépett elő premier-szereplővé Luciano Pavarotti és Ingvar Wixell oldalán. A színlapokon beharangozott Raina Kabaivanska ugyanis néhány nappal a bemutató előtt lemondta az előadást. Alakítását, a közönség mellett a kritikusok is szuperlatívuszokban ünnepelték, s megkapta a Scala Ezüst Rózsa Díját. Legnagyobb „hibaként" csak azt tudták felróni, hogy Marton Éva nem olasznak született. 1970 és 2003 között harminchat városban, közöttük a világ legrangosabb operaházaiban lépett fel a Toscával.

Giacomo Puccini másik méltán népszerű hősnőjét, a Turandotot ugyancsak Marton Éva neve fémjelezte hosszú éveken át a nemzetközi operaéletben, hiszen ahogy ő fogalmazott, ez az a szerep, amellyel „falakat lehet ledönteni és újabbakat felépíteni".[6] Az első Turandot-alakításra 1983-ban, Bécsben került sor, amelyet Lorin Maazel vezényelt. Ekkorra már Marton Éva minden falat „ledöntött", de a hosszú diadalutat még meg kellett tennie. Ugyanebben az évben Hamburgban és Bostonban is bemutatkozott, valamint a MET nagyszabású centenáriumi ünnepségét (1983. október 22.) nyitotta meg a kínai hercegnő nagy áriájával, az In questa reggia-val. A milánói Scala hiába próbált meg bevetni mindent, hogy legalább az 1983-as szezonnyitó Turandot-előadásra megnyerje „a magas C királynőjét", a MET még diplomáciai nyomás hatására sem adta ki énekesnőjét, aki éppen Beethoven Fideliójának bemutatójára készült New Yorkban.

A Scala-beli Turandot bemutatkozásra csak két évvel később 1985. április 6-án kerülhetett sor Franco Zeffirelli rendezésében, Lorin Maazel vezényletével. Ugyancsak Zeffirelli álmodta színpadra a MET 1987. március 12-i premierjét, ahol „Marton Éva, mint kegyetlen, jeges hercegnő vulkánként lövellte hangját az In questa reggia alatt".[7] Az évszázad egyik legszebb kiállítású előadásában Plácido Domingo, mint Kalaf és Leona Mitchell, mint Liu lépett színpadra James Levine vezényletével.

Hangjának terhelhetősége folytán elsősorban Puccini, Wagner és Richard Strauss nő alakjai határozták meg Marton Éva pályáját, azonban repertoárján a Verdi-hősnők éppúgy megtalálhatóak. Amint azt Batta Andrásnak kifejtette, ez korántsem azt jelenti, hogy Verdinél könnyebb dolga lenne az énekeseknek. Amíg „Verdinél valamennyi regiszternek egyformán zengeni kell, nem lehet törés az énekszólamban", „különösen fontos a tisztaság, a vonalvezetés, a frázisok íve", addig „Wagner esetében leginkább a ritmustalanságból derül ki, hogy baj van az énekessel". „Verdi képes magával húzni, kifeszíteni az énekest, míg a wagneri hangok tömörebben szólalnak meg. Verdinél nagy hangterjedelemben kell mozogni, jobban igényli a hang rugalmasságát."[8]

1972. július 7-én kapta meg Odabella szerepét Giuseppe Verdi Attila című operájában a Margitszigeten. Amíg a korábbi Verdi-szerepek: a Mennyei hang (Don Carlos), Amélia Grimaldi (Simon Boccanegra) és Alice Ford (Falstaff) a pályakezdő énekes egy-egy lépcsőfokát, addig az equileai királylány hangot és embert próbáló alakja hazai bemutatóinak csúcsát jelentette. Alakítása olyan partnerek mellett érdemelte ki a „világklasszis" jelzőt, mint Gregor József (Attila), Kónya Sándor (Ezio) vagy Lamberto Gardelli karmester. Rajk András Népszavában összegezte Marton Éva teljesítményét. „Évtizedek óta alighanem a legkomplettebb operaművész, aki feltűnt »hazánk egén«. Mai ének- és játékkultúrájával, kidolgozott, fesztelen színpadi mozgásával, magatartásával és adott szépségéhez az egész nemes alakításában még megszépülő lényével Verona vagy Salzburg színpadján éppúgy helyén volna, mint a Margitszigeten."[9] A kritikus minden bizonnyal a jövőbe látott: Salzburgban, 1982-ben Beethoven Fideliójában debütált, a veronai arénában pedig 1984-ben a Tosca címszerepét alakította. A Don Carlos női főszerepét, Erzsébetet 1974-ben, Brüsszelben alakította először, majd később Bécsben, Frankfurtban, Münchenben, Hamburgban és egy alkalommal Budapesten is elénekelte. Ugyancsak 1974-ben debütált A végzet hatalma Leonorájaként a Frankfurt Oper színpadján, amelynek érdekessége, hogy néhány héttel a bemutatót követően, 1974. november 20-án lépett fel először a Don Alvarót alakító Plácido Domingóval. Amint azt a Frankfurter Allgemeine Zeitung kritikája bizonyítja, az akkor már világsztárnak számító énekes mégsem egyedül sütkérezett a sikerben. „A zajos ünneplést joggal kellett megosztania Eva Martonnal, aki pompásan és lenyűgöző intenzitással keltette életre Leonora szerepét."[10]

