Nagy Gáspár

A hetvenes és nyolcvanas években, amikor költők és esztéták egyaránt sok fölösleges szót vesztegettek annak bizonygatására, hogy a költészet közösségi küldetése véget ért, Nagy Gáspár konok és szelíd következetességgel vallotta, hogy „egy élére állított vers" a mi időnkben is sokat tehet. Félelem nélkül nevezte meg azt a kort, melyben élnie adatott. Így hívta ki maga ellen a „nyüszítve támadó gyávaság" bosszúálló, nagy haragját, mely szilenciummal, állásvesztéssel sújtotta a pontos szavú költőt.

Lenyűgöző erkölcsi nyugalommal és biztonsággal fogalmazta meg küldetését, mely szerint a költőnek emlékeznie és látnia „esküdt kötelesség", s nem lehet kisebb ambíciója, minthogy éppen azt nevezze néven, amit a bölcs megfontolás, a gyávaság, az önmagát túlélt hatalom elhallgatni parancsol.

Emlékezni, látni, megnevezni és sohasem félni – eme szemléleti alapelvek szerint épül Nagy Gáspár költészetének morális és poétikai rendje. Verseinek gazdag metaforikus világába az általa „helybenzsákbanfutós"-nak nevezett kor égette bele az ítélkező játék, a keserű groteszk és irónia szilánkjait. Tényeket és látszatokat, valóságot és hamis ideológiát eltökélten szembesítő költészete könnyen felismerhető, csak reá jellemző költői látásmódot és nyelvet teremtett a szinte szakrálisan morális költői személyiség és a rafináltan, leplezetten amorális kor ütközésének pontos megnevezése révén.

A rendszerváltozás katartikus öröme csak pillanatnyi lehetett Nagy Gáspár költészetében. Rögtön tapasztalnia kellett, hogy a nemzet erkölcsileg nem készült föl a szabadságra. Ez a nemzeti erkölcsi elégtelenség motiválja költészetének legkeserűbb hangjait. A „mosolyelágazás" és a „békebeli kannibálok", a „magyar abszurd" idején is rendületlenül teljesíti önként vállalt kötelességét.

A hazugság, cinizmus, árulás, nemzeti felelőtlenség, történelmi tudatzavar, erkölcsi nihilizmus ellen küzdve adott és ad ma is példát arra, hogy modernség és közösségi felelősség, hagyományok gazdag sokféleségéhez való kötődés és újítás, erkölcs és esztétikum nem kizárják, hanem hitelesítik egymást a művészetben. Nemcsak néhány történelmi jelentőségűvé vált „rendszerváltó" versével járt ösztönzőn, eszméltetőn előtte a magyarországi és kelet-középeurópai változásoknak, hanem a legújabb időknek is félelem nélküli megítélője. Egész személyisége, művészete tisztaságot sugároz és követel.

A személytelenség és az ügynélküliség meghirdetett programjával szemben a magyar költészet klasszikus hagyományaihoz kapcsolódva és nyíltan vállalt személyességgel kezdte pályáját. Az Eliotra hivatkozó személytelenség poeticájával szemben ő egy másik Eliot gondolatra hivatkozott, arra, amelyikből a személyiség felelőssége, nélkülözhetetlensége vezethető le: „A költészet örökös emlékeztető mindazokra a dolgokra, amelyek csak egyetlen nyelven mondhatók el és lefordíthatatlanok."[1]

Amikor a kritikai irodalomban arról lehetett legtöbbet olvasni, hogy a költő ne politizáljon, ne bonyolódjék társadalmi-politikai kérdésekbe, akkor Nagy Gáspár költészetének egyik megkülönböztető jegye éppen a közvetlen politizálás, a közösségi felelősségvállalás, a közéleti elkötelezettség, a nyílt szókimondás lett. A magyar és világirodalom számtalan példája erősítette meg őt küldetésvállalásában. „Nagy Gáspár nem egyetlen példaképet szemelt ki magának, hanem a magyar költészet főáramát. Azt a szellemi, indulati és sorson átfutó fősodort, amely Balassi Bálinttól József Attiláig, Nagy Lászlóig minden nagy költőnket magával ragadott."[2] Ezért nem állította soha szembe a felelős emberi-költői magatartást és az esztétikumot. Tudta, hogy irodalmunk legnagyobb alkotásaiban ezek harmonikusan együtt vannak.

