Sántha Attila

„Szóval anyámnak újra igaza van:

az Isten hidege megfogyasztott minket,

és az sem lesz, aki a sírokon egy szál gyertyát gyújtson.

Én vele ezen vitatkozni nem fogok.”

(Isten hidege megfogyasztott minket)

Sántha Attila különutas költő, irodalmár, gondolkodó. A kezdetektől sajátos utat jár be, amit folyamatosan kontrollál és korrigál a mai napig. A megújulást, a frissességet kereste legkorábbi, kísérleti jellegű szövegeiben is, szépirodalomban és elméletben is. Megélte és átélte mélyen a rendszerváltozást, ami megrázó hatással volt rá. Egyetemista korában felismerte, hogy a régi beszédmód nem folytatható tovább, a magyarországi új irányzatok pedig nem elégítették ki elképzeléseit. Ezért társaival együtt megalkotta a transzközép irodalmi kiáltványát, amit meg is próbált mind elméletben, mind gyakorlatban megvalósítani. Ebben az értelmező szövegkísérletben a műveiről fogok beszélni leginkább, mert úgy gondolom, esetében az életrajz kevésbé fontos a művek tükrében. A művei beszélnek helyette.

Münchhausen báró csodálatos versei (Erdélyi Híradó-Előretolt Helyőrség, Kolozsvár 1995)

Már a cím alapján (és a kötet alapján is) sejthető, hogy Münchhausen mesés figurája a költészet valóságot és képzeletet (hazugságot?) megszépítő lehetősége fontos számára, és ezt mielőbb, már a címben is szeretné deklarálni. Mivel egyszerre gyakorló költő és elméleti szakember, nagyon is tudatos választásnak tűnik a bárót emelni a borítóra, hiszen feltűnnek már az eddigi életmű nagy témái is rendre a kötetben. (Visszafelé nézve ez a szemléleti előny számunkra már adott…) A kötete megjelenésével egy időben (általa/luk, Előretolt Helyőrség) közzétett transzközép kiáltvány/ars poetica egyfajta konkrét leképezésének is tekinthető. (Majd külön az Írások könyve kapcsán kéne kifejtem hosszabban, mit is értenek transzközép irodalomon.) Jelen vannak a látható és láthatatlan mesterei az evidenseken túl, akik így vagy úgy a további kötetekben is megjelenítődnek. József Attila, Szilágyi Domokos, Szőcs Géza, Nietzsche, Rejtő Jenő (róla is majd beszélek az Írások könyve kapcsán), Edward Lear, Christian Morgerstern stb. Tegyük hozzá, hogy már ez a névsor is nagyon árulkodó a költői gondolkodás- és hatásmódot tekintve.

Gott ist tot, Gott ist tot

és a várt ünnepség helyett

egy elefánt közösült a Plútóval

fényes gömböcskékkel a fejük körül

plufántok kezdtek repkedni

s az emberek felzabálták

egymás idegeit

de ezt a hírnök nem látta szegény

kiadta a lelkét örömében

(azóta is albérlők látják

panaszolják nem zár a csap

a limeszek pedig csepegnek)

(Démoszthenész és a szituáció)

Már ebből is látszik, hogy mennyire tudatos a direkt másság (meghökkentés?) felvállalása Sántha Attila szépirodalmi műveiben. Visszafelé szemlélve az életművet, valahogy a neoavantgard is ott van nyomokban a művei szellemiségében, a posztmodernen, a posztmagyaron túl… Egyszerűbben fogalmazva, az a kettősség, ami leginkább az érzelem és értelem egyszerre való jelenlétével jellemezhető (amit Cs. Gyimesi Éva „nyersesség és az áhítat keveréké”-nek nevez a fülszövegen). E kettősség tudatos vállalása viszont az egész eddigi életműre nagyon jellemző, egyfajta termékeny feszültséget okozva folyamatosan a szövegeken belül. Miképpen az egyik kedvenc versemben is abból az időszakból, illusztrálva, hogy mindemellett még a humor is nagyon fontos eleme Sántha Attila korai költészetének (külön tanulmányt érdemelne az ismétlések és a rímek játéka, de talán látható az idézetből is):

A kocsmába beült,

kocsmázni beült a fa.

