Sára Sándor

Sára Sándor 1933. november 28-án született a Galga-menti Turán, ahol apai nagyapja vasutas volt. Anyai ágon Jászberényből származik, szintén vasutas családból. Édesapja Turán aljegyzőként, majd a közeli Ikladon jegyzőként dolgozott, ezért – mint „osztályellenséget" – a háború után alaptalan vádakkal többször internálták.

Elemi iskoláit Turán, Ikladon és Aszódon végezte, középiskolai tanulmányait Jászberényben, anyai nagyszüleinél kezdte, majd Aszódon folytatta. Ott kötött barátságot a Domonyban élő Huszárik Zoltánnal. Hiába volt azonban Sára az aszódi gimnázium egyetlen tiszta kitűnő diákja, édesapja miatt még a nevét sem említették az évzárón. Az erkölcsi és szociális igazságra már akkor érzékeny kamaszból ez a méltánytalanság a rá később is jellemző „csakazértis" dacreakciót váltotta ki. Mikor hatodikos gimnazistaként azt olvasta, hogy a Színház- és Filmművészeti Főiskolára érettségi nélkül is felvételt lehet nyerni, ki akarta használni ezt a lehetőséget, de lekéste a jelentkezést. Szülei kérésére folytatta a középiskolát. Előbb Berettyóújfalun tanult, végül Budapesten, a Vörösmarty Gimnáziumban érettségizett 1952-ben. Rendezőnek készülő osztálytársa biztatására elhatározta, hogy operatőr szakra felvételizik. Akkor már sokat fényképezett, és a turai művelődési otthon Kossuth-díjas igazgatója, Kovács László segítségével fotószakkört alapított. Mindent elolvasott, amit a fotózásról és a filmről a Szabó Ervin Könyvtárban talált. Néhány emlékezetes filmélménye, elsősorban Bán Frigyes 1950-ben látott Talpalatnyi föld című alkotása, olvasmányai közül Balázs Béla műveinek film iránti szenvedélye mellett a véletlen is segítette a pályaválasztásban. Turán találkozott a Népművészeti Intézet megbízásából Raffai Anna néprajzkutatóval együttműködve a még élő népszokásokat filmen megörökítő Szőts Istvánnal, az Emberek a havason nagy tehetségű, de a Rákosi rezsim által önkéntes száműzetésbe kényszerült rendezőjével. Sára akkor mindezt nem tudta még róla, Szőts azonban felfigyelt rá, és ettől kezdve nyomon követte az akkumulátor cipelésében segédkező fiatalember útját. Sára a fotóit is megmutatta neki, s a kép, a kompozíció fontosságára Szőts hívta fel először a figyelmét. Az érettségit követő sikertelen felvételije híréhez a tétlenségre kárhoztatott rendező keserűen csak annyit fűzött hozzá: „A tehetség nem vész el, legföljebb elkallódik…", mire Sára dacosan azt gondolta magában: „Márpedig én nem fogok elkallódni! És most már, ha a fene fenét eszik, akkor is operatőr leszek!" [1] Mester-tanítványi, majd baráti kapcsolatukat Szőts István 1998-ban bekövetkezett haláláig ápolták.

A család kívánságára Sára felvételizett ugyan a villamosmérnöki karra is, de – miután szándékosan rosszul szerepelt – oda sem vették föl. A Földmérő és Talajvizsgáló Irodához került figuránsnak, majd technikusnak, és az ország különböző tájain dolgozott – közben megismerte a népnek a hivatalos politikai propagandától gyökeresen eltérő életét, és szorgalmasan fényképezett. Az 1953-as sikeres felvételijén bemutatott fotóit Illés György, a főiskola operatőr tanszakának vezetője később így méltatta: „Feljött vidékről egy fiatalember, egy hallatlanul érdekes fotósorozattal. Álomszép dolgokat csinált".[2] Nagyrészt a két felvételi közötti év tapasztalatait örökítette meg 1968-ban rendezett első játékfilmjében, a Feldobott kőben.

