Móser Zoltán

Móser Zoltán: Curriculum Vitae

1946-ban születtem Tolna megyében, Szekszárdon, de igazi szülőhelyem a Tolna megyei Tevel, ahol a bukovinai székelyek, a Mátyusföldről kitelepített magyarok és svábok között nőttem fel. Elmondhatom: jó történelmi lecke volt. Tanítóim – alcsíki (kászoni) székelyek –  igen szigorúak voltak a szomszédban lakó, a föloszlatás után civilbe öltözött apácákkal együtt.
Apám Móser Antal (1911–1981), anyám Stadler Katalin (1912 –1987), amikor én 1946. március 11-én megszülettem Tevelen laktak, és a postán dolgoztak egész nyugdíjas korokig. Innen felköltöztek Törökbálintra, hogy a közelünkben legyenek. Itt is haltak meg. (Két ikeröcsém is volt, akik szintén már nincsenek köztünk.)
Szemben velünk lakott a falusi fényképésze, Mikusainé, egy volt pékségbe rendezte be a műtermét. Eggyel feljebb volt a plébánia, ahol az áldott emlékezetű Hopp Ferenc atya szolgált: ő igazi fotós volt egy Kiev fényképezőgéppel. A lakószobájába rendezte be a labort. Itt én akkor „fertőződtem meg", amikor egyszer megengedte, hogy megnézzem az előhívást és a nagyítás. Tízéves koromban kaptam első az Pajtás gépet, amelyet máig őrzök. De az igazi a Werra III-as gép volt, amelyet érettségire kaptam. Egy volt kollégista társam jóvoltából egy csere akció révén egy konzervdobozból készült nagyítóra is szert tettem (a lencséje a kivehető Werra III-as alapoptikája volt), és otthon a pincében berendezett sötét helységben tudtam nagyítani.
Tevelről a bonyhádi gimnázium reál osztályába kerültem, és kollégista is voltam. (Innentől kezdve kollégiumban laktam és dolgoztam közel 40 évig.) Mi voltunk az elsők, akik Babitsról és Kosztolányiról tanultunk, és 1964-ben nem oroszból, hanem angolból érettségiztünk.  Mivel humán érdeklődésű voltam, a matematikával és a fizikával komoly gondjaim volt, de a kémiát nagyon szerettem. Kezdetben az ábrázoló geometria is nehezen ment, aztán „megtanultam látni", és megkedveltem.
Mint a legjobb magyaros, a budapesti bölcsészkarra jelentkeztem, és előfelvettként be is kerültem magyar-történelem szakra.  Az 1964–65ös tanévben képesítés nélkül tanítottam a teveli iskola alsó tagozatán. Életem legnehezebb éve volt.
1965 szeptemberében kezdtem az egyetemet, és az akkor már nem, és még nem olyan híres Eötvös Kollégiumba is felvettek, amit máig áldok. Itt volt fotólabor is, aminek én lettem a vezetője. Az Egyetemi Színpadon, mivel titokban én nem fotós, hanem filmes akartam lenni, az ottani amatőrfilm-klubba jártam, ahol 4-5 perces kis etűdöket készítettünk négy éven keresztül nagy szorgalommal és komolysággal. (Ekkor volt a magyar film – és a közép-európai film– a csúcson, ezt fontos elmondani.) Az egyetem elvégzése után, főleg Kósa Ferenc bíztatásra kétszer is jelentkeztem a Filmművészeti Főiskolára, de a második fordulóban elbuktam. (Ma ezt szerencsémnek mondom.) Fotózni pedig a Műszaki Egyetem klubjába jártam, mondhatni alapvető optikai és kémia ismereteket tanulni.
Fotókiállítást alig láttam, de amit igen, arra ma is emlékszem: Varsóban egyet, Budapesten Kertész Andor és Rácz István kiállítását: az ott látott képek valósággal belém ivódtak.
1968-ban, akkor másodéves voltam, jártam először külföldön, ami Lengyelországot és Erdélyt jelentette. Az első fotókiállításomat is ekkor rendeztük a kollégiumban, mondanom sem kell, hogy Erdélyről szólt, és elég gyenge volt.
Végzés után nem találtam a helyemet, ennek köszönhetően, bár akkor ilyet nem illett csinálni, 1970–71 között elég sok helyen dolgoztam. A legemlékezetesebb a Néprajzi Múzeum volt, ahol a dél-amerikai indiánok etnográfusával, Boglár Lajossal sokat beszélgettünk a raktárban, mert akkor nem volt a múzeumnak kiállító tere. Az itt kapott fizetésem csak az albérlet kifizetésre volt elegendő. Még magamnak sem tudom megmagyarázni, hogy akkor hogyan is éltem, miből utaztam rengeteget, hisz még Közép-Ázsiába is eljutottam.
A nagy váltás 1971 nyarán történt, amikor találkoztam Péterfy Lászlóval: ő épp ekkor készült elhagyni a Képző- és Iparművészeti Szakközépiskola kollégiumát, és kerestek egy középiskolai tanárt. Néhány hét alatt oda kerültem, és közel három évtizedig ott is dolgoztam: az igazgatók jöttek-mentek, én sokáig maradtam.  Pedig nem látszott könnyűnek: egy (nem dolgozó, csak pénzt felvevő) igazgató mellett én egyedül voltam 30–35 vásott, vagy épp helyét nem lelő vidéki diákkal. (Minden szombaton és minden második vasárnap ügyelnem kellett.) Szerencsére az első naptól kezdve tudtam, hogy mi a dolgom, hogy kell bánni a fiúkkal, és alig volt problémás eset az ott töltött negyedszázad alatt. 
Közben „kitaláltam" magamat is, és így sokat járhattam szabadon, ami akkor nagy szó volt! Először motorral, majd egy legendás Trabanttal végigjártam a Kárpát-medence magyar lakta vidékeit, ami szintén nem számított dicsőségnek! (Még ma is megremeg a gyomrom, amikor a határhoz közeledünk.) Csak azzal a Trabanttal közel egy millió kilométert autóztam hóban, fagyba, kánikulában, néha félve, de boldogan. Először csak a románkori templomokat, romokat fényképeztem, majd jöttek a portrék (parasztportrék és íróportrék), később a gótikus freskókat is fényképeztem nagyméretű, 6x6-os színes AGFA diára. Jelenleg közel 70 ezer fekete-fehér felvételt, és mintegy 10 ezer színes képet, illetve negatívot őriznek a fiókjaim. (Egyszer betörtek hozzánk, mindet ki- és felforgattak és a földre dobtak. Amikor hazatérve megláttam, először a sötétkamrába siettem, a negatívokat őrző fiókokat néztem meg, azután a fényképezőgépeim táskáját, és megnyugodtam, hogy ezek sértetlenek maradtak, a többi nem is érdekelt, hisz ez lakásunk legféltettebb kincse.)
