Miller Lajos

Hogy mégsem a Finommechanikai Művek revolver esztergályosának eredményeiről tanúskodik ez a pálya, abban, Miller Lajos tehetsége és szorgalma mellett nagy szerepet vállalt a kezdeti zenei lépéseit egyengető Posszert Emília énektanárnő, valamint Horváth László, a sümegi zeneiskola tanára, aki a zeneakadémiai felvételire felkészítette az akkor még kellő előképzettséggel nem rendelkező „elektroműszerész tanulót". A felvételi és a pályakezdés minden görcsösségtől mentesen siklott a maga szépen ívelő útján. „Próba, szerencse" alapon megtörtént a „pályamódosítás", és az első akadályokat, a vizsgákat, a szereptanulások izgalmát ugyancsak ezzel a lendülettel hidalta át. Ki bánta a Testnevelési Egyetemmel kapcsolatos álmokat, amikor ösztöndíjasként 1968-ban az Operaház színpadán már Horatiót énekelhette „a szerep súlyának megfelelő jelentőséggel" Szokolay Sándor Hamlet című operájában.[1] Annak ellenére, hogy pályája elején sem volt híján a klasszikus szerepeknek, a Hamlet mellett még számos kortárs magyar operában kapott lehetőséget. A következő évben Petrovics Emil Bűn és bűnhődésében egy újabb epizódszerepben, Razumihin figurájában mutathatta meg magát. Az ember tragédiája címmel 1970 decemberében tartották az Operaházban Ránki György misztériumoperájának ősbemutatóját, amelyet a zeneszerző Madách klasszikusa nyomán írt. Miller Lajos mesterségbeli fejlődését mutatta, hogy „egészségesen csengő baritonja" Ádám szerepének „mennyiségi terheit mindvégig lendülettel győzte". Színészi magatartását pedig „rokonszenves hevület s belülről fakadó közvetlenség" jellemezte – számolt be Lózsy János a Népszabadságban alakításáról.[2] 1972-ben pedig egy másik Ránki-mű a Pomádé király új ruhája Bénijeként „fiatalos lendületével", „eleven játékosságával" nyűgözte le a kritikusokat.[3] Az operairodalom nagy hősei után, 1999-ben ismét egy Szokolay-ősbemutató a Szávitri királyaként Tallián Tibor szavaival élve „csatarendbe" állította a „kifogástalan hangi diszpozícióban mutatkozó baritonálas méltóságát és egyéni tekintélyét".[4] 2001-ben az Operaház elővette a negyven évvel korábban bemutatott operáját, Petrovics Emil és Hubay Miklós C'est la guerre című művét, amelyben az Őrnagyot alakította. Az ezredforduló tavaszán a Budapesti Kamaraopera vezetőjének, Moldován Domonkosnak a felkérésére Orbán György szerzett új zenét a Pikkó hertzeg és Jutka Perzsi című magyarosított vígopera egykori librettójára. A mű várszínházbeli újra-feldolgozását a kiváló előadók dacára kudarcként értékelte Tallián Tibor, kiemelte viszont a Tatár kánt alakító Miller Lajos hangjának „választékosságát, eleganciáját, soha nem modoros formáló erejét, a szerep egybefogásának képességét".[5] Természetesen, a magyar klasszikusok is fontos helyet foglalnak el az énekes gazdag repertoárjában, hiszen Katona József Bánk bánjában már 1968-ban ráosztották Biberach szerepét, de az igazán nagy elismeréseket 1980-ban kapta, amikor Tiborcként mint „az átélés, az expresszivitás nagymestere" állhatott az Erkel Színház deszkáira Vámos László felújításában.[6] Alakítását Káel Csaba 2001-ben készített operafilmje is megörökítette, amelyet egy évvel később ugyancsak Káel rendezésében újabb operaházi bemutató követett. A kérő nemes stílusú népdalénekét Kodály Zoltán daljátékában, a Székelyfonóban 1998-ban hallhatta a közönség. Kodály másik nagy remekének a Háry Jánosnak címszerepét viszont két különböző produkcióban is megformálhatta. A nagy mesélő alakját először 2001-ben Selmeczi György rendezésében keltette életre a Millenáris Teátrum színpadán, 2004-ben pedig Oberfrank Géza felújításba állt be Erkel Színházban.