A Főiskola szegény volt, ezért az első évben csak fotóetűdökkel vizsgáztak. Néhány tanárukkal (Szőllősy Évával, a művészettörténet oktatójával, az operatőr tanárokkal, Badal Jánossal és Illés Györggyel vagy Szentiványi Lajos rajztanárral) érdemben meg lehetett beszélni a képeiket, sokan azonban felháborodtak a „szocialista realizmus" elvárásaitól mind tartalmi, mind formai szempontból távol álló fotók láttán. Évfolyamtársaikon kívül – közülük elsősorban a pályakezdés alkotótársát, Gaál Istvánt kell kiemelni – a felsőbb évesekkel (köztük a „magyar operatőr iskola" 1956-os disszidálásuk után világhírűvé vált képviselőivel, Zsigmond Vilmossal és Kovács Lászlóval) is elemezték, bírálták egymás képeit. Sára Sándor számára a kép azóta is elsőrendűen fontos, és mind a mai napig fényképez.

Másodévtől a hallgatók már filmet is forgathattak, a modern művészet fortélyait azonban jóformán maguknak kellett kitalálniuk, hiszen a 20. századi képzőművészettel csak akkor találkozhattak, ha elmentek a rezsim által betiltott festők, például Gyarmathy Tihamér, Kondor Béla, Korniss Dezső műtermébe, vagy hozzájutottak egy-egy művészeti könyvhöz Köpeczi Boócz István díszlettervező és Szőllősy Éva könyvtárában. A nemzetközi filmművészet remekműveiből is elsősorban szovjet filmeket, Eisenstein, Pudovkin, Dovzsenko – mégoly kiváló – alkotásait, vagy Tisse operatőri munkáját, illetve a szocialista országok filmjeit elemezték, valamint főleg francia és olasz műveket láthattak. A magyar filmek közül a Talpalatnyi föld után az Emberek a havason és az Ének a búzamezőkről című Szőts-filmekben vagy a Körhintában (Fábri Zoltán, 1955) megjelenő képi világ állt legközelebb Sára ízléséhez.

Gaál Istvánnal közös vizsgafilmjüket, a Pályamunkásokat Gaál rendezte és vágta, Sára pedig fényképezte 1957-ben. A modern magyar filmművészet nyitányának tekinthető filmetűd 1959-ben a bécsi Világifjúsági Találkozón aranyérmet nyert. Gaál ennek köszönhette két éves római ösztöndíját, Sárát ellenben – mivel az 1956-os forradalom alatt a főiskolai forradalmi bizottság tagja volt – végérvényesen el akarták tanácsolni a pályáról. Szőts István, Illés György és a Főiskola akkori igazgatója, Olthy Magda a kirúgástól ugyan megmentette a tehetséges fiatalembert, de amikor 1957-ben végül megkapta a diplomát, „büntetésként" a Híradó- és Dokumentumfilm Gyárba helyezték, ahol legfeljebb népszerű-tudományos filmek segédoperatőre lehetett. Igaz, a forradalom leverését követő véres terror idején „nem nagyon szerzett örömet, hogy pufajkások között szolgált operatőrök után vigyem az akkumulátort. Ezért amikor csak lehetett, elkerültem a munkákat. Voltunk ezzel így néhányan. Helyette képeztük magunkat, és olyan emberek közé jártunk, akik be voltak tiltva, és akiktől tanulhattunk" – nyilatkozta Sára 2008-ban.[3]

A „passzív rezisztencia" lassan kezdett oldódni. Az első önálló operatőri feladatra – az akkor már Bécsbe „disszidált", ezért itthon hivatalosan tiltó listára került Szőts István ajánlására – Raffai Anna kérte föl Sárát 1959-ben, a Busójárás című néprajzi filmben. Főnökei azonban csak Illés György felügyelete mellett engedélyezték számára a munkát. „Gyuri rábeszélt, hogy vállaljam el. Elkezdtünk forgatni. Gyuri második vagy harmadik nap megérkezett, jó távol a kamerától leült, majd odajött és hangosan megkérdezte: »Sanyikám, nincs szükséged valamire? Hozok neked egy kávét!« Hozott kávét, aztán elment" – emlékszik vissza Sára a történetekre.[4]

1960-ban megszületett első rendezése, a Virágát a napnak című kísérleti film. Többek között Vittorio De Sica 1953-ban látott Csoda Milánóban című filmje hatására kezdett érdeklődni a nálunk formalistának bélyegzett, ezért szigorúan tiltott műfaj iránt. Sára akkoriban dédelgetett kísérleti filmtervei közül azonban csak ez az egy valósult meg.