Borát meg csak issza, issza,

s gondolkodva jó hosszan,

levelét majdhogynem megírja.

„Nosza, pennát meg papírt ide!”

kiáltotta vidáman a fa,

de hát kinek írhat levelet

manapság egy fa?

(A fa)

Az ír úr (Erdélyi Híradó, Kolozsvár, 1999)

Van egy hátlapszöveg a kötetcímet értelmezendő segítségként. Az ismert alapszlogent fordítja meg, amivel valójában többértelművé teszi a szándékot, hogy az úr ír, amivel nyomban furcsa zavart is kelt az olvasóban. Tulajdonképpen deklarációnak tűnik. A borítóról nem is beszélve… A kötet testén kívül pedig, a tartalomjegyzék után következik egy sírvers, ami majd később újra előkerül. Érdemes idézni, meglepő vers, szándékoltságával, túlzott öniróniájával, és a helyenként kissé idegesítő rímeivel (kivéve a szemérmesen és zseniálisan megoldással elrejtett szeretetvágyat tükrözőt):

Költő volt, nem látott ki magából,

maximum mit adott: magjából.

Belátja: még csak jól sem írt,

nem kér hát farkasréti sírt.

Disznók elé szórta, a sárba,

mit ősöktől, kedvezményes árba’.

Szerette volna, egyet ha sokáig szer-et,

s nem mossa el másnapra az -elmet,

mint csángóknál partot: a Szeret.

Ha mégis vasárnapra öltözött,

a kedves éppen aznap költözött.

Babérra immár nem vágyík,

ily rímeket írt: hová, gyík?

Maximum mit adott: magából,

nem látott ki magjából.

(Sír(ra)felirat)

És megjelennek sorban az újabb archetipikus és majd még sokáig visszatérő alakok. Székely Árti szándékosan rontott (partinagyos vagy lárpúrláros) szerelmesversei, Sántha üzenete általa az írástudó ítészeknek (Kálmán C. Györgynek, Pomogáts Bélának, Göncz Árpádnak), a székely Máris-ciklus, amik majd újra előkerülnek gyerekversként is a későbbiekben (2019), és a Kemál és Amál ciklus, ami majd szintén külön könyvvé duzzad a későbbiek folyamán (2004). Akárhogyan is csűrjük-csavarjuk, ők mind Sántha-alteregók valójában: Székely Árti, Máris, Kemál és Amál. Fried István professzor úr a maga szigorúságában már ekkor nagy tanulmányt szentel e második kötetnek, előre és visszamutató szándékkal egyaránt (külön és hosszan polemizálva a kötetcímmel és az idézett vers címével is): „Annyi bizonyos, hogy Sántha Attilának nem pusztán (merészebb) tárgyválasztása, nem kizárólag kevésbé programos versbeszéde alakult át az első kötethez képest, hanem tájékozódása, kísérletező kedve lett szélesebb körű, előadásmódja felszabadultabb. Ugyanakkor ez a líra, mert azért líra, a leginkább tájékozódásával, keresésével, ajánlataival, nem utolsó sorban különbözni akarásával (olykor: akartságával) ébreszthet figyelmet.”

Kemál és Amál (Ulpius -ház, Bp., 2004)

