Medveczky Ádám

Minden zenész negyedórán belül tudja, hogy milyen karmester került a dobogóra. Az, hogy Medveczky Ádám iránt töretlen lelkesedéssel fordul a zenészek sokadik nemzedéke, azt bizonyítja, valódi hivatását végzi alázattal, felelősséggel és élvezettel. Pályatársa, Balassa Sándor zeneszerző a következő szavakkal jellemezte őt: „A magyar kultúra, a magyar zene elkötelezett híve és képviselője. Személyét hazánkban rendkívüli tisztelet és szeretet övezi. Szeretik őt a muzsikusok, az énekesek, szereti őt a közönség, s szeretik a zeneszerzők, akiknek a műveit műsorra tűzi."

Az indulás

A családi környezet

1941-ben született zenészcsaládba. Közeli rokona volt Basilides Mária, világhírű alt-énekesnő. Édesanyja Érsek Mária, az Operaház korrepetitoraként dolgozott, aki nemcsak az említett „Manci nénit" kísérte sokszor, hanem Udvardy Tibort, Simándy Józsefet vagy Maleczky Oszkárt is. Ők és más énekművészek rendszeresen felkeresték Boráros téri lakásukat.

Édesapját négyévesen vesztette el, mert a megszálló szovjet hadsereg „malenkij robotra" kényszerítve elvitte. Halálának helyéről, idejéről és körülményeiről csak feltételezések voltak. Édesanyja később újraházasodott Katona Lajos, operaénekessel. A család végül hatfősre bővült. A két fiútestvére, Medveczky András kürtművész és Medveczky Balázs, kereskedelmi osztályvezető már elhunytak, lánytestvére, Katona Anikó az Operaház művésze.

Az üstdobművész

Már gyermekkorában megismerkedhetett a zene, de főként az operák varázslatos világával és az emberi hang beteljesítő erejével. A családban átélt zenei élmények az életkor későbbi szakaszában gazdagító erővé váltak. Bár nem volt elvárás irányába, nagyon gyorsan kialakult benne a zenészi elhivatottság. Tizennégy éves kora óta falja a partitúrákat, és középiskolás korától kívülről meg is tanulja azokat.

A Madách Gimnázium közismereti oktatása mellett zongora és ütőhangszeres tanulmányokat folytatott, majd ugyanezen a szakirány-páron végzett a Zeneművészeti Főiskolán is. Későbbi pályáját és zenészi hitvallását sokban alakította példaképe, Schwartz Oszkár ütő-hangszerművész. Tanára segített neki abban, hogy a főiskola után, 1960-tól 1968-ig a Ferencsik János vezette Állami Hangversenyzenekarban üstdob-játékosa legyen.

A számos nagyszerű élmény közül talán az a legemlékezetesebb, hogy az 1960-70-es években Szilveszter-éjfélkor sugárzott Himnusz-felvételen ő szólaltatta meg az üstdobot. Végül, volt tanárai és saját belső igénye miatt is 1968-ban jelentkezett a Zeneakadémia karmesteri szakára.

A karmesteri pálya állomásai

Az Opera művésze

1968-től tehát a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán a karmesterképző szakon folytatta tanulmányait, ahol 1971-ben karmesteri diplomát szerzett. A következő évben Franco Ferrara, olasz zeneszerző-karmester mesterkurzusán tovább csiszolta tudását. Karmesterként Ferencsik Jánostól tanult a legtöbbet – egykori főnöke tudta nélkül. Így tőle látta számtalan esetben a tiszta ütéstechnikát, „ami nem tűr meg semmi esetlegességet, semmi kétséget, zavart."

Kórodi András hívására már 1969-ben feladta biztos és jólfizetett ütősállását az operaházi tagság kedvéért. Először korrepetitorként tevékenykedett. A nagy beugrást Házy Erzsébet betanítása jelentette számára, aki félóra múlva már azt követelte a művészeti igazgatóságtól, hogy mindig „ez a Medve-gyerek" korrepetálja. Később karmesteri kinevezést is kapott, és egy Mozart-operával, a Cosi fan tutte-val debütált. Azóta több, mint hetven operát vezényelt, számosnak az ősbemutatóját is, pl. Balassa Sándor Földindulás című zenedrámáját 2015-ben.

1990-től három esztendeig volt az Opera zeneigazgatója. Operaházi munkássága negyvenedik évfordulóján a zenekar önkéntes kitüntetését vehette át: megkapta az aranypálcát. Ez a gesztus valódi elismerés volt, mert a zenészek maguk találták ki az ötletet, maguk szervezték meg az eseményt és ők adták össze a pénzt. Ráadásul, ilyen jellegű ajándékot a nem vezető beosztásban levő dirigensek nem szoktak kapni.