A barcelonai Gran Teatre del Liceu színpadán ugyancsak ebben a zeneműben ismerte meg a katalán közönség 1983. február 20-án. Különleges kötelék szövődött a nézők és a vendégművész között, amelyről a helyi kritika a következőképpen számolt be: „Amikor elcsendesült a taps, mely a kiváló szoprán, Eva Marton egyik briliáns alakítását követte, egy rajongó felkiáltott »így kell Verdit énekelni!«".[11] Valóban, Eva Marton példát mutatott, hogyan kell Verdit előadni, és milyen lírai megközelítésből kell megformálni Leonorának, e nagy dráma tragikus sorsú főszereplőjének figuráját. Eva Marton magabiztosan, telt hanggal, kifejezően, és a megjelenített szereplő figurájának mély átélésével, szó szerint példaértékű alakítást nyújtott. Művészetének tökéletességével különleges drámai érzék párosul, mely közvetlen utat talál a közönséghez. Az idézett felkiáltás helyénvaló volt. „így kell Verdit énekelni."[12]

Amíg Az álarcosbál Ameliáját 1976-ban mindössze három alkalommal énekelte a Frankfurt Operben, addig az Aida – az 1977-es brüsszeli Théâtre Royal, de la Monnaie bemutatóját követően – öt évig szerepelt műsorán. A San Franciscó-i War Memorial Opera House Aidáját ugyanaz a Gianandrea Gavazzini dirigálta, aki évekkel korábban a budapesti Don Carlos előadást, amelyben a Mennyei hang Marton Éva volt. Nem kevésbé számított emlékezetesnek a római Terme di Caracalla, ahol az 1980. július 5-i bemutatóra a természet adta lehetőségeket kihasználva a díszleteket szinte beleépítették a történelmi környezetbe. 1977. június 18-án, tartották az Otello premierjét, amely a Frankfurt Opernél töltött évek utolsó bemutatója volt, és amelyet maga az intendáns, Christoph von Dohnányi vezényelt. Marton Éva tehát születésnapján Desdemona szerepével búcsúzott a frankfurti közönségtől. További Otelló-előadásait, összesen tizenegyet már Hamburgban énekelte el.

A legnagyobb sikersorozatot a Verdi-repertoárban A végzet hatalma mellett A trubadúr Leonórájaként könyvelhette el. 1978. június 17-én, a Teatro alla Scala felújításán kapott lehetőséget a bemutatkozásra, mégpedig anélkül, hogy előtte bárhol másutt énekelte volna szerepet. Kollégáit a legjobbak közül válogatták ki: Ermanno Mauro (Manrico), Fiorenza Cossotto (Azucena), Vincente Sardinero (Luna gróf) és Luigi Roni (Ferrando). Az előadást Luchino Visconti rendezte és Zubin Mehta vezényelte. „Az este sztárja kétségtelenül Eva Marton volt, Leonóra szerepében. Hangja mindkét nagyjelenetében pompásan, telten ragyogott, alakítása hihetően hatott, akkor is, amikor nadrágszerepben volt. Nem csoda, ha a lelkes közönség őt különösen ünnepelte" – tudósított sikeréről a Frankfurter Allgemeine Zeitung.[13] Ennek a bravúros bemutatkozásnak egy magyar premier lett a jutalma, 1978. november 11-én ugyanis Bartók Béla A kékszakállú herceg vára című operájának Juditját alakította, a Scala kétszáz éves fennállásának történetében magyarul nyelven először. A trubadúr utolsó előadásai a nem kevésbé rangos MET-hez kötődnek. 1988-ban ő és Luciano Pavarotti a szezonnyitó előadás két sztárja. „Annak ellenére, hogy a Brünnhildék, Turandot- vagy Ortrud-alakításai miatt évek óta nem énekelt Verdi-szerepet, megmutatta, hogy ebben a szerepben is uralja napjaink operaszínpadjait. […] Hogy éppen napjaink ünnepelt drámai szopránja az egyetlen énekesnő a világon, aki nemcsak megtölti a házat, hanem hihetetlen tempóban megszólaltatott koloratúráival az is sikerül neki, ami nagyra becsült szerep elődjeinek, mint Maria Callas vagy Leontyne Price, akikhez ez a szerep a híres felvételek alapján még közelebb állt, arra világít rá fájdalmas erővel, hogy milyen ritka jelenség ma az igazi Verdi-szoprán" – lelkendezett az Opernglas kritikusa.[14] A Verdi-szerepektől A végzet hatalma Leonórájával búcsúzott 1992. június 20-án a Wiener Staatsoperben.