A személytelenség divatos kultusza idején éppen azzal vált ki kortársai közül is, hogy verseiben mindig nyíltan vállalja önmagát, erkölcsi, politikai, világnézeti véleményét. Ez a nyílt vállalás szembesítésre ösztönzi, szinte kényszeríti az olvasót. Költői személyisége felelősséggel áthatott cselekvő ember. A magyar és a kelet-közép-európai irodalomból, történelemből és a keresztény etikából meríti a cselekvő erőt. „Cselekvési terepének érzi a Duna-tájat: Balassira, Kölcseyre, Zrínyire, Petőfire, Adyra és József Attilára tekint. Verset hívó történelmi hőseit is abból a csapatból választja, amely vérrel-vassal védte – a kardélre hányatástól és a tüzes tróntól sem félve – az emberséget, a nemzetet, egyéni sorsát mindig egy magasabb cél – a társadalmi boldogulás – irányába állítva."[3]

Morális tartása másik forrását is tudatosan vállalja: „Mi az, amibe én fogódzom? Azt hiszem, nekem van egy olyan erkölcsi mércém, amely a vallásból, az Istenhitből táplálkozik. Ez az, amiben én nem csalatkoztam."[4] Ez az erkölcsi mérce vezeti őt közéleti, politikai, történelmi állásfoglalásaiban is. Amikor verseiben közvetlenül állást foglal, egyértelműen nyilatkozik, ítélkezik, számon kér, akkor a vallásos, istenhívő katolikus normatív etikájának kíván megfelelni: „aki a tízparancsolat betartását polgárként is, költőként is kötelezőnek érzi, nem korlátozza azt az áhítat pillanataira."[5] Ez a hitbeli bizonyosság erősíti fel az ő társadalmi, politikai ítéleteit, hiszen a jelenkor emberi cselekedeteihez hozzárendeli a bibliai analógiákat. Ez motiválja szigorú ítélkezését. Költészetében az árulás, az elárultatás az árulás, az elárultatás a legnagyobb gyalázat. Mint társadalmi élmény, szükségképpen találja meg analógiáját a katolikus (és egyben keresztény) tradíció legnagyobb gyalázatában, Jézus elárultatásában, Júdás harminc ezüst pénzében."[6] Másfelől viszont a mély hit segíti őt abban, hogy költészetén végig sugározzon a fény, a megváltás bizodalma, a minden mélységekből való felemelkedés lehetősége is. A társadalmi közállapotok szennyét ellenpontozza a transzcendens bizonyosság, a lélek belső tájának megőrizhetősége, a végső elszámolás igazságosságának bizodalma. Ezt önmagának teremti meg a lélek: ha a saját szakrális igénye szerint képes élni, akkor virtuálisan legalább átélheti a megváltás örömét is.

Költészetének morális és poétikai értelemben egyaránt szerves belső rendje van. Életművét ha együtt szemléljük, természetesnek tartjuk, hogy éppen ő írta meg a nyolcvanas évek elején és közepén azokat a híressé vált verseket, melyek egy önmagát túlélt rendszer hazug látszatokból épített védőbástyáin betömhetetlen réseket ütöttek: a megnevezett aljasságokat, hazugságokat nem lehetett tovább fenntartani. A hatalom kirúghatta állásából a költőt, megcsonkíthatta könyvét, folyóiratot is szétroncsolhatott reá hivatkozva, de szellemi érveket nem tudott fölhozni ellene, ily módon barbár tiltó és büntetőakciói a „nyüszítve támadó gyávaság" önleleplező gesztusai lehettek csupán, újabb adalékot hoztak a versek igazságához.

Költészetének első két évtizede a magyar irodalom szabadságküzdelmének egyik legteljesebb, legszebb fejezete. Pályája kezdetétől tisztán látja küldetését: „a lefokozott szívűeknek" akar „szabadítót mondani". Költészetének szigorú motívumrendjében egyértelmű, hogy a szabadító ének nem kikapcsolódás, nem illúziókergetés, hanem „a valóság égető nyelve": a tények megismerésének és kimondásának kötelessége. A Nagy Gáspár-i vers esztétikai alkatát a valóságmegnevező és a morális értékek egységének formateremtő ereje minősíti.

