Oláh János

Költészete

Oláh János költészete több mint fél évszázadot ölel át, mégis egy tömbből való versvilág: ugyanaz a magyar földhöz kötött, ugyanakkor univerzálisan filozofikus, egyszerre érzéki és racionális poézis. Az idő előrehaladtával érzékelhetően klasszicizálódott ugyan, túlsúlyba kerültek a rímes, kötött versformák, költői alapállása azonban alapjában véve nem változott. A Kilencek költőcsoport debütáló antológiájának címadó verse egyúttal programadó ars poetica is, az alkotó pedig hű tudott maradnia hozzá, a sorjázó évtizedek során nem kellett elárulnia. Bertha Zoltán „emblematikus, korszakjelző versnek" nevezi az Elérhetetlen földet: „Egy egész nemzedék, de egy egész korszak közérzetét is torokszorító szuggesztivitással fejezi ki ez a vallomás, amely éppen nem didaktikus egyszerűsítéssel vagy olcsó moralizálással, hanem az esztétikum talányossá légiesítő, enigmatikussá átszellemítő sugárzásával teremti meg a hiányérzet elégikus vagy melankolikus, egyszersmind bölcseleti mélységeket felkavaró atmoszféráját." Az irodalomtörténész szerint „a kötődésérzet a vallomástevő egyéniséget ugyan elementáris erővel hatja át, de ez a lélekviszony azonnal az elszakadás, a visszatalálási remény és reménytelenség, a föld és ég, a múlt és a jelen, az időiség és az időtlenség közötti lebegés érzületét is magával áramoltatja". Ez a programvers, s általában véve Oláh János egész költészete is új fénytörésben mutatja meg hagyomány és újítás viszonyát a magyar lírában. Bertha szerint „Oláh János az egyike azoknak, aki például a Nagy László-i költői szenvedélyesség és drámai vitalizmus kép- és hangzásfelcsigázó, látomásos mágiáját az elszürkítésre berendezkedett »történelemszünetes« kor silányságainak jellemzésére és elutasítására bizonyos szempontból alkalmasabb, vagy legalábbis tárgyszerűbb nyelvezettel váltja, cseréli föl, aki »a torkonvágott forradalmak pirosát s gyászát« társaival együtt viselve a hétköznapok lélekölő sivárságát és hazugságáradását is realisztikusabban kívánja már megjeleníteni". A lírai elmozdulás az 1991-es Nagyító fényben teljesedik ki: „nagyítólencse alá veszi korának visszásságait, látleletet készít arról, amit magán- és közemberként megélt, amit leleplező tömör iróniával kipellengérezhetett, amit szomorkás szarkazmussal vagy önreflexív, önélveboncoló őszinteséggel megvallhatott privát pillanatairól, személyes, családi és művészi felismeréseiről, a szerelemérzéstől a gyermeknevelésig, az utazásoktól az irodalmi életben is megtapasztalt haszonleső tülekedések és álságos törtetések valódi arculatának észrevételéig". Ez voltaképpen az az előre jelzett „elérhetetlen föld", amit Vasy Géza úgy ír le, hogy „paradox módon egyrészt maga a megtalált, vagy még hitelesebben: a soha el nem vesztett föld; másrészt viszont a maga elégikus hangvételével mégis az elérhetetlenség szimbólumát állítja a középpontba". Jánosi Zoltán úgy látja, hogy „a természeti képek gyöngyszerű izotópjai, akár a Kalevalában, úgy sugározzák szét erejüket a társadalmi világ fölött", s e programnak erőteljes a kisugárzó hatása is: „a versantológiában tartalmi síkon e mű mögé sorakozó nyolc másik költő alkotásaiban is ennek a világnak a kivételes akarása összegződik". A pályatársak közül Tőzsér Árpád a mesterség és a lélek felől közelít az Oláh János-i költészethez: „Néhány sor, s mennyi finom, rejtett mélység, titok, utalás, kérdés. A rímeknek, a ritmusnak, a zenének itt hirtelen nagy szerep jut, s ez élét veszi a radikális halál-nézőpontúságnak." Ez utóbbi megjegyzés a hetven évet betöltött Oláh Jánosnak az elégikussá, filozofikussá vált költészetére utal, ahol azonban a tragikumot mindig feloldozza az emberi létrend fölötti bölcs szemlélődés.