Nem végeztem néprajz szakot, de annak okán, hogy számos néprajzi tárgyú képet készítettem és egy tucat könyvet írtam, a néprajzosok maguk közé sorolnak, de ugyanígy az írók is. Bár szerepelek a Magyar Irodalmi Lexikonban, nem tartom magam írónak. A Fotóművészek Szövetségébe, bár kétszer is jelentkeztem, egészen mostanáig nem vettek fel. Most is azért, mert akadémikus lettem).
A kollégium bezárása és elhagyása után másfél évig munkanélküli voltam, segély nélkül éltünk öten a nejem tanítói fizetésből, amely lélekölő időszak volt. Egy véletlen folytan fél évig az egyik napilaphoz kerültem olvasószerkesztőnek, amit nehezen bírtam. Innen, mert véletlenül valaki felmondott, 24 óra alatt a PPKE Bölcsészkarára, a Kommunikáció Intézetbe kerültem: fotóelméletet és gyakorlatot, valamint fotóesztétikát tanítottam tizenkét évig. Közben meghívtak a kolozsvári Sapientia Egyetemre, a film-és média szakra vendégtanárnak, ahová három évig jártam havi rendszerességgel.
2006 óta nyugdíjas vagyok, de óraadóként még átjártam Piliscsabára. Ettől az évtől már nem tanítok, itthon dolgozom, és készülök visszatelepedni Tolna megyébe.
Feleségem, Gergelits Márta, akit az Ungersca Együttes néptáncosaként ismertem meg, Szombathelyen végezte el a főiskolát: először népművelő-könyvtár szakon, majd szerzett tanítói diplomát is. 1973. március 7-én házasodtunk össze. (Az esküvői tanunk a költő Juhászt Ferenc és a néptánc kutató Pesovár Ernő volt.) Az esküvő másnapján kiköltöztünk Zsámbékra, ahol nejem révén, aki a Művelődési Ház vezetője lett, szolgálati lakást kaptunk. Itt született 1974-ben Anna leányunk, aki Szegeden végezte el a magyar-német-angol szakot, 1975-ben Borbála, aki Sopronba járt Óvónőképző Főiskolára. Innen Mányra költöztünk, szintén szolgálati lakásba. Itt született 1979-ben Balázs fiunk, aki építész lett.  Mányról 1983-ban Bicskére költöztünk, ahol jelenleg is lakunk. Most, amikor ezeket a sorokat írom, Anna leányunk révén három unokánk van: Réka, Máté és András.
Fotózni senki nem tanított. De mestereim azért voltak: az első Lucien Hervé, akinek a képet 1970-ben ismertem meg, és akivel 30 évvel később találkoztam Párizsban, valamint Kósa Ferenc és Sára Sándor.
[2012. szeptember 30.]

Interjú

„Fotó Móser" - Takács Géza beszélget az 50 éves Móser Zoltánnal

(Mielőtt az hinné a kedves olvasó, hogy a kérdéseket a szerkesztőség kifelejtette, meg kell nyugtatnom, hogy nincsenek kérdések. Eredetileg voltak ugyan, de aztán az interjú végére kiderült, hogy Móser úr kérdésekkel, ha csak azokat nem ő teszi fel magának, nem befolyásolható, nem terelgethető, így hát ebből a beszélgetésből annyi látszik itt, amennyi valójában volt, hogy hallgattam őt és lejegyeztem a hallottakat. T. G.)

Egy évvel a háború befejezése után születtem. Nem érdekelt soha a születési évem, mert akkor még számomra nem volt semmi látnivaló, se kívül, se belül. Két éves korom óta látom a világot. Első emlékem a két öcsém születése. Még majdnem háborús élményem is van, valahol az utcán bóklásztam három évesen, jött egy sereg, katonák, ágyúk, futottam haza, és ott is katonák, szereltek nálunk mindenfélét, vezetékek tekeregtek érthetetlenül, rémítően. A szüleim postások voltak, a lakásunk egy épületben volt a hivatallal. Ezt a hadgyakorlatot nem felejtettem el.
Teveli vagyok, bár valami oknál fogva, akkor ez még nem volt mindennapos, a városban, Szekszárdon születtem. Tizennégy éves koromig minden odaköt, attól kezdve, szüleimet kivéve, míg aztán ők is el nem költöztek, szinte semmi. Nemrég jártam harminc év után ismét a falumban, volt osztálytársaimmal találkozni, s az ő emlékeik egészen mások voltak már, mint az enyéim, én próbáltam felejteni, mert nekem valamiért nyomasztó volt az a tizennégy év.
Emlékszem például egy éjféli karácsonyi misére, fenn voltam a kórusban, a nagy templom tele volt, ez akkoriban történt, amikor a templombajárásnak, a hittantanulásnak komoly következményei lehettek, s a falu párttitkára ott szorongott az egyik sarokban, beszorulva, remegve, rejtőzködve: az arcát máig látom.
Ez a falu azok közé tartozott, ahonnan a háború után kitelepítették a svábok egy részét, és a helyükre zömmel bukovinai és néhány mátyusföldi magyar családot költöztettek. Hihetetlenül kusza állapotok jöttek létre így. A rettegésekre, a félelmekre emlékszem. Óriási feszültségek voltak szülők, szomszédok, osztálytársak között. Folyt a „kulákozás", „csángózás", „szlovákozás". A bukovinaiak még egy régi magyar nyelvet beszéltek, s mindig szégyenbe hozták őket emiatt. Népviseletben jártak, s ha kicsit utánagondolnék, talán azt az évet is meg tudnám nevezni, amikor az egyik pillanatról a másikra kivetkőztek: nem szőttek többé, a bölcsőt kidobták, s én akkor még nem tudtam a magukkal hozott énekeikről, táncaikról, persze ezeket is elhagyták. Már tanítottam, amikor az első házasságra sor került székely és sváb családok között.
Anyám Somogyból való, ő még emlékezett Illyésre is, édesapám Aradon született, Eberauban osztrák iskolába járt, a pénzt németül számolta, alighanem németül is gondolkodott. Beszélni is nagyon szépen tudott, talán egyedül a faluban, irodalmi németet, hisz a svábok egy nagyon különös nyelvet beszéltek, de egy szót nem tanított meg nekem. Mindenütt és mindenkiben félelem lapult, de soha semmi nem lett kimondva. Ott az egész téesz történet is, a titokban hallgatott Szabad Európa; az egész egy iszonyat volt.
