Sánta Ferenc

A közelmúlt magyar irodalmának egyik legkülönösebb alkotója Sánta Ferenc. 1954-ben jelentkezett első írásával, a hatalmas figyelmet keltő Sokan voltunk című elbeszéléssel, amely a magyar novellairodalom egyik alapműve lett. Aztán publikált kéttucatnyi elbeszélést, három regényt, egyiknek a drámaváltozatát, de mindezeket a hatvanas évek végéig terjedő időben. Olvashattuk néhány publicisztikai írását, adott interjúkat, a hetvenes években készülő munkáiból közölt olykor részleteket a Népszava kulturális mellékletében, de újabb művet haláláig nem tett közzé. Sőt, tudhatjuk azt is, hogy egy alkalommal kéziratainak jó részét megsemmisítette.

A hallgatásnak sokféle oka és értelmezése lehet, s ezek főként egy feltűnően sikeres, nemzetközi visszhangot is kiváltó életműszakasz után. Az okok általában politikaiak és/vagy alkotáslélektaniak. A magyarázat pedig vagy a kiégettséget szokta rögzíteni, vagy – bár ugyanez sejthető a háttérben – legendát gyárt a meg nem szólalásból. Ez utóbbira a legismertebb példa ugyanebből a korszakból Ottlik Géza fogadtatása, kultikus figurává avatása már életében, a hetvenes években.

Sánta Ferenchez nem volt ilyen kegyes az irodalmi élet. Talán azért, mert tőle – látszólag legalábbis – nem vezettek utak a posztmodern epikához. Az 1945 utáni évtizedek marxista és marxizáló kritikája a maga realizmus-felfogását legközvetlenebbül az epikán kérte számon, s hogy ez a kritika mind megengedőbbé vált az idők során, az elsősorban nem Ottlik Géza és Mészöly Miklós, hanem Déry Tibor, Sarkadi Imre és Sánta Ferenc munkásságának köszönhető, ők törtek utat Ottlik és Mészöly lassan bekövetkező elfogadásához is.

Sánta Ferenc munkásságában, ebben a mintegy ezeroldalnyi alkotásban egy írói világ teljessége mutatkozik meg. Egyszerre korhoz kötötten és az örök emberi értékekre figyelve. A huszadik század ötvenes-hatvanas éveinek jeles műveiből nagyon sok megfakult mára. Sánta legjobb elbeszélései és a regényei azonban kiállták az idő próbáját. A művek kérdései és válaszai ma is foglalkoztatják a befogadót. A kizökkenő idővel nemcsak Hamlet Dániájában, nálunk 1945-ben, 1952-ben vagy 1956-ban kellett szembenézni, hanem azóta is jó néhányszor. S mi már tudhatjuk, hogy ami Hamlet nem sikerülhetett, azt egészen soha senki nem érheti el: a kizökkent időt legfeljebb közelíteni lehet igazi helyéhez. Nincs nyugalmi állapot a létezésben, ezért a kérdések és a válaszok szövevényében mindig nehéz hitelesen eligazodni. A legbiztosabb fogódzót az az emberség adhatja, amelynek bázisa az évezredek csiszolta erkölcsi értékek köre.

A pályakezdés novellái egységes írói magatartás és hangnem szülöttei. Egyes szám első személyben íródtak, s valóságosan is átéltek vagy a hallott történetet átéltté személyesítőek. A történetekben nemcsak a szereplő család, de az élethelyzet és a sors is azonos. A központi motívum a szegénység, a nyomorúságnak az a foka, amelyben a betevő falat megszerzése sem mindig lehetséges. Az éhség, az evés nemcsak motívumként, de többször a szerkezetet, a cselekménysort is meghatározóan jelentkezik. A Sokan voltunkban a nagyapa önkéntesen vállalta a halálba menést, hogy a koplaló unokáknak az ő részével több jusson. A szegény sorsú emberek olyanként jelennek meg, mint akik végigküzdendő feladatnak látják az életet, amelyben helyet kell állni, bármi történjék is. Vérbe ivódott, szigorú erkölcsi törvények késztetnek az emberi jóság, a szeretet, a tisztesség szerinti életre, amelynek két tartópillére a munka és a család. Az irántuk való hűség az emberi lényeg hordozója. Nincs olyan élethelyzet – sugallja az író, amelyben hűtlenek lehetnénk eszményeinkhez, amelyben megfeledkezhetnénk arról, hogy kötelességünk embernek maradni.