Prózaírói tevékenysége

Oláh János eredetileg a líra felől közelítette a prózaírást: Közel című regénye (amely eredeti, majd évtizedek múltán ismét egybeszerkesztett változatában a mesterségesen leválasztott Visszatérést is tartalmazza) visszhangtalansága ellenére a hetvenes évek magyar prózájának egyik legizgalmasabb megújítási kísérlete. Bonyolult fűzésű regény, amely emlékezésfolyamatba ágyazott történeteket tartalmaz. Ezeket az énkeresés lírai monológjai sokszor elfedik, de így is felismerhetők a jelenetek, amelyek többségét az akkori irodalmi etikett szerint nem illethetett volna nyomdafesték. Réz Pál úgy vall a regényről: „A Közel, amit lektorként, kéziratban is olvastam, nagyon tetszett. Végre egy olyan paraszt-, vagy pontosabban szegényregény, amely nem ragad bele a magyar irodalom hagyományaiba. Nem a szociográfiai anyag foglalkoztatja, nem az a célja, hogy a mélységek egzotikumát mutassa fel, vagy akár a társadalmilag determinált drámákat; hanem az, hogy egyszerűen közel hajoljon egy emberhez, egy gyerekhez – aki történetesen ebben a közegben él, nő fel, s ez persze némileg meg is határozza –, és költőileg (vagyis íróilag) elemezze." Határ Győző valósággal ünnepelte az emigráns Irodalmi Újságban: „Oláh Jánosnak sikerült. Ámuldozva és elragadtatva tapasztaltam, hogy önéletrajzi regényében, a Közelben, nemcsak tartani tudja ezt a hangot, hanem még fokozni is. Ezt a hangot, a csontig vetkőző őszinteséget, az őszinteség, az önpusztító önkeresés, önélveboncolás hangját, amely végső soron a szókratészi önmegismerés felé vezet. A Közel különös szintézist valósít meg, s bármi paradoxul hangzik is, nem tudnám jobban megközelíteni a permanens tudathasadás kultúrszintézisét." Az Oláh János-i próza másik, realistább irályát a Száműzött történetekben összegződő elbeszélés-irodalom képviseli. Drámaiság és líraiság egyaránt jellemzi ezeket az írásokat, amelyek a múltból kimentendő történések krónika-igényével íródtak, s Pécsi Györgyi szerint egyenesen „a háború utáni évtized Magyarországának a kortárs magyar prózában leghitelesebb dokumentumai".

Szerkesztői tevékenysége

Oláh János irodalmi munkásságában a költészettel és a prózaírással azonos súlyúnak tekinthető a szerkesztői tevékenység, noha valódi irodalom- és kánonformáló lehetőséghez csupán az ötvenet betöltve, a Magyar Napló főszerkesztőjeként juthatott. Ködöböcz Gábor szerint „szerkesztőként, kiadóként, s az utóbbi években a magyar irodalom hajóskapitányaként hátszélben és ellenszélben hajózott az irodalom, illetve az irodalmi közélet sokszor cunamiszerűen fölkorbácsolt vizein", miközben „az utóbbi két évtizedben szerkesztőként, kiadóként és irodalomszervezőként több ember munkáját végezte el". Az irodalmi tevékenységtől temérdek energiát elszívó misszió során „akárcsak korábban a tatamin, sok-sok ipponnal fenyegető támadást, nem egy végzetesnek tűnő fojtást, lábkisöprést és leszorítást hárított, mígnem a lapot a kortárs irodalom egyik legrangosabb, széles körben ismert és megbecsült orgánumává, úgymond a magyar irodalom zászlóshajójává tette. Az újítás hagyományát a hagyomány újításával ötvöző, nagyívű és tág horizontú szerkesztői koncepció eredményeként válhatott a lap az összmagyarság létgondjait és sorsproblémáit reveláló erővel és egyetemes érvénnyel kifejező szellemi műhellyé." Kövesdi Zsuzsa a szerkesztői titkot is tudni véli: „Szelíd arca, kedves mosolya, vidám tekintete megőrzött valamit abból a hamu alatt pihenő világból, amely a békebeli, egyszervolt Magyarországot idézi meg, a tán sosemvolt hazát. Ugyanezzel a csendes derűvel, magabiztos nyugalommal vívja meg csatáit a Magyar Napló főszerkesztőjeként is: pontos stratégia, nagyszerű taktikai érzék jellemzi őt a lövészárokban." Péntek Imre a Kilencek tagjaként nemcsak költőtársa, hanem az Árgus és a Pannon Tükör főszerkesztőjeként szakmailag is képes Oláh János teljesítményét megítélni: „A Magyar Napló – a fanyalgók ellenére – sikertörténet. A »másféle« lap, a könyvkiadó, a körülötte kialakult szellemi holdudvar. Egy alternatív kánon felmutatása. A »hivatalos, szakmai« ellenében." Elmondható: Oláh János szakmai pályáján az irodalmi szerkesztés éppolyan központi, valóságformáló műfaj, miként a költészet és a prózaírás.

[2015]