Pártay Lilla

„Amikor megkaptam a diplomámat, elhatároztam: ha nem megy a tánc, ha nem érek el valamilyen értékes szintet – akkor inkább abbahagyom. A maximalista elhatározással együtt is esztendők teltek el. Közben azzal áltattam magam (mint általában a legtöbb fiatal táncos), hogy »úgyis tudják, hogy mit tudok«. Az az igazság, hogy a színpadon nem elég egyszer bizonyítani. Állandóan és szüntelenül bizonyítani kell. Ez a szakma. Amikor erre rádöbbentem: nekiláttam a munkának délutánonként. Micsoda kétségbeesett pillanatok voltak… Úgy éreztem, hogy mindent elfelejtettem. Mindent, amit kilenc esztendőn át tanultam." – fogalmazott első átütő, hazai sikerei idején, 1972-ben Pártay Lilla, Gantner Ilona interjújában. Az 1966-ban elhunyt, rangos balettpedagógus, Nádasi Ferenc, az Állami Balett Intézet egykori igazgatója utolsó évfolyamában, 1961-ben, jeles diplomával végzett táncosnő évekig volt a Magyar Állami Operaház balettkarának tagja („az utolsó sorban"), s évek múltán maga kezdte el szorgalmazni a vezetőségnél, hogy lehetőséget kapjon tehetsége bizonyítására. 1968-ban, a hazai balettművészeti képzésben is jelentős szerepet játszott, nemzetközi hírű orosz táncművész-pedagógus, Olga Lepesinszkaja által felkészítetten a frissen (1964-ben) alapított, de gyorsan igen komoly tekintélyt elért Várnai Nemzetközi Balettverseny indulója volt (partnerével, Barbay Ferenccel ketten képviselték a hazai mezőnyt). A kelet és nyugat táncművészeti élvonalát akkoriban szokatlan, kivételes módon elegyítő, egymás számára láthatóvá tévő, s számos, kivételes karrier indulását is jelentő seregszemlén táncosként bronzérmet nyert, s megkapta a versenyre készített művéért (Mannon-kettős) a legjobb koreográfiának járó díjat is. Pártay Lilla közel egy évtizedig (1961–1969) a Magyar Állami Operaház tánckarában dolgozott, mielőtt Németországban (nyugaton: Münchenben, keleten: Berlinben), 1970 és 1975 között vezető szerepeket táncolt. 1970-en lett a budapesti operabalett magántáncosa. A bajor fővárosban, a Bayerische Staatsoperben Odette–Odilia kettős főszerepében tűnt fel, míg a kelet-berlini Komische Operben a Hamupipőke és az Othello főszerepeit alakította, Tom Schilling és Boris Blacher koreográfiájában-rendezésében. Münchenbe a világhírű koreográfus, a nem sokkal később tragikusan fiatalon elhunyt John Cranko, míg a Komische Operbe annak alapítója, Walter Felsenstein hívja meg.

1970-től a fiatal táncosnő aztán itthon is egyre másra kap fontos megbízatásokat. Részint korábbi bemutatók vezető szerepeiben bizonyít új beállóként, részint frissen elkészült, nagy sikert arató balettművekben nyújt emlékezetes alakításokat. München után nem sokkal Odette-Odiliaként lépett színre például a budapesti A hattyúk tavában: szerepformálásáról így emlékezett meg Kaán Zsuzsa kritikája: „Nagyszerű Hattyú-alakítása […] a múlt századi és a kortárs táncművek főszerepeinek nyitánya lett, s az 1972 óta Liszt-díjas balerina időközben művésszé érett". A Csipkerózsika Auróra hercegnő-alakításáról Albert István pedig így írt: „hajlékonyan, aprólékosan kidolgozott klasszikus kultúrával, elvont, meseszerű lénnyé finomította a figurát. Emlékezetesen szépet nyújtott szólóvariációiban, a kérőkkel táncolt, híres rózsa-variációban, s kiváltképp az utolsó képben a herceggel lejtett nagy kettősben és szólóban". Pártay Lilla ikonikus és sorozatos megmutatkozása volt A lány szerepe A csodálatos mandarinban, melyet elsőként Seregi László 1970-es változatában (majd később a koreográfus új variánsában is), utóbb pedig Harangozó Gyula (eredetileg 1956-ban bemutatott) koreográfiájában, s – érett kori bizonyításként – Milloss Aurélnak az első Seregi-feldolgozás után közel két évtizeddel, végre Budapesten is színre vitt verziójában is alakíthatott (a szerepet mindösszesen négy különböző feldolgozásban táncolta el). 1971-ben, a Magyar Állami Operaház moszkvai vendégjátékán a világhírű Bolsoj Színházban táncolt nagy sikerrel. 1975-ben – miután ötödmagával brüsszeli próbafolyamatban vett részt – Maurice Béjart Ez lenne a halál? című alkotásának budapesti bemutatójában remekelt. Seregi A csodálatos mandarin sikerét követően újabb főszerepekkel bízza meg kiemelkedő műveiben, a Sylviában, illetve a Spartacusban is.