Az orosz operairodalom alakjai közül elsőként Csajkovszkij operája, az Anyegin címszerepében láthatta a budapesti Operaház közönsége 1971-ben, a szintén pályakezdő kollégák: Marton Éva (Tatjana), Berkes János (Lenszkij), Kováts Kolos (Gremin) társaságában. Kertész Iván szerint Miller Lajos technikája ekkor még nem volt elég könnyed, de „eleganciája", „érzelmi kitárulkozásának eszközei" a szólam kiváló tolmácsolójára utaltak.[7] Olyannyira, hogy a tizenhárom évvel későbbi, elsőrangú Anyegin-alakításának ismérveit már a következőképpen foglalta össze Fodor Géza: „Figyelmet keltő személyiség, előkelő megjelenés és modor, szép, világos tónusú, kiegyenlített orgánum, szabatos vokális megformálás, stílusos és pontos játék."[8] Anyeginként többek között Pozsonyban (1972), Monte Carlóban (1985), Bonnban (1987) és Santiagóban (1989) is bemutatkozott. Legalább ennyire gyakrabban szerepelt nemzetközi repertoárján egy másik Csajkovszkij-hős, A pikk dáma Jeleckij hercege: először Buenos Aires-ben (1980), majd Genfben (1982), Monte Carlóban (1983) Philadelphiában (1983), Washingtonban (1989), és utoljára a milánói Scalában (1990).[9] A Mazeppa címszerepét pedig egyetlen alkalommal a párizsi rádió koncertfelvételén szólaltatta meg 1978-ban. Fjodor Saklovityij szerepét a Scalában énekelte – kedvező kritikák ellenére, a szerepet mindössze hat alkalommal – Mogyeszt Muszorgszkij Hovanscsina című operájában, amelyet 1981-ben a neves orosz rendező Jurij Ljubimov állított színpadra. 1986-ban Párizsban Anyegin áriájával mutatkozott be a Rosztropovics házaspárnak, akik Szergej Szergejevics Prokofjev Háború és béke koncertelőadására kerestek megfelelő baritont. Andrej Bolkonszkij szólamát Miller Lajos tolmácsolásában a francia Erato cég is megörökítette, nem kisebb előadók társaságában, mint Rosztropovicsné Galina Visnyevszkaja (Natasa), Nikola Gjuzelev (Kutuzov) vagy Nicolai Gedda (Anatol Kuragin). Msztyiszlav Rosztropovicsnak vezényletével a darab egyik legletisztultabb változata született meg. Együttműködésüknek a következő évben folytatódott. A Szegedi Szabadtéri Játékok 1971-es Boris Godunov (Mogyeszt Muszorgszkij) előadása után Andrej Scselkalov szólamát a washingtoni Kennedy Center koncertelőadásán is elénekelhette, amelyet szintén az Erato cég rögzített. Ugyancsak Rosztropovicsék vittek színre Nyikolaj Andrejevics Rimszkij-Korszakov Cári menyasszony című operáját, ezúttal a római Teatro dell'Operában, 1987 novemberében. A Grigorijt alakító Miller Lajos, ekkor már – sorrendben a hatodik szerepével – a római opera megbecsült vendégművészének számított. Utolsó közös munkájuk a washingtoni Csajkovszkij-bemutató, A pikk dáma volt 1989-ben.

