Nagy Gábor

Nagy Gábor nemzedékének egyik legsokoldalúbb alkotója: költő, prózaíró, kritikus, irodalomtörténész, tanár. Mindegyik említett területen kortársai legjobbjai között van a helye, de művészi alkatát tekintve elsősorban költő. Éppen ezért elsőként és legnagyobb súllyal költészetéről kell szólnunk.

A költő

Nagy Gábor nem verejtékes munkával formálta, kínlódta magát költővé, hanem költőnek született. A versbeszéd az anyanyelve, a verstant – magától tőle tudjuk – korábban sajátította el, mint a nyelvtant. Gyermeklapok közölték verseit, a legtöbbet a Kincskereső. A szegedi lapnak nemcsak a korai nyilvánosságot köszönhette, hanem Baka István költő barátságát is. Baka atyai szeretettel egyengette pályáját, okította a mesterségbeli fogásokra, példát mutatott neki intellektuális tartásból. Nagy Gábor első verseskönyvének, a Farkasveremnek (1996) a megjelenését Baka nem érte meg, de a köteten érezhető a hatása. S nem csupán úgy, hogy a kötetnyitó, a ciklusokat megelőző vers (Elkésett levél) az ő alakját idézi meg. Bakát a magyar szerepjátszó líra megújítójának szokás tartani, s ebben Nagy Gábor méltó követője mesterének. A Farkasveremben ugyanis elsősorban a szereplíra dominál. A költő különféle maszkokat ölt magára, különféle szereplők bőrébe bújik, s az ő szájuk által beszél. Ezek a szereplők nem valóságos emberek, hanem könyvekből, elsősorban latin-amerikai írók műveiből kerültek a Farkasverem lapjaira: Vargas Llosa Julia néni és a tollnokából Mario és Julia, Gabriel García Márquez regényeiből, a Száz év magányból Ursula Iguarán, A pátriárka alkonyából pedig a pátriárka, Manuela Sánchez, valamint Leticia Nazareno. A Macsigenga ima című verset ugyancsak egy Vargas Llosa-mű, A beszélő ihlette. A Farkasverem valóságos dél-amerikai kulturális miniszótár, amelyről nemcsak a kötet cikluscímei árulkodnak – Mario szerelme, Üzenet Macondóból –, hanem sokkal inkább az egzotikus „szócikkek": tamarindfa, malanga, Taszurincsi stb. Meg kell jegyezni, hogy a kötetcímnek semmi köze Wass Albert ugyanilyen című regényéhez, hanem ez a magát farkaskölyöknek nevező költőnek a leleménye. (Véletlen vajon, hogy Baka Istvánnak is van „farkasos" című kötete, a Farkasok órája?)

Nagy Gábor költészetének további ihlető forrásai a görög kultúra (Akropolisz), valamint a Biblia mítoszai, amelyet az első emberpár, valamint Gábriel angyal képvisel. A Biblia említése azonban ne tévesszen meg bennünket, mert a kötetben nincsenek vallásos versek. Nagy Gábor főként akkor lép ki a szerepeiből, akkor lesz személyes, közvetlen, amikor szerelmes verset ír: az érzéki, érzelmi líra alkotja a kötet tematikájának másik nagy vonulatát. Nagy Gábor már első kötetében kiváló formaművészként mutatkozott be, a posztmodern tobzódása idején ő klasszikus versformákban, főként szonettekben szólalt meg. (Saját bevallása szerint úgy olvasta a Szepes–Szerdahelyi-féle monumentális verstant, mint más a regényt szokta.) A biztos mesterségbeli tudás és a tömérdek olvasmányélmény rajta is hagyta a nyomát első kötetén: a sok remek, meghökkentő, eredeti kép és metafora közé be-becsúszik egy-egy eredetieskedő is: „álmod rügyekké gyullad", „csillagot verejtékező est horgolódik". A korszenvedélyeknek, mondhatnám a divatnak csupán annyi engedményt tesz, hogy hébe-korba kicsúszik a tolla alól egy-egy „kötelező" trágárság is.

