Péterfy László

Az erdélyi Nyárád-mente szülöttének, a generációkon keresztül református lelkészeket adó család leszármazottjának már gyermekkorában felébredt művészeti érdeklődése, és ezért 1948 és 1953 között a marosvásárhelyi Művészeti Gimnáziumban, majd 1954 és 1959 között a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán végezte tanulmányait, ahol festőművészként kapott diplomát. Pályáját pedagógusként kezdte, s az avasfelsőfalvi és szászrégeni iskolában, majd a marosvásárhelyi Művészeti Gimnáziumban kifejtett tevékenységét is intenzív festői-grafikusi munkásság kísérte: portrékat, aktokat, életképeket, ritkábban táj- és városképeket festett – csaknem minden művén az ember került a kompozíció középpontjába –, s műveit konstruktív szellemiség, lényegre törő, határozottan komponált, összefogott festői kifejezés jellemezte. E korszakáról értekezve állapította meg Banner Zoltán művészettörténész az erdélyi magyar képzőművészet 20. századi történetét áttekintő könyvében, hogy mintha az „ikonszerű, dekoratív, kontúros, elemzett portréinak a hieratikussága, a legegyszerűbbre törekvése, tömegeket takaró síkszerűsége talán már a hatvanas években a nyolcvanas évek szobrászát, a kispesti Kós Károly-emlékmű készítőjét vetítették volna előre?"

Az 1960-as évek derekán a Jékely Adriennel – a költő Jékely Zoltán és az előadóművész Jancsó Adrienne előadóművész lányával – kötött házassága következtében kellett elhagynia szülőföldjét, és – hátrahagyva korábbi műveit – kellett áttelepülnie Magyarországra, ahol az elsők között tarthatjuk számon őt azon erdélyi magyar művészek körében, akik aztán később, nagyobb számban érkezve a hetvenes, majd a nyolcvanas években kényszerültek újrakezdeni pályájukat a trianoni határok között. A környezetváltás egyúttal művészeti ág-, illetve művészeti technikaváltást is hozott Péterfy László munkásságában: áttelepülése évétől, 1966-tól a festészet fokozatosan visszaszorult, alkotómunkájában is a szobrászat vált meghatározó jelentőségű alkotótevékenységgé. Az 1976-os tatai kiállításának katalógusában erről így vallott a művész: „Lassan tíz éve annak, hogy az ecsetet szobrászvésővel cseréltem fel. Miért volt számomra olyan természetes a vászon síkja után gondolataimat körüljárható, tapintható formában kifejezni? Nem estem át válságon, a kő és a fa, melyekből szobrokat formáltam, nem a felfedezés, hanem a visszatalálás izgalmát hozta. Gyermekkorom, melyet Nyárádselyén, a hajdani Marosszék hegyekkel zárt falujában éltem, hamarabb ismertetett meg a bicskával, mint a ceruzával. Bot, tilinkó, szöszpuska, zugattyú: a mély árkában óriáskövek között zúgó patak szakadékos martjának kék-zöld palájából lovak, ökrök, emberek, melyeket fényes láncon a nadrággombra erősített bicskámmal faragtam, megelőzték az ábécé tudományát és a rajzolást… Ez a visszakeresés (visszatalálás), ami a kövekhez vitt, talán magyarázatul szolgál szobraim témáira is."

Budapesten nagybátyja, Dabóczi Mihály szobrászművész műhelyében kezdett dolgozni, s plasztikai munkálkodása eredményeként az 1969-ben Szegeden megrendezett önálló kiállításán néhány kép mellett már tizenhat kisplasztikát is felsorakoztatott: kőből, terrakottából, ólomból és fából alakított kompozíciókat. Az 1970-es évektől a kisplasztikák, az érmek és plakettek megalkotása mellett lehetősége nyílik monumentális megbízások teljesítésére is: első nagyméretű, közösségi térben elhelyezett szobrát a siófoki kórház belső udvarán állította fel, majd egy tatabányai virágültető fiút ábrázoló kompozíciót követően, az 1980-as második felétől egyre több nagyméretű munka elkészítésére nyílt lehetősége: portréemlékművek, mellszobrok, politikai-történelmi emlékművek, épületekhez kapcsolódó alkotások és szakrális kompozíciók követték egymást. Művészetével a magyar szobrászat Ferenczy Béni és Medgyessy Ferenc munkássága által meghatározott figurális áramlatához kapcsolódott, s a népművészeti indíttatás, a magyar őstörténet és népvándorláskor motívumait idéző munkák révén inkább a Medgyessy-plasztika által meghatározott plebejus ízű szobrászi kifejezés áramával rokoníthatók törekvései. A figurális megjelenítés, az emberközpontúság Péterfy László szobrászata esetében nem jelenti a konvencionális, sablonos, jól ismert megoldások alkalmazását: még a szigorú megrendelői igények szellemében készült alkotásai is meglepő felépítésűek, formai bravúrokkal élnek, esetenként anyagválasztási és technikai újdonságokat és újításokat hoznak, és meglepő, egyedi környezetbe-illesztési metódusokat alkalmaznak.