Aztán jött ötvenhat, amire nagyon emlékszem, és ettől kezdve tudom a történelmet. Nálunk a Pestről leküldött, rettegett, sokgyermekes párttitkárt akarták agyonverni, ha elkapják, minden bizonnyal meg is teszik, a gyermekei életét is úgy kellett megóvni, nagy volt a gyűlölet. Persze így is sok év börtön várt a felkelőkre. Mi, gyerekek, orosz könyveket égettünk az iskolaudvaron, ott voltam, amikor a helyi rendőrőrsöt átvették a nemzetőrök, figyeltük az utcára kivezetett rádiót, hallgattuk Nagy Imrét; mozdulatokra, nevetésekre, gesztusokra, az arcok színére is emlékszem. Éreztem, tudtam, hogy valami nagyon fontos történt. Mi persze játszottuk ezt az egészet, eljátszottuk a történelmet. Ebből az egészből az volt számomra a legkeservesebb, hogy mivel mi ötvenhat miatt kiestünk az orosz tanulásból, s egész nyolcadikig nem tanultunk semmit, még könyvünk sem volt, a gimnáziumban kellett volna ezt pótolni, sokat kínoztak ezzel bennünket, de persze hiába.
Engem alsóban még csíki tanító tanított. Az a típus, amelyik máig megvan Erdélyben, s nálunk is fellelhető volt száz évvel ezelőtt. Sugárzott belőlük a szeretet, mindenük volt az iskola, híresek voltak Bonyhádon is, különösek voltak, ahogy egy székely különbözik tőlünk.
Színielőadásokra emlékszem. Egy osztálynak például meg kellett tanulni az egész Toldit, és azt adták elő, egymástól véve át a szót, mindannyiunknak. Vagy a Kőműves Kelement adták elő, nem könyvből tanulták, Bukovinából hozták magukkal, de már nem énekelték, a dallam, az éneklési kedv, az ének már eltűnt, elfogyott...
Vad iskolai élet volt a templom és az iskola nagy közös udvarán. „Adj király katonát!" játszottunk, nagyon elszántan, mindig voltak kisebb-nagyobb sérülések. Labdák pattogtak összevissza, még rongylabdák is, de nemcsak azok. Aztán mindig fegyelmezett sorakozás következett, a sorban mozdulni sem volt szabad. Apámnak két tanárom is a barátja volt, megkérte őket, figyeljenek rám, neveljenek engem. Ők aztán mindenért megvertek, még a templomban is kaptam tőlük pofonokat. Kicsi, törékeny, senkihez nem tartozó kölyökként mennyi félelmet gyűjtöttem össze!
Én voltam az osztályomban a legkisebb. Ezért félénk, s talán még „emberkerülő" is voltam, nem nagyon akadt barátom, bár tízéves koromban cigarettával is próbálkoztam, míg anyám egyszer el nem csípett. Beálltam kártyázni is, de mindig én veszítettem, nagyon zavart, abbahagytam, úgy éreztem, szórakoznak velem. Körmöst, tenyerest, pofont annyit kaptunk a tanárainktól, ahány hibát követtünk el mondjuk a helyesírási dolgozatban. De persze hibáktól függetlenül is könnyen eljárt a kezük. Mint „egyéb" származású, és mint se nem sváb, se nem csángó (így hívtuk a bukovinai székelyeket), se nem magyar, se nem német, nem tartoztam sehová. Talán emiatt voltam és lettem érzékeny mások szegénységére...
A postán gyakran helyettesítettem a szüleimet. Tízéves koromban már egész nyárra beültettek a hivatalba, anyám helyére, mindent tudtam, amit ott tudni kellett, a telefonközpont kezelését is. Van egy különös történetem a postával kapcsolatban. Délutánonként hivatalzárás után a néhány helyi állomást egymáshoz kapcsoltuk, hogy bármelyik telefonról beavatkozás nélkül el lehessen érni a járási központot.
Ezt a kapcsolási módot „röpülőzés"-nek nevezték otthon. Nos, rájöttem arra, belehallgatva a szabad vonalba, hogy a falu rendőre minden nap hangulatjelentést ad a faluban történt dolgokról. Ötvenhat után vagyunk. Én aztán rendszeresen „lehallgattam" ezeket a beszámolókat. Suksükölő, káromkodásokkal fűszerezett gonosz jelentések voltak a legkisebb félreérthető mosolyról is. Sokáig élveztem ezt az extrém történelmi adást, míg egyszer lebuktam, nagy baj nem lett belőle, bár apámat féltettem, hiszen őt bántották volna miattam. Ezekből a rendőri jelentésekből, ezek formáját felhasználva, meg lehetett volna, meg lehetne írni azt a kort. Furcsa, hogy íróink közül senki nem próbálkozott effélével.
Apám azt szerette volna, ha geológus vagy építészmérnök leszek. De nem sikerült egyik fajta szakközépiskolába sem a felvételim. A budapesti geológiai technikum elutasító határozatát sírva, zokogva vettem, fogadtam. Nem vágytam se ide, se oda, de sok volt ez a kudarc egy kis falusi osztályelsőnek, így kerültem hát szégyenszemre és keseregve a bonyhádi gimnázium reál tagozatára és az iskola kollégiumába. Ahol aztán nagyon jó sorom lett, sok-sok jó emlékkel. Bonyhád megváltás volt. Sokáig nem is mentem haza, nem szerettem a falumat. Nyomott éveket hoztam onnan magammal. Majd csak az irodalom hoz fordulatot ebben a viszonyban. Illyés, aki Párizsból is Ozorára gondolt áhítattal, ő tanított meg rá, hogyan lehet, hogyan kell a szülőföld felé fordulni. Nekem is nagyon el kellett távolodnom, hogy visszatérhessek, nagyon messze kellett mennem, Erdélybe, hogy észrevegyem, milyen szép egy táj. De addig még sok időnek kell eltelnie. Egyetemistaként is csak vendég vagyok otthon, mikor hazautazom a téli vizsgaidőszakok végén; csizmát húzok, s végigjárom azt az utat, mindig ugyanazt az utat, egyszer, a háború idején a lezuhanni vélt repülőgépet kerestem. Persze már fényképezőgéppel. És így fedezem fel magamnak a fákat. Bonyhádon sem ment könnyen a beilleszkedés. Az első hetek olyan kemények voltak, hogy írtam haza egy levelet, mint Nyilas Misi, hogy ezt nem bírom tovább, itt engem bántanak, kértem, vigyenek haza. Aztán a kollégium segített, mert nagyon jó légkörbe kerültem. Annak ellenére igaz ez, hogy az igazgatótól és a nevelőtanároktól is rettegtünk. Azért lettem aztán más, mint ők, amikor kollégiumba kerültem nevelőnek.