Némi hezitálás után 1974-ben Marton Éva igent mondott az első Richard Strauss-szerep megformálására, amelyben nem kevés szerepe volt Gérard Mortiernek, a Frankfurt Oper művészeti igazgatójának és a feladat nagyságának. Az árnyék nélkül asszony Császárnéja „rögös utat jár be a gazellából lett természeti lénytől a szerelem és a részvét következtében árnyékot vető asszonyig." „A kezdeti idegenkedés után a tanuláskor nyugalmat és valamiféle bizalmas, intim kapcsolatot éreztem a szereppel, pedig a Császárné hatalmas szerep, és egyben hatalmas kihívás is mind az énekes, mind a színész számára. Emberfeletti lénye emberfeletti hangi adottságot követel, a szellemek és a sziklák zord birodalmának megfelelően. […] Az ilyen, csaknem megoldhatatlan feladatok egy zenedráma életre keltőjének legnagyobb kihívásai" – idézte fel emlékeit Batta Andrásnak.[15] A frankfurti bemutatkozást követően 1977 októberében a hamburgi Staatsoper látványos produkciójában olyan partnerekkel lépett színpadra, mint: Birgit Nilsson (Kelmefestőné), Ruth Hesse (A dajka), René Kollo (A császár) és Donald McIntyre (Barak). A világklasszisokat felvonultató előadást ¬– Christoph von Dohnányi hamburgi igazgatói ciklusának első bemutatóját ¬– Kurt Horres rendezte. Összesen kilenc nagy operaházban ünnepelhette a közönség, az említetteken kívül: Genfben, Buenos Aires-ben, San Francisco-ban, Chicagóban, Milánóban, Bécsben, valamint a New York-i MET-ben. Mind közül az utóbbit tartotta a legemlékezetesebbnek. „New Yorkban, a MET-ben 1981 októberében Nathaniel Merrill produkciójában alakítottam a Császárnét. A Kelmefestőnét Birgit Nilsson, a Dajkát Mignon Dunn, a Császárt Gerd Brenneis, Barakot pedig Franz-Ferdinand Nentwig keltette életre. A karmester, Erich Leinsdorf úgy vigyázott rám, mintha a lánya lennék. Igen sok bátorság és acélidegzet kellett ahhoz, hogy New Yorkban a közönség kedvence, Leonie Rysanek után énekeljek. A nyomasztó légkör és az igen magas elvárások ellenére aznap este, 1981 októberében a MET-ben a Császárné az életem egyik kulcsszerepe lett. Letettem a névjegyem. Ehhez persze tudni kell, hogy a tervezett Rysanek helyett Birgit kérésére én énekeltem a Császárnét, Rysanek pedig helyettem Chicagóban Ariadnét. […] Az előadást követően Birgit Nilsson és én a függöny előtt álltunk, szemben a tomboló közönséggel. Birgit észrevétlenül a függöny mögé lépett és egyedül hagyott a közönséggel szemben, mintegy átadva a stafétabotot. Sohasem felejtem őt: rendkívüli művész és rendkívüli ember volt."[16]

Marton Éva azok közé a kivételes előadók közé sorolható, akinek az opera egy másik „pokolian nehéz" figurájával a Kelmefestőnével is sikerült babérokat szerezni. 1992-ben a húsvéti fesztivál keretében a salzburgi Großes Festspielhaus színpadján, majd a nyári Salzburgi Ünnepi Játékokon debütált Götz Friedrich rendezésében. Berlin, Barcelona és Athén után 2003-ban, Frankfurtban alakította utoljára a szerepet, ahol először lépett színpadra a Császárné szerepében.