A novellák többségét a tragikum határozza meg. A Sokan voltunkban ördögi szituációban kell döntenie az édesapának: el kell fogadnia a nagyapa halálba készülődését, hogy gyerekeinek több esélye legyen az életben maradáshoz. Nem jó és rossz, hanem két érték között kell választania, s bármiként dönt, értékek pusztulását veszi ezáltal tudomásul. S mindkét érték a legelemibbről, a legelsőről szól: az élethez való jogról. A döntés a kiélezett helyzetben nem kerülhető meg. A választás motívuma itt még szinte ösztönösen jelenik meg: a vívódás az etikai kérdéseken csak a kikényszerített döntés után következik be, s eközben a hős megtisztulásának lehetünk a tanúi. Ennek az elbeszélésnek a központi alakja ebből a szempontból az édesapa. A nagyapa döntése egyértelmű: az új nemzedék érdekében vállalja a halált, cselekedete hősi áldozatvállalás, sorsa tiszta tragédia. A kisfiú, aki szemlélője és elbeszélője a történetnek, az eddigi, persze viszonylagos védettségből kerül ki, megismeri a világ „rendjét", azaz kegyetlenségét, még magát az életet sem tisztelő voltát. Ez a felismerés lényeges állomás a felnőttség felé vezető úton, a lét tragikusságára döbbent rá.

Az édesapa mindezzel már rég tisztában volt, számára az értékpusztulás jóváhagyása, tulajdon szülőjének halálba engedése válik kikerülhetetlen bűnné, olyan tragikus vétséggé, amelyet a társadalmi gyakorlat elfogadott ugyan, de amelyet sem a közösség, sem az apa nem tekinthet normálisnak. Azért rakja egész éjszaka rendületlenül a tüzet, hogy a láng – a tisztítótűz – mintegy feloldozza őt, s ugyanakkor, áldozati lángként, a nagyapáért is lobogjon. Ősi, főként nomád népeknél elterjedt szokás volt az öregek halálba küldése, s ők voltak azok is, akik halottaikat elégették.

Az első novelláskötet, a Téli virágzás (1956) több elbeszélésében a családi összetartozás, az egymásrautaltság és a szeretet érzése úgy válik vezérlő motívummá, hogy erejével olykor-olykor semlegesíteni képes a világ kegyetlenségét, fokozott erőt adva ezzel a helytálláshoz. A család az emberség megőrzésének legfőbb biztosítéka lesz. E motívum ebben az esetben a kor elvont, csak szavakban megnyilvánuló humanizmusával szemben fejez ki tiltakozást az ösztönös, de valóságos népi humanizmus nevében. Nem általában az ember társadalmi létével, hanem a rossz történelmi gyakorlattal fordul szembe az író. A cselekmény a többé-kevésbé balladásított félmúltban, a második világháború előtti korszakban játszódik, de a balladás jelleg időtlenítő ereje is segít abban, hogy mindez jelképesen az akkori jelenre is vonatkozzon, a személyi kultusz korára, amelyben az emberi értékek csak általánosságban jelentkeztek, s a normák érvényesítése a jövő ígérete maradt. Szomorú, hogy a huszonegyedik századba átlépve, s már az író utókorában ismét társadalmi méretekben kell megtapasztalni a szegénységet, az éhezést, és bizony a népi humanizmus megfogyatkozását is. Sánta Ferenc életművének időszerűségét nemcsak az esztétikai érték, hanem a jelenkor tapasztalata is erősíti.

A szocializmus végletes torzulásai, 1956 forradalma és annak leverése izgató kérdéssé tették a hatalom természetrajzának vizsgálatát, hatalom és erkölcs viszonyának tisztázását. Világtörténelmi összefüggésekbe helyeződött a kérdés: van-e haladás az emberiség történelmében, van-e értelmük a forradalmaknak? A meditáció szélső pontján, az alkotó válságos írói-gondolkodói helyzetében felerősödött és vezérlővé vált a kegyetlen világ motívuma. Itt az ember helytállásának lehetősége sokkal korlátozottabb, a kegyetlenség legtöbbször elpusztítja az elemi emberi értékeket is. A hatalomnak védtelenül kiszolgáltatott ember többnyire csak beletörődhet sorsába, küzdelme – még a családjáért való is – eredménytelenné, így értelmetlenné válik.