A költészetében plasztikusan megjelenő költői személyiség önmagát e kor ellenében is érvényesíteni képes erkölcsi fenomén: a szabadság és árulás, a helytállás és gyávaság könyörtelen szembesítője, az ironikus analízis mestere. Eszményei és tapasztalatai oly nyilvánvalóan ütköznek, hogy a költői személyiségnek a tárgyához való viszonya többnyire keserűen ironikus lehet. Az irónia alapja a szellemi és erkölcsi fölény. Hangjának szomorúságát, máskor leleplező indulatát, olykor a szarkasztikus hangnemhez közelítő élességét személyiségének értékóvó, értéktanúsító nyitottsága és történelmi jelenléte, felelősségvállaló, küldetéses elszántsága hitelesíti.

Erkölcsi tartománya szakrális, történelmi és kulturális alapozottságú: egyetemes értékekhez kapcsolódó szemlélete a leszerelő viszonylagosságok kultusza idején pontosan jelöli meg azt az egyértelmű erkölcsi pozíciót, amelyhez minden körülmények között következetesen ragaszkodik. Ennek a magatartásnak, küldetésnek gazdag keresztény és sokrétű történelmi, kulturális háttere mutatkozik meg szakrális motívumaiban és bőséges – a legkülönfélébb jellegű értékeket ösztönzésként asszimiláló – kulturális utalásaiban, kötődéseiben. Erkölcsi magatartása transzcendens bizonyosságú. Ez a szellemi gyökérzetből táplálkozó magatartás Nagy Gáspár költészetében erkölcsi evidenciákra épül. Szinte gyermeki természetességgel kivallott és vállalt alapelveiben nem bizonytalanította el sem a példaszerű nyitottsággal befogadott közép-kelet-európai kultúra, sem az őszinte költői szóra változatos eszközökkel támadó politikai hatalom. Az előbbi folyamatosan tágítja szemléletét, vértezi igazságát, az utóbbi pedig arra ösztönzi, hogy egyszerűen, világosan fogalmazza meg költői alapmagatartását, erkölcsi evidenciává nemesítse ars poeticáját. Eszerint a költőknek „emlékezniök esküdt kötelesség", s „míg a szem él látni kell fele-Barátaim!" Az emlékezés és a látás kötelességhez – mintegy azok feltételeként társul az, hogy Nagy Gáspár költői személyisége megteremtette a maga számára a szabadságot, „félelmen túli tartomány / dalokra elszánt kölyke" ő.

Küldetéses költő: bízik a költészet értelemformáló erejében, hisz abban, hogy „egy élére állított vers sokat tehet", „a félelmes penge-arzenált / kicsorbíthatja az ÉNEK". Szemernyi romantika sincs ebben a hitben, meggyőződésben. Szemléleti háttere az a meggyőződés, hogy a valóság megváltozásának előfeltétele annak tudatosítása, pontos megnevezése.

Így lettek Nagy Gáspár sorra megjelenő verseskötetei a hetvenes-nyolcvanas évek erkölcsi szellemi romlásai közepette kihívó tisztaságú belső törvények szerint működő, metszően éles és pontos, egyre ironikusabb, szarkasztikusabb korképek. Már első kötetében világosan érzékelte és megnevezte „zavarait a toronyépítésnek". Művészete megsemmisítően plasztikus és árnyalt képét adja annak a kornak, melyet telitalálatos „posztmodern" képpel így minősít: „rohadunk a forradalomban". Majd pedig így lett költészete a felemás rendszerváltozás talán legélesebb, legkritikusabb, legösszetettebb kórképe is.