Az első két kötet anyaga újraszerkesztve/-gondolva, nem időrendben, hanem tematikailag öszeállítva. És tegyük hozzá, ami nagyon fontos, hogy küllemében is próbált megfelelni ez a kötet a populáris irodalom ráaggatott címszavának – vállaltan is provokatív szándékkal, ami által minden tekintetben messze kilóg az eddigi életmű egészéből, tartalmileg és küllemileg is egyaránt. Bekerülnek újabb versek is a régiek közé, például a következő kötet Razglednicáiból négy egészen másfajta irányt mutató darab. Talán a magyarországi megjelenés, jelenlét gondoltatta újra az addigi műveket így, egyfajta összegzésként, mivel ebben a szerkezetben másként látszanak már a korábbi szövegek, ciklusok ívei. Ezen a köteten található a Sántha-könyvek kapcsán agyonidézett, megszokottan profán Orbán János Dénes-ajánlás („Ha valaki elolvas egy Sántha-szöveget, azt mondja: ez az ember hülye. Aki elolvas ötöt, azt mondja: ez az ember faszra vesz minket. Aki elolvassa mind, így szól: ez az ember faszra vesz minket – de milyen jól!”). És megtalálható a kiadó szellemesen provokatív ajánlása is a kötet hátlapján. („Mi ez a könyv? Talán verseskötet, amely a prűdeknek BRUTÁLIS, a tétovának KÉRDÉS, a szépléleknek LECKE, az elitnek POFON, a kritikusnak KIHÍVÁS, az értőnek KACSINTÁS, a bulvárnak BOTRÁNY, a szabadnak IGÉZET. Kérdés, neked mit jelent majd.”) A már idézett, szintén erősen provokatív sírvers (Sír(ra)felirat) után e kötetben odabiggyeszti a már majdnem meglepő módon hagyományos háromcsillagos (***) ars poétikáját ellensúlyként, egyensúlyként, biztosítva az olvasót, ha esetleg teljesen elbizonytalanodott volna, hogy a költészetnek igenis van értelme. Ez egy nagyon konkrét üzenet, szerencsére nem lehet félreérteni. A korábbi kötetzárásokhoz képest ez azért egy alapvetően finomított zárásváltozat, egy határozott szellemi alapállás már-már erősen vallomásos felvállalása. Mintha valami megváltozott volna az alkotóban (a kötet végéhez, zárlatához érve):

Inkább utóbb, mint előbb, de rájössz arra, hogy a költészetnél fontosabb dolgok is léteznek. Egy jól sikerült szeretkezés, az egymás karjaiban való reggeli ébredés, egy kupa bor melletti anekdotázás esténként, hajnalig tartó vitatkozások az irodalomról, egy focimeccs, egy eksztázisos rockkoncert, egy-két kimondhatatlan, megfoghatatlan, misztikus pillanat... És mégis, a költészet, önmagunknak az Isten felé törtetésének e paródiája, segít abban, hogy ne essünk kétségbe, hogy szelíden tudjunk nevetni ezen a világon, mely abszurd lenne, ha nem volna mégis valamilyen titokzatos célja. Segít abban, hogy tudjunk néha titokban meghatódni, hogy a csúnyában a szépet lássuk és fordítva, segít, hogy az egész világot szeressük úgy, ahogy van. Rájössz, hogy a költészet ama szent feleslegesség, játék és sírva nevetés egyben, melynek határozottan értelme van. határozottan értelme van.

Írások könyve (az élet apró dolgairól) (Erdélyi Híradó Kiadó – Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy, Kolozsvár, 2010)