A Banner Zoltán művészettörténész által írt, 2014-ben megjelent monográfiában a szerző öt csoportba rendszerezi Péterfy László monumentális alkotásait: az autonóm térplasztikákra (amelyek tematikus, vagy személyekhez kapcsolódó emlékművek), építészeti környezetben elhelyezett művekre, portrékra, mellszobrokra és emléktáblákra, érmekre és plakettekre, valamint monumentális játékszerekre és játszóterekre. Az ötvennél több monumentális kompozíciót számláló együttesben kiemelkedő jelentőségű alkotásokként minősíthetők a közelmúlt évtizedeinek meghatározó építésze, Makovecz Imre világi és szakrális épületeihez kapcsolódó, az épületek külső vonzáskörében vagy a belső terekben otthonra lelt művek: mint a sárospataki művelődési ház két oszlop-szobra, vagy a paksi és siófoki templomok szakrális kompozíciói, valamint a piliscsabai egyetem campusának ugyancsak magas oszlop-szoborként megkomponált Szent István-szobra. Makovecz Imrével közös műként született meg a kommunizmus áldozatainak budapesti emlékszobra is – a beton börtöncellában kuporgó bronzalakkal –, amely a múlt rendszer embertelenségeire emlékező mementók sorában formai megoldásai és elhelyezési körülményei kapcsán is egyedülállónak ítélhető. Ugyanígy rendhagyó mű a győri bencés gimnázium – megintcsak Makovecz Imre által tervezett – kápolnájának angyal-szobrai, amelyek a győri háztetők fölött lebegve, több emelet magasságból egy üvegtetőn néznek le a kápolnában zajló szakrális történésekre. De méltán minősíti Banner Zoltán művészettörténész az életmű legjelentősebb alkotásai között a budapesti Memento 1945–1956 című kompozíciót, az egészalakos kispesti Kós Károly-portrét vagy a tatabányai, a dombormű és a térbe állított szobor sajátosságait egyként csillogtató, krómacélba foglalt Életfa-kompozíciót. E műveket ugyanúgy élteti a klasszikus értékek tisztelete, mint a modernitás szellemisége.

„Péterfy klasszicitása elsősorban a megörökítés/megőrzés feladata iránti tiszteletben, alázatban, magának a művészi alkotómunkának, ezen belül a szobrászatnak a több ezer éves funkciójához való hűségében valósul meg, tehát az arányok, a körvonal, a kifejezés tisztaságában, egyértelműségében, emelkedettségében, végső soron az emberi méltóság iránti elkötelezettségében. Alakjai, de büsztjei, portréi, domborművei is leginkább az ókori görög szobrok nyugalmát, kiegyensúlyozott, derűs, belső nemességét idézik, s noha alkalmanként a megrendelő és a jóváhagyó ízlésével folytatott küzdelem kompromisszumai sem zárhatók ki a végeredményből, abban mindig hű marad önmagához, hogy az ábrázolt személy karakterét a saját patrióta erkölcsi meggyőződésének a szellemében világítsa át, hozza vissza a jelenbe, s állítsa példának a kijelölt belső vagy külső tér lakói, látogatói, használói számára." – írja összefoglaló érvénnyel munkásságáról Banner Zoltán.

A kisplasztikai és a monumentális alkotótevékenység Péterfy László munkásságában kiegészül – és szerves egységet alkot – a hagyományok ápolását és továbbéltetését célzó, a népművészeti örökség fenntartását szolgáló munkával. Az 1970-es évektől a Népművelési Intézet munkatársaként fafaragó táborokat, tanfolyamokat vezetett, fontos szerepet vállalt a Velemi Faragóház és a zalaegerszegi népművészeti alkotóház létrejöttében, valamint a népművészeti tárgyalakítás szellemét megtestesítő alkotások létrehozásában, amelyek körében kiemelt szerepet kaptak a játszótéri program bútorai, játékszerei, berendezési tárgyai. Alkotói vallomása szerint: „A népművészet hagyománya – mindnyájunkat összekötő ív, az egyediből, az egyszemélyesből a mindenkit érintő törvényszerűt bontakoztatja ki, az élet rendjének azt a szigorú logikáját, amely engem, az esetlent, a sérthetőt, az elpusztíthatót nem csupán önmagam szűk létére döbbent rá, de eltölt az összetartozás, a folyamatosság biztonságérzetével. A művészet, csodálatos lehetőségével, az átváltozás, az átlényegülés, azonosulás varázslatát tárja az ember elé, megszabadítva önmagába zártságától, elszigetelődésétől." És e komplex, hagyományőrző és autonóm szobrászati tevékenység mindezeken túl kiegészül még Péterfy László értékmentő tudományos munkásságával is: tanulmányait, cikkeit, értekezéseit, könyveit az erdélyi művészeti hagyaték megőrzésének és az emlékek nyomán megvonható tanulságok, következtetések megvonásának határozott szándéka inspirálja.

[2016]