A statisztikákat összegezve a legnépszerűbb Strauss-alakítás az Elektra volt, és ha hozzávesszük az a tényt, hogy a krétai királylány mellett az opera másik két nőalakját, Krüzothemiszt és Klütaimnesztrát is életre keltette igazi operatörténeti kuriózumról beszélhetünk. Krüzothemiszként a MET-ben 1978-ban, Elektraként Bécsben, 1989-ben, Klütaimnésztraként Barcelonában, 2008-ban debütált. A többségében lírai karakterű hősnők után habozás nélkül fogadta el a Wiener Staatsoper ajánlatát egy kemény és kérlelhetetlen drámai Elektra megformálásra. Harry Kupfer koncepciója, az anyagyűlölő, „sebeket osztó vadállat" figurájának ábrázolása komoly kihívást jelentett számára, mígnem sikerült megérteni a karakterének lényegét. „Ekkor eszembe jutott az, amit egy száműzetésbe kényszerített ellenzéki vallási vezetőről hallottam. Volt egy fényképe arról, akit szenvedélyesen gyűlölt. Nem volt egyebe, csak egy ágy, egy szék, egy asztal és ez a kép. Felakasztotta az ágyával szemközt, hogy láthassa. Így mindig emlékezett arra, milyen hevesen gyűlöli. Tőlem távol áll ez az érzés. Ha az ember gyűlöl valakit, minden energiája arra megy el. Ez óriási veszteség! Elektrát a gyűlölet élteti. És amint meghal gyűlölete tárgya – az anyja –, az ő élete is céltalanná válik, elpusztul ő is" – nyilatkozta Batta Andrásnak.[17] Bécsben, Salzburgban, Stuttgartban, Barcelonában, New York-ban, Chicagóban, Washingtonban, egyaránt ünnepelték alakítását, amelyet egy elsőrangú lemezfelvétel is megörökített Wolfgang Sawallisch vezényletével az EMI müncheni stúdiójában, 1990-ben. A sikerszéria csúcsára azonban a londoni Covent Garden produkciójával ért fel, amelyben nem csekély része volt másik két „nagyágyúnak" Solti Györgynek, a nagynevű magyar karmesternek, és Götz Friedrich világhírű rendezőnek. Az 1990. március 3-án megtartott bemutatóról Double Hungarian Triunph! (Kettős magyar diadal) címmel közölte méltatását a londoni The Times. „Ha az est alapvetően Marton és Solti kettős magyar diadala volt is, a sikerhez Götz Friedrich hiteles rendezői koncepciója is hozzájárult." Természetesen méltánylandó, hogy Eva Marton figyelemre méltó színpadi mozgással rendelkezik és már akkor magára vonta a figyelmet, amikor a nyitójelenetben még némán kuporodott össze a padlón. De még ennél is fontosabb, hogy hihetetlen hangi formában énekelt. És nincs itt semmi az Elektrák esetében megszokott keménységből: olyan nő áll előttünk, aki még viszonylag fiatal, bizonyos értelemben ártatlan, és valóban a meggyalázott ártatlanságról énekel, koncentráltan, tisztán, hitelesen, maró és szúrós szépséggel, még akkor is, amikor tajtékzik a sértő kifejezések áradatától. Semmi kétség, magával ragadó a színpadi játék, mégis Marton Éva énekesi teljesítménye a döntő: énekbeszéd-technikája és hangszínárnyalatainak változatossága egyaránt mutatják, mennyire intelligens módon bánik a hangi erőforrásaival, s ez éppúgy lenyűgöző, mint állóképessége."[18] 1989 és 2007 között húsz különböző városban, összesen hetvennégy alkalommal énekelte Elektra szerepét bravúros színészi teljesítménnyel, amelyet 1991-ben még Laurence Olivier-díjra is fölterjesztettek.