*

A magyar filmtörténet – és Sára nemzedéke – számára a Balázs Béla Stúdió 1960–61-ben kiteljesedett „kivételes időszaka" hozott mind tartalmi, mind formai tekintetben gyökeres fordulatot. A kádári konszolidáció egyik első jeleként tulajdonképpen Aczél György találta ki, hogy nagyobb lehetőséget kell adni a pályakezdő fiataloknak. A már 1959-ben létrehozott BBS valójában akkor robbant be a köztudatba, amikor odakerült a „Máriássy-osztály" (Szabó István, Kardos Ferenc, Rózsa János, Elek Judit, Huszárik Zoltán és mások), valamint néhányan az előttük végzettek közül (Sára, Gaál, Gyöngyössy Imre). Egy játékfilmnyi összeget kaptak évente, és az utólagos cenzúra korábban elképzelhetetlen „kiváltságát", melynek köszönhetően elképzeléseiket egymás között vitathatták meg, a benyújtott forgatókönyveket maguk fogadták vagy utasították el, lelkesen dolgoztak egymás filmjeiben, és közösen védekeztek az elkészült filmek ellen intézett gyakori támadásokkal szemben. A szabadság (mégoly csalfa) illúziójától fűtve meg akarták újítani a magyar filmművészetet, meg akarták tisztítani a filmképeket a sematizmus hazugságaitól, és egy ideig hittek abban, hogy a szocializmus „emberarcúvá" formálható, hogy a múlttal való őszinte szembenézés jobbá teheti a jelent és a jövőt. A politikai propagandával átitatott művek helyett saját személyes élményeiket akarták megjeleníteni a filmvásznon, a legjobb magyar hagyományokat a világon akkor tért hódító modern filmművészet eszközeivel ötvözve. Erre a reményre a Balázs Béla Stúdióban készült több film – köztük például Szabó István 1961-es Te című rövidjátékfilmje és Sára 1962-es dokumentumfilmje, a Cigányok – nemcsak itthon, hanem külföldön aratott váratlan sikere is feljogosította őket. Az utóbbi keletkezéstörténete érzékletesen kifejezi a korszak abszurditását. Sára eredetileg a Híradó- és Dokumentumfilm Gyárba adta be a filmtervet, az igazgatótól azonban az alábbi levelet kapta: „...a Cigányok forgatókönyvét az elkészült film megtekintése után fogadom vagy utasítom el..."[5]. Így lett a film a BBS egyik műfajteremtő alkotása, Sára pedig rendezőként (Vízkereszt, Pro patria) és operatőrként (Gyöngyössy Imre: Férfiarckép, Kósa Ferenc: Öngyilkosság, Tízezer nap) egyaránt aktív részese a stúdió műhelymunkájának, amelynek eredményeként – legalábbis részben – megszületett a magyar új hullám. Ezen belül Sára annak a jelentős, de a kultúrpolitika által meghatározott három kategória közül (támogatott – tűrt – tiltott) nagyon gyakran az utóbbi kettő határán egyensúlyozó irányzatnak az egyik vezéralakja lett, amelyik a népművészet „tiszta forrásából" bartóki–kodályi módszerekkel merítve járult hozzá a modern magyar filmművészet megteremtéséhez.

A BBS-ben akkor még nem alakultak ki a későbbi „szekértáborok", a magyar kultúrát újra meg újra megosztó, megmételyező népies-urbánus szembenállás. A közösen kidolgozott formai, tartalmi és szemléleti újítások az alkotók „felnőtt" műveiben is meghatározó szerepet kaptak, s az autonóm döntések, a kritikai szellem, a demokratikus(abb) irányítás tapasztalatát és igényét magukkal vitték a nagy stúdiókba is, és megpróbálták érvényesíteni a politikai korlátokkal szemben, mind jobban tágítva azok határait. A BBS első nemzedékének legendás közösségi szellemét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a következő években Sára olyan eltérő szemléletű és stílusú, de egyformán korszakos jelentőségű filmek új és erőteljes képi világot, kompozíciós módszereket teremtő operatőre lett, mint a Sodrásban (Gaál István, 1963), a Gyerekbetegségek (Kardos Ferenc-Rózsa János, 1965), az Apa (Szabó István, 1965), a Tízezer nap (Kósa Ferenc, 1965, bemutató:1967) vagy a Szindbád (Huszárik Zoltán, 1970). Gaálnak és Kardos Ferencnek ezt követően egy-egy (Orfeusz és Eurydiké, 1985, illetve Ünnepnapok, 1967) filmjét fényképezte. Szabó Istvánnal még két (Tűzoltó utca 25., 1973; Budapesti mesék, 1976), Kósa Ferenccel pedig további négy játékfilmben (Ítélet, 1970; Nincs idő, 1972; Hószakadás, 1974; A mérkőzés, 1981) dolgozott. Az idősebb nemzedék alkotói közül ő volt az operatőre Ranódy László Árvácska (1976) és Radványi Géza Circus Maximus (1980) című filmjének.