Húsz éves kora óta az „itt állok, másként nem tehetek" eltökéltségével készíti látleleteit e korról. Egyre erőteljesebben, egyre gazdagabb esztétikai tartományokat mozgósítva, egyre élesebben leplezi le annak képtelenségeit: a nemzetiségi magyarság felelőtlen kirekesztését a nemzetből, a fiatal nemzedékek befullasztását, a történelmi emlékezet erőszakos kiirtásának manővereit, a gazdasági csődöt leplező „magyarországi piramisokat", a lefékezett létezést, a „helybenzsákbanfutós kor"-t, a szellem kiszolgáltatottságát a hatalomnak, az árulás, besúgás sok-sok változatát, még Brezsnyev, a „sűrűszemöldökű tanár úr" regnálása idején a „nagy közös sajt- és égbolt képtelen blöffjé"-t, a kényszerű hallgatást a lényegről, a mellébeszélés gyakorlatait, a kontraszelekció kiépített rendszerét, a holtakkal is manipuláló kultúrpolitikát, a jóvátehetetlen nemzetszűkítést, a nyugati magyarság elé állított sorompókat, a „halántékon lőtt" és kiadhatatlan verseket, megvágott filmszalagokat, a József Attila hitét oly groteszkül megcsúfoló „testvéri tankok"-at, a fölbontott leveleket, a megfélemlítés változatos eszközeit, egészen a Kádár-korszak végnapjaiig. S tovább: a „veterán és ifjabb ejtőernyősök" színváltásáig, a mosolyelágazásig, a békebeli kannibálok szégyenletes magatartásáig.

Nem utólag bátor, a „szégyen" idején szólt és szól. Költészete régóta és konok következetességgel keresett „egy fölismerhetetlenre pofozott őszi hónapot", gyakori motívumává tette októbert, az „ötvenhatosok-hatvannyolcasok / hetvenhatosok nyolcvanegyesek / és főleg tömegesen egyesek" igazságát. Költészetének ezek a vonatkozásai önmagukban csak tisztánlátását és erkölcsi bátorságát minősítik. Művészetének esztétikai értékét önmagukban ezek a tények nem teremtenék meg. Költészete éppen azáltal vált újabb líránk egyik legszebb fejezetévé, hogy az általa megteremtett sajátos költői nyelv a morális személyiség és a rafináltan amorális kor ütközéséből szinte spontán módon, eme ütközés természetes kifejezésmódjaként jelent meg.

Nagy történelmi érzékenységű költői szemlélete létfilozófiai értelemben is kapcsolatos az idővel. A jelenségeket előre és visszafelé is a teljes időben vizsgálja, a létezés idejének mérlegére teszi, nagyobb összefüggések rendjében méri meg.

Költészetének egyik fő szólama a tiszta értékekkel kötött szövetség vallomásaiból épül. Ezek az értéktanúsító versek olykor a veszteség hatására szakadnak ki belőle, máskor az élőkkel való szellemi szövetség dokumentumai. Alaphangjuk többnyire tragikus vagy szomorú, ritkán játékos, de az értékek értelmének bizonyossága mindig áttűnik a fájdalmon is.

Amikor viszont erkölcsi felháborodása a vers indítéka, akkor szomorúságát, indulatát, valóságismeretét, megvetését különleges sűrűségű és atmoszférájú kifejezések hordozzák. A jelző és a jelzett szó vagy a szóösszetétel két eleme között éles ellentéttel teremt kapcsolatot. E kötés abszurditása, groteszksége vagy iróniája megnevezést és ítéletet tömörít, valóságunk „égető nyelve".

Egész szótárat lehet összeállítani váratlan, ám vitathatatlanul lényegi vonatkozásokat feltáró szókapcsolataiból és szóösszetételeiből, melyek természetesen a szövegösszefüggésekben élnek igazán, de azokból kiemelve is beszédesek: több évre nyújtott ősz, Európa csigolyakeresztje, agyroncstelep, megtorpedózott álmaink egybeterelt kirakodóvására, egy fölismerhetetlenre pofozott őszi hónap, halántékon lőtt versek emlékműve, józan helybenzsákbantutós kor, mammutcsont-átültetés, tömegsírhaza, utóvédparaszt, a többféle megnemközelítés látványos eszközei, szaltószabadság, halántékdob, sorsbukfenc, félelmetes holnapelőtt, esélyek őszi alkonya, cellamocsok, a homály követei, a rémület hókuszpókusza, ideológiamentes csontok, tapsalattvalói egy közepes kreatúrának, táncreakció, aligcsapat, kórlap-lépcső, lágyulás gerincben agyban, mosolyelágazás, békebeli kannibálok.

Az ilyen és ezekhez hasonló kifejezések száműzik Nagy Gáspár költészetéből a szép dalokat, keserűen keménnyé, olykor szándékosan zakatolóvá, bravúros epigrammáiban pedig szikrázóan ironikussá teszik a versek hangnemét. A keserű játékosság fontos eleme költészetének. „Játékai" miként Szilágyi Domokoséi – „holtsúlyosak".

