Molnár Edit

A fényképezés eljárását a megörökítés igénye hívta életre. Az emberi elme számára felfoghatatlanul elszökkenő pillanatok megragadásának vágya. Az igény, hogy a múló idővel elmúló élmény, titok, tanulság, példa ne vesszen el a szemünk elől. Ne legyünk a részrehajló és hiányos emlékezetre kárhoztatva.

A megörökítő embert a kíváncsisága hajtja. Tisztában van vele, hogy a tünékeny élet pontos „másolása" a fényérzékeny anyagra a jövőnek szolgáltat tudásanyagot. A kíváncsiság mellett türelmes figyelem szükséges ahhoz, hogy valakiből igazi megörökítő váljon.

A Belgiumból gyermekként hazatért Molnár Edit boldog és szabad órákat élt meg szülei házának kertjében. „Számomra Molnár Edit fotóművész története a fán kezdődik. Azon a magas fán, amelyen olyan szívesen időzött a rákospalotai házuk kertjében. A dús lombozat jótékonyan eltakarta az apró lánykát, aki a megfigyelő tökéletes pozíciójából legeltette a szemét a valóság édes-bús, szomorú-mulatságos elevenen burjánzó látványain. Ő még nem tudta, de már akkor fotográfus volt. Olyan fajta ember, amelyik a puszta nézésben örömét leli, és aki bár ugyanazt nézi, amit mi is többiek, egyszerű földi halandók, de látni nálunk mindig sokkal többet és valahogyan másként is lát. Már akkor eljegyezte magát a fotográfiával, amikor még kamera sem volt a kezében." – mondtam róla 2014-ben, Vigadóbeli kiállítása megnyitóján, s e kissé profánnak ható megállapítást ma is érvényesnek gondolom.

Pedig a sors meglehetős kacskaringókat rajzolt az életébe. Már a szüleit, felmenőit is ide-oda dobálta a történelem, így eshetett, hogy a magyar kultúra egyik avatott krónikása, Molnár Edit történetesen Belgiumban született. Mint született megfigyelő tán többet és alaposabban tanult mások sorsából, mint a gyerekek általában. Megtapasztalta a nehéz időkben küszködő szülei, nagyszülei sorsát, de azt is jól látta, hogy akiben van kitartás és önbecsülés, meg egy jó adag bátorság, az dacolhat a körülményekkel. Ne hagyd magad! – hallotta nem egyszer az édesapjától, és megfogadta a tanácsot. Megtanult küzdeni azért, amit fontosnak érzett. Képes volt elmélyülten és fegyelmezetten tanulni, dolgozni, ha értelmét látta, de az ostoba és fölösleges korlátokat áttörte, ha bírta. Ha nem, hát kikerülte.

A gimnáziumban azt tanulta, ami érdekelte, mást nem. Nem vágyott egyetemre, tán színésznő, vagy ha az nem, a színészeket fényképező riporter szeretett volna lenni. Iskolából jövet, egy telefonfülkéből hívta föl a Magyar Filmgyártó Vállalat riporter osztályát, hogy jelentkezne fotóriporternek. Másnap 16 évesen beállított iskolatáskával és nagy copffal a céghez. Magabiztosan előadta, hogy az iskolát mellőzi, riporter akar lenni. Otthon csak egy hónapra rá merte elmondani, hogy már nem iskolába jár, ugyanis addig köpenyben és táskával járt be dolgozni.

Nem volt könnyű dolga: tapasztalat nélkül, naivan, nagyon fiatalon. De megküzdött a nehézségekkel, és szerencsére talált támogatókat is az idősebb kollégák között.