Hogy mikor találkozik az énekes egy szereppel, azt nem annyira hangjának fejlődési foka, mint inkább az adott operaház igényei határozzák meg. Kiváló példája ennek Giuseppe Verdi „sötét-kemény" Macbethje, amelyről köztudott, hogy nem éppen a fiatal lírai baritonok ugródeszkája. Az Operaház 1973-as előadásának szereplőválasztásával, amelyben a rendező Mikó András a címszerepet Miller Lajosra osztotta, nem minden kritikus értett egyet. Kovács János szerint: „A tőr-monológ bizonyos, hogy nem ilyenfajta hangszínt és nem ilyenfajta energiamennyiséget feltételez; a szerepnek néhány más mozzanata sem." Ennek ellenére elismeri, hogy „tehetséges és feladatát odaadással szolgáló énekessel van dolgunk." A címszereplő gondos szólammintázása, szép pianói és magas fortéi a Muzsika és a Magyar Hírlap operakritikáiban egyenletesen magas színvonalú művészi teljesítményről tanúskodtak. A következő évad feladatai Az álarcosbál Renéje és a Don Carlos Pósa márkija sokkal közelebb állt hangjának karakteréhez, amely a kritikai beszámolók hangvételén is megmutatkozott. „Mintha új lendületet, szárnyakat kapott volna: kifejezőerőben gazdag, igen rokonszenvesen játszó Renét kaptunk tőle. Reményeket kelt, hogy benne láthatjuk a jövő Verdi-baritonját: figyelemmel várjuk további kibontakozásait!" – írta Várnai Péter a Magyar Hírlap zenekritikusa.[10] A sikerben nem kevés része volt Ferencsik János karmesternek, aki ezzel az előadással vonult vissza főzeneigazgatói tisztségétől. Sztárpartnerekkel volt alkalma fellépni Az álarcosbál müncheni (1975), bécsi (1979), hamburgi (partnerei: Katia Riccarelli és José Carreras, 1976), párizsi (1985), római (1985), lyoni (1985) és montreali (1990) bemutatóin egyaránt. A magyar közönség számára azonban a legemlékezetesebb előadás Renata Scotto (Amalia) 1975-ös Erkel Színház-beli vendégszereplése maradt, ahol Renét ezúttal is a kiváló diszpozícióban éneklő Miller Lajos alakította.[11] A zeneileg és színészileg ragyogóan kidolgozott Posa markival viszont a hazai felújításokban szerepelt gyakrabban, például az 1980. június 21-án tartott Don Carlosban, amikor két orosz világsztár Jelena Obrazcova (Eboli hercegnő) és Jevgenyij Nyesztyerenko (Fülöp király) társaságában léphetett az Erkel színpadára.[12] Karierjének fontos állomása A végzet hatalmának gazdagon megrajzolt figurája, Don Carlos. Bensőséges lírája és szenvedélyének érdesebb hangjai már 1975-ben Békés András rendezésében megmutatkoztak, de az igazi nagy siker a római Teatro dell'Operához kötődött, ahol az 1982-es bravúros debütálását követően további Verdi-hősöket kelthetett életre, mint a Simon Boccanegra címszerepe (1982), A legnanói csata Rolandoja (1983), vagy a már említett René Az álarcosbálból (1985).[13] Christoph Willibald Gluck: Iphigenia Taurisban című operájában, a siennai operafesztivál és a palermói bemutató (1975) után Oresztész szerepét a római opera 1986-os bemutatóján is megkapta, a sort pedig egy évvel később, a már említett Rosztropovicsék Cári mennyasszonya zárta.