A Salome címszerepében 1987-ben a párizsi Théâtre des Champs-Élysées színpadján debütált egy koncertelőadáson frenetikus sikerrel, amelyet két évvel később 1989-ben a MET-ben követett a színpadi premier Nikolaus Lehnhoff rendezésében. A rendező értelmezése, amely szerint Salome egy „dekadens és hisztérikus" áldozat, mintsem egy gonosz nőalak, megosztotta a kritikusokat, de abban mindenki egyetértett, hogy koncepció ide vagy oda, Marton Éva olyan csodálatosan énekelt, hogy akár a Marson meg lehetett volna rendezni az előadást. A szereptől a barcelonai Grand Teatro Liceu 1991/92 évadnyitó előadásán búcsúzott, amelyet Jochen Ulrich rendezett és Antoni Ros-Marbà vezényelt.

Az Ariadne Naxos szigetén genfi bemutatóját 1980-ban tartották. A darab két meglehetősen különböző műfajt ötvöz játékosan: a tragikus operát és a romantikus farce-ot; igazi opera ínyenceknek való csemege. 1980 és 1990 között több feldolgozásban, Kölnben, Hamburgban, a milánói Scalában és Bonnban alakította Ariadne–Primadonna kettős szerepét. Az egyiptomi Heléna címszerepét, amely hangilag a legnehezebb Strauss-szerep, mindössze két alkalommal énekelte a müncheni Bayerische Staatsoper színpadán az 1981-es Müncheni Fesztiválon. A Strauss-dalokat viszont folyamatosan koncertpódiumok műsorán szerepeltette. A Négy utolsó ének mellett, amely kezdetektől része volt repertoárjának, Richard Strauss egyik utolsó szerzeménye a Malven című dal ősbemutatója is Marton Éva nevéhez kötődik. Ez utóbbit a CBS kiadó 1985-ben, az énekesnő torontói koncertjén rögzített.

Egy évvel Az árnyék nélküli asszony zajos sikere után a MET 1982/83-as évadjának szezonnyitó előadásán – a verizmus egyik gyöngyszemében – ismét igazi diadal született. Marton „élő karaktert" kölcsönzött Amilcare Ponchielli Giocondájának, és „szenvedéllyel vonta be a közönséget e súlyos dráma forgatagába" – írta Peter G. Davies zenekritikus.[19] Az Opera News ugyancsak elragadtatással tudósított az előadás sztárjáról: „Bőkezűen szórta érzelmi és vokális kincseit, és felemelte Ponchielli velencei utcai énekesnőjét a magányos hősnő tragikus szférájába. Átgondolva építkezett. Szerepének csúcsára a IV. felvonás „Suicidio"-áriájában érkezett fel, lenyűgözött nagyságával, hömpölygő hangjával, a szereppel való tökéletes azonosulásával. Eva Marton, ez a magas termetű, szépasszony hatalmas hanggal rendelkezik, amely a kifejezés valamennyi árnyalatára és a regiszterek megannyi dinamikájára képes ¬– tudósított az Opera News.[20] 1986 májusában a bécsiek ugyancsak felfokozott hangulatban, mint Jeritza Mária örökösét üdvözölték a Giocondában, amelyet kétségtelenül a művészi életút legnagyobb alakításai között tart számon az operatörténet.