Az ötvenes évek elején járunk. A korábbi jelentősebb, független képügynökségeket Magyar Fotó Állami Vállalat néven egyesítették, és ide terelték az államosított független fényképészek legjavát is. A kényszerű államosítások és a centralizálás miatt a profi szakma legjava dolgozott a Magyar Fotónál. Az idősebbek: Seidner Zoltán, Vadas Ernő, Reismann Marian, Németh József mellett Rév Miklós, Gink Károly, Keleti Éva vagy Bence Pál is innen indult el. Ebbe a szakmai, szellemi, emberi közegbe került Molnár Edit. Dacára a korszak dermesztő légkörének, a Magyar Fotó az igényesség, emberség és a legmagasabb szintű szakmai tudás iskolájává vált. A nagy tekintélyű idősebb mesterektől mindent eltanulhatott, akiben volt szakmai alázat és ambíció. Editben pedig mindkettő megvolt.

Ő maga így vallott erről egy interjúban: „Ezek között az emberek között dolgozni hallatlan komoly mesteriskolának bizonyult. Képzeld el, hogy naponta hallottunk a tónusokról, a kompozíciókról, a nagyítás trükkjeiről, ebben a légkörben nevelődtünk. Az igényesség volt a legfontosabb szempont, nem a mennyiségi szemlélet volt a meghatározó."1

A kezdeti években a legváltozatosabb feladatokat kapta. Mezőgazdasági riportot, ipari munkát vagy művészeti és sport témát egyaránt kellett fényképeznie. Molnár Edit remekül helytállt a képügynökségi munkanapok rohanásában. Fizikailag és technikailag egyaránt jól bírta a gyűrődést. Annyira, hogy a fotóriporteri munka egyik legnehezebb területén, a sportfotóban is helyt állt. Még így is némi meglepetést keltett, hogy 1954-ben a korszak vezető sport hetilapjánál, a Képes Sportnál kapott munkát. A fotóriporterkedés általában is, de a sportfotó kifejezetten férfimunkának számított akkoriban. Férje neves sportoló volt, de Molnár Edit számára ez nem adott fölmentést a kemény munka alól, s 1957-ben sem azért tért vissza az MTI-Fotóhoz, mert a sportfotóban nem tudott volna érvényesülni.

1956-ban egyesítették az MTI-t és a Magyar Fotót. Az MTI-Fotó megjelölés márkavédjegy lett. Olyan jogosítványokat adott az ott dolgozó riportereknek, mint senki másnak, de az ott folyó, még csaknem másfél évtizedes, nívós munkának is szólt az elismerés. Az MTI-seknek általában jobb felszerelésük volt, mint a lapoknál dolgozóknak, az ötvenes évek végétől külföldre is utazhattak, szinte mindenhová bejuthattak – ahová a Kádár-rendszerben egyáltalán elképzelhető volt. Molnár Editnek szerencséje volt, akkori főnöke jól látta, hogy a „száguldó riporter" feladatai helyett neki egészen másfajta munkastílus és főként másféle témák valók.

Az életében és pályáján is meghatározó momentum volt a híres-nevezetes tavaszi tárlat 1956-ban. Az ifjú riporter rácsodálkozott a modern magyar képzőművészetre. Nem volt igazán képzett esztétikából, de a minőséget csalhatatlanul megérezte, ahogyan később is mindig az életében. Így aztán ismeretsége és barátsága Kondor Bélával szinte röpítette őt előre a pályáján. Első igazi kiállítási képét is Kondorról készítette. A 60-as évek legelején egyre inkább megtalálta a témáját és helyét a magyar fotográfiában. Szerencséjére ekkoriban még az MTI-nél a minőségi szemlélet érvényesült. Megértették, hogy Molnár Edit másképpen dolgozik, de olyan képanyagot hoz, amilyet senki más. Kondornak és körének köszönhetően részese lett egy eleven szellemi körnek, gyakran járt a Kvint presszóba Németh Lajos, Dávid Kata, Czine Mihály társaságában. De ebbe a szellemi miliőbe tartozott Gaál István, a fiatal Durkó Zsolt, Szokolay Sándor, Gross Arnold, Pilinszky János vagy Huszárik Zoltán is. Molnár Edit állandó látogatója lett az Egyetemi Színpad legendás előadásainak, figyelt a megújuló filmművészet alkotásaira és legfőképpen rengeteget olvasott.