*

Sára Sándort a dacos tettvággyal párosult formateremtő érzékenység nemcsak operatőrként, hanem rendezőként is jellemezte. Feldobott kő című önéletrajzi ihletésű első játékfilmje szerves folytatása a környezet és a táj adta lehetőségek – elsősorban Gaállal és Kósával tökéletesített – expresszív kiaknázásának. A személyes közelmúlt etikai és szociális problémáinak hiteles ábrázolására vállalkozó Sára mellett a forgatókönyvet Csoóri Sándor és Kósa Ferenc jegyzi, akikhez a hatvanas évek közepétől több évtizedes szoros munkatársi és baráti viszony fűzi. A film végét pozitívra áthangoltató cenzorokkal való csatározás nem vette el Sára kedvét attól, hogy Páskándi Géza ironikus-szatirikus látásmódjával a jelen társadalmi anomáliáiról is pontos látleletet készítsen. Miután a Holnap lesz fácán (1974) szintén közel került a betiltáshoz, Csoórival a leginkább talán a mindkettejük által nagyra becsült Szőts István meghiúsult elképzeléseivel rokonítható klasszikus történetmondás, a látványos történelmi film felé fordultak. Ám a magyar filmnek a múlt drámai helyzeteit, minden korban aktuális etikai kérdéseit epikusabb eszközökkel feldolgozó – a lengyeleknél elsősorban Andrzej Wajda tartalmi és képi utalásokban, szimbólumokban gazdag, nemzeti-romantikus művészetében kiteljesedő – vonulata Magyarországon nemcsak az ötvenes, hanem a hetvenes-nyolcvanas években sem erősödhetett meg. Sára és Csoóri nagyszabású történelmi víziói közül csak a kötelességtudat és a lelkiismeret, a katonai eskü és a hazaszeretet, vagyis a magyar sors visszatérő dilemmáival szembe kerülő 80 huszár (1978) valósult meg. Másik közös nagy tervüket, a császári hadseregbe való erőszakos besorozást elutasító szabad székelyek elleni véres megtorlásról, az 1764-es madéfalvi veszedelemről írt forgatókönyvet pénzügyi nehézségekre hivatkozva – valójában azonban a mindig gyanakvással fogadott erdélyi téma, s az 1956-os és 1968-as áthallások miatt – többször elutasították. Az ilyen típusú filmek hiánya máig pótolhatatlan vesztesége a magyar filmművészetnek – és az egészséges nemzeti azonosságtudatnak.

Sára erre a kudarcra egy újabb kihívóan bátor és dacos fordulattal reagált: olyan formát talált, amelyhez mindössze egy kamera és egy eléje ültetett ember kellett. Elhatározása pillanatában bizonyára maga sem sejtette, hogy a nyolcvanas évek legnagyobb hatású, felkavaró erejű, és ma már felbecsülhetetlen forrásértékű dokumentumfilmes irányzata megszületésénél bábáskodott. Ezek a „beszélő fejes" hosszú-dokumentumfilmek az évtizedekig hallgatásra ítélt tanúságtevők megszólaltatásával a magyar közelmúltnak nemcsak a játékfilmekben, hanem még a társadalomtudományi kutatásokban is kényszerűen elhallgatott legsúlyosabb tragédiáiról, a 20. századi történelem különböző színezetű diktatúráinak kiszolgáltatott egyszerű emberek mérhetetlen szenvedéseiről tudósítottak. Sára Sándor a Néptanítók (1981), a Krónika I–XXV. – és mozi-változata, a Pergőtűz I–V. (1982) –, az Elátkozva a hatodik napot (Zelk Zoltán portré, 1982), részben a Bábolna I–VI. (1982–85), valamint a "Sír az út előttem…" I–IV. (1987), a Csonka-Bereg I–II. (1988), a Te még élsz? (1989) című alkotásaival – Ember Judit, a Gulyás-testvérek, a Gyarmathy Lívia–Böszörményi Géza, az Erdélyi János–Zsigmond Dezső alkotópáros, Schiffer Pál és mások hasonlóan bátor történelmi dokumentumfilmjeivel együtt – nemcsak a magyarok kényszerű történelmi amnéziájának enyhítéséhez, nemzeti azonosságtudatuk erősítéséhez, hanem magának a rendszerváltásnak a szellemi előkészítéséhez is hozzájárult. A legsúlyosabb tabutémák érintésére természetesen csak 1989 után forgatott dokumentumfilmjeiben kerülhetett sor (Lefegyverzett ellenséges erők I–II., 1991; Magyar nők a Gulágon I–III., 1992; "Aki magyar, velünk tart" I–II., 1993; Nehézsorsúak I–XV., 2004; Memento, 2006). Az utóbbi negyedszázadban azonban ezek a filmek alig láthatóak, s a 20. század tragédiáit túlélőkkel együtt lassan eltűnnek a köztudatból – az ország jövője szempontjából is rendkívül fontos tanúbizonyságokkal és tanulságokkal egyetemben.