Bonyhádon középtávfutó lettem, még megyei bajnokságot is nyertem. Minden nap legalább tíz kilométert futottam. Elfutottam a szomszéd faluig, Majosig, vagy még tovább, Mázáig. A téli fák végigkísértek mindahányszor. Igazából a gimnáziumban többet tanultam, mint az egyetemen. Fantasztikus angoltanárom volt, aki az első óra első pillanatától kezdve csak angolul beszélt. És ordítani is angolul ordított. Először csak kapkodtuk a fejünket, aztán negyedikben már Shakespeare-t és Hemingway-t fordítottunk. A fizikatanárom is egy tüneményes alak volt, úgy ment az óráira, mint aki azt sem tudja, hol jár. S csak mondta a magáét. De mégis tudnia kellett valahogy, mert engem például sohasem gyötört, ha nem tudtam, helyreküldött, s pótolhattam máskor. Tisztában lehetett vele, hogy nekem a magyar megy inkább, s erre tekintettel volt. Történelemtanárom a valahai evangélikus gimnáziumban már tanított. Nagyon nagy tudású volt, rengeteget követelt tőlünk. Nem tűrt tévedést, hibát, kicsit sem. A gimnáziumban az én köreimben szinte kultusza volt a Nagyvilágnak. Minden számát elolvastuk. Nagyokat vitáztunk, beszélgettünk, álmodoztunk az olvasottakról, az olvasottak ürügyén. Otthonos voltam akkor az amerikai irodalómban. A Bonyhádon olvasott abszurd dráma élménye magyarázza, hogy a szakdolgozatomat az egyetemen az abszurd drámáról írom majd. És persze az is számított, hogy Vörösmarty, Petőfi és Illyés is otthonos volt itt egykor.
Itt figyeltem föl arra, hogy a fényképezést egészen komolyan is lehet csinálni. Bár volt már a fényképezéssel kapcsolatos élményem Tevelen is. Hittanra jártam, volt egy könyvbe illő ferences atya, Hopp Ferenc, aki fotózott is, s a jó feleletekért fényképeket adott jutalmul. „Kiev" márkájú gépe volt, maga hívta elő a képeket. Egyszer megengedte, kiérdemelhettem valamivel, hogy egy előhívást végignézhessek. Ez az alkalom maga volt az álom, amikor láttam, ahogy a vörös fényben lassan megjelenik a papíron a kép. Bonyhádon az iskola igazgatója és egy nevelőtanár nagyon lelkes fotósok voltak, országos pályázatokra is elküldték a fotókör munkáit, olykor nem is minden elismerés nélkül. Ez a szenvedély hatott rám annyira, hogy érettségire egy fényképezőgépet kértem a szüleimtől. Egy Werra 3-as gépet kaptam. És már az első tekercs filmmel kerestem valamit a látványban, a látvány mögött, így lehetett, hiszen amikor az egyetemen az első kiállításom volt, ebből az első tekercsből való képet is tettem ki.
A fényképezés műveletét egy óra alatt meg lehet tanulni, de azt, hogy mi a fénykép, igazán máig sem tudom pontosan. A fényképezőgépről bármennyire is azt hiszik, hogy reális képet készít, valójában egészen másként lát, másként gondolkodik, mint az emberi szem.
(Várjunk csak! Hiszen volt nekem Tevelen is egy Pajtás fényképezőgépem! Apámnak meg egy kihúzható, harmonikás, kezdetleges technikájú Volklander masinája, amivel egy beállítás majd egy óráig tartott! És szemben lakott velünk a falusi fényképész, a Mikusáiné, legendásan csúnya képeket csinált, de a műhelye mégis folyton a szemem előtt volt, s amikor retusálok, gyakran eszembe jut!)
Apám a gimnázium után is műszaki pályára terelt volna, én viszont a pesti bölcsészkart választottam. Fellebbezésre és előfelvételisként vettek föl magyar-történelem szakra. Katonának meg elfelejtettek elvinni. Volt tehát egy szabad évem, munkát kerestem, rövid ideig figuráns voltam, aztán apám közvetítésével megkerestek, hogy helyettesítsek egy tanítót otthon, az iskolában... A tanítás eléggé megviselt. Vártam, hogy elteljen ez az év.
De történt ekkor valami más is. Ebben az időben jelent meg a Kritika folyóirat első száma. A postára természetesen küldtek belőle, de ugyanaz a sors várt rá, mint hasonló társaira, mi belenéztünk otthon, aztán visszaküldtük remittendaként. Aztán az első vagy második Kritika szám műmellékletként közölte Lucien Hervé fotóit. Építészeti fotók voltak, s a fotók mellett Paul Valéry idézetek. Felejthetetlen élmény volt. Az életemet meghatározta. Hervé a mesterem lett, úgy akartam fotózni, mint ő... Aztán eltelt harminc év, tavaly Párizsban talál-koztam vele, a kiállításomon, és ő eljött. Meghívott magához, elérzékenyülten hallgatta meg első „találkozásunk" történetét. És még azt is elmesélhettem neki, hogy hosszú várakozás és gyűjtögetés után öt évvel azelőtt végre elkészült Párbeszéd a fákkal című kiállításomhoz a szellemi segítőtárs nekem is Valérynek egy (másik) szövege volt.
És aztán az egyetem. Nem tudom, hogy kerültem be az Eötvös Kollégiumba. Nem tudtam róla semmit, és különösebben jó tanuló sem voltam. Jó légkör fogadott, ebben az időszakban új szellemi pezsgés indult meg itt, és ez óriási húzóerő volt ez. Fotóztam, bár nem volt célja ennek a fotózásnak, nem tudtam, hova akarok eljutni. Hamarosan én lettem a „Fotó Móser", kiállításaim voltak, miközben kint a világban egy kiállításhoz komoly engedélyek kellettek volna. Talán szabálytalanul, „illegálisan" induló fotós pályafutásomnak köszönhető, hogy háromszori kísérletre sem vettek föl a Fotóművészek Szövetségébe.
Aztán filmeztem az Egyetemi Színpadon. És rengeteg filmet is néztem, mint a többiek. Akkoriban szellemi életünket a film határozta meg, én is ebben gondolkodtam. A március tizenötödikék izgalma és az abszurd drámák iránti kíváncsiság ugyanarról a tőről fakadt. Utassy Jóska éppúgy fontos volt, mint Jancsó Miklós. Első külföldi utam Lengyelországba vezetett, s csak azután jött Erdély, de tudtam Tolnai Ottóékról is, ha a kapcsolatra akkor még nem is volt mód. A népi és a modern nem ütköztek össze és nem különültek el. Minden együtt volt. Mind a négy égtáj. Kollégiumi társaimtól sokat tanultam. Kósa Laci például bejárta biciklivel Erdélyt. Ő készített nekem is útitervet, adott címeket, ellátott tanácsokkal. Elindultam. Két nap után már nem kellett többé az ellátásomon és az útvonalomon gondolkodnom. A kétszáz forintot, amit magammal vittem, azt is visszahoztam. Olyan gondoskodás fogadott. Bejártam Erdélyt. Aztán mentem minden évben, néha ötször-hatszor is. Természetesen erdélyi képeim nem találhatók meg sehol. Erdély az utolsó évekig tabu volt, éppúgy, mint ötvenhat, vagy a megszállás. Nyolcvankilencre összeállt egy szép erdélyi könyvem. Mészöly Miklós és Polcz Alaine írtak a képekhez mondatokat. Erdélyi passió lett volna a címe, de máig nem találtunk hozzá kiadót, nem is tudom hol kallódik most az anyag.