Nagy Gáspár költői nyelvének különlegessége, a hagyományos és az avantgárd kifejezésmódok sajátos egybeépítése, a megbontott, de „többszörös grammatikai kapcsoltság" által mégis összefogott nyelvi egységek funkcionális alkalmazása a nyelvtudomány érdeklődését is felkeltette. Az egyidejűleg többféle olvasatot lehetővé tevő, ám azok között mégis irányt szabó összetett nyelvi alakzatok funkcióinak feltárása nyelvészeti szempontból is izgalmas feladatnak bizonyult.249 [7]

Ízig-vérig modern költő Nagy Gáspár. Gazdagon él a modern költészet legkülönfélébb műformáival és stilisztikai eszközeivel. Modernségét nem idegen mintákból kölcsönzi, hanem következetes és pontos ön- és korkifejezés eszközéül szinte spontánul teremti meg. Költészetén végigvonul az irodalom küldetését, hitelét lejáratni igyekvő, öncélúságát fennen hirdető esztétikai vélekedések és a költészet becsületét megalkuvásokkal beszennyező költői magatartások ironikus-szarkasztikus bírálata. Okkal és joggal cselekedheti ezt. Kötetei – immanens értékeik mellett – annak is dokumentumai, hogy a költészet ma is hatékony ösztönzője lehet az ember, a nemzet erkölcsi-szellemi eszmélkedésének, ma is cselekvés a költői szó, ha esztétikai és erkölcsi érték talál egymásra benne.

Költészete is egyértelmű cáfolata annak a téves teóriának, amely a közösségi felelősséget száműzni szeretné a költészetből, s amelyik ezért szembeállítja egymással a „szabadságelvű" és a „közösségelvű" irodalmat. Nagy Gáspár költészetében „szembetűnő módon kapcsolódik egymáshoz és rétegződik egymásra a „személyes" (egyéni, szubjektív, „individuális") szféra, a szűkebb és tágabb közösségek szelleme, valamint – hangsúlyosan – a transzcendentális értelemben megjelenő, egyetemes érvényű tartalom és életérzés."[8]

„Nagy Gáspár azoknak a poétáknak a sorába tartozik, akiket elemi költőnek is nevezhetnénk, mert összeforrott személyes énjük a versbelivel, s így egzisztenciális kockázatot jelent számukra a szó, a verssor, ami megszületik, s a várakozás is a megszületésre. A versnek és megalkotójának efféle azonosságáról juthatnának eszünkbe a sámánok vagy a nagy romantikus poéták, de ez egy másféle, egy túlfűtött, mágikus lírát feltételezne, holott Nagy Gáspár költészetének meghatározó jegye az irónia, az önreflexió, az intellektuális kontroll. Ő tehát a modern ember kételyét, rezignációját vagy malíciáját éli verssé nagy szenvedéllyel."[9]

Nagy kísérlet az ő költészete abban az értelemben is, hogy a szó súlytalansága idején kívánja visszaszerezni a költői szó becsületét azáltal, hogy újra megteremti „az informatív kimondás és a költői kifejezés" egységét. A „fel nem ismert" vagy szándékosan elhallgatott igazságok kimondásával a „rádöbbenés revelációjával" kívánja folytatni a jelenben a műfaj nagy hagyományait? [10]

Különleges egyensúlyt tart ez a költői világ: hangvételében szakrális áhítat és metsző irónia, látásmódjában leleplező analízis és tág horizont szembesül. Formakultúrája a négysorosoktól a nagy kompozíciókig, az énekverstől a prózakölteményig nagyon sok változatban mutatkozik meg mesterfokon. Versbeszéde – a puritán élőbeszédtől a neoavantgárd és posztmodern ösztönzéseket is hasznosító ironikus többértelműségig, a történelemidéző, meghitten archaizáló kifejezésmódtól az ironikus archaizálásig, a törvényfogalmazó tőmondatoktól az egész versen végighajladozó dallamos dikcióig, az egyszerű szavaktól a csak rá jellemző jelentéssűrítő, hangnem-ütköztető összetett szavakig – sokféle elemből alkot összetéveszthetetlenül egyéni hangot és dallamot.