1981-ben, immár újdonsült Kiváló Művészként így méltatta Pártay Lillát Gelencsér Ágnes tánckritikus: „a mai magyar balett egyik legjelentősebb előadóművésze. Szakmai rangját legfőképpen hangulatteremtő képessége, humorérzéke, drámai kifejezőereje, muzikalitása alapozza meg. S tegyük hozzá: nem csupán a hazai balettszínpadon. Elragadó Giselle alakításával, Sylviája és egyéb fellépéseivel világszerte hírnevet szerzett. A nemzetközi repertoár közismert darabjában, A rosszul őrzött lány címszerepében pedig bátran vetélkedhet a legjobb interpretálókkal, beleértve az angol balerinákat is. Megjelenése pillanatában magával ragadja nézőit, majd tudatosan kimunkált alakításával mindvégig feszültséget teremt. Főleg érzelmes lírai szerepei és félénk kis naivái váltak már eddig is felejthetetlenné, de meg kell említeni az ezektől eltérő, expresszív jellegű Tavaszünnep lányalakjának (A kiválasztott lány szerepe – a szerk.) remekbeformálását és sok szerepe közül az Ez lenne a halál? éterikus nőalakját, valamint legfrissebb sikerét, a Harangozó-féle A csodálatos mandarin utcalányát." Kritikusai rendre kiemelik sokrétű szerepformáló képességét, érzékét a líraisághoz, de a realisztikushoz is. Éteri és drámai, bájos és szikár – sokarcú, gazdag eszköztárral rendelkező interpretátor. „Pártay Lilla nemcsak a figurát ábrázolja, hanem a figura egyéniségét; nem a homogén karaktert formálja meg, hanem annak pszichikailag is motivált természetrajzát. Számára, minden részletében, elsődleges tehát a tartalom, melyet a mozdulataiból áradó költőiség tovább nemesít és emberközelbe hoz" – fogalmazott róla 1977-ben Kaán Zsuzsa tánckritikus. A tácművész Pártay Lilla előadói pályája első, alig másfél évtizedében már – a nyitányt jelentő Berlin, München, majd Moszkva után – Monte Carlótól Milanóig, Perutól Libanonig szerte a világon bemutathatta tehetségét. Táncosi pályája „segítői" közt nyomatékosan emlegeti Lepesinszkaját, Nádasit, Lőrinc György balettmester-balettigazgatót, és számtalan szerepben volt parterét, Havas Ferencet. Lepesinszkaja egy kulcsmondatát többször is idézte abban az időben, mikor előadóművészből alkotóművésszé, azaz táncosból egyre inkább tánckomponistává vált: „Ne felejtsd el: amikor már mindent tudsz, elhagy a tested…" Pártay Lilla számára a váltás végleges pillanata 1995-ben jött el.