Az operavezénylés után már az 2010-es évtizedben kapott felkérést arra, hogy Pártai Lillával közösen álmodja színpadra Munkácsy Mihály életét. Bár zeneszerzői terveiről már konzis korában letett, ezúttal fantáziáját kellően kiélhette, s végül Berlioz-, Liszt- és Wagner-részleteket állított össze, a kritikák egyöntetű véleménye szerint, sikeresen.

A Postászenekar élén

Számos vendégszereplése után úgy döntöttek a kulturális vezetők 1988-ban, hogy a Magyar Posta Szimfonikus Zenekarát rábízzák. A zenekar régi múlttal és gazdag hagyománnyal rendelkezett, de az átvétel pillanatában nehéz helyzetben volt. Számos tagja nem rendelkezett kellő, főiskolai végzettséggel, illetve anyagi helyzete miatt másodmunkák sokaságára kényszerült. Adott pénzügyi lehetőségek között kellett a karmesternek elérni a zenekartól elvárt nemzetközi színvonalat. A tanári és a művészi szempontokat egyszerre érvényesítve sikerült az együttest megmentenie, felemelnie és a túléléshez való jogot kivívnia. A szervező-vezető munka közben a zenészek együtt tapasztalhatták meg a karmester tudását és szeretetét. Ez utóbbi azért bizonyult fontosnak, mert a következő tíz évben a zenekar sorozatos, szponzorációs válságokat élt meg, s a vezető hiteles szeretete nélkül a zenekar felbomlott volna.

A rendszerváltást követően a Magyar Posta felmondta a támogatói szerződést. Ezért kellett a Benczúr utcai székházban újjáalakulnia az együttesnek, amely ekkor vette fel a Magyar Szimfonikus Zenekar nevet. Számos népszerű estet adtak, közkedveltek voltak a nyáresti szabadtéri koncertjeik, pl. Haendel Vízi zene szvitjeiből. 1997-ben azonban csak azzal a feltétellel akarta átvenni egy új szponzor a zenekart, ha a karmester megválik zenészeinek jelentős hányadától. Medveczky Ádám ezt egyértelműen visszautasította, de így ő is távozásra kényszerült.

A győri évek

1997-ben hívta meg őt a Győri Filharmonikus Zenekar vezetősége a vezető karmesteri posztra. A 2011-ig tartó együttműködés során ismét felépített, illetve megújított egy zenekart. Műhelymunkája nyomán az együttes teljesítménye hallhatóan javult, sajátos, eredeti profilt öltött, ebből következően a város zenei élete fellendült. Számos külföldi fellépés és fővárosi est után a menedzsment csökkenteni kezdte a vezető karmesteri cím tartalmát, így az névlegessé vált, hatáskört végül már nem is tartalmazott. Ezzel összefüggésben, az utolsó időszakban egyre kevesebb évi bérleti koncertet vezényelhetett. Végül a hetvenedik születésnapját ünneplő koncert körüli méltatlan bonyodalmak miatt került sor az önkéntes távozásra.

A repertoár

Természetesen, lehetetlen felsorolni a közel félévszázados pálya során elhangzó valamennyi műalkotást. Az Operaház regisztere a következő módon sorolja fel a felsorolhatatlant: 70 opera (12 Verdi, 4 Mozart, 6 Puccini, 7 Wagner stb.) és a szimfonikus zeneirodalom jelentős része.

Ő három zenetörténeti csomópontot emelt ki egyik riportjában, mint kedvencét. Az első csoportot képezik a bécsi klasszikusok művei: az operák, szimfóniák, misék és minden versenyművük. A második csoportba tartoznak a nagy olasz operák, különösen Verdi és Puccini életműve. Megszámlálhatatlan esten vezényelte azokat Budapesten, Győrben, Miskolcon, Szegeden és a határon kívül.

A harmadik csoport pedig a karmester igazi credo-ja, a magyar zeneirodalom. Kiemelkedik Bartók és Kodály életműve, de Erkel Ferenc, Lajtha László és Veress Sándor műveit ugyanolyan hittel vezényli. A kortárs magyar zeneirodalom megszólaltatásáért is számos módon síkra szállt, hol pálcával, hol jó szóval. Ő maga is kiemeli egy interjúkötetben Balassa Sándor, Dubrovay László, Szokolay Sándor és Vajda János jelentőségét. Az elmúlt évtizedben megannyi élő szerző neki köszönheti darabjai értő előadását, atyai gondozását és végül kirobbanó sikerét.

A karmesteri pálya mérlege

Pályáján az igazi áttörést az jelentette, amikor 1974-ben az I. Nemzetközi Karmesterversenyen elnyerte a második díjat. Ekkor széles közismertségre tett szert. A tv-nézők felismerték a szilveszterkor sugárzott Himnusz üstdobosát. Ezek után viszont a Magyar Televízió az ő vezényletével rögzítette a emzeti imát, s a következő tizenöt évben azt sugározták szilveszterkor.