Az egyetemen a középkorral nagyon rossz viszonyom volt. Elekes Lajos, Léderer Emma voltak a tanáraim, nagyon szenvedtem attól, amit és ahogyan tanítottak, követeltek. Másként kellett nekem a középkorral találkoznom. Volt egy orvos barátom, aki az ínséges években gyakran meghívott ebédre. Az esküvőjén én voltam az „udvari" fotós. Az egyházi szertartás Felsőőrsön volt. November vége fele járt, talán már be is volt fagyva a Balaton, szürke volt az ég, és ott volt egy különös templom. A pap Istvánnak és Gizellának, a jegyeseknek, Szent Istvánról és Gizelláról beszélt. Ott, ekkor és így láttam meg először igazán a magyar középkort. Eszembe jutott Hervé, aki beköltözött a jó képek kedvéért egy bencés kolostorba. Beszéltem az esperes úrral, Körmendi Józsi bácsival, aki egyébként jeles középkoros is volt, és meghívattam magam. Nyáron aztán lejöttem ehhez a templomhoz. Itt töltöttem egy hetet, ötszáz felvételt készítettem. És aztán ettől a pillanattól kezdve törekedtem arra, hogy mindent, ami magyar középkor, akár egyetlen téglát is, lefényképezzek. Egy év múlva Ómagyar Testamentum címmel már kiállításom nyílt. Ennek a kiállításnak köszönhetem Mezei László, László Gyula és Zolnay László barátságát. Jártam velük is, másokkal is, meg egyedül is a középkori Magyarország útjait. Eközben alakult ki a nagy tervem. A régi utak szerint csoportosítani a képeket. Az évek során összegyűlt vagy tízezer képem. Tíz-tizenöt nagy utat gondoltam és fényképeztem végig. De nagyon szomorú vagyok, mert akkor készült el az első anyag, amikor Anna lányom született, és akkor jelent meg Via Regia Hungáriae címmel, amikor Anna húszéves lett. Nem hiszem, hogy jut időm a folytatásra. Ugye én sokáig csak a fákat fényképeztem. És lassan jöttek az új és új témák. Mindig véletlenül, hajtott a kíváncsiság, aztán egyszerre csak lett belőle valami. Egy program. Ami aztán már megkövetelte a magáét, így történt, hogy egyszer kezembe került Frénaud-tól egy válogatás. Az Illyés fordította Parasztok című verse meghökkentő és gyönyörű volt. Mintha rólunk és nekünk szólt volna. Még filmre is inspirált. A Jászságba indultunk volna szereplőket keresni. Egy odavalósi kollégista társam hívott, én meg népdalgyűjtésről is beszéltem neki. Nem tudom miért, hiszen ez soha eszembe sem jutott. És aztán fényképeztem és népdalokat is gyűjtöttem. A filmből azt hiszem nem lett semmi, viszont ezentúl gyűltek a parasztportréim is. Amíg el nem mentem én a falusi falura, addig nem tudtam róla semmit.
Egy év múlva meg az íróportrék története kezdődött el. Ötödévesen Kassán volt egy kiállításom. S én hallottam már Fábry Zoltánról, a stószi remetéről, a nagy öregről, bár igazán nem sokat tudtam róla. De azért fogtam magam, s elindultam hóviharban Kassáról Stószra. A találkozás megható volt, nagyon szívélyesen fogadott, ott töltöttem nála egy egész napot, s persze fényképeket is készítettem. Búcsúzóul még fel is öltöztetett a nagy tél ellen. Ezek a képek megjelentek egy kis szöveg kíséretében a Tiszatájban. Meglepetésemre az anyagommal valami sajtópályázaton díjat is nyertem. A díjból pedig kifizettem az akkor nálunk elérhető legdrágább optika első részletét. Ami aztán meghatározta egész fotós történetemet, hisz mindmáig ezzel dolgozom.
A díj után akár el is kezdődhetett volna egy hivatásos sajtófotós pálya. De ez az út számomra járhatatlan volt. Sohasem tudtam megrendelésre dolgozni. Mindent magamnak kellett kitalálni. Mentem, csináltam a képeket, és egyszerre csak tudtam, mi lesz a dolgom, hova is indultam.
Aztán Illyéshez indultam. Egy ideggyógyász barátom kísért el, ő lökdösött be hozzá. Mert hogy lehet Tihanyba csak úgy beállítani Illyéshez. Milyen alapon? Milyen ürüggyel? Azt találtam ki, hogy Fábry üdvözletét hozom. Meg azzal is elő akartam rukkolni mentegetőzésképpen, hogy egy gimnáziumba jártunk. Illyés nem rúgott ki, fényképezhettem is. Aztán házaltam a képeivel. Kaptam is az egyikért vagy huszonöt forintot, épp egy jó vacsorára valót.
Jelentkeztem az ÉS-ben Nagy Lászlónál, az Új írásban Juhász Ferencnél. Szorongva indultam, de szeretettel fogadtak. Lapjaikban megjelenhettek a munkáim, s őket is fotózhattam. És így szépen sorra vettem az írókat, mindenki készséges volt, sokat dolgoztam. Csatlakoztam Bertha Bulcsú írókkal készített interjúsorozatához is fotósként. Ebből két kötet is lett. A háromezerötszáz íróportrémból végül tavaly volt egy kiállítás a Petőfi Irodalmi Múzeumben. Negyven képet tehettem ki ott. A holtak is érdekelni kezdtek. Ady, Krúdy, Kodály, Bartók életének helyszíneit végigjártam, sok képet készítve. Ezekből is készülhettek volna, készülhetnének könyvek. Nem rajtam múlik.
László Gyula a Szent László legendákat bízta rám. A színes fotótól irtóztam, máig is idegenkedem tőle, de itt erre volt szükség. Kellett vennem egy nagyméretű fényképezőgépet, egy jó fénymérőt, egy nagyteljesítményű vakut, egy Trabantot, s indulhattam a középkori Magyarország végeire, a Szent
László legendáit megörökítő freskók után. Felvidékre, Erdélybe, Szlovéniába. Mindenütt csak csellel, ravaszsággal, rábeszéléssel, kitartással, cinkossággal boldogultam. Hiszen Szlovákiában sem nézték jó szemmel azt, amit csináltam, nem volt szabad kiderülnie, hogy honnan jöttem. Romániában pedig kifejezetten tiltva volt a fényképezés. Segítőtársaim komoly büntetések kockázatát vállalták, amikor kinyitották nekem a templomuk kapuját, de soha senki nem utasított el. Szlovéniában meg a sokféle engedély beszerzése volt nehéz és körülményes. Húsz évvel ezelőtt történt mindez. Ma már ezt nem tudnám végigcsinálni, talán nem is vállalnám. A könyv, amelybe a felvételek belekerültek, László Gyula monográfiája, 1993-ban jelent meg a Szent László évfordulóra.