A könyv középpontjában a transzközép irodalomról és annak kiegészítéseiről, újragondolásáról és kibővítéséről szóló esszék és tanulmányok állnak. A kötetben is szereplő jó pár írás árnyalja az eredeti ars poeticus elképzeléseket („…a transzközép irodalom „nem konzervál semmit”, de nem is hoz semmi újat, „egyáltalán nem liberális”, de nem totalitárius, „nem dolgozik a haladásért, de ellene sem”, „nem dugja be a fülét a piac jövőt éneklő szirénei előtt”, de nem is részegül meg tőlük. A transzközép középen áll, a végletek egyensúlyában, és megmarad emberinek.”), egymás után szerkesztve a kiegészítéseket, pontosításokat („A transzközép azáltal, hogy reálisabb előfeltevésekre építi az irodalom-rendszert, visszaadja az irodalmi-rendszer résztvevőinek az elvesztett önbizalmát. Ezáltal az irodalom nem tűz ki maga elé megvalósíthatatlan célokat, nem próbál az embertől független valóságnak a leképezése lenni, nem kísérti többé az embertől független abszolútumot, és mégsem esik teljes céltalanságba. Az irodalmi cselekvésnek tétje van, és ez a tét el is nyerhető. Ez egybevág az empirikus (konstruktivista) irodalomtudomány elképzelésével: „az irodalmár ugyanazt teszi, mint eddig, csak jobb a kedve, nem ráncolja annyira magát, jobban hisz önmagában, de nem azért, mert gőgös”. A transzközép a részvétel lehetőségét nyújtja. Mivel nem takargatja önnön esendő (nem isteni) voltát, csupán azt mondja: ha akarod, gyere velünk. „Ha akarod, fogadd el játékszabályainkat, hisz csak így fogsz érteni minket.” Viszonzásképpen személyes modelleket nyújt, melyek nem alábbvalóbbak az embertől független valóságnál. És még valami: arra kéri az irodalmi rendszer részvevőit, hogy vegyék magukat komolyan, elvégre a játék csak akkor játék, ha komolyan csináljuk. Legyünk komolyak, noha tudjuk, hogy tárgyunk nem komoly – ami viszont nem jelenti, hogy tárgyunk komolytalan. A transzközép kísérlet egy ’jobb’ irodalom megteremtésére.”), majd egészen logikus módon a transzközép témához szorosan kapcsolódóan a populáris irodalomról szóló komoly értekezéseket is beleszerkesztette ebbe a kötetbe Sántha Attila, azután pedig a Rejtő Jenő-nagytanulmányát, szintén kiegészítésekkel. Ami az idő tájt roppant vagány és nem kevésbé meglepő dolog volt az irodalmárok és a szélesebb olvasóközönség számára is. Rejtőből mára egyre inkább elfogadott és kanonizált szerző lett (Sántha Attilának is köszönhetően). Ugyanakkor megjegyezhetjük, hogy már Hamvas Béla kedvenc szerzője is volt, olyannyira, hogy a Karneval stílusa, nyelvezete egészen pontosan Rejtőre hajazott. Sántha tanulmányában jól érhetően elmondja, miért is volt számára olyan fontos Rejtő Jenő, pontosan a példaértékű életmű egésze:

Hosszú időn keresztül a szakma nemigen jutalmazta, ha Rejtő Jenő műveivel foglalkozott az irodalmár. Manapság már nem egészen így van: mióta demokratikusabb szelek fújdogálnak az irodalomtudományban, azóta lehet ezt is, miért ne. Ennek ellenére Rejtővel ma sem foglalkoznak érdemben, és marad továbbra is irodalomtörténet-írásunk ismeretlenje, egyik regényének címét idézve, a fehér folt. Írásomban a magyar irodalomkritika éppen ezen (a továbbiakban eldöntendő, hogy kis vagy nagy) adósságát próbálom kisebbíteni azáltal, hogy Rejtő Jenő P. Howard néven szignált regényeit veszem szemügyre.

E feladat egyszerre tűnik hálásnak és problematikusnak. Hálásnak, mert − mint azt a Rejtő-művek eladási statisztikái is bizonyítják − az egyik legolvasottabb magyar szerzővel állunk szemben, tehát (elméletileg) közérdekű témához közelítünk; problematikusnak, mivel a Rejtő-regények kritikai feldolgozása úgyszólván teljesen hiányzik. A helyzetet bonyolítja, hogy a művek által felvetett elméleti kérdések szintén véget nem érő viták tárgyai, és egészen a közelmúltig, az irodalomtudomány marginális kérdéseiként kezelték őket. (Rejtő Jenő, a remekíró)

Még akkor is nagyon fontos dolog volt mindezt tisztáznia valakinek, ha generációk nőttek fel Rejtő regényein, épp úgy, ahogyan az indiánregényeken és -filmeken is. Mégis ponyvaként, nem komoly irodalomként, kicsit szégyenkezve és titokban lehetett csak olvasni a P. Howard-műveket. Ezt a méltatlan helyzetet tisztázza, s vele együtt Rejtő nevét is okosan és szakmai érvekkel alátámasztva Sántha Attila több komoly tanulmányban.