A Bolygó Hollandi Sentáján kívül nincs olyan jelentős Wagner-hősnő, amelyet ne énekelt volna el. Tulajdonképpen külföldi karrierjét is az első Wagner-szerepnek köszönhette. 1969. február 16-án mutatta be az Operaház A Rajna kincsét, amelyben Freiát, az örök ifjúságot és szépséget testesítette meg a kellő hangfekvésben. Ebben a szerepben látta meg Peter Mario Katona, Christoph von Dohnányi asszisztense, felhívta a Maestro, azaz a Frankfurt Oper igazgatójának figyelmét a kivételes hangú tehetségre. A sikeres próbaéneklést követően 1971-ben Mozart Figaro házasságában mutatkozhatott be A grófné szerepében Dohnányi színházában. A kiutazási engedély megszerzése után az 1972/73-as évadott már Frankfurtban kezdhette. Itt elsőként Évát kapta meg a Wagner-szerepek közül A nürnbergi mesterdalnokokban. A korrepetitorok nemcsak a szólamok beállításában és a helyes kiejtésben segédkeztek, de a német kultúra rejtelmeibe is bevezették a frissen szerződött, idegen ajkú kolléganőt. Első rangú iskola volt ez, amelyre Marton Éva így emlékezett: „Nagy fegyelem volt: negyedórával a próba kezdete előtt már meg kellett jelenni, persze alaposan felkészülve. Rendszeresek voltak az ún. Összeéneklési próbák, még a színpadi próbák előtt – ez a szokás manapság már csaknem kiveszett az operaházak életéből –; próbaruhát, próbacipőt kaptunk, nem utcai ruhában próbáltunk – ez is egyfajta tartást adott a munkának, amit mindannyian szívesen, jó légkörben végeztünk. […] Mindazt, amit Budapesten nem volt módomban megtanulni, itt sajátítottam el. Közben nagyszerű előadások születtek."[21] Maximális felkészültséggel képességeinek legjavát adhatta, amikor először lépett a New York-i Metropolitan színpadjára A nürnbergi mesterdalnokokban 1976. november 3-án. „Talán a legizgalmasabb bemutatkozást Marton Éva, a magyar szoprán nyújtotta fényes, terjedelmes hangjával, amelyet teljes biztonsággal uralt. Éva szerepét joggal örökölheti, annak egykori birtokosától Birgit Nilssontól…" – tudósított a The Operaphile.[22] Még ugyanebben az évben az Opéra de Marseille színpadján elvállalta Sieglindét a Walkürben, amelyet Jacques Karpo állított színpadra. A nyolcvanas években pedig már Az istenek alkonya és Siegfried Brünnhildéi között folyt a „harc" a Ringben. A Wagner-birodalom fellegvárába Bayreuthban 1977. augusztus 1-én debütálhatott egy előadáson belül egyszerre két szerepben – ami még Bayreuth történetében is ritkán fordult elő –, ő volt Vénusz és Erzsébet a Tannhäuserben. Az előadást Götz Friedrich rendezte. A kettős siker a következő nyáron megismétlődött, majd tíz évvel később a Houston Grand Opera színpadján. Az említetteken kívül többségben az Erzsébet-alakítások domináltak pályáján. Természetesen a legendás Wagner-szerepek közé tartozott a Lohengrin két ellentétes figurája: Elza és Ortrud. Elzaként Frankfurtban debütált 1976-ban, a Buenos Aires-i Teatro Colónban pedig elnyerte a legjobb debütálónak járó kitűntetést 1979-ben, majd újabb bemutatók hosszú sora következett: Chicago, Hamburg, Zürich, Avignon majd a New York-i MET, ahol 1986-ben hagyta el a szerepet és közben váltott a Lohengrin egy izgalmasabb figurájára Ortrudra, amelynek egyik legnagyobb színházi sikerét köszönhette. A MET 1984. október 2-i előadásáról a Frankfurter Allgemeine Zeitung a következőket írta: „Az est legnagyobb szenzációja mégis Eva Marton Ortrudja volt. Az őrjöngő ünneplés a megszentségtelenített istenek felé tett esküje után a II. felvonásban jó öt percig tartott. Ez volt az első alkalom a MET történetében, hogy egy Wagner-opera előadását meg kellett szakítani. Eva Marton eredetileg nem akarta ezt a szerepet, mivel korábban nem is énekelte. »Én a tiszta Elza vagyok« – mondta. De James Levine olyan Ortrudot akart, aki az opera végén a szerep veszélyes és fontos magas hangjait is könnyedén ki tudja énekelni. Ez volt az előzménye ennek az emlékezetes debütálásnak. Eva Martont az előadás után olyan lelkesedéssel fogadta a közönség, amely Birgit Nilsson nagy, diadalittas napjaira emlékeztetett, és nyilvánvalóan arra utalt, hogy eme sztárpozíciónak, amely a 65 esztendős svéd énekesnő távoztával megüresedett, immár komoly új pályázója van."[23]Ez a rövid kirándulásnak ígérkező Wagner-szerep maradt leghosszabb ideig repertoárján, egészen a 2004-es Erkel Színházbeli premierig, amelyet „kiábrándítóan maira formált" a rendező Katherina Wagner – a zeneszerző dédunokája. A Wagner-szerepek sorát Izolda és Kundry zárják. A Trisztán és Izoldában meglehetősen későn léphetett fel, és mindössze két alkalommal; 2000 májusában állt be Ruth Berghaus futó rendezésébe a Hamburgische Staatsoperben. Kundry, az opera címszereplőjéhez, Parsifalhoz hasonlóan alakuló, fejlődő karakter. A Megváltó tekintetét feledni nem tudó, és az egy életen át vezeklő nőhöz bensőséges viszony fűzte: „A Parsifal a non plus ultra számomra. […] Nagyon mélyen hatott rám, és emberként is formált."[24] Kundryként először a barcelonai Palau de le Música Catalanaban debütált 1998-ban a Parsifal koncertszerű előadásán, majd a lisszaboni Teatro San Carlóban énekelhette el a rejtélyes Wagner-hősnő szerepét 2001-ben. Kundry szavai: „nur dienen, dienen" („csak szolgálni, szolgálni") új távlatokat nyitottak Marton Éva számára, ezúttal a magyar komolyzenei életben.