Félreértés ne essék, én az egyetem befejezésekor változatlanul filmrendező akartam lenni, csak mindig mindenhová vittem magammal a fényképezőgépemet. Jött két nehéz év, sikertelen felvételik a főiskolára, különféle munkahelyek, váltott albérletekkel. Volt úgy, hogy a fizetésem is, meg az albérletem díja is ötszáz forint volt. Néha az egyötvenes villamosjegyeket gyűjtöttem a megállókban, mert elszámolták a munkahelyemen. Ha már nagyon untam a rántottát, elmentem valakihez vendégnek. Beosztottam, mikor kihez mehetek. Mégis, soha nem utaztam annyit, mint ekkor. Bejártam az országot. Eljutottam Közép-Ázsiába. És nagyon sokat fotóztam. És ma már áldom a sorsom, hogy nem vettek föl rendezőnek.
Aztán találtam egy nyugodt munkahelyet, ahol még ma is dolgozom, egy kis kollégiumot a Ménesi út fölötti utcában. Megházasodtam, feleségemmel előbb Zsámbékon laktunk, majd Bicskére költöztünk át. Ahogy életemet, úgy feleségemet is a fényképezőgép választotta ki számomra. Egy szombathelyi tánccsoportról készítettem felvételeket, s a nagyítás közben vettem őt észre. És szerencsémre ő is felfedezett engem a fényképezőgéppel. Munkatársak is lettünk. A népdal iránt ébredező kíváncsiságomhoz nagyon jól jött az ő népzenei felkészültsége. Ő lett a népdal-, a néptánc- és a kottafelelős.
Általános iskolában és középiskolában a népdal ugyanolyan utálatos volt, mint az orosz lecke, mert nagyon rosszul tanították. Én a gimnáziumban a dzsessz zenét szerettem, egyetemistaként hangversenyekre is jártam, a magyar jazz szereplőiről, fiataljairól van egy fotósorozatom is. A bölcsészkaron a folklórról úgy tanultunk, úgy elemeztünk, hogy véletlenül sem hallgattuk meg őket. A rádióban se volt akkoriban népdal, csak a Kovács Apollónia-féle feldolgozás.
Engem a népköltészet felé talán Csoóri két nagy tanulmánya indított el, egyik a népdalról, másik a népballadáról szólt, a Valóságban jelentek meg. Ma már sok dolgot egészen másként látok, mint ő, akit akkor még nem ismertem, de a népdal, a népballada írásai révén váltak számomra szellemi problémává, kalanddá...
A népdalok, népballadák, versek megfejtése szenvedélyes foglalatosságommá lett. Játékká, amit nem lehet abbahagyni. Kutatássá, ami mindig több kérdéssel végződik, mint ahánnyal kezdődött. „Felszállott a páva vármegyeházára" – így kezdődik az ismerős népdal. S akkor megkérdeztem: Miért a páva? Miért száll? Miért a vármegyeházára? Hiszen a páva nem is repül! A nyomozás azzal kezdődött, hogy nem nyugodtam, amíg száz variánst össze nem gyűjtöttem. S aztán jöhetett a töprengés, barangolás az időben és a történelemben. A „Felszállott a páva" megfejtése talán sikerült. A „Júlia szép leány"-ra éveket áldoztam, és és csak évtizedek múlva, véletlenül jutottam el egy magyarázathoz.
Népdalaink a középkori Európa üzeneteit, jeleit őrizték meg számunkra. Egy népdal egyetlen strófájában több európaiság van, mint bármely mai politikus hitvallásában. Persze a népdal helyzete megváltozott. Egyre kevesebben leszünk, akik még hallottunk, hallhattunk élő népdalt. Amit Juhász Zoliék, a Muzsikásék és mások is játszanak, az már az ő saját, egyéni zenéjük: a kollektív helyett individuális zeneként jelenik meg, hiába hűségesek az előadók a forrásaikhoz egyébként, mert a rögzített és sokszorosított előadás felszámolja a dal szabad életét.
A történet másik szálaként, mint afféle közöttes ember, aki sokfelé megfordul, de sehol sem horgonyoz le végleg (nem néprajzos, nem folklorista, nem népzenekutató, nem irodalmár), kíváncsi lettem, mi köze van József Attilának a népköltészethez. Leültem és megírtam, egy kicsit könnyelműen, nem a szokásos aprólékossággal és aggályossággal, de mint évekkel később kiderült egy Szabolcsi monográfiából, mégis elég pontosan. Mindenesetre a téma, a tárgy nagyon megtetszett, elkezdtem gyűjteni az adatokat a népköltészet és a műköltészet kapcsolatairól, de nemcsak József Attiláról, hanem a többi költőről is, Csokonaitól Nagy Lászlóig. Ahogy egy-egy alkotó borítékja megtelt cédulákkal, elrendeztem és feldolgoztam az anyagot, és a rádióban tíz-tizenöt éven keresztül évente két-három előadást tartottam ezekből. Ez nagyszerű lehetőség volt, hiszen az összefüggések nemcsak kimutathatók, hanem hallhatók is voltak. Aztán 1989 után egyszerre csak nem kellettek többé az elemzéseim: sem Ady, sem Arany, sem Csokonai. (Állítólag anyagiak miatt!?) [...]
Az elmúlt években sok kiállításom volt. De csak szenvedtem tőlük, kínlódtam miattuk. Volt ezt megelőzően tíz évem, amikor alig-alig állítottam ki, viszont több könyvet sikerült megírnom. Az a baj, elvesztettem magam elől azoknak az arcát, akiknek én ezt csináltam. A látáskultúra nagy fordulata azt eredményezte, hogy sem egy középkori falfreskó, sem egy Móser fotó nem élvezhető manapság. Elveszett a látvány metafizikája. Aki nem tudja, mi van egy falfestmény mögött, az semmit sem ért a templomból. A fekete-fehér fotónak még volt esztétikája. A színes képnek már nincs. Győzött a tévé és a videó.
Most, ötven évesen, jó volna még egy kiállítás, aztán megkérem a barátaimat, hagyjanak békén, hadd foglalkozzam csendben elrendezni való dolgaimmal, megírandó könyveimmel, összeállítandó albumaimmal. A kéz után van egy kész anyagom a lábról, az arcról és a maszkról. Bejártam Európát Közép-Ázsiától, Észtországtól Lappföldön, Anglián át Szicíliáig. Ezeken az útjaimon készült felvételeimből még szinte semmi nem látható. Elkészültem egy könyvnyi képpel a kettősökről, a számszimbólikáról, hosszabb tanulmányt írtam a hármasságokról.