Aztán a főként erdélyi szerzők műveiről szóló könyvkritikák következnek a kötetben, kemény és penge ítésznek mutatva szerzőnket. Ugyanakkor néha mégis ellágyul, például a zseniális, Kós Károly kapcsán megírt kisesszéjében, amit majd a következő szépirodalmi kötetében újra szerepeltet. Nagyon jellemző az is Sántha Attila szemléletmódjára, ahogyan az adott erdélyi szerzőket és műveiket kiválasztotta. Az egyes könyvkritikák és recenziók külön-külön is izgalmasak, kiderül, hogy miért tartotta fontosnak, hogy írjon ezekről a művekről, és egymás után olvasva is szépen összeállnak, annak ellenére, hogy nem derül ki, felkérésre vagy saját érdeklődésből választotta tárgyául őket.

A naplók és naplószerű értékelések a kötet végén kicsit visszacsatolnak a kötet elejének egyedibb hangvételére, mégis sokkal személyesebb tartalommal jobban és többet engednek látni Sántha Attila a gondolkodásából és értékrendszeréből gyakorlati szinten is, tehát elmélet és gyakorlat ismét szerencsés kettősségben találkozhat a könyv egészében. Ebben a nem szépirodalmi kötetben remekül tetten érhető a szépirodalmi művekből ismert megalkuvásmentes, kőkemény őszinteség – nem szépirodalmi eszközökkel, tiszta gondolatmenetek segítségével.

Razglednicák (Erdélyi Híradó Kiadó – Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy, Kolozsvár, 2013)

A cím megtévesztő, mert Radnótit idézi, de nem átiratokról van szó, hanem vélhetően Sántha Attila saját családi történetei kezdődnek ezzel a ciklussal, lírai módon, egyes szám első személyben. Kiről is szól pontosan ez a kissé talányosan megírt ciklus, kérdezhetjük magunkban. A kötet második része narratívabb struktúrát használ, ami majd ki is növi magát az Ágtól ágig kötetté… Nyilvánvalóan az életkorából fakadt, hogy elkezdett érdeklődni a múlt, a közvetlen családtörténet iránt, hiszen eddig nem volt a verseire, köteteire jellemző ez a tematika. Érezni az olvasáskor, hogy számára is izgalmas terepen jár, élvezi a személyesebb megszólalás lehetőségét. Itt újra megtalálható az a gyönyörű, átvezető szöveg is a két ciklus között, ami ki is lóg kicsit, meg nem is. Kós Károly kapcsán. Ez egy nagyon szubjektív vallomás, és egyáltalán nem túl vidám kicsengésű a szerzőre vonatkozólag, noha látszólag egészen másról beszél: „Az is lehet, hogy csak a megszépítő messzeség ködén keresztül látszik ma oly szépnek minden, ami akkor történt, egyáltalán nem volt soha másról szó, mint a hétköznapok normalitásáról. Ki tudná már ezt megmondani? Néz Kós Károly a könyvborítóról, a legszebb életet éli, amit el lehet képzelni, arcán a boldogság tudása, s a megnyugvás, hogy semmit sem ért el, sem Kalotaszegi Köztársaságot, sem önálló Erdélyt, de építgetett ezt-azt, s megtette a magától telhetőt. Talán egyszer majd tudni fogom én is a boldogságot, talán egyszer az lesz, hogy így vagy úgy, de aki megszületett, révbe ér.” (Kós Károly legszebb élete)

Fodor úr, a boldog óriás (Fodor Sándor-monográfia) (Zelegor, Kézdivásárhely, 2018)