Nagy Gábor második kötete, az 1999-es Lélekvesztő, magasabb művészi szinten a Farkasverem szerves folytatása. Az első kötetben megismert szereplők – Julia néni, Mario, Gábriel angyal – felbukkannak a Lélekvesztő lapjain is, egy cikluscím verscímként ismétlődik meg, a Julia néni lázbeszéde és a fekete hó hull fekete kezdősorú vers pedig – új címmel, Baka Istvánnak ajánlva – teljes egészében átkerült a második kötetbe. Nagy Gábor újabb dél-amerikai származású szereplők bevonásával – a Julia néni és a tollnokból átveszi a tollnokot, Vargas Llosa egy másik regényéből, a Pantaleón és a hölgyvendégekből pedig Pantaleón Pantoját – folytatja a szerepjátszó lírát, és újfent bizonyságát adja, hogy bravúrosan ismeri a költői mesterség minden csínját-bínját. A középkori provanszál költészetben kedvelt, a magyar irodalomban azonban ritkán előforduló sestinával kísérletezik. A sestina ('hatos') hat, egyenként hat rímtelen sorú strófából álló versszerkezet, amelyet háromsoros függelék, az úgynevezett commiato, vagy tornado zár, tehát összesen 39 sor. A rafinált szerkezet lényege az, hogy az első strófa végszavai szigorú rend szerint ismétlődnek a következő versszakokban. Nagy Gábor azonban nem elégszik meg az egyébként is túlfinomult szerkezettel, hanem a 39 sort 39 versből álló szerkezetté bővíti, majd – és ez jellemző Nagy Gáborra általában is – a gondosan kialakított rendet „megsebzi", jelen esetben összekuszálja. Így fordulhat elő, hogy meghökkentő módon a Júdás imája után a Nagyapám diófája című vers következik. Fittyet hány a poétikai tankönyvek előírásaira, miszerint a sestina sorainak rímteleneknek kell lenniük: verseit dúsan díszíti a „barbár ékszerrel" (Goethe), a rímmel. Leginkább a keresztrímet kedveli.

Valószínűleg példa nélküli eset, hogy egy könyvnek két tartalomjegyzéke legyen, s még példátlanabb, hogy a kettő ne legyen azonos. Az egyik a versek tényleges sorrendjét követi lapról-lapra, a másik pedig a sestina szerkezet egymástól elszakított verseinek rendjét állítja helyre. Ráadásul a sestina tartalomjegyzékében a hat ciklus elé fejezetcímek is kerültek, melyeket a másikban csak számok jelölnek. (A középkort idézi fel a költőnek a hátsó borítón található sejtelmes arcképe is, amely Giorgonénak a budapesti Szépművészeti Múzeumban található portréjára emlékeztet.)

A Lélekvesztőben olyan „szócikkekkel" bővült tovább a latin-amerikai kulturális szótár – bufeó, cocobolo, viborachado –, hogy a költő nem merte magára hagyni az olvasót az egzotikumok dzsungelében, s lábjegyzet-mankókat adott a kezébe. Jóllehet Arany János is élt vele olykor, nagy ritkaság ez verskötetek esetében!

A Lélekvesztő elsősorban a buja erotika, a testi szerelem könyve, amint azt már Modiglianinak az elülső borítóra tett, szikrázóan érzéki Fekvő aktja is megelőlegezi, s mottójának nyugodtan választhatnánk a Mario rapszódiájának egyik sorát: „öröklét / nincs csak a bódult pillanatokban / amikor a kislány rágva öklét / csuklik a kis sikolyokban". A kötetben azonban megszólal a meghitt szerelem hangja is, legszebben talán a Napszakok című versben. A Lélekvesztőben tovább él a görög tematika is, de ennél sokkal hangsúlyosabbak benne a költő gyermekkorát és a nagyapa alakját felidéző versek.

Nagy Gábor ebben a kötetében is klasszikus versformákban versel, de – akár a sestina esetében – egyidejűleg formabontó is, előszeretettel „sebzi meg" a klasszikus formákat. Gyakran, tudatosan elhagyja az írásjeleket, s ebből kifolyólag időnkét keresgélni kell a versmondat, a gondolat elejét és végét, ami azzal is jár, hogy a sorokat többféleképpen is tagolhatjuk, többféleképpen is értelmezhetjük. Az enjambement-t gyakran, egyszer-másszor vakmerően használja. Előfordul, hogy az „e" kötőhangot elválasztja a szótól, s új verssorba, sőt új strófába viszi át. Ebből az is következik, hogy bár artisztikus, játékos költő (poéta ludens), a versei mégsem könnyed olvasmányok. Nehezíti a befogadást, hogy helyenként ritka, sőt saját maga alkotta szavakat használ: eléjszakátlanodtam, otthonabb (ezt Bakától vette át), „Hallja-e még a zenét zakatak" stb. A holtomiglan-holtodiglan mintájára megalkotja a „hozzámiglan", „hozzádiglan" szavakat.

Korábban főként hangulatokat, érzéseket verselt meg, de a Lélekvesztőben megjelennek a gondolati versek is. A „disznók elé gyöngyöt szórni" mondást rendkívül találóan fogalmazza újra: „Vakoknak festettem szivárványt!"

Nagy Gábor költészetében a Lélekvesztővel a szerepjátszó líra korszaka lezárult, s a 2003-ban megjelent Átok, balzsam kötetében teljesen új oldaláról mutatkozott be. Immár nem bújócskázik, maszkok, álarcok nélkül, kendőzetlenül tárja fel és vállalja önmagát. Politikai nézeteit is! Ha első két kötete a magánszféra, elsősorban a szerelem kötete volt, a harmadikban immár a közösségi és közéleti problematika is szerepet kap. Az Átok, balzsam sajátos lírai napló. Sajátos, mert verses, s mert a prózai naplóval ellentétben itt nem időrendi, hanem tematikus rend uralkodik. A kötet első, tehát hangsúlyos helyen álló versét (Képeslap, odaátra), csakúgy, mint a Farkasveremben, Baka Istvánnak szenteli. Tehát Bakáról mindhárom kötetében megemlékezik. A görög kultúra iránti vonzódása is megmarad, de természetesebbé válik, mert a görög mitológia fiktív alakjait – Sziszüphoszt, Ampeloszt, Szemelét stb. – hétköznapi, hús-vér görög kisemberek váltják fel, akikkel Pefkiben, az Évia szigetén fekvő faluban találkozott. A görög ciklus más szempontból is erőteljes változást mutat: elmozdulást a próza irányába. Egynémely „görög" verse – például az Olajfák, amelyben az olívaolaj készítésének menetét írja le szakszerűen – közelebb van a prózához, mint a vershez. Oly mértékben azonosul a görög világgal, hogy görög nyelven, görög betűkkel is feltünteti a Pefkiben írott prózaversek címét, keletkezési helyét és idejét. A görög betűk használatának másik oka nyilván az, hogy fontos neki a vers külső, képi megjelenése is.

A szerelmes versek is óriásit változtak. Az erotikus hangot felváltotta a révbe ért, otthonra talált, a családi tűzhely melegét, a hitvesi szeretet meghittségét megbecsülő érett férfi komoly hangja. Érzi a szó elégtelenségét, s vágya: „valahogy szavak nélkül mondani: szeretlek." A családi kötelékek fontosságáról adnak számot a gyermekversek és a nagyapa emlékének szentelt költemény is.

A kötet egyik nagy újdonsága – és nyeresége –, hogy Nagy Gábor kilépett az eddigi szűk magán- és családi közegből, s a tágabb közösség, a haza, a magyarság sorskérdései felé fordult a figyelme, s megírta a rendszerváltozás utáni időszak alighanem legszínvonalasabb politikai-bölcseleti, hazafias verseit. A Magyar nótában úgy reagál napi politikai eseményekre, például a Szent Jobbot tetemcafatnak gyalázó hírhedt kijelentésre, hogy az esztétikai érték egy pillanatra sem kerül veszélybe. Baka Istvántól remek érzékkel emeli át saját versébe a „lőlap közepe a kokárda" költői telitalálatot. A Budapesti triptichon a nagy francia forradalom tabuvá merevedett, szabadság, egyenlőség, testvériség hármas jelszavának mai fonákságaira mutat rá, s aktualizálja – József Attila és Radnóti Miklós vendégsorait is felhasználva – őket keserű iróniával. Az Új prédikátor-énekbe a Szózatnak azt a sorát illeszti be remekül, amelyet Baka igazított korunk kihívásaihoz: Itt rég nem halnod, itt túlélned kell. Az Intelem maradékainknak keserű vád az értékrendjében, erkölcsében megroppant magyarság ellen, az Ördögszikla pedig a gyermekkort felelevenítő hangulatai közepette hazája mellett tesz hitet: „– mindig jön e földnek új martalóca / ki kamráink kifosztja / mezőnk letarolja; – s mindeneknek dacára / úgy épül bennünk a százszor lerontott / szülőföld, mint fordított Déva vára / mint gyermek titkos álma…"