A fordulat óta alig csinálok képet. A régiekből élek. Bár igény nem nagyon van rá, inkább csak magamnak dolgozom. Van közel ötvenezer negatívom, néha úgy tűnik, fabatkát sem ér az egész. Pedig arra biztosan nem lesz időm már, hogy kinagyítsam őket. Márcsak azért sem, mert két év alatt ezer százalékkal mentek föl a fotócikkek árai. A jelnek, a virágnak, a színnek, a formának – ezek mind szimbólikusak voltak – elveszett jelentése. Ez tényleg Ionescu Kopasz énekesnőjének a világa, ahol mindenre azt lehet mondani, hogy ez macska, meg macska, meg macska. Lassan mindenütt a természetes helyébe a mesterséges lép. A „végkifejlet" előtt biztosan lesz visszatérés, de mi még nem tartunk ott.
Mit mondanék a fotózásról a gyerekeknek? Apám lassan százéves gépe valamiért még mindig többet tud, mint a legmodernebb automaták. És még működőképes is. A Szent Lászó legenda templomfreskóit ezzel fényképeztem. Igaz, grafikus kísérőim azt mondták, ha tudják, hogy egy beállítás ilyen sokáig tart, ők lerajzolták vagy festették volna már hamarabb. De ha valakit ez a körülményes felvételkészítési mód érdekel, annak lehet köze a fotózáshoz. Azt mondanám neki, hagyja a színes filmet. Dolgozzon fekete-fehérrel. És maga hívja elő, maga nagyítsa, vágja, retusálja, s ha mindezekben örömét leli, ha mindezek nem szegik kedvét, ha rájön arra közben, hogy külön kell a fényekkel, a gépekkel, a hívóval, a lámpákkal, a papírokkal megismerkednie, megbarátkoznia, hogy kiismerje logikájukat és gondolkodásmódjukat, akkor lehet fényképész. Nekem az első nagyítóm konzervdobozból készült, s öt évig azzal dolgoztam.

[Móser Zoltán, Érkező Idő, Takács Géza interjúja 2016]

Egyéni kiállítás

1968 Eötvös Kollégium
1968 Úton. Eötvös Kollégium
1969 Bercsényi Klub
1969 Kereskedelmi Tanulóotthon, Martonvásár, Mezőgazdasági Kutató Intézet
1970 Változni és változtatni, Albatross Klub, Kassa
1970 Péterffy Andrással közös kiállítás, Eötvös Klub, Budapest
1970 Tiszta csönd – Orvostud. Egyetem Kollégiuma, Rezső tér
1970 József Attila Klub, Pozsony
1971 Életünk földje, Hajdúszoboszló
1971 „Megújulunk majd", Tanítóképző, Debrecen
1971 Pillanatok. Látogatóban a Pécsi Balett műhelyében, Nemzeti Színház, Pécs
1971 Tripticon, Eötvös Kollégium, Budapest
1971 Galeria 10., Varsó
1971 Kik muzsika közt táncoltak. Szombathely
1972 Egymás mellett, Eötvös Klub, Budapest
1972 Ómagyar testamentum, Esztergom
1975 Móser Zoltán és Péterfy László közös kiállítása, Tokaj
1979 Ajándék – Képek Nagy László verseihez, Móra Ferenc Múzeum, Szeged; Csokonai Klub, Debrecen; Nagykálló Művelődési Központ
1982 A csönd elemei, Babits Műv. Ház, Szekszárd
1983 Ajándék – Képek Nagy László verseihez, Gödöllő
1984 Konzervgyári tárlat, Kecskemét
1991 Sóhajok és remények, Delphoi (Görögország)
1992 „Üdvözletem küldöm...", Bologna (Olaszország)
1992 Napod fénye, Székesfehérvár
1992 Távol és közel, Bicske
1992 Ki népei vagytok – Salve Rex Ladislae, Magyar Nemzeti Múzeum, Budapest
1992 Angyalok nyelvén, Magyar Kulturális Intézet, Pozsony
1993 Arcok – Tájak – Sorsok (Pethő Bertalannal közös kiállítás), Országos Széchényi Könyvtár, Budapest,
1993 Kezek között, Műcsarnok Dorottya utcai kiállítóhelysége, Budapest
1993 Ki népei vagytok?, Bicske
1994 Sospiri e Speranze (Sóhajok és remények ), Róma – Magyar Akadémia
1994 Szent László emlékezete, Aszófő
1994 Mi van a szemünkben?, Magyar Kulturális Intézet, Helsinki
1995 Tükör, ha látod, Párizs
1995 Ki népei vagytok? Székesfehérvár, Tihany -Bencés Apátsági Múzeum, Tata
1995 Mi van a szemünkben?, Tallin, Tartu (Észtország)
1995 „Látom magamban...", Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest
1995 Párbeszéd a fáról, Francia Intézet, Budapest
1996 Akár fény, akár árnyék, Szekszárd
1996 „Látom magamban", Megyei Műv. Központ, Székesfehérvár
1996 Ki népei vagytok?, Róma
1997 Ki népei vagytok?, Győr
1997 „Látom magamban...", Apáczai Csere János Ped. Ház, Csíkszereda
1997 Álmodni Petőfit, Magyar Rádió márványterme, Budapest
1998 Párbeszéd a fákról, Boldogkőváralja
1998 „Látom magamban", Szekszárd
1998 Kövek – Fák – Falak, Biatorbágy
1999 „Hogyan ragozzuk a fákat?", Tihany
1999 Az idő nem pihen, Zsámbék
1999 Szólások és hallgatások, Csíkszereda, Erdély
1999 Az idő nem pihen, Rév-Komárom
2000 Valahol, Európában, Székesfehérvár
2000 Boldog örökség I –IV., Collegium Hungaricum, Bécs
2000 Die Baudenkmäter der Benediktiner im mittelartelichen Ungarn, Bécs
2000 Propsteien aus de Árpáden-Zeit, Bécs
2000 Durc die Sprache der Engel, Bécs
2000 Wessen Volk seid ihr? Bécs
2000 Az idő nem pihen, Hatvan
2000 Szent László ábrázolások a középkori templomok falképein, Szob
2000 Miért sírnak az angyalok? Visegrád
2000 Valahol, Európában, Bicske
2001 Az idő nem pihen, Cean (Normandia)
2001 Ezt az utat bejártam – A népdalgyűjtő Bartók Béla nyomában, Kecskemét
2001 Utak és levelek: Ce chemin, je l'ai parcouru – In memoriam Béla Bartók, Párizs
2001 Valahol, Európában, Esztergom
2001 Arc-harc. Mészöly Miklós, Szekszárd
2001 Ki népei vagytok? Esztergom
2001 Valahol, Európában, Zsámbék
2001 Kezek között kezek között, Magyar Kulturális Intézet, Várna
2001 Emlék-képek, TIHANY