Sántha Attila mindig tud meglepetéseket okozni olvasónak, és azt tudja is fokozni, mint láttuk, és majd még látni fogjuk. Ki gondolta volna, hogy éppen Fodor Sándor erdélyi szerzőről ír egy egész kötetnyi monográfiát, családtörténettel, műtörténettel, pontos műjegyzékkel, fotókkal, hiszen látszólag abszolút nem tartozik az általa ez idáig kirajzolódó radikális és populáris érdeklődési körébe, mivel egészem másfajta, jóval hagyományosabb irodalomszemléletet képvisel, egészen másfajta irodalmat művelt egész életében. Mindamellett, hogy Csipike, a törpe mesetörténeteit Magyarországon is nagyon jól ismertük… Sántha Attila mégsem csak e mesékre koncentrál, hanem kiemeli az életmű szerinte nagyon fontos darabjait, és részletesen kifejti, miért is (volt) revelatív számára néhány Fodor Sándor-próza: A feltámadás elmarad, Bimbi tábornok, A Fekete-erdő stb. A saját gyerekkorához, az őseihez való visszatéréshez talán a Fodor-szövegekből is kaphatott inspirációt Sántha Attila. „Fodor ugyanis az örök (vissza)vágyódó, egy olyan korba vagy olyan helyre, ahol otthon lehet, ahol emberi, tartalmas életet lehet élni. Legjobb műveiben pedig ezt az eszményi teret teremti meg, folyamatosan visszakapcsolva gyermekkora helyeihez. […] Egy kicsit idegennek lenni mindenütt és hazát teremteni, hozzátartozni egy közösséghez, mégis jöttment lenni – alapélménye ez a műveinek, melyeknek tekintélyes része a hazaérkezés, a megérkezés toposzát járja körül.” Írja Fodor Sándorról, de akár érhetjük úgy is, hogy ez által önmaga elé is tükröt tart, s így mindjárt jobban megértjük, miért éppen erről a kissé elfelejtett szerzőről kívánt nagymonográfiát írni Sántha Attila.

Hogyan menjünk radinába a lerhez? (Csillag István illusztrációival, Előretolt Helyőrség Íróakadémia, Bp., 2019)

Kiskamaszoknak, kamaszoknak írt gyerekkötet vagy mesekönyv, már meglévő és újabb szövegekből, pajzán és humoros, főleg verses történetek, nyelvileg és vizuálisan is nagyon komolyan véve a játékos tanítást. Székely szavakkal bátran megtűzdelve különös izgalmat és feladatot ró az olvasóra, mert van, amit érteni lehet lábjegyzet nélkül, van, amit egyáltalán nem. Erdélyben talán a székely gyerekek még értik ezt a nyelvezetet lábjegyzetek nélkül is (például egy átlagos verscímben: Iszkiri a guruzsmás berbécs elől), de ha nem, nekik is segít, és meseszerűen közel hozza a székely észjárást és humort. Kezdve a kötet ki/nyitásával, hogy fordítva, hátul, és fejtetőre állítva kezdődik! (Az első oldalon mindjárt egy vicces rajzzal, fölötte, alatta ez a szöveg: „Ne várja meg, míg megbicskázzák őket!” / „Olvasson élő székely írókat!”) Ugyanakkor nem kíméli, óvja és veszi „hülyére” a fiatalokat, az első vers (1945 tavaszán) és az utolsó (Isten hidege megfogyasztott minket) nagyon-nagyon komoly, megrázóan gyönyörű szövegek, mint ahogy be is kerültek eddigi legfelnőttebb könyvébe is, az Ágtól ágigba (2021). Ez azt jelenti, hogy ugyanannyira komolyan veszi a gyerekeket, a fiatalokat is. (Gyakorló, többgyerekes apukaént nyilván van rálátása a dologra.) És mindezen súlyokat oldva, az egyensúly, a Sántha Attilától megszokott kettős szemlélet jegyében kerül be a jóval korábbi kötetből (Az ír úr, 1999) a Székely Árti-ciklus a Kálmán C. Györgynek és társainak írott levelekkel például. (Nem hinném, hogy egy mai – bármily művelt kamasz – ismerné a címzetteket, de roppant viccesnek találom amúgy a magam részéről...) Míg a Máris versek – a sejtelmes kötetcímadó verssel együtt – szintén ugyanonnan kerültek át e kötetbe, de így, Csillag István által illusztrálva (nem mellőzve az egészen direkt erotikus utalásokat sem, ahogy természetesen ez a szövegben is folyton megjelenik) tökéletes ifjúsági irodalommá válhat. Talán, ha az erdélyi és nem erdélyi fiatalok is így gondolják… Nem is beszélve a kötet végén található, roppant szellemes mesékről.