Esztétikai minőségeit tekintve pedig a tragikus, elégikus és groteszk hangnem finom összjátékából alkotott összetett dikció az egyénítő jegye. „Talán a különféle szólamoknak ez a fajta keveréke különbözteti meg azoktól, akik – bár néhány évvel idősebbek – legközelebbi rokonai az élő magyar költészetben. Az Elérhetetlen föld és az erdélyi Kapuállító költőitől, a Kilencektől és Farkas Árpádéktól."[11]

Szembetűnő sajátossága e költészetnek a költői személyiség cselekvő történelmi jelenléte, folyamatos vélemény-nyilvánítása, melyet költői, tehát egyetemes érvényre igényt tartó felelősségtudat ösztönöz. A relativizmus és az osztott lírai én korában ritka tünemény a költői személyiségnek ez a rendíthetetlen értéktudata, nyugalma, a versekből sugárzó szellemi-erkölcsi ereje, belső biztonsága.

Olyan költői személyiség áll előttünk ezekben a versekben, aki minden körülmények között magára veszi a Babits-i intelmet, mely szerint az igazság szellemének ébrentartásáért az írástudók a felelősek. Ez a felelősség nem publicisztikus kitételekben nyilatkozik meg, hanem a nyelvi műalkotás összetett, semmi mással nem helyettesíthető, sokrétű, sokféle vonatkozást, asszociációt elevenen működtető világában.

Wittgenstein elhíresült mondatát, mely szerint amiről nem lehet beszélni arról hallgatni kell, ő így módosítja a maga számára: „amiről általában nem lehet beszélni; nagyon konkrétan csak arról érdemes". Nietzsche 1956 után szintén sokat idézett mondatát, mely szerint a felejtésre való hajlam, a cselekvés egyetlen lehetséges módja, szintén iróniával utasítja el, hiszen szerinte az emlékezés erkölcsi kötelesség, a személyiség és a közösség folytonosságának, minőségének alapeleme kell hogy legyen.[12]

Nagy Gáspárról Kormos István már első versei alapján úgy ítélet, hogy költészete tele van jó jelekkel, az eredeti látásmód erőteljes megnyilatkozásaival és történelmi érzékenységgel. Már ekkor észrevette lírájának erkölcsi igényességét, keménységét.[13] Korai megállapítását igazolták Nagy Gáspár sorra megjelenő verseskötetei. Megőrizte költői személyiségének különleges tisztaságát, acélos erkölcsi habitusát, s közben egyénivé formálta költői látás- és kifejezésmódját.

Nagy Lászlóval mondhatná: „azonos vagyok a szóval". Költészetének erkölcsi súlya is van, mert következetesen érvényesíti önnön szigorú normáit. Gazdagon él a modern líra eszközeivel, az iróniával, játékossággal, groteszkkel, a vizuális elemekkel, de ezek az ő verseiben sohasem véleménye rejtekezésének, személyisége önvédelmének az eszközei, hanem az élmény sokrétű kifejezésének elemei. Az ő költészetében az avantgárd formai elemek is súlyos eszmék, érzések hordozóivá válnak.

Költői világképét organikusan kialakított motívumrendszer jellemzi. Művészetének tematikai rendje is szembetűnik. Egész versvilágát átfogják a magyarság sorskérdései, a történelmi igazságtétel igényének megnyilatkozásai és az emberlét értelmét szavatoló transzcendens bizonyosság vallomásai. Ezt a két fő motívumkört tematikusan szerkesztett kötetei, az Amíg fölragyog a jászol és a … nem szabad feledNI… is kiemelik. Ezek mellett a harmadik leggazdagabb témakör az értéktanúsító, szövetségkereső portréversek, utalásos versek csoportja. Versvilágában a történelmi, morális és transzcendens érzékenységgel összefüggően egész belső mitológia jelenik meg, melynek fő motívumai az árulás, október, elmúlás és az Isten. Ezeknek a fő motívumoknak sokrétű és gazdag tartománya van ebben a versvilágban. Az Isten-motívumkör például a teljes biblikus és szakrális képzetkört jelenti: a karácsonyi születéstől a nagypénteki keresztre feszítésig, húsvéti feltámadásig és az üdvösség lehetőségéig. Az árulás Judás tettétől a forradalom elárulásáig és az emberhez méltó magatartás, a hivatás megcsúfolásáig sok-sok változatban jelenik meg ebben a versvilágban. Az elmúlás motívumköre az értékek pusztulásától a személyes lét végességével való számvetésig szintén sok változatban jelenik meg. Október sem csak 1956 októberét jelenti, hanem „a nemzet szabadságküzdelmeinek és a megtorlásoknak imádságszerűen, tudati közkincsként megőrzött emlékeit és tanulságait is. Március 15-ét, június 16-át, október 23-át s november 4-ét is."[14] S természetesen október 6-át is.