2001 Ezt az utat bejártam. Auf den Spuren von Béla Bartók in Siebenbürgen, Collegium Hungaricum, Bécs
2002 Látom magamban – Íróportrék, Győr, Budapest
2002 Mondottam ember… Képek Madáchoz, Székesfehérvár, Budapest, Győr
2002 Antik ívek, árnyak, Nemesvámos-Baláca
2003 Ezt az utat bejártam – A népdalgyűjtő Bartók Béla nyomában, Krakkó
2003 Illeszkedések és rezonanciák, Pásztó
2003 Ómagyar testamentum, Bán János Közösségi Ház, Sopron
2003 Képek szobám falán, Szeged
2004 Arc-harc – Mészöly Miklós, Szekszárd
2004 „Warszawa – 30 lat pózniej" (VARSÓ – 30 Évvel később), Lengyel Intézet, Budapest, Szeged, Bicske
2004 Ezt az utat bejártam, Dunaföldvár
2004 Ómagyar Testamentum, Vasvár
2004 Bartók Emlékezete, Velence – Santi Cosma e Damiano
2005 Varsó, Ha szereted, Országos Idegennyelvű Könyvtár, Budapest,
2005 Ezt az utat bejártam..." Valahol, Európában, Vác – AVKF, Budapest, Kolta Galéria
2006 Szórt fényben – A képek lakója MZ, Szekszárd
2006 Ajándék – képeken át Nagy Lászlóhoz, Írók Könyvesboltja, Budapest
2006 Valahol, Európában, Pásztó
2006 Ezt az utat bejártam, Balatonfüred, Debrecen, Keszthely
2007 Valahol, Európában, Szigetmonostor, Budapest Ref. Gyülekezet Háza, Szilágyi Rezső tér
2007 Cantus Hungaricus, Országos Idegennyelvű Könyvtár, Budapest, Visegrád, Szigetmonostor, Leányfalu
2007 Ezt az utat bejártam, Fertőd
2007 Szent László-kiállítás, Egyházművészeti Múzeum és Levéltár, Győr
2008 Valahol, Európában, Tatabánya
2008 Látom magamban – Íróportrék, Székesfehérvár
2008 Szent László-kiállítás, Szekszárd
2008 Árvácskák itt nincsenek, Művésztelepei Galéria, Szolnok
2008 Néma tengely, Kolozsvár
2009 Kodály és Bartók, Győr, Búcs
2009 Látom magamban – Íróportrék, Moszkva, Szentpétervár:
2009 Our lady of the hungarians, Moszkva
2009 Az idő nem pihen, Zsámbék
2010 Kodály és Bartók, Dunaszerdahely
2010 Kezek között, Herceghalom
2010 Passió, Moszkva
2010 Levelek ősszel és ősz nélkül, Bicske
2010 Látom magamban – Íróportrék, Simontornya
2010 Cantus Hungaricus, Győr
2012 Látom magamban, Paks
2012 „Mondottam ember…", Debrecen
2012 Azon-képen, Budapest
2012 A kozmosz éneke, Csíkszereda
2012 Angyal a paradicsomban, Szolnok
2012 Kezek között, Tök
2012 Arcok, elágazások (Lázár Ervin barátai és kortársai), Sárszentlőrinc
2013 „Látom magamban…", Budapest
2013 Valahol, Európában, Brüsszel
2013 A győztes, Esztergom
2014 Holtak vigasza, Csíkszereda, Budapest, Bonyhád
2014 Befejezett képek, Forrás Galéria, Budapest
2014 Tájiratok, Múzeumház, Győr
2014 Ezt az utat bejártam, Nagymegyer
2014 Arcok, folytatások, Szent István Műv. Ház, Székesfehérvár
2014 Előhívás, Jászárokszállás
2014 Közök, találkozások, avagy hogyan működik két kép, Visegrád
2015 Gyászba borult életem Moje życie pogrążone w żałobie, czyli 20 obrazów na ścianę pamięci. Janusz Pogonowski levelei, vallomásai Auschwitzból (1942-1943)
2015 Holtak vigasza, Marosvásárhely
2015 „Aquila János keze által…", Műcsarnok, Révkomárom (Szent András templom).
2015 Az idő nem pihen, Zsámbék
2016 Ezt az utat bejártam – a népdalgyűjtő Bartók Béla nyomában, Pozsonyi Magyar Intézet
2017- 2021 Bonyhádon, a KÉPTÁRHÁZban folyamatosan, minden hónapban nyílott egy kis kamarakiáltásom.
2020 Fák és levelek, Mansfeld Péter Galéria, Budapest
2025 Valahol, Európában - Páros és páratlan képek – fotókiállítás. Wosinsky Mór Múzeum, Szekszárd
2025 Ajándék – képeken át Nagy Lászlóhoz - fotókiállítás. Móricz Zsigmond Megyei és Városi Könyvtár, Nyíregyháza

Csoportos kiállítás
2001 Egymás Között, Biatorbágy
2003 Útjaink, Budapest
2003 Szimmetria: Művészet és Tudomány, Budapest
2011 Állami művészeti díjazottak csoportos kiállítása, Olof Palme Ház
2012 56 éve volt 56, Duna Palota
2014 Orbis Pictus. Tükrök a világnak. Kelet-Szlovákiai Múzeum, Kassa
2015 Szomszédolás, Ljubjana
2017 Kép/Társak A Magyar Művészeti Akadémia Film- és Fotóművészeti Tagozatának kiállítása. Pesti Vigadó, 2017. február 4. – április 2.
2017 Személyes tér. 2017. szeptember 14. – november 12. Isztambuli Magyar Kulturális Központ – Balassi Intézet.
2021 MMA NEK2020 Szabadtéri kiállítása az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus felvezetéseként Székesfehérvárott.  2021.05.21.-07.04.

Rendezvények

2025 A „beidézett” Jókai – zenés irodalmi est: Könnyü László Könyvtár, Tamási; Wosinsky Mór Múzeum, Szekszárd; Városi Könyvtár, Tamási; Székelyföld Szerkesztősége, Csíkszereda; Könyvtár, Tevel; Zenekápolna, Győr-Vámosszabadi; Könyvtár, Paks
2025 A "versben bujdosó" - tudományos konferencia a 100 éve született Nagy László költő és műfordító tiszteletére. Móricz Zsigmond Megyei és Városi Könyvtár, Nyíregyháza
2025 „Szólítlak, hattyú” – Ünnepi konferencia a 100 éve született Nagy László tiszteletére. Pesti Vigadó, Budapest
2025 48. Homoródszentmártoni Román Viktor Nemzetközi Képzőművészeti Tábor: A Hétköznapokról (Jókai és a népdal) Móser Zoltánnal és Kovács Gáborral; kirándulás a derzsi templomerődhöz: Móser Zoltán előadása a Szent László-legenda falképekről, Nagy Lászlóra emlékezünk - énekelt és szavalt (Mezei Gabriella, László Csaba, Kakucsi Áron) versei, Kankalin
együttes, Kovács Gábor: Móser Zoltán előadása; A "beidézett" Jókai, Székelyföld Szerkesztősége, Csíkszereda