A Tyúk és kakas című elbeszélésben az első világháború idején a frontok közötti senkiföldjén lévő tanya gazdáját az olasz és az osztrák katonák, egymás között megegyezve, mindenéből kifosztják, majd a harcokat újrakezdve a házát rommá lövik, ráadásul két fia is meghal egy másik fronton. Ez a paraszt a szimbóluma az elnyomott, kiszolgáltatott, helyzete ellen semmit nem tudó néptömegeknek. Egyetlen lehetősége: a fizikai lét mentése a történelem viharaiban. E gondolat itt abszolút igazságként jelenik meg. Későbbi elbeszélések ugyanezt már kritikai éllel mutatják be a második világháború és a fasizmus körülményei között (A Müller-család halála, Nácik, Halálnak halála).

Az 1956 utáni évtizedben a bolsevik típusú szocializmusból való kiábrándulásnak, a válságos lelkiállapotnak a kiélezett megjelenítésére vált alkalmassá a fasizmus korszaka, illetve egy atomháború víziója. A világ abszurditását csak ily módon volt lehetséges érvényességre törekedve megjeleníteni. Van rá példa, hogy az írót ténylegesen a második világháborúban átélt rettenet vezette el a tematikus motívumhoz, s csak megerősítette ebben a bolsevik diktatúra. Ez jellemzi Pilinszky Jánost, akit a jóakaratú lektorok meg is kértek arra 1956 után, hogy írjon még egy-két „antifasiszta" verset, hogy kiadható legyen a kötete. Sánta Feencnél fordított a helyzet, őt az ötvenes évek tapasztalata s 1956 vérbefojtása vezette el e témához. Ám mire ráébredt a téma modellvoltára, már túljutott a világszemléleti mélyponton. Így ezek az elbeszélések már nem állítják a világ elidegenítő kegyetlenségének kizárólagosságát. Határozott ellenerőt mutat A Müller-család halála, s még erőteljesebbet a Halálnak halála, már a címével is.

Ebben a García Lorca emlékének ajánlott történetben két rabot, két humanista értelmiségit kísér egy őr a városba, ahol majd ki fogják őket végezni. Az őr véletlenül a folyóba esik, de a rabok kimentik, a fegyverét is visszaadják. Megmenekülhetnének, s ők ehelyett mást mentenek meg. A gyakorlatban is alkalmazzák a humanizmus elveit: életet mentve és önmagukat feláldozva. A zsarnokság, az elnyomás, az antihumanizmus, a „halál" halála lesz cselekedetük eredménye. Az író értelmezése szerint: „az írás két hőse nem mártíromságát óhajtotta, de maradéktalan győzelemre tört. Ne legyen kétség felőle: meggondoltan és tudatosan cselekszenek, olyannyira, hogy nincs szemérem bennük elmondani: az emberiség győz bennük és általuk. Sokféleképpen lehet ellene tenni a zsarnokságnak, de e másság mégis egy és azonos: megtörni, elpusztítani." (Miért választottam?)

A pályakezdő elbeszéléshez hasonlóan van némi mítoszi-mesei jellege ennek a történetnek, s van a válogatott kötetnek címet adó Isten a szekéren címűnek is. A történet igen egyszerű: egy szekerén hazafelé haladó paraszt észreveszi, hogy valaki vele utazik. Az ismeretlen öregember Istennek vallja magát, s a szekeres kérésére kisebb csodát is tesz: szakadékot fakaszt az úton, majd eltünteti azt. A kevésszavú öreg egy éjszakára szállást kért és kapott. Az elbeszélés szomorkás-kedves-játékos közegében finoman keverednek a reális és az irreális elemek. A szekerest Sánta Ferencnek hívják, s a példázat az emberről szól, az írói etika szellemében. Az ember kétarcúsága mutatkozik meg: hite és hitetlensége, csodálatossága és esendősége. Megmutatkozik az emberben az „isteni, az „Istenben" az emberi, s a szolidaritás érvényesülése a „testvér lészen minden ember" távlatát villantja fel.

Az 1956 utáni, módosuló írói mondandó már nem volt kifejezhető az addigi, lírai típusú novellákban. Átmenetileg el is tűnik minden líraiság. Az újabb művek 1956 nyarától tudatosan törekedtek arra, hogy térben és időben általános érvényű igazságokat ragadjanak meg. A drámai helyzetekben intellektuális a látásmód, gyakori a parabolisztikus szerkesztés, változatosabbak a poétikai és a nyelvi eszközök. A korai művekben elsősorban a hangnem, a stílus, a próza ritmusa idézte a népköltészetet. Visszafogottabban, de ez is megmaradt. Elmélyült viszont egy lényegesebb hatás, amely a népköltészet szemléleti, jellemábrázolási tulajdonságaiból következett. A dal helyett még inkább a mese és a ballada vált mintává.

Ebben a második, 1956 utáni írói korszakban a világkép mozgását az elbeszéléseknél is összetettebben mutatja a hatvanas évek első felében keletkezett három regény. Fogantatását tekintve az első Az áruló, de ez jelent meg a legkésőbb (1966-ban). Ez a regény az 1956 kapcsán szükségszerűen felmerülő történetfilozófiai kérdésekkel néz szembe, az etikus történeti cselekvés lehetőségeit keresi. A huszita háborúk korába helyezi a bevallottan meditáció céljára megszerkesztett történetet. Négy magatartásformát mutat be a forradalmár, a reformer, a világból kiábrándult cinikus értelmiségi és a történelem viharait pusztán elszenvedni képes kisember (a paraszt) figurájában. Mindegyik magatartásnak van bizonyos indokoltsága, de az ábrázolt helyzetben abszolúttá egyik sem válik, mert mindegyiknek van komoly vétke. Főként a nép boldogítását hangoztató forradalmár Václávnak. Ez a huszita harcos fanatikus: erőszakkal is vezetni akarja, s közben mégis magára hagyja a népet. Az író a néptömegeket megszemélyesítő parasztot is kritikusan ábrázolja. Nemcsak Václáv árulja el, hagyja magára a parasztot, de a paraszt is a forradalmi harcot. A részvétel jogáról, saját sorsának alakításáról mond le örökös szökéseivel. Az ő számára azonban van elfogadható mentség: a néptömegek évezredes elnyomorítottsága, öntudatlansága, másrészt pedig a mindennapok kötelezettségei, a család fenntartása. A regény történelmi patthelyzetet mutat be: azt a pillanatot, amelyben a forradalom és a nép ügye szétválasztódott. Az író – sem a regénybeli, sem a szerző – nem akarja csak az egyik ügy szolgálatát vállalni, de a történelmi helyzet ezt követelné meg. A kor jellegéből és kínzóan kiélezett kérdéseiből fakad, hogy a vitaregény kissé igazságtalan a reformer út képviselőjéhez, a császári harcos Zsitomirhoz, és hogy túl egyértelműen utasítja el Eusebius, a pap filozófiai cinizmusát, ami másfelől nézve szelíd epikureizmus. A pap a világ dolgai iránti közömbösség, a közöny képviselője, s ebben az időben Sánta Ferenc a fanatizmus mellett ezt tartotta a legnagyobb bűnnek. Ugyanakkor a papnak is, mindegyik szereplőnek van részigazsága itt is, a többi regényben is.

Évtizedekkel később maga Sánta Ferenc is módosított nézetein: „nem biztos, hogy jól tettük eddigi évszázadainkban azt, hogy a forradalmat és a reformot szembeállítottuk egymással. Vagy forradalom, vagy pedig reform. [...] A reformcselekvés minőségében lehet olyan mélyreható változásnak a megteremtője, amely forradalmi értékkel bír fel, és ami a megelőző történelmi időszakokban csak forradalom útján volt elérhető. (1989. Kuczka Judit beszélgetése.)

Míg Az áruló elsősorban történetfilozófiai nézetek regénybe örökítése, Az ötödik pecsét (1963) etikai nézeteké. Az etikai töltés háttérbe szorítja a szereplők különböző világnézeti beállítottságát, el-, illetve el nem kötelezettségét, és így Sánta szándéka szerint nem az az elsődleges, hogy valamilyen filozófiai-politikai eszme mellett elkötelezik-e magukat, hanem az, hogy hallgatnak-e a minden emberben meglévő ítélőképességre. A cím a Bibliára utal, a Jelenések könyvében van szó a pecsétek feltöréséről, a világtörténelmi látomás első jelentős állomásaként. Az ötödik pecsét feltörésekor azok válnak láthatóvá, „akik megölettek az Istennek beszédéért". E vértanúk bosszúállásért kiáltanak, de azt kell megtudniuk, hogy még sokan fognak – hozzájuk hasonlóan – áldozattá válni.

A cselekmény 1944 decemberében, a németek által megszállt Budapesten játszódik. Egy kocsmai asztaltársaság – négy egyszerű kisember, tisztességes iparos – beszélgetését követhetjük nyomon. A hogyan kell élni? kérdésére keresik a választ, s a nyomasztó történelmi körülmények között elfogadják a példázatot: mint a mesebeli szigeten, a valóságban is csak zsarnok vagy rabszolga, más nem lehet az ember. Az olvasó szembesülhet azzal is, hogy a példázatot elmondó órásmester, Gyurica úr – anélkül, hogy erről a társai tudnának – az antifasiszta ellenállás harcosa. Nemcsak három gyermekét neveli özvegyen, hanem üldözötteket is rejteget otthonában, összesen 12 gyermekért felelős, annyiért, amennyi a tanítványok száma Jézus körül. E cselekedetével szétfeszíti a példázat szűkös kereteit, a kisemberi történelemszemléletet. S a befejezésben a regény választ ad arra is, hogy e kisemberek miként viselkednek, ha a mindennapiságból kiemelkedő rendkívüli élethelyzetbe kerülnek. Ez a drámai helyzet teszi lehetővé a szereplők igazi megismerését, hiszen itt cselekedniük kell, s így megmutatkoznak legbensőbb tulajdonságaik. S beláthatóvá válik az is, hogy mindenki döntése személyre szabott. Három iparos inkább a hősi halált választja, mintsem, hogy elkövesse a nyilasok által megkövetelt embertelenséget. Gyuricának viszont meg kell ezt cselekednie, hogy a 12 gyermek életben maradhasson.

Sánta Ferenc írásainak központi kérdéséhez – hogyan is kell élni? – kapcsolódik az is, hogy lehet-e boldog egyáltalán az ember. Az első kérdés így is megfogalmazható lenne: mi az emberi lét értelme és célja? A válasz rá az író etikája szerint a boldogság. A negatív történelmi tapasztalatok kérdésessé tették, hogy ez megközelíthető, elérhető-e. Az áruló fő kérdése a boldogság elérhető voltára vonatkozott, s végső soron megválaszolatlan maradt. Az ötödik pecsétben ez a kérdés ilyen formában másodlagos, de a válasz elhangzik rá, s igenlően. A leginkább egyértelmű a válasz a Húsz óra (1964) világában. A történelmi és az etikus cselekvés itt egymáshoz közelítő fogalmak. A választott konkrét életanyag – egy magyar falu 1945 utáni mintegy húsz esztendejének története – szerencsésnek bizonyul egy távlatokat ígérő történelmi pillanatban a kérdés újfajta megválaszolására. A mű egy viszonylag zárt közösség sorsát példázza, ugyanakkor a magyar történelem menetének tipikus tükre. A középpontba a kétszeres paraszti életformaváltás kerül: az 1945-ös földosztás, majd a szövetkezeti gazdálkodás tartós berendezkedése az ötvenes-hatvanas évek fordulóján.

A regény húsz fejezetre tagolódik. Az egyes fejezetekben riportszerű és szociografikus eszközök poétikai felhasználásával egy-két sorsot és jellemet ismerhetünk meg. A mű mégsem bomlik novellafüzérré. Ezt nemcsak az egy falusi közösségben élők közös élményei akadályozzák meg, nemcsak az, hogy ugyanazokról a személyekről és történésekről beszélnek mindannyian, hanem az is, hogy másképpen, más nézőpontból beszélnek ugyanarról. Ez teszi lehetővé, hogy az igazság minél teljesebben megmutatkozhasson, hogy objektív kép alakulhasson ki bennünk egy-egy szereplőről. Ez a soknézőpontúság biztosíthatja, hogy a regény kétszáz oldalon a nagy regényfolyamok teljességét képes felidézni.

Ezt segíti elő az időszemlélet is. A Húsz óra múlt- (1956) és jelen- (1962) központú, s e két központból t6ekint vissza a régebbi múltba (1945-1956), s előre, a várható közeljövőbe. Nem a jövő elképzelt eseményeit ábrázolja, hanem azt mutatja meg, hogy melyek a jelennek azok a csírában megmutatkozó tendenciái, amelyek egy jobbnak ígérkező jövőt előlegeznek, s mi az a jelenben, aminek már nem szabadna megérnie a jövőt. A Húsz óra jövőképének a középpontjában az igazi demokrácia áll. Tudjuk, ez nem következett be, a liberalizáló és a diktatórikus tendenciák mindvégig hullámmozgásszerűen jellemezték a Kádár-rendszert. Végül is a hatvanas évek sem válhattak csodálatossá, a történelmi pillanat, az Illyés Gyula által szélárnyék helyzetnek nevezett időszak eredménytelenül múlt el. A regény azonban hiteles dokumentuma ennek a reménynek is, amelyben szinte az egész ország osztozott, ugyanakkor tényanyagában és szimbolikus motívumaiban azt is sejteti, hogy rengeteg a visszahúzó erő, a rossz tendencia a kor politikusaiban, ám általában az emberi természetben is. Szép eszme az emberek testvérisége, de ezt minden korban fenyegeti az, hogy az ember a másik ember farkasává válhat.

Sánta Ferenc elhallgatásának, pontosabban a nyilvánosság előtti csendjének lényegében ugyanaz az alkotáslélektani magyarázata, mint pályát indító megszólalásának. Akkor úgy gondolta, csalódva a fényes szelek korát felszámoló diktatúrában, hogy nem hallgathat, hogy kötelező kimondania az igazságot. 1956 forradalma és annak vérbefojtása előbb szájzárlatossá tette, majd megtalálta az igazmondásnak a korban lehetséges leghatározottabb módjait. A hatvanas évek konszolidálódása átmenetileg reménnyel töltötte el, de nagyon hamar átlátta, hogy a demokrácia csupán díszlet, s hiába élnek jobban az emberek, ők is, a társadalom is egyre betegebb. Az író három újabb regényen dolgozott, Petőfi Sándor utolsó napjairól írt egy színművet. Néhány részlet meg is jelent, de úgy érezte, s erről vallomása is szól, hogy ha ezekbe a keserű történésekbe nem képes beleszőni a remény gondolatát, akkor le kell mondania ezekről a szövegekről. Az egyik regénytervről annyit lehet tudni, hogy a korabeli hétköznapokban játszódott volna, értelmiségi környezetben. A másiknak Tutaj a munkacíme, s egy kétszáz évvel ezelőtti hajótörés menekültjeinek sorsát, a mikrotársadalom megszerveződését vizsgálta, s hogy ki miért hal meg vagy marad életben. A harmadik regény a Szürke kő. Ebből több részlet jelent meg, így rekonstruálható valamennyire a mű, amely mohamedán környezetben játszódik, magas hegyek közé zárt faluban, szinte idilli környezetben. Alapgondolata a mások, az idegenek dolgába való be nem avatkozás, a felelősségáthárítás, s könnyen beláthatjuk, hogy ez a huszadik század egyik alapkérdése. A falu lakói, bár megtehetnék, nem mentik meg az őrök által kísért foglyokat, s eléri őket az isteni büntetés: a hatalmas szürke kőszikla ledől, s eltemeti az egész falut. Bizonyos, hogy gazdagodott volna az életmű, ha ezek a művek befejeződnek s nyilvánossághoz jutnak. Az életmű azonban így is teljes, Sánta Ferenc a sokból „szigorú keveset" alkotott.

Budapest [2015]