Motívumrendszere szuverén belső világának tükre, s mivel költői személyisége egyaránt érzékeny a múltra és jelenre, s mivel morális igényessége nyílt szólásra ösztönzi, költészetében Magyarországnak az emberi magatartásmódokban is tetten érhető erkölcsi válsága erőteljesen és éles kritikai fényben mutatkozik meg.

Igénye a dolgok néven nevezése, a tisztánlátás, következetes erkölcsi magatartás. Költészetének kitüntető jegye az is, hogy gazdag élményvilág plasztikusan jelenik meg benne, de az élményvers létfilozófiai dimenziókba emelkedik, az emberi létezés nagy kérdéseiről mond hiteles és érvényes egyéni véleményt.[15]

In: Görömbei András: Nagy Gáspár. Pozsony, Kalligram Kiadó, 2004. 162–170.

[1] Ágh István: Egy ars poetica megvalósulása. Nagy Gáspárról. Tiszatáj, 2000/8. 87.

[2] Csoóri Sándor: Nagy Gáspár. (1984) Lyukasóra, 1998/2. IX.

[3] Szakolczay Lajos: Nagy Gáspár. In: Fiatal magyar költők 1969-1978. Akadémiai Kiadó. Bp. 1980. 149

[4] Kolczonay Katalin: Kétkedések és ragaszkodások. Beszélgetés Nagy Gáspár költővel. Confessio, 1990/ 1. 58. 164.

[5] Pécsi Györgyi: Nagy Gáspár: Múlik a jövőnk. Alföld, 1990/9. 91. 248 .

[6] Pécsi Györgyi uo. 165.

[7] V.ö.: Gáspári László: Mondatösszevonás-típusok és funkcióik Nagy Gáspár költői nyelvében. Magyar Nyelvőr, 2001. 2. 180-186. és uő.: Retorikai-stilisztikai konstrukcionális egységek grammatikai szerveződése. Nagy Gáspár-kommentárok. Magyar Nyelvőr, 2002/1. 40-47.

[8] Monostori Imre: „Egyszer mindent az ő szemével látunk". Kritikusi válaszféle (is) Nagy Gáspár egy levelére. Nagy Gáspár: Tudom, nagy nyári délután lesz. In: M. I.: Mesterek, kortársak. Felsőmagyarország Kiadó. Miskolc. 2000. 214.

[9] Ács Margit: Költő a sohasem örök nyárban. Nagy Gáspár: Tudom, nagy nyári délután lesz. In Á. M.: A hely hívása. Esszék, portrévázlatok, kritikák. Antológia Kiadó. Lakitelek. 2000. 316.

[10] V.ö.: Domokos Mátyás: Pillantás az ÉvTiZeDhAtÁrHíD"-ról. In D. M.: Átkelés. Áttűnés. Tanulmányok, kritikák, emlékezések. Szépirodalmi Kiadó. Bp. 1987. 350-352.

[11] Olasz Sándor: Múlik a jövőnk. Nagy Gáspár válogatott és új versei. Forrás, 1990/4. 95.

[12] V.ö.: Nagy Gáspár költővel beszélget Ködöböcz Gábor. Paletta. Az EKFT közéleti lapja. 1998. dec. 7.

[13] Kormos István: „Anyámmal hófehérülök". Nagy Gáspár verseiről. Élet és Irodalom, 1973. okt. 20.

[14] V. ö.: Monostori Imre: „Egyszer mindent…". In: M. I.: i. m. 215.

[15] V.ö.: Olasz Sándor: Múlik a jövőnk. Nagy Gáspár válogatott és új versei. Forrás, 1990/ 4. 95. 171