Az egyik legnépszerűbb operahős, amelyben Miller Lajos tehetsége korán megmutatkozott, és a trevisoi versennyel egyúttal utat nyitott a nemzetközi operaéletbe, az A trubadúr Luna grófja. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy mire a 1976-os budapesti premierre sor került, a fiatal bariton már maga mögött tudott egy pozsonyi, müncheni és egy bécsi debütálást. Az első bemutatkozásait éppúgy a „biztos muzikalitás és a fűtött drámaiság" jellemezte, mint a későbbi, a beérkezett művész Luna-alakításait Hamburgban (1978), Houstonban (USA debütálás, 1980) Caracasban (1983), Brüsszelben (1984), Leningrádban (1987) vagy a New York-i Metropolitanben (1990).[14] 1976-ban még egy újabb szereppel bővült a Verdi-repertoár, ugyanis az írországi Wexford Opera Fesztiválon Giacomot énekelte a Giovanna D'Arco, az orléans-i szűz bemutatóján. 1977-ben állt be Germont szerepébe az Operaház Traviata-felújításba, amelyet Lamberto Gardelli vezényelt. Még abban az évben a párizsi Opera Comique-ban is bemutatkozott Jorge Lavelli rendezésében, de a legnagyobb sikerét a Garnier-operaházban aratta, ahol 1986-ban Franco Zeffirelli állította színpadra a Traviatát, a karmesteri pulpituson pedig Zubin Mehta állt. A fenti bemutatók mellett fellépett: Szófiában (1978), Rouenben (1979), Liége-ben (1981), Triesztben (1984), Hamburgban (1986), St. Gallen (1986), Messina (1989) és az Operaház Japán turnéján, Tokióban (1994). „A maga világképét és életprincípiumát maximális szenvedéllyel, vehemenciával, akaratintenzitással" képviselő Germont figuráját, a hazai operajátszás egyik legérzékletesebb alakításai közé sorolta Fodor Lajos.[15] Operaénekesi pályájának igazi mérföldköve 1980-ban érkezett el. A Gardelli vezényelte Ernani és a Giuseppe Patané betanításában előadott Simon Boccanegra a legnagyobb elismeréseket hozták meg számára. Várnai Péter például kétszer is megnézte Miller Lajost a Don Carlos (Ernani) szerepében, mielőtt megírta róla Muzsikában, hogy „mindent tud". „Hanganyaga gyönyörű, egyforma szép­séggel szól minden dinamikai fokon és minden fekvésben. Énektechnikája ki­fogástalan: a széles legato-íveket épp­oly tökéletesen énekli, mint a rövid – hangsúlyos hangokat, a hang teljes ambitusa kiegyenlített, átmenő hangjait nem lehet észrevenni. Ám mindez csak eszköz nála, mint minden igazán nagy énekesnél: eszköz az expresszié szolgá­latában. […] A »Vieni meco, sol di rose«-cavatinát eszményi pianóban énekli, de ugyanakkor gondosan betartja Verdi messa di voce-jelöléseit – így válik a cavatina igazán szenvedélyessé, roman­tikussá. Az »O, de' verd'anni miei«-ária első szakaszában előadása az elmúlt if­júság iránti nosztalgia jegyében puha, nemes cantabile; mikor elérkezik a po­litikai hitvallásszerű második részben, orgánuma megkeményedik, maesztózussá válik, s e nagy érzelmi – hangi váltás pompásan állítja elénk V. Károly fér­fivá érését. A zenei megformáláshoz méltó a színészi játék, melyet nagyban segít a daliás megjelenés is. Nagy ala­kítás ez!"[16] Az egyenletesen ívelő szerepek biztos alapot teremtettek, s a művész ezekben a kivételes magasságokban sem szédülhetett, a kritikusoknak már nem kellett attól tartaniuk, hogy a „dicsőség a fejébe száll". Rajk András is kijelentette a Népszabadságban, hogy „ez a Simon Boccanegra alakítás-éneklés elsőrendűnek számíthat a világ bármely operaszínpadán".[17] A kritikus rátapintott a lényegre. Hogy miként válik a zaklatott, boldogtalan fiatalemberből öntudatos, bölcs dogé, azt Miller Lajos már 1979 őszén a skót opera produkciójának keretében megmutathatta: Glasgowban, Liverpoolban és New Castle-ben. 1981-ben a párizsi rádió meghívására Miller szólamát énekelte a Luisa Miller koncertelőadásán, a színpadi debütálásra a brüsszeli Théâtre Royal de la Monnaie produkciójában került sor ugyanabban az évben. 1987-ben a montreali operában megkapta Jago szerepét az Otelloban, amelyet a magyar származású Antoine Vitez rendezett. A Shakespear-i intrikus hazai debütálása csak jóval később, 1994-ben valósulhatott meg. A bemutató igazi ünnepnek bizonyult. Az első két előadást a vendég Gardelli dirigálta, s ebből az alkalomból az operaház közönsége parádés szereposztásban láthatta Vámos László rendezését B. Nagy János (Otello) és Tokody Ilona (Desdemona) kimagasló teljesítménye Miller Lajos „mértéktartó játékával, telt hangjával" egészült ki, ami Jago démoni figuráját megalapozta. „Mikor egyedül láttuk a színpadon, sötétségbe és gonoszságba burkolózva mefisztói alakja félelmetesnek hatott – számolt be alakításáról a Magyar Nemzet."[18] Az „inrikus-sikerek" közé tartozott még Gaetano Donizetti sötét lelkű Lord Ashtonja a Lammermoori Luciában, amelyben „manírok nélküli fényes baritonja" először a milánói Scala közönségét hódította meg 1983-ban.[19] Szuggesztív Scarpia-alakításának (Puccini: Tosca) lényege pedig az volt, hogy a figurát sikerült a maga egyéniségéhez kovácsolnia. „Ő nem a kivénhedt, kudarcain indulatoskodó, rutinos szerelmi ragadozót ábrázolja, hanem egy, a hatalma teljében élő, hidegen számító, vágytól, szenvedélytől izzó Scarpiát vázol elénk, aki kiváltképp a második felvonás nagy drámai crescendójában mutatja meg megátalkodott keménységét, tőrbecsaló, kemény cinizmusát" – foglalta össze Albert István.[20] A Nabucco címszerepét még a Buenos Aires-i Teatro Colón 1988-as koncertelőadásán elénekelte, de a Rigolettót csupán Horváth Ádám operafilmjében sikerült megszólaltatnia 1987-ben. Nagy reményekkel készült Koltay Gábor 1992-es Margitszigeti bemutatójára, az előadást azonban egy vírusos megbetegedés miatt le kellett mondania. 2005-ben viszont megkapta az opera cinikus udvaroncának, Marullónak a szerepét Szinetár Miklós rendezésében, amely egyik utolsó feladata volt az Erkel Színházban.