Akinek volt szeme rá, láthatta, hogy a fiatal fotográfusok, köztük Edit, elmélyülten és elkötelezetten dolgoznak, ráadásul friss szemmel, de szakmailag tökéletesen kiforrottan. Molnár Edit tudatosan kereste a modelljeit, azokat, akik akkoriban már a magyar szellemi élet nagy öregjeinek számítottak Illyéstől és Kassáktól Tersánszkyig, valamint a középnemzedék és a fiatalok képviselőit. Nem a hivatalos kulturális politika megszabta „kottából" választott, hanem a saját ízlése és barátai tanácsai alapján.

1961-ben hármas tárlaton – Balla Demeterrel és Tillai Ernővel – állt a közönség elé. A szakma rácsodálkozott, a szélesebb értelmiségi közönség pedig megtanulta a nevét.

Onnantól fogva biztos léptekkel járta az útját. Utólag visszatekintve, a páratlan életmű ismeretében, az lehet az utókor benyomása, hogy Edit szakmai útja egyenes vonalban haladt előre. Magától értetődő könnyedséggel. Nem egészen. Minden nap meg kellett küzdenie azért, hogy betölthesse a hivatását. Hogy az igénytelen, lélektelen mennyiségi képtermelés helyett a maga kiforrott, elmélyült, időigényes módszereivel fotografálhasson. Hiszen hírügynökségi fotóriporter volt, akinek minden áron képet kellett vinnie a helyszínről. Ő viszont néha elő sem vette a kameráját az első alkalommal, ha egy-egy írót, művészt meglátogatott. Beszélgetett, ismerkedett, figyelt. A modell pedig észrevétlen föloldódott a jelenlétében. Nem csoda. Mindig fölkészülten, olvasottan kereste föl híres modelljeit. Sohasem elégedett meg az eredménnyel, ha úgy érezte, lehetne jobban is. Visszament újra, pedig már megvolt a „kötelező házi feladat", de ő jobbat akart. És legtöbbször sikerült is még jobb felvételt készítenie.

Minden egyéni siker ellenére sem volt könnyű a helyzete a munkahelyén. A hetvenes évektől kikezdte az idő az MTI-fotósok kiváltságait, és az átalakuló hazai sajtóviszonyok devalválni kezdték az egyre nehézkesebb MTI-t. Tömeges képtermeléssel és ádáz hírversennyel igyekezett a képügynökség akkori vezetése választ adni az új helyzetre. Az olyan igényes munka, amilyet Molnár Edit művelt, egyre inkább nem kívánatos különcködésnek számított.

Mintha az írók, festők, zenészek jobban értették és értékelték volna munkáját, mint közvetlen kollégái. Első önálló tárlatát Nagy László nyitotta meg. S az ajtók már nem az MTI riportere, hanem a közismert „megörökítő" Molnár Edit előtt nyíltak meg, s ő felhalmozta a hazai szellemi élet színe-javának fotográfiailag is újszerűen és igényesen megformált képeit. A portrék mellett készített képriportokat is, például a Veress Péter író által is megidézett gyepsori emberekről.

A '70-es években egyre nagyobb szabású tárlatokkal jelentkezett a Vigadóban, majd a Műcsarnokban. Ikonikus képei Hatvanyról, Illyésről, Kassákról vagy Pilinszkyről, és sok más nagyságunkról, illetve a Kondor-triptichon, amelyik túlzás nélkül a magyar fotográfia egyik csúcsa, vagy a gyepsoriakat bemutató riportsorozata egyre tágabb körben vált ismertté.

A '80-as évektől jelennek meg emlékező könyvei, amelyekben roppant élvezetes módon eleveníti föl életútjának és fotográfiai működésének mozzanatait. Ezek a memoárok nemcsak történeti adalékként, de a klasszikus dokumentarista fényképezés mementóiként is fontos kincseink.

[2015]

Jegyzetek

1. Szarka Klára: Valamit valamiért. Beszélgetés Molnár Edittel, in: Fotográfia nőnemben, Balassi Kiadó, Budapest, 2002