Egy másik nagy sikere az operaházi tagság 40 éves évfordulója alkalmából általa vezényelt Pillangókisasszony. A korabeli kritikák a következőképpen ismerték el teljesítményét: „Kézben tartotta a zenekart, a szólistákat és a kórust, ebben az előadásban egyetlen melléütés, vagy hamis hang nem akadt, mindenki a maximumot hozta ki magából. A közönség szűnni nem akaró tapssal jutalmazta a karmester, a közreműködő művészek és muzsikusok teljesítményét. … Szívmelengető élménnyel gazdagodva hagyta el a közönség az alapításának 125. évfordulóját ünneplő Operaházat, mert azt kapta, amit elvárt, ugyanis olyan hozzáértő és elhivatott karmester vezényelt ezen az előadáson, aki a nagyzeneszerző és műve iránt alázatot és tiszteletet érez." (Dr. Petővári Ágnes)

Egy már korábban idézett méltatás szintén a karmesteri alázatot és mindentudást emeli ki: „A látszólag egyszerű szinte eszköztelen dirigálása pontosan feltárja a megszólaló zenemű lényegét; tekintetével és mozdulataival a játszó zenészek számára egyértelműen kijelöli az előadói teendőket, melyek megvalósítása nyomán, maga a játszott mű lesz az esemény főszereplője. Karmesterként nem kizsákmányolója, de szellemi szolgálójává válik az előadott darabnak. Távol áll tőle minden hatásos exhibicionista sikert célzó póz, amely nem a tiszta művészet megteremtéséért koncentrálja erejét." (Balassa Sándor)

A tanár úr

1974-től a Főiskola növendékzenekarát vezeti Simon Albert mellett. 1982-től adjunktus, majd docens az Ének-Opera Tanszakon, emellett 2004-től a Korrepetítori Tanszakon is oktat. 2014 januártól tanít a Karmesterképző Tanszakon Ligeti Andrással közösen. 2015-ben pedig címzetes egyetemi tanárrá nevezték ki.

Tanári munkájával a fiatal művésznemzedék képzését szolgálja, hogy az európai zeneművészet remekművei a jövőben is a legmagasabb színvonalon szólaljanak meg az operaszínpadon csakúgy, mint a hangversenytermekben. A tanítást legkorábbi zenészi éveitől kezdve feladatának érzi, ezt önmaga így fogalmazta meg: „a fiatalok tanítását felemelőnek tartom."

Képzésének lényege az, hogy a színpadra kerülő énekes éppen olyan jól érezze a drámai szituáció jelentőségét, mint a szólam szerepét a teljes zenei faktúrában. Fontosnak tartja a hangképzésben a népdalok szerepét, mert magyar műveket énekelni a népzenei prozódia és logika mentén lehet a legkifejezőbben. A hangképzés során újra és újra kísérletet tesz arra, hogy az énekes jelölteteket rávezesse saját hangfajuk felismerésére és egy tudatos szerep-vonalat építsen fel velük. Az elsődleges színpadi sikerek helyett azt ajánlja nekik, hogy türelemmel építsék fel hangkultúrájukat, szerepeiket patikamérlegen mérve vállalják csak el. A nagy feltűnést keltő drámai főszerepek helyét és idejét is alaposan átbeszéli tanítványaival.

Karmester-tanárként azt az elvet vallja, hogy a dirigens-lét alapja a „forró szív és hideg fej". Még nem tanított a Főiskolán, de már számos, későbbi, nagynevű karmestert (pl. Vashegyi Györgyöt, Héja Domonkost, Kesselyák Gergelyt), készített fel a felvételi vizsgára. Mások esetében arra kellett őket rávezetnie, hogy a zene megértése, még nem jelenti feltétlen azt is, hogy elő tudja azt adni. Másik nagy csapda, ha valaki csak vezetni akarja az együttest, viszont nem érzi a zenét. A karmesterség taníthatatlan titka az, hogy a kotta iránti alázat, a muzikalitás iránti érzékenység, a zenészek iránti szeretetnek együtt kell járnia egy precíz, matematikai logikával és tudatos, erős vezető személyiségi attitűddel. Ő erről így vallott már idézett interjúkötetében: Az első, ha jól tudja a mesterséget, félreértés nélkül tudja vezetni a zenekart, tisztán ki tudja magát fejezni a kezével – egy lassítást, egy tempóváltást, egy karakterváltást −, ez az alap. Legyen technikája, jól üssön. …

Bármelyik tanítványát kérdezzük is, két elemet fog kiemelni: a tanár úr szerető támogatását és kendőzetlen őszinteségét.