A rendszerváltásig a történelmi dokumentumfilmeknek szentelt évek alatt Sára Sándor idejéből mindössze egy játékfilmre futotta: a Tüske a köröm alatt (1987) a múlt kísérteteinek fenyegető jelenlétére figyelmeztetett a gyökeresen átalakuló magyar társadalomban. A rendszerváltozást követő mély strukturális, és még annál is mélyebb esztétikai-társadalomlélektani változásokon átment magyar filmgyártás új feltételeihez a magyar új hullám alkotói nehezen tudtak alkalmazkodni. Sára még három játékfilmet rendezett – részben abban a reményben, hogy a dokumentumfilmekben megismert emberi tragédiák így a szélesebb hazai és nemzetközi közönséghez egyaránt könnyebben eljuthatnak. A Könyörtelen időkben (1991) a háború, a Vigyázókban (1993) az ötvenes évek élet- és lélekpusztító poklát idézte fel Domahidy Miklós írásai segítségével, a valós történeten alapuló A vádban (1996) pedig egy magyar család és a felszabadító-megszálló szovjet hadsereg – az előbbi számára szükségképpen tragikus végkimenetelű – „találkozását" dolgozta fel. S ha Sárának a tabuk megdőltével és a szólásszabadság kiteljesedésével csak részben sikerült is a diktatúra alatt készült remekműveihez hasonlóan erőteljes filmes kifejezőeszközöket találni az évtizedekig elhallgatott sorstragédiák ábrázolásához, ezek a filmek is a Sára egész művészetére jellemző magatartás és történelemszemlélet koherens részét alkotják.

Filmográfia
 

Játékfilmek

Feldobott kő (operatőr is, 1968)

Holnap lesz fácán (Jankura Péterrel operatőr is, 1974)

80 huszár (operatőr is, 1978)

Tüske a köröm alatt (1987)

Könyörtelen idők (Sára Balázzsal operatőr is, 1991)

Vigyázók (1993)

A vád (1996)

Rövidfilmek, etűdök, dokumentumfilmek

Virágát a napnak (kísérleti film, író és operatőr is, 1960)

Cigányok (dokumentumfilm, 1962)

Egyedül (dokumentumfilm, író és operatőr is, 1963)

Vízkereszt (Kende Jánossal operatőr is, dokumentumfilm, 1967)

Pro Patria (operatőr is, kísérleti film, 1969)

Teszt (operatőr is, dokumentumfilm, 1972)

Portré Csoóri Sándorról (dokumentumfilm, 1977)

Égi kökényfák alatt (operatőr is, tévéfilm, 1980)

Néptanítók (dokumentumfilm, 1981)

Fúga (dokumentumfilm, 1982)

Krónika I-XXV. (dokumentumfilm, 1982)

Pergőtűz I-V. (dokumentumfilm, 1982)

Elátkozva a hatodik napot (Zelk Zoltán portré, 1982)

BábolnaI-VI. (dokumentumfilm, 1984-85)

Dózsa (tévéfilm, 1985)

"Sír az út előttem..."I-IV. (dokumentumfilm, 1987)

Jeles napok I-III. (dokumentumfilm, 1987)

Csonka-Bereg I-II. (dokumentumfilm, 1988)

Te még élsz? (dokumentumfilm, 1989)

Lefegyverzett ellenséges erők I-II. (dokumentumfilm, 1991)

Magyar nők a Gulágon I-III. (dokumentumfilm, 1992)

"Aki magyar, velünk tart" I-II. (dokumentumfilm, 1993)

Indiai képsorok I-V. (operatőr is, dokumentumfilm, 1997)

Bangkok, a kