Normantas, Paulius

Nem keverem a fogalmakat, tudom, a pszichológia a felettes én-ről beszél, én mégis ragaszkodom újsütetű szócsinálmányomhoz, azaz mégis: a helyettes én-ről, azaz Normantas Pauliusról szólnék. Arról a litván – nemrég még fiatal – emberről, aki

helyettünk is éli A VÁNDOR életét,

helyettünk megy el szibériai rokonainkhoz,

helyettünk óvakodik be nagy hátizsákjával a történeti Tibet országaiba,

helyettünk bukkan fel – és kockáztatja életét – 8000 méteres hegyek és ugyanannyi – vagy sokkal több – orosz, kínai, afgán és egyéb nemzetiségű határőrző katona fegyverének célkeresztjében.

Önök helyett és én helyettem is ment el s nézte meg a Kuril-szigeteket, hogy nekem ne legyen más dolgom, mint hátradőlni a fotómúzeum igen kényelmes székeinek egyikében s végiglapozni az általa készített fényképeket.

Helyettem fáradt el,

helyettem éhezett

helyettem fázott,

helyettem látott és fényképezett,

s ha mindez igaz, akkor megáll a cím, ő a helyettes én.

Normantas, az egzotikus ember

Normantas Paulius egy mindenfelől nézve egzotikus, különleges ember. Innen is, ahonnan újra és újra nekilódul, és ott is az, ahová újra meg újra megérkezik. Itt a mindig útnak induló, nyughatatlan vándor, aki soha nem bír nyugton ülni a fenekén, ott meg a messziről jött idegen, aki holnap megy is tovább, mi meg már itt vagyunk ezredik éve.

Hol nem egzotikus?

Hát útközben. AZ ÚTON, két nyolcezres csúcs közötti hágón, hátán minden dolgával, a hóesésben, metsző szélben, mínusz húsz fokban, ahol mindenki csak magára számíthat, ott az emberek egyformák. A Dhaugtagiri lábánál Normantas Paulisról tök mindegy, hogy ki mit mond, litván-e, magyar-e, hogy Magyarországon élő litván, vagy más, ő egy ember helyettünk, aki vagy megfelel a nem hétköznapi kihívásoknak és akkor ilyen fotókat tud helyettünk csinálni és hazahozni, vagy nem tud megfelelni a megpróbáltatásoknak... és akkor mindegy, nincs róla mit beszélni, emlékét letudjuk egy műmárvány táblával.

Angkor és Mustang. Kambodzsa és Nepál. Kilométerben is nagy a távolság, időben is, mégis az ott készült képei egymás mellett lógnak a paravánokon, lapozódnak fotóalbumaiban. Az egyik egy holtában, romjaiban is lenyűgöző város, a másik egy élő királyság, ahol 1200 négyzetkilométeren tízezer tibeti él. 38-ik vagy mások szerint az 56-ik királyuk egyébként látható Normantas egyik képén. Azt hihetnénk róla, hogy álruhás király, ebben nagy hagyományaink vannak, a Mi Mátyásunk is követett el hasonló csínyeket anno, de nem, ez a mustangi király mindennapi ruhája, nem álöltözék. Nem elvegyül a nép közt időnként, hanem köztük él. (Ő is lehetne néhány itteni uralkodó helyettese, de ez csak zárójeles, ide nem tartozó adalék.)

Paulius, a barátom

Normantas Paulius a barátom, viszonylag régen. Ha viszont így van, akkor senki meg nem tilthatja, hogy piszokul elfogult legyek vele, mert tudják meg, nem vagyok egy hálátlan fajta, s az évek alatt annyit és olyan fontosakat tanultam tőle, hogy ez a minimum, hogy most jól megdicsérem. Ehhez kölcsönveszem Hamvas Béla egy mondatát a Karneválból. Ő kérdezte meg egy nem paulusi szituációban, hogy vajon nem addig kell-e az embernek mennie, amíg csak meg nem találja önmagát? Igen, itt van a kutya elhantolva, legalább is számomra.

Mint mondtam már, ismerem Pauliust két évtizednél régebben. Több órányit beszélgettünk útjairól, Mustangról, Tibetről, ujgurokról és a többi ott élőkről, de leginkább arra próbáltam választ kapni, mi hajtja újabb és újabb utakra ezt az embert. Miért nem ül meg a babérjain, miért megy addig, míg menni képes, és hogy mi lesz azután?

Sok mindent tudok már, de semmit nem értek igazán. Vagy, mert amúgy is egy értetlen vagyok, vagy valami másért. Talán nem vagyok vándor, talán nem vagyok buddhista, mint ez a litván/magyar útonlevő. Ki tudja? De ha nem is értem őt, maradék nélkül elfogadom és a szabvány protokoll diktálta szavakon túl, azzal ellentétben, igazán örülök, hogy a barátomnak tudom. Amikor itthon van, minden sistereg körülötte, gyorsan nézzék meg a képeket, gyorsan nyissák meg a kiállítást, gyorsan nyomják ki a könyvet, aztán sietősen köszönjenek el az alkotótól, mert azonnal indul tovább.

Hová megy? Hát a Mount Everestre, vagy ha jobban tetszik a Csomolungmára. Hová máshová? Ennél magasabb hegy már nincs e földön, s egy hatvanöt éves mire várjon? Induljon. És aztán jöjjön vissza – helyettünk is.

Normantas, a belső utak vándora

Hazája Litvánia, ahová vissza-visszamegy, lakhelye Magyarország, amit időről időre odahagy, de ahol igazán otthon van, az a Himalája és környéke. Be sem kell csuknia a szemét, legyen Vilniusban, Nyíregyházán, az Oktogonon vagy bárhol, hogy lássa az óriási hegyeket. Nem tud olyan mondatot mondani, bármiről is beszéljen, amiben elő ne kerülne egy érzés, egy gondolat, egy emlék, egy vágy abból a távoli s nekünk valószínűleg már csak Paulius személyén, százezernyi fényképén keresztül megismerhető világból, amelyben ő olyannyira otthon van, mint egyikünk sem.

Míg készültem erre az írásra, elolvastam mindent, ami 1985-től megjelent róla a magyar sajtóban. Mindenki érdekes, különc, extravagáns személyiségként írta le, aki mindig úton van, fantaszta terveket dédelget, érdekes képeket és történeteket hordoz magával. Na és akkor mi van? Engem ez a világcsavargó Paulius, nem ezért, hanem másért foglalkoztat. Amiért a barátom lett, annak semmi más okát nem lelem, csak azt, hogy látom, tudom, élem az ő jóvoltából, hogy nemcsak vágyni lehet a szabadságot, álmodni róla és nyavalyogni, ha nincs, hanem meg is lehet azt élni. Ember módjára. De ennek nem az a feltétele, hogy legyen sok pénzünk s annak segítségével eljuthassunk a világ bármely egzotikus pontjára. Nagyon nem. Az ilyen emberek ugyanis nem szabadok, bármit is hisznek magukról. Ugyanolyan rabszolgák ott is, mint itt. Az igazi szabadság ugyanis belül kezdődik és ott is végződik, tanítja minden mondatával, tettével a buddhizmus türelmével, sámánoktól eltanult hevületével Paulius. Élete nem másra példa, mint egy szabad, független ember útkereséséről egy nem szabad és nem független világban.

Mert sokféle utazás van. Luxus és fapados, csoportos és egyéni, szolgálati vagy turista, nászút és gyászút… itakdajse. Ezek bennünket láthatólag nem érdekelnek, végül is nem az Utazás 2013 kiállítás megnyitóján toporgunk itten. Engem az utazás kizárólag az irányulása szerint foglalkoztat, de természetesen ez sem az égtájak szerint osztályozva, nevezetesen, hogy Keletre, Nyugatra, Délre vagy Északra. Hanem, hogy elfelé vagy befelé? Hogy azért utazik-e valaki, hogy iszkoljon magától, a mindennapjait eluraló problémáktól, melyek megoldása helyett inkább menekülésre fogja időről időre, és törvényszerűen bárhonnan visszatér ugyanoda. Vagy ellenkezőleg, azért utazik, hogy közelebb kerülve önmagához, kellő rálátást szerezzen mindennapjai bajaira, s azokat ezáltal megoldja. Nem nagy meglepetés ezek után, hogy engem már csak az utóbbiak érdekelnek. Akik minél messzebb mennek, annál közelebb kerülnek önmagukhoz. És akiknek van esélyük arra, hogy egyszer, valahol, valamikor, a vándorlás vége felé rátalálnak arra az emberre, akivel egész életükben együtt éltek s akiről semmit sem tudtak az idők nagy részében.

Ha már Magyarországra házasodott litvánként – aki akkor még szovjet volt, ezt nem kéne figyelmen kívül hagyni –, elment és lefényképezte finnugor pereputtyunkat. Megmutatta nekünk az osztják, udmurt, mordvin, vepsze, nganaszan, majd a szamojéd, enyec és nyenyec szegény rokonainkat, akiket mi évszázadok óta csak lesajnálunk jobbára. Megjárta Benyovszky Móric útját Kamcsatkába, Kőrösi Csoma Sándorét Peshawartól Dardzsilingig, kíváncsi volt, merre járt Stein Aurél, megkereste a rizsföld gátját, ahol Robert Capa felrobbantatta magát, s megtalálta azt az ekkor már idős vietnámi apókát is, aki majd hatvan éve elhelyezte azt az ominózus aknát. De járt Burmában, Thaiföldön, Kambodzsában, Bhutánban, Tibetben, Nepálban, Pakisztánban, Kínában, Indiában, Mianmarban, Srí Lankán, Vietnamban, Laoszban, Indonéziában és Dél-Koreában, valamint a volt Szovjetunió számtalan szövetségi államában és még ezer helyen. Mindenhol fényképezett magának, nekünk.

Kiadott 12 könyvet, kapott számtalan elismerést, kitüntetést, magyart, litvánt vegyesen, kiállításainak száma itthon és külföldön a kétszázat is jócskán meghaladta már. Háromszor találkozott a dalai lámával, lenézett majd hatezer méterről a világra, ahová a saját két lábán jutott fel, nem hogy vitték, na, azt azért mégsem. Kalandok, barátok és ismeretségek kötik a világ legtávolabbi pontjaihoz, de én mindezekért nem irigylem. Ha valamiért mégis, akkor hitéért, magabízó céltudatosságáért, függetlenségéért, a vele folyamatosan társalgó szellemvilág nyújtotta kivételes tudásáért, melynek révén megtalálta saját belső útját. Lehet, hogy meg kell tennie mindenkinek a Paulius által végiggyalogolt sok tízezer kilométert, hogy az ember közben bejárhassa saját belső útját is. A számlálható kilométerek alatt megszerzett dolgok, kalandok, életveszélyek, örömök és bánatok, a valószínűtlen nagy csendek, társak és magányok is kellettek ahhoz, hogy ez az ember közelebb jusson magához. Megérezzen valamit a lényegből. Különbséget tudjon tenni fontos és annak látszó dolgok között. Sok időre volt szüksége, hogy megtanulja becsülni az Időt, azt, amelynek semmi köze az óra számlapján folyamatosan köröző mutatókhoz, vagy a digitális kijelzőkön felvillanó számokhoz. Magasra ment, hogy érzékelje a mélységet. Egy fotós, aki szó szerint bejárta a fél világot, csak azért, hogy ráleljen önmagára.

Lefényképezte a folyton változót, hogy rögzítse az állandót. A fotói fontosak, páratlan dokumentumok, s az egyre gyorsabban változó, talajt vesztő világunkban az idővel csak nő az értékük. De az ember, aki ezeket látta, képpé formálta, nos, arra is tessék nagyon odafigyelni. Amíg lehet. Amíg köztünk van, és el nem vonul magányosan a Himalája valamelyik lejtőjén álló kis házba, hogy megpihenjen külső és belső vándorlása végén. Mert ezt tervezi, tudom.

Javaslom, ezekkel a gondolatokkal nézzék fényképeit, olvassák az általa írt haikukat, meséket!

Na, meg is érkeztünk. Itt vagyunk az írás végén. Ezért a barátom Paulius.

Hát csak ezt akartam mondani.