Németh János

1953-1958: Iparművészeti Főiskola, Budapest, mesterei: Gádor István, Borsos Miklós.

A diploma megszerzését követően a főiskola ösztöndíjasaként egy évig még az intézményben maradt, majd visszatért Zalaegerszegre, ahol a hajdani családi üzemben, a Zalaegerszegi Cserépkályhagyárban dolgozott 1969-ig, akkortól szabadúszó művész. Még a főiskolán készült első emblematikus műve, a Kakas, amelynek fogástestekből: csövekből, hengerekből, kúpokból, illetve ezek szeleteiből összeállított, zölddel futtatott vörös mázas, markánsan expresszív figurája sok szempontból kijelölte művészetének későbbi irányát. 1961-ben megrendezte első önálló tárlatát a Göcseji Múzeumban, ekkortól rendszeres kiállító. Az 1960-as években színes mázzal fedett, hangulatos zsánerfigurái (Puttonyos, Ilonka néni) formailag egyre zártabbá és egyszerűbbé váltak. Korai pályaszakaszát ezek mellett néhány vonalból komponált állatalakokkal díszített, mázas tányérok, valamint figurális, mázas kályhacsempék és domborművek, valamint díszkerámiák (vázák, gyertyatartók, hamutartók) jellemzik.

Első köztéri alkotását 1960-ban készítette a balatonföldvári általános iskolába, majd 1965-ben a szombathelyi Egészségügyi Gyermekotthonba rendeltek tőle egy faliképet. 1970-től már sorozatban mintázta a köztereket és közintézményeket dekoráló kisebb-nagyobb alkotásokat (1970: Harkányfürdő, Az ördögszántotta hegy legendája, 1971: a zalaegerszegi fedett uszoda domborműve, 1973: Budapest, Centenáriumi Park, Göcsej térfal, a Zalaegerszegi kórház domborműve stb.). Stílusa egyre inkább kikristályosodott. Alkotásain a korábbi színes ólommázat a monokróm agyagmáz váltotta fel, máig kedvelt megoldásként a jelenetek hátterének kék színű máz-festésével. A forgástest-részformák mind tömzsibbek és karakteresebbek lettek. Falképein mindmáig tudatosan kerüli a tér mélységének érzékeltetését, csupán akkor utal rá, ha az ábrázolás jellege ezt feltétlenül megköveteli. Ilyen módon a jellemző nézetek elvének szem előtt tartásával kialakított figurái az ábrázolás síkjában mozognak, többnyire néhány környezetjelző motívum (fa, nap/hold, virágok) segítségével meghatározott, egyébként semleges háttér előtt.

A hetvenes években bontakozott ki művészetében a domborműves díszítéssel ellátott nagyméretű korsók és butéliák vonulata, melyek az egykori céhkorsók tudatos egyéni újrafogalmazásaként értékelhetők. Az edények palástjára mintázott ábrázolások témája a népi vallásossághoz (Korsó apostolfigurákkal, 1970; Szent György korsó, 1985), a népművészethez („Igyál betyár!" korsó, 1970; Korsó életfával, 1972), a mitológiához (Dionüszosz korsó, 1983) vagy egyes foglalkozásokhoz (Halász butélia, 1975; Vadász korsó, 1982) kapcsolódott. A korongozott korsók elődei között ugyanúgy megtalálhatók az ókori perzsa és római ötvösök reliefdíszes edényei, mint a hajdani céhes fazekasmesterek remekei, s ehhez hasonlóan évezredek szobrászi gyakorlata és tapasztalata sűrűsödik össze a hasukat díszítő ízes kompozíciókban is. Jellegzetes, folklorisztikus eredetű motívumaik eredetmondáink életfája és csodaszarvasa, vagy az egymással körforgásban lévő nap- és holdkorong. Gyakran kaptak zöld vagy barnás, selyemfényű mázat, máskor az agyag szemcsésebb felülete és nyers színe határozta meg kinézetüket. A hagyományos korsóforma mellett a következő évtizedekben megjelentek a hasonlóan díszített amforák, kerek-lapos kulacsok, valamint a nyújtott arányú, vagy éppen könyv formájú butéliák is. Az ábrázolások tematikája a fő csoportokon belül egyre változatosabbá vált, és a dekorativitással párosított belső tartalmi sűrítés mind magasabb szintre jutott. A szülőföld előtt tisztelgő Zala korsó (1992) oldalán két szőlőműves a vállukra fektetett rúdra kötve hatalmas szőlőfürtöt cipel, a háttérben magasodó domb tetejéről zsúpfedeles zalai présház hívogat, az ízes figurák mögött, fákkal övezve a jellegzetes szimbólumokat – napot, holdat – hordozó göcseji feszület látszik, előttük pedig egy szarvas bukkan fel az erdőből. A szarvas-motívum Németh művészetében különösen gazdag szimbolikával bír: totemisztikus ősállat, a szkíta és avar vadászjelenetek préda-áldozata, mondáink csodaszarvasa, a göcseji erdőségek jellegzetes nagyvada, a protestáns népének folyóvízre kívánkozó szarvasa.