Nemzedékek köszönhetik neki hosszúéletű hangjukat, karrierjüket és azt, hogy a színpadon képesek ensemble-ben szerepelni.

A hitvallás elemei

Egy interjúja során az önnön életére vonatkoztatva a következő fontossági sorrendet állította fel: „A hit, a nemzeti érzés és a család. Csak ezek után jöhet a pálya."

A hit szerepe az életút során

Az evangélikus felekezet tagja, ahogyan – bár erre nem szokott önmagával kapcsolatban utalni – Bach, Wagner vagy Brahms. Édesanyja az ötvenes években is járatta hittanra, pedig összesen nyolc gyermek szülei merték ezt megtenni a hetedik kerületi értelmiségi családok közül. Zeneakadémista korában született meg felnőtt hite valódi belső izzásból. Akkor kezdett el hinni, amikor 19-20 éves korában egy váratlan találkozás érte. Ady Endre egy sorával jellemzi ezt a pillanatot: „csöndesen és váratlanul átölelt az Isten." Az ötgyermekes családapa ma is gyakorló hívő. Felesége és gyermekei katolikusak.

A Magyar Művészeti Akadémia Zenei Tagozatába való felvétele alkalmából tartott székfoglaló előadását is a „Istenhit és zene" címmel tartotta. Ebben mutatta be azt, hogy miként viszonyultak a legjelentősebb zeneszerzők az Istenhez. A híresen ateistának tartott Bartók műveiben (pl. III. zongoraverseny) éppúgy kimutatható a Mennyei Atya iránti tisztelet, mint Beethoven Örömódá-jában. Karmesterként is azt vallja, hogy a zenének nem önmagában van metafizikája, mert az az Istentől ered: „A zenének varázsereje van, de ez a varázserő csak a hit által szentesül meg."

A politikus alkat

Értékeket őrző és gyakorló családból származván sosem volt közömbös a közügyekkel kapcsolatban. Noha a közéleti hatalom sosem kísértette meg, karmesterként, majd zenekarvezetőként több esetben mégis neki kellett a hatalmat gyakorolni. Láttuk, hogy muzsikusaiért és a művekért mindig kiállt, így három esetben inkább távozott, mintsem feláldozzon egyetlen zenészt is. A felelős hatalom, a hatalommal élés jó szolgálatát igyekezett minden esetben megvalósítani.

Édesapja tragikus halála és édesanyja tudatos hitvalló élete feltehetően predesztinálta őt arra, hogy mindig az általa igaznak vélt úton maradjon, őszinteségét megőrizze és értékeiért megküzdjön. 1956-ban ő is elindult a tüntetőkkel a Körúton, a Rákóczi úton, elment a Parlamenthez, a Bem szoborhoz, sőt a Rádióhoz is. Későbbi bátor kiállásra láthatunk példát abban, amikor egyedül ő nem lépett be osztálytársai közül a KISZ-be.

Pályatársai és vezetői mindig is tudták, hogy hitét és nemzeti érzését nyíltan vállalja. Ezt ő maga így fogalmazta meg: Legfontosabb, hogy az ember hová születik. A hovatartozás tudata nélkülözhetetlen. Az az elvárás, hogy a művészet politikamentes legyen: egy elv. Ám az ember nem lehet politikamentes és a művész sem függetlenítheti magát a politikától.

Az elsők között volt, akik 1989 után mertek ünnepi koncertet vezényelni az 1956-os forradalom emlékére. Később, az ezredforduló után nyílt kritikát fogalmazott meg a kormányzat társadalom- és kulturális politikájával szemben. Olyannyira elégedetlen volt a politikai vezetéssel, hogy 2006-ban még országgyűlési képviselőnek is jelöltette magát két ellenzéki párt színeiben.

A kortársak kétféleképpen értékelték közéleti aktivitását, de sem az elutasító, sem a támogató visszajelzések nem térítették el művészeti tevékenységétől. Támogatói sérelmezték, hogy hatalmas életműve ellenére sem kapta még meg a Kossuth-díjat, ezért 2007-ben alternatív Kossuth-díjjal tüntették ki. 2011-ben viszont immár az állami Kossuth-díjat is átvehette.

Zárszó

Medveczky Ádám egyike a Ferencsik János utáni legjelentősebb magyar karmestereknek. Szerencsésnek érzi magát, hogy Ferencsik Jánostól, Kórodi Andrástól és Erdélyi Miklóstól tanulhatott, s abban is, hogy Kovács János és Fischer Ádám nemzedékében futhatta meg saját pályáját. Következetessége, művészi igényessége és szeretete révén előadók, zeneszerzők és nézők sokasága élhetett át megannyi hiteles zenei pillanatot.

[2016]