Megszámlálhatatlanul sok szerepben bizonyítva, ezekből tanulva és töltekezve, bő másfél évtizeddel a Várnába készített rövid kettős után kezdett Pártay Lilla koreografálni, immár jóval nagyobb léptékben gondolkodva. Első, egész estés koreográfiáját (Anna Karenina, 1991) megelőzően még rövidebb műveket hozott létre. „Olyan sokat kaptam már kartáncos koromban is, annyi fontos tapasztalatot. Később a főszerepek sorától megannyi impressziót, s a nagy alkotó mesterek munkásságából – akiknek keze alatt dolgozhattam – titkokat lestem el. E végtelenül gazdag tárházból merítve fogtam hozzá az önálló alkotáshoz. Rendkívül sokat tanultam, és még mindig nem tudok eleget" – nyilatkozta 2002-ben, kereken két évtizeddel első nagyszabású bemutatója után Jálics Kinga interjújában. Alkotóvá válásának fordulópontját Gelencsér Ágnes 1998-as portrévázlatában így próbálja megragadni: „Pártay Lilla mindig tudatosan tekintett saját magára és szerepeire. Önmaga kíméletlen bírálója volt, és koncentráltan dolgozott testén-lelkén minden szerepe kapcsán. Talán a hallatlan érzékenység és tudatosság összetalálkozása tette elhivatott koreográfussá is. Alig akad a balett történetében olyan kiemelkedő táncos előadóművész, akiből igazán jelentős alkotó lett."

Pártay így emlékszik első „felnőtt" koreográfiáinak születési körülményeire: „1986-ban Fodor Antal balettigazgató elhatározta, hogy fiatal koreográfusok számára lehetőséget ad egy kamarabalett-együttesen belül […] Én is jelentkeztem: Liszt Elfelejtett keringőkjével merészkedtem elő […] azután a Liszt-év keretében megcsináltam a Funérailles-t, aminek szintén jó visszhangja volt. Megérintett a koreográfusi munka varázsa…" – emlékezett Mátai Györgyi interjújában. A debütáló koreográfus nyilatkozataiban többször is kifejtette: az ő munkamódszerét alapvetően az határozza meg, hogy a zene lobbantja fel koreográfusi fantáziáját, nem pedig a cselekményben gondolkodik kiindulási pontként. „Mivel egész életemben a táncnak, a táncban éltem, mostanra valóságos tárháza alakult ki bennem a lépéseknek, mozgásoknak, formáknak. Mindegyik csak a muzsika hívó szavára vár, hogy megelevenedjék" – nyilatkozta 1986-ban R. Szántó Judit interjújában. Az 1980-as évektől kezdve a Magyar Állami Operaházban több operaelőadás (Romeó és Júlia, Salome, Nabucco, Három a kislány etc.) koreográfiáját is elkészítette, majd – az 1990-es évek közepétől – prózai színházi előadások számára is készített koreográfiákat, táncbetéteket. 1986-tól négy éven át a Budapesti Operettszínház balettigazgatója, balettmestere és koreográfusa.

Első nagyszabású balettjének, az Anna Kareninának ötlete 1987-ben, Finnországban, Tamperében érlelődött meg benne, ahol egy látványos nagyoperett (Ábrahám Pál: Viktória) koreográfiáján dolgozott. Pártay Lilla „egy mai koreográfus" legvonzóbb feladatának az irodalmi adaptáció elkészítését nevezte az Anna Karenina kapcsán. „A legfontosabb egy jó, egy igazán jó szüzsé, melyben valóban történik valami, s ilyet elsősorban a nagy klasszikusoknál találunk. Náluk művészi kifejeződést nyer a teljes emberi élet, kicsit patetikusabban: a lét. Különösen Tolsztoj műveiben. De a sorsok, a családok, az életek történetei a jelenben is íródnak. S lehet-e az élet romantikájánál bármi is érdekesebb, felkavaróbb és aktuálisabb?" – nyilatkozta a koreográfus a bemutató kapcsán. A három felvonásos balettmű erős felütésnek számított a koreográfus Pártay megkezdett útján. Jelentős kritikai és közönségsiker övezte alkotása művészi pályája új szakaszának nyitánya lett. „Az alkotó olyasmit tud, amit csak kevesen: a belső rezdülések, a szorongó szív, az elnyomott sóhaj fájdalmának testi rajzát tárja elénk, táncköltőhöz méltó rangon." – fogalmazott kritikájában Péter Márta a műről.