A reliefdíszes korsók mellett korábban készített önmagukban is figurákat mintázó korsókat (Svejk, 1961; Török, 1963; Kanonok, 1969; Asszony, 1975) is. A hetvenes évek végén és a nyolcvanas években szürke, de ritkán színes, formájukban vagy fedelük fogóján állatalakot mintázó bográcsok, fazekak és kaspók hosszú sora került ki műhelyéből. Ekkorra a használati díszkerámia a háttérbe szorult, a festett tányérok helyét azonban átvették a domborműves díszű, sokszor nagyméretű tálak. Ezek motívumkincse nagyrészt azonos a korsókéval, azonban a kerek formátum következtében zártabb, medalion-szerű komponálásmóddal. E pompás dísztálak felületét szinte teljes egészében kitöltik a szellemes találékonysággal egymáshoz fűzött figurák. A nyár és a tél, valamint a napszakok változását a körben fekvő subás-kalapos öregember és csábos, ruhátlan menyecske jelenítik meg, kettejük között a félig nap-, félig holdkoronggal (Nyár és tél, 1978). A keresztre feszített Jézus alakja ugyanúgy a kerek formához igazodik (A Megfeszített, 1993), mint a bibliai, illetve mai Ádám és Éva figurái (Ádám-Éva I-II, 1980 k.). Utóbbi esetében az első emberpár hippiként jelenik meg, köztük a tudás fájának koronája helyett egy korongos lemezjátszó tűnik fel. Ugyancsak kreatívan simul e keretbe az Életfa (2002), a Szökellő szarvas (2001), vagy a párban repülő Vadkacsák kettőse (2001).

Németh János művészetének egyik fő vonulatát az autonóm szobrok képezik. A mitológiai és a népi vallásossághoz kötődő alakok, valamint a fesztelenül álló, ülő vagy éppen fekvő zsánerfigurák mellett változatos gazdagságú állatsereglet került ki keze alól. Szemmel látható élvezettel és eredeti humorral emeli ki egy-egy állatfaj fő jellegzetességeit. Ló, kecske, szarvas, holló, bika, bivaly, oroszlán, agár, pávián… hosszan lehetne folytatni a sort, valamennyi karaktere egyedi és összetéveszthetetlen. A görög mitológiából kölcsönzött (Poszeidón, Vénusz, Kentaur, Sellő, Neptun, Szirén, Zeusz és Európa) vagy a katolikus néphithez kapcsolódó (Madonna, Szent Ferenc, Szent Flórián, Szent Antal, Keresztelő Szent János) figurák nem valamiféle elvont szakrális panteon hidegen átszellemült, anyagtalan alakjai, hanem ízes-vaskos, kedélyes, olykor elvont megjelenésük, kitalált formáik ellenére is valósnak ható, hús-vér antropomorf lények. Nagymellű, meditáló nőalakjainak természetes kitárulkozása vagy a maguk nyugodt egyszerűségében megmosolyogtató férfi figurái minden mesterkéltséget nélkülöznek.

A plasztikák formai változása az évek folyamán ugyan nem volt szembetűnő, sem konzekvens, azonban mégis nyomon követhető. A hetvenes években még többnyire zárt, tömbszerű formák lassan nyitottabbak, és vaskos részleteik mellett is kissé nyúlánkabbak lettek. A végtagok olykor elválnak a törzstől, s bár dinamizmust csak a legritkább esetben sugároznak, a kompozíció kétségkívül némileg mozgalmasabbá válik. A szobrok belső tagolásának változása különösen az arcokon figyelhető meg. A korai alkotásokon a szem, az orr, a száj megformálása csupán jelzésszerű volt: a két szem egy-egy gomb, az orr egy, a száj két kis hurka. A későbbiekben plasztikusabbá váltak, a szem előbb gyűrű, majd a valósághoz hasonlóan mandula alakú nyílásban ülő, a szembogarat is hangsúlyozó golyó lett, az orr elmetszett kúp, az ajkak ívelő, immár természetesebbnek ható, a végük felé vékonyodó, bikonikus jellegű, hosszában elmetszett hengerek.