Ágtól ágig (Előretolt Helyőrség Íróakadémia, Bp., 2021)

Eddigi legmegrázóbb műve, a kritikusok szerint a legjobb is, a családja története, egészen közel engedve az olvasót az őseihez (hét emberöltőnyi messzeségig), ugyanakkor mégis szikár módon, távolságot is tartva mesél róluk verses formában. A kötet külcsínye és beltartalma is ezt fejezi ki, archaiku fotók a szereplőkről, gyönyörűen tördelve, igazi könyvmű-alkotásként. Képjegyzékkel, jegyzetekkel, függelékkel, ahogy akár egy tudományosan megalapozott műhöz is illene, kellően megadva ezzel a történetek súlyát, komolyságát. Arról, hogy mi volt a szándéka ezzel a könyvvel, az akadémiai székfoglalójában is beszél, meglepően őszintén, az otthonosságról, amit az irodalomban mindig is keresett, utalva egyben következő művére is a székely szótárak sorára:

Igen, az otthonosság: nemigen találok ennél melengetőbb érzést, ezt keresem a verseimben és mindenfajta írásaimban. Lévén, hogy az irodalmi nyelv, a közmagyar egy közmegegyezésen alapuló fikció (a sok nyelvjárásból rakták össze lenyesvén az eltéréseket), fontos számomra, hogy otthon érezzem magam a nyelvben, ami nem lehet más, mint a saját nyelvjárásom, a székely. Tényleg jól mondja Tamási (no meg, mint fennebb láthattuk, a szókratészi öt maximából is ez következik a jó szellemű élet egyik jellemzőjeként), hogy valahol otthon kell lenni a világban, és Kányádi azt, hogy „a legárvább, akinek még halottai sincsenek”. Otthon szerettem volna lenni, ezért hazaköltöztem. Otthon szerettem volna lenni, ezért írtam meg az Ágtól ágig című kötetemet, amely az anyától és másoktól hallott családi történeteket tartalmazza.

Ugyanezt a verseskötet címadó versében így mondja el poétikusabban:

Na ekkor mondta el a gyermekeknek,

kik csapatoslag jártak utána,

s közben tanulták a bogyókat, füveket,

hogy Szibériát miért is élte túl:

hallotta álmában, hogy hívja őt Mári,

az apja, a rég meghalt öreganyja,

s egy csomó régi ember, akiket nem is ismert.

Tudjátok, fiaim, egyszer

titeket is hazahívnak,

és akkor jönni kell, jönni kell.

Székely szótár (Zelegor Kiadó, Kézdivásárhely, 2004, 2009), Bühnagy székely szótár (Ádám Gyula és Fodor István fotóival) (Előretolt Helyőrség Íróakadémia, Bp., 2018), Székely szótár küssebb s nagyobbacska gyermekeknek és cinkáknak (Csillag István illusztrációival) (Előretolt Helyőrség Íróakadémia, Bp., 2019)

Otthon lenni egy kisvilágban, egy mikrokozmoszban. Jól érezni magad, és felismerni, hogy mi a dolgod. Nekiállni megírni, megcsinálni a székely szótárat. Összeállítani egy ilyen hosszú ideig tartó dolgot, hinni, bízni benne, hogy összejön, hogy fontos lesz mások számára is. Talán egyfajta 21. századi tükörnek gondolhatta a szerző, hiszen ahogy az előszóban írja, éppen 2000-től kezdte el a gyűjtést. Óhatatlanul eszembe jut Milorad Pavic Kazár szótára, ami ugyan regényként működik, és bár Sántha Attila is azt deklarálja, az egyes szócikkek elbeszélésként is olvashatóak, munkája messze túlmutat az irodalmiságon, nagyon is komoly tudományos munka, gyűjtés lett belőle. Három különböző kötet is megjelent idővel, egy hagyományosabb, egészen szótárszerű munka; egy fotókkal gyönyörűen illusztrált (Ádám Gyula és Fodor István fotósok képeivel), álomszerű albumkötet; és egy újabb, nagyon izgalmas gyerekkönyv is (ismét Csillag István már emblémaszerű rajzaival). A szándék mindegyiknél nagyon hasonló, az alapötlet, -szöveg ugyanaz, mégis teljesen más a három kötet műfajilag. Ugyanakkor jól tudjuk, hogy egy szótár sohasem fejezhető be, mégis megnyugtató z a hármas irányultság, mint ahogy az is, hogy mindhárom nyomtatva jelent meg, ugyanis online nyilván bármikor hozzátoldható még ez-az, de nyomtatva el kell engedni a közel húsz éves munkát. Ehhez nyilván székely makacsság, kitartás és tudatosság is kell, a kötelező ösztönösség mellett. (És jó adag szerencse vagy jóakarat, hogy mindez küllemileg is ilyen módon valósulhasson meg.) Ő maga vall egyértelműen szándékáról az albumszerű kötet előszavában:

Honnan jöttünk, és kik vagyunk mi, székelyek, miért és miben különbözünk a magyarság többi részétől?

Ezt a kérdést majd’ minden székely (származású) ember fölteszi magának vagy szűkebb környezetének, leginkább olyankor, ha a székely nyelvterületen kívül – szóhasználatunk és hangsúlyozásunk miatt– csodabogárként kezelnek bennünket. Talán emiatt kezdtem hozzá közel két évtizede a székely szavak gyűjtésének.

Voltaképpen nem csináltam egyebet, mint listába szedtem a székely szókincs azon elemeit, amelyek különböznek a magyarköznyelvi szavaktól. Hátha ezzel sikerül közelebb kerülni a kérdésre adandó válaszhoz, méghozzá úgy, hogy kerülni a kérdésre adandó válaszhoz, méghozzá úgy, hogy a kutató meg az olvasó egyaránt felcsillanó szemmel ízlelgeti majd e tájnyelv mazsoláit.

Könyvemnek kimondott szakmai szerepet – és hasznot – is szántam. E székely szójegyzék vélhetően ahhoz is hozzájárul majd, hogy kutatásával a társtudományok szakértői rendet vághassanak az eredetmítoszok és tudományos föltételezések rengetegében, s közelebb kerüljenek annak tisztázásához: honnan jöttünk, és kik vagyunk mi, székelyek… Emiatt a kötet amolyan öszvér jelleggel bír, hisz a tájnyelvi gyűjtés mellett etimológiai részt is tartalmaz. Eredeztetéseimmel pusztán azt próbálom elérni, hogy alakuljon ki egyfajta szakmai vita a székely nyelvi korpusz elemeinek eredetével kapcsolatban.

Appendix

Külön figyelmet érdemel Sántha Attila akadémiai székfoglaló beszéde (A fejlődés ellenében. A vízcsepp), amelyben összefoglalja és esszenciálisan megosztja mindazt, amire ez idáig jutott gondolatban és tapasztalatban egyaránt az irodalommal és annak szemléletével kapcsolatosan. Letisztult, okos, érzelmes és lényeglátó szöveg, a legjobb, amit a szerző nem szépirodalmi, de ízesen megírt, esszéisztikus formában elkövetett. Példái egyszerre ismertek és meglepőek, rendkívül sokirányú tájékozottságról árulkodnak. Nem puszta olvasottságról, hanem átgondolt, megemésztett mondanivalók összefűzéséről, vagyis van egy sajátos elképzelése, látomása a világról és annak dolgairól, de legfőképpen a költészetről, az irodalomról. Ilyenkor a legbölcsebb, ha idemásolom székfoglaló beszédének zárlatát, amelyben a közösségi szellemiségű irodalomszemléletéről vall:

Az is lehetséges, hogy ma már semmi egyebet nem akarok, mint – tudatosan, mint ki már lázadt eleget – beállni az őseim sorába, akik éltek, haltak, szenvedtek, örültek. Mert a vízcsepp sem pára állapotában érzi jól magát, hanem akkor, amikor lecsapódik, sok-sok társával együtt patakká áll össze, és játszanak benne a gyermekek. Beállni az ősök sorába, hogy a hagyomány vizében lubickoljanak a gyermekek.

És még egy említésre méltó dolog, újabban történelmi tárgyú kutatásait is közreadja, amin talán az eddigieket visszafelé nézve cseppet sem lepődhetünk meg valójában.

[2024]