Nagy Gábornak ebben a kötetében megjelennek a létkérdéseket faggató, a lét misztériumára rácsodálkozó versek is. A háztetőn sarjadó gyomot látva elámul az élet szívósságán, az Ady-féle „az Élet él és élni akar" csodáján. Az Átok, balzsam másik nagy újdonsága a kötet utolsó, rejtélyes Eleve ciklusa, s annak is kiemelt, mert kötetzáró Eleve című verse. Ez a szó már a Farkasveremben is felbukkant – „Felmentés-e a bűn alól, hogy azt az Isten teremté eleve?" –, s ott is, és az Átok, balzsamban is a vallásos érzés, az Isten hívószava. Mintha tabu lenne, nem nevezi meg az Istent, de kétségtelen, hogy vele pörlekedik a lét értelmét faggató vívódásai közepette. Létkérdések izgatják, s József Attila egy sorát is átköltve ekként találja meg a feloldást: „Mert az ember, ha nagy is, semmi még, / létében teremti holtát, / míg nem vallja e szörnyű semmiség / eleve isteni voltát." Nagy Gábor számára új világ van feltárulkozóban: a transzcendencia, a metafizika, a vallás világa. Az első, s egyben legfontosabb lépést megtette, túl van a tagadáson – „ma már annyit tudok: Te vagy." –, de még nem jutott el az intézményesített valláshoz.

A prózaíró

Az Átok, balzsamban, Nagy Gábor legérettebb verseskötetében a költő hangja egyszerűsödött, s ugyanakkor filozofikusabbá vált, és megfigyelhető volt közeledése a prózához. S valóban ezen az úton ment tovább, 2008-ban Álmatlanok és álmodozók című kisregényével prózaíróként is bemutatkozott. Két történetet mond el: az egyik, a betéttörténet a Kádár-rendszerben, egy vidéki magyar kisvárosban játszódik, ahol vezető pártfunkcionáriusok kóros álmatlanságban szenvednek, s akiknek lakóhelyei közelébe állati tetemeket akaszt fel ismeretlen tettes. A rejtélyes bűncselekmény és az álmatlanság okát nyomozva bepillantást nyerhetünk a szocialista rendszer áporodott, korrupt, romlott és embertelen kispolgári hétköznapjaiba. A városi orvos kimondja, hogy az insomniát lelki tényezők váltják ki, s „csak akkor tarthat ilyen sokáig, ha ti, elvtársak, a tudatotokon kívül, tulajdonképpen egyfolytában alusztok". A másik cselekményszál napjainkban játszódik, egy középiskolai festő-szobrász művésztanár meghurcolásának és önmagára találásának történetét mondja el úgy, hogy a két történet között kapcsolatot teremt az író. A festőt azért kényszeríti a hatalom vesszőfutásra, mert turul-szobrot készített, tehát mert művészete kapcsolódik a nemzeti hagyományokhoz. Nagy Gábor regényszereplőjének diagnózisa riasztó és pontos: „úgy játszottak nekünk forradalmat, rendszerváltást, hogy végérvényesen leváltottak minket – vagyis a nemzetet." A festő és barátai rádöbbennek, hogy a letűnt szocializmus és a mai liberalizmus egy tőről fakadnak, más úton, más eszközökkel ugyanabba a szakadékba juttatják a nemzetet. A regény végén, a reménytelenség közepette a festő felismeri feladatát: itthon a helye, itthon kell maradnia, mert: „Egyetlen kiutat látok: műveket csinálni." Nagy Gábor minden figurája él, a saját nyelvén beszél, főként nyelvhasználatukkal, stílusukkal jellemzi őket nagyszerűen. Regényének erős gondolati magja van, s néhány nem eléggé meggyőző jelenetet leszámítva – főként a „görög" betétre gondolok –, a cselekményszálakat is ügyesen szövi. Nagy Gábor prózaíróként is sikeresen mutatkozott be, még sok örömet szerezhet olvasóinak.

Irodalomtörténész, kritikus

Nagy Gábor legnagyobb tudományos vállalkozása is atyamesteréhez kötődik. 2001-ben jelent meg „…legyek versedben asszonánc" című, Baka István pályáját feldolgozó monográfiája, amellyel a PhD-fokozatot is elnyerte. Bakáról mások is írtak már, de Nagy Gáboré az első, a teljes életművet áttekintő munka. Elemzéseiben nagyszerűen ötvözi a költői érzékenységét és a filológusi pontosságot. Kétségtelenül a Baka-irodalom megkerülhetetlen darabját írta meg.

2003-as Az olvasás tétje című kötetében kritikáit és tanulmányait gyűjtötte össze. Szembeszökő széles érdeklődési köre, nagy olvasottsága. A kortárs magyar líra és próza világában ugyanolyan otthonosan mozog, mint a pályáján meghatározónak bizonyult dél-amerikai irodalomban. Úgy ír egy-egy műről, hogy az egész életmű ismerete van mögötte.

Kötetének ars poeticája egyértelmű, amit nemcsak kritikáira, tanulmányaira, hanem egész életművére érvényesnek érzek: „Azért olvasunk, hogy a holt papír ólombetűi közt újraéljük elveszettnek hitt emberi: közösségi, nemzeti és szellemi mivoltunkat."