Első mesterkurzusát 2003-ban tartotta meg a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen. Ugyanitt 2005 és 2013 között már tanszékvezetőként állt az új hazai énekes generáció kinevelésének szolgálatába. A kétévente megrendezett Marton Éva Nemzetközi Énekversennyel pedig Európa egyik legrangosabb megmérettetését indította útjára 2014-ben. „Azért tértem vissza hazámba, Magyarországra, mert úgy éreztem, át kell adnom mindazt, amit tudok. Pályámra mindig úgy tekintettem, mint egy hosszú gyűjtőútra. Van egy nagy hátizsákom, amit az évek során jól megpakoltam élményekkel, tapasztalattal, tudással, és ezt mind szeretném szétosztani. Arra vágyom, hogy amikor meg kell válnom az élettől, addigra ez a hátizsák üres legyen. Ma már tudom, hogy az odaadó szolgálat az igazi győzelem."[25]

[2017]

________________________________________

[1] Bemutató: 1968. november 15

[2] Lózsy János: Az aranykakas – Rimszkij-Korszakov operája az Erkel Színházban, Népszabadság, 1968. december 10., 7. p

[3] Feuer Mária: A jóságos zsarnok, Élet és Irodalom, 1970. május 9.

[4] Batta András: Marton Éva – A mennyei hang, Helikon Kiadó, 2013. 73. p

[5] Batta András: Marton Éva – A mennyei hang, Helikon Kiadó, 2013. 78¬–79. p

[6] Batta András: Marton Éva – A mennyei hang, Helikon Kiadó, 2013. 82. p

[7] Robert Kimball: 'Turandot' – Hail oppulence! New York Post. 1987. március [?].

[8] Batta András: Marton Éva – A mennyei hang, Helikon Kiadó, 2013. 158–159. p

[9] Rajk András: Nyári színházak 1972 – Attila – Verdi bemutató a Margitszigeten, Népszava, 1972. július 12.

[10] Batta András: Marton Éva – A mennyei hang, Helikon Kiadó, 2013. 166. p

[11] Manuel Valis, El Pais 1983. február 22.

[12] Manuel Valis, El Pais 1983. február 22.

[13] N. N.: Azért volt egy első az egyenlők között, Frankfurter Allgemeine Zeitung, 1976. március 23.

[14] Batta András: Marton Éva – A mennyei hang, Helikon Kiadó, 2013. 174–175. p

[15] Batta András: Marton Éva – A mennyei hang, Helikon Kiadó, 2013. 104. p

[16] Batta András: Marton Éva – A mennyei hang, Helikon Kiadó, 2013. 107. p

[17] Batta András: Marton Éva – A mennyei hang, Helikon Kiadó, 2013. 116. p

[18] Batta András: Marton Éva – A mennyei hang, Helikon Kiadó, 2013. 180. p

[19] Batta András: Marton Éva – A mennyei hang, Helikon Kiadó, 2013. 119. p

[20] Opera News, Opera News, 1982. december. Batta András: Marton Éva – A mennyei hang, Helikon Kiadó, 2013. 119. p

[21] Batta András: Marton Éva – A mennyei hang, Helikon Kiadó, 2013. 52. p

[22] Review of Anthony Coggi on The Operaphile. 1976. november http://archives.metoperafamily.org/archives/scripts/cgiip.exe/WService=BibSpeed/fullcit.w?xCID=247250&limit=500&xBranch=ALL&xsdate=&xedate=&theterm=&x=0&xhomepath=&xhome=

[23] Hans Heinsheimer, Frankfurter Allgemeine Zeitung, 1984. október 11. Batta András: Marton Éva – A mennyei hang, Helikon Kiadó, 2013. 144. p

[24] Batta András: Marton Éva – A mennyei hang, Helikon Kiadó, 2013. 151–152. p

[25] Batta András: Marton Éva – A mennyei hang, Helikon Kiadó, 2013. 215. p