Köztérre készített alkotásai között a legnépszerűbbek kétségkívül a domborművek, szabadon álló szobrot csak néhány alkalommal készített. Talán az egész művészetének legteljesebb összefoglalója az a relief-vonulat, amellyel szülőföldje tája, kultúrája, lakói előtt tiszteleg. Ezeken feltűnnek a zalai dombok jellegzetes motívumai, flórájának és faunájának jellegzetességei, legendáinak elemei, népviseletbe öltözött lakói. A zalaegerszegi Keresztury-ház (1983), a zalaegerszegi Kölcsey Gimnázium (1989), a canberrai Magyar Nagykövetség (1990), a Forest Hungary zalaegerszegi irodaháza (2002) domborműve csodálatos módon ötvözi az egyszerűséget, a népiességet, a monumentalitást, a nagyszerűséget és a bensőségességet. Németh az itt élők hitével, közvetlenségével és mélységes szeretetével vall e tájról, és éppen ezért érezzük megnyilvánulását hitelesnek és őszintének.

A lengyelországi Krosno városának egyik főtéri házát díszítő Egerszegi Madonnája (2009) ugyancsak iskolapéldáját adja a jelkép-sűrítésnek. A Szűzanya a holdsarlón áll, ennek két csúcsán a nap és egy csillag ragyog. A holdsarló egyszersmind az élet tengerén úszó csónakként is aposztrofálható. A Madonna alsóteste voltaképpen egy életfa, ágai között, Mária méhe előtt a szeretett város, Zalaegerszeg címerével. A nőalak két kezében a magyar és a lengyel címert tartja, fején korona. Nem királyi, hanem égi korona, hisz Máriát mindkét nép égi királynőjeként tiszteli. Alakja egyszerre a teremtett világ fölött álló, kozmikus közbenjáró, termékenység-istennő, ősanya, Béke Királynője, és persze oltalmazó védőszent. A két népet összekapcsoló vallásos élményt aligha lehet találóbban és tömörebben kifejezni.

A művész pályája során mintha következetesen végigvezette volna azt a klasszikus formáktól elinduló absztrakciós folyamatot, melynek állomásai a lényegnek a részletek elhagyásával és tömbszerű formákkal történő hangsúlyozása, majd ezeknek a formáknak fazekaskorong segítségével való forgástestekké alakítása. A „mintha" szót hangsúlyozni kell, mert tudjuk, hogy a hatvanas években útja éppen itt kezdődött (vagyis itt kapcsolódott be a recens folyamatokba), és bár az alapformák többsége napjainkban is korongon készül, ma már saját szabályait is képes alárendelni az adott alkotás által igényelt megoldásoknak. Stílusa haladhatott volna a kubista-konstruktív alakításmód felé is, ilyen módon azonban képtelen lett volna vizuális formába önteni azokat a paraszti-kisvárosi kultúrkörből magával hozott igazságokat és benne kirajzolódó bölcsességeket, amelyek megfogalmazásával újra és újra bizonyítja az őt a göcseji dombok között élő egyszerű emberekhez kötő szálak szétszakít­ha­tat­lan­ságát.

Persze Németh János nem népművész. Kerámiái autonóm, és nem alkalmazott művészeti alkotások. A népi ábrázolóművészet számára nem csak valamiféle formai megújulás forrása, hanem egy nagyon is konkrét, generációk tucatjainak gondolkozását őrző, minden lényegi kérdésre választ adó világlátás imagináris lecsapódása. Művészi világa ugyanúgy magába foglalja az ősi magyar és az arra rárétegződő keresztény világkép elemeit, valamint a magyar mondakincset, mint az egyiptomi vagy a görög mitológia egyes fragmentumait, továbbá a 20. századi vidéki folklór számos vonatkozását. Békésen megfér egymás mellett a csodaszarvas, az Európát elrabló Zeusz-bika, Keresztelő Szent János vagy Szent Ferenc alakja, valamint a frivolan vaskos pucér nőszemély, a munkában megfáradt parasztember vagy a mézeskalács huszár motívuma. Művészi világának lényege nem csupán a racionális és az irracionális harmonikus összesimulása, nem csupán a kozmikus gondolkodás­mód és az általánosan érvényes mondanivaló keresése, hanem mindenekelőtt a bölcsesség, az őszinteség és a hit. Mert művészetének számos, egyenként is alapos elemzést igénylő jellemzője közül hatásának legmélyebb titka ezekben rejlik.

Németh Jánost méltán tartják sokan napjaink egyik legjelentősebb magyar keramikusának, szobrászának, kiemelve, hogy iskolát valószínűleg nem teremt. Az ő hitelessége egyedi és egyszeri. Életútja, szakmai értékei túlmutatnak önmagán, mindenki tanulságára szolgálnak.

[2016]

A szerző művészettörténész