Közel negyven év alatt páratlan művészi alázattal szólaltatta meg az operairodalom kisebb-nagyobb hőseit. Több mint egy tucat, egészen pontosan tizenöt Verdi-szerep után, szinte hihetetlenek tűnik, hogy előbb volt Wolfram és Anyegin, mint Luna gróf. Mégis minden szerepében vállalta hangját, nem „öblösített" vagy „sötétített", képes volt megtalálni az azonosulás hullámhosszát, a figura emberiségét. Ez az egyenesség, őszinteség a saját képességeivel és a színpaddal szemben vezette fokról-fokra az operahősök ranglétráján. Ahogy Dalos László a Kossuth-díj apropóján találóan megfogalmazta: „Az emberléptékű, az embermozdulatú romantika az ő igazi világa – a nemes gesztus, a szélsőségesen tiszta indulat, a jutalomra nem tekintő önfeláldozás."[21]

[2016]

[1] Fábián Imre: Hamlet, Film, Színház, Muzsika, 1968. október 26., 2–4.

[2] Lózsy János: Az ember tragédiája operaszínpadon – Ránki György misztériumoperája, Népszabadság, 1970. december 24., 7.

[3] Korda Ágnes: Ránki György – Pomádé király új ruhája, Pest Megyei Hírlap, 1973. január 4.

[4] Tallián Tibor: Kiválasztott hölgy, Muzsika, 1999. március

[5] Tallián Tibor: Nagy opera, kis opera, Muzsika, 2000. május

[6] Várnai Péter: Hagyományhűség és kevesebb pátosz, Magyar Hírlap, 1980. május 8.

[7] Kertész Iván: Repertoárdarabok felfrissítése az Operaházban és az Erkel Színházban, Muzsika, 1972. február, 30.

8 Fodor Géza: Anyegin, 1985. március, 34.

9 A Philadelphia's Academy of Music előadásáról 1983. október 14-én televíziós felvétel készült: DVD (Video) – Premiere Opera Ltd. DVD 5203

[10] Várnai Péter: Méltó búcsúzás – Az Álarcosbál az Erkel Színházban, Magyar Hírlap, 1974. január 3.

[11] Albert István: Renata Scotto – új szerepkörben, Film, Színház, Muzsika, 1975. március 15.

[12] Vendégein: Obraczova és Nyeszterenko, Muzsika, 1980. november, 15–16.

[13] Albert István: A végzet hatalma – új szereplőkkel, Film, Színház, Muzsika, 1975. október 11.

[14] Slbert István: Nyári opera-esték – Margitszigeti Színpad: Trubadúr parádé, Film, Színház, Muzsika, 1979. július 21.

[15] Fodor Lajos: Operai napló, Muzsika, 1986. február, 30.

[16] Várnai Péter: Opera – Ernani, Muzsika, 1980. március, 11–12.

[17] Rajk András: Simon Boccanegra – Verdi remekműve az Erkel Színházban, Népszabadság, 1980. december 24.

[18] Bősze Ádám: Fehéren feketén – Az Operaház Otellója, Magyar Nemzet, 1994. november 17.

[19] Andre Hunziker: Switzerland – Geneva, Opera, 1984. Januray

[20] Albert István: Új szereplőkkel – Erkel Színház: Tosca, Film, Színház, Muzsika, 1979. június 2., 11.

[21] Dalos László: Öröm hallani, Film, Színház, Muzsika, 1980. április 5.