A friss Kossuth-díjas Pártay 1994-ben Schubert zenéjére, A velencei mór címmel vitte táncszínpadra az Othello-történetet, majd 2001-ben mutatta be a Bartók Béla életútját feldolgozó koreográfiáját, az öt tételből álló Concertót, mely a nagy zeneszerző gyerekkorát, Pozsonyban folytatott tanulmányainak idejét, férfikori vívódásait, Erdélyben tett utazásait, majd az európai hangversenykörutat és az emigrációt ábrázolta képeiben.

2002-ben, az Erkel Színházban bemutatott Dohnányi-balettest keretében került színpadra a koreográfus táncműve, a szimfonikus percek című egyfelvonásos – ezt alig egy évvel követte Pártay Lilla újabb, Anna Karenina-léptékű balettje az Amadeus. „Mozart rendkívüli gyermeklélek volt, mert őszintén hitte, hogy a világ jó. Hihetetlen szeretetéhsége volt. Amikor a szülői otthon védelméből kiszabadult, és önállóan kezdett élni, naiv tisztaságát sokan kihasználták. Kimagasló tehetségét életében igazán nem értékelték. Másik arca egyszerű, emberi: szeretett szórakozni, társaságban lenni, »belemenni az életbe «…" – fogalmazta meg nézőpontját a nagyszabású, a komponista élettörténetét – születésétől haláláig – két felvonásban bemutató balett műsorfüzetében Pártay. Hasonlóan korábbi koreográfiáihoz, következő egészestés műve, a legendás regényt adaptáló Elfújta a szél is egy hosszan dédelgetett terv nyomán valósulhatott meg, ám ezúttal hosszú évek készülődése és önhibáján kívüli várakozása után. A 2007-es, három felvonásos produkció egyben világpremier is volt: Margaret Mitchell regényének első, balettszínpadra készült adaptációja. A produkció ötletét Pártay Lilla már az 1990-es évek második felében felvetette a Magyar Állami Operaház vezetésének, de az szerzői jogi problémák miatt egy évtizeddel később kerülhetett közönség elé úgy, hogy a zenei koncepció már évekkel azelőtt elkészült, akárcsak a koreográfia döntő hányada. Az alkotás zenéjét Medveczky Ádám karnagy állította össze Antonin Dvořak simfóniáiból és kamaraműveiből, a kiegészítő zenét Rácz Zoltán és az Amadinda Ütőegyüttes jegyezte. „Én mindig azokat a témákat keresem, amelyek nagy feladatot adnak a tánckarnak, ahol nem ketten-hárman vannak a színpadon. Olyan témákat, amelyeket előttem még senki nem csinált meg" – fogalmazott a koreográfus a bemutató kapcsán.

Pártay Lilla legutóbbi, 2013-ban keletkezett koreográfiája egy – Dallos György kétkötetes regénye inspirálta – Munkácsy-élettörténet feldolgozás, az Aranyecset című balettdarab volt. A Liszt, Wagner és Berlioz zeneműveire alkotott, három felvonásos táncmű a festőművész élettörténetének legfontosabb állomásait, csomópontjait ábrázoló, nagyszabású vállalkozás, melyre Pártay egyfajta összegzésként is tekintett. A képzőművész családból származó koreográfus személyes indíttatását is kiemelte nyilatkozataiban, a műről szólván. „Amikor elkezdett foglalkoztatni a gondolat, akkor már utaztatták a Munkácsy-trilógiát az országban, és az felkeltette az érdeklődésemet. Először a Nemzeti Galériában láttam a három hatalmas, gyönyörű festményt együtt, egy nagy egészet alkotva. Emlékszem, hogy elképesztően lenyűgözött és elbűvölt, de ezzel együtt a monumentalitása kicsit riasztóan is hatott rám. Végül a darabot nem is a festményekből kezdtem el kidolgozni, hanem Dallos Sándor életrajzi regényéből kiindulva, amiből részletesen kiderül, hogy Munkácsynak hihetetlen izgalmas élete volt. Úgy érzetem, hogy dramaturgiailag ennél jobb témát nem találhatok, mint ezt tánccá formálni." – nyilatkozott Krupa Zsófiának alkotói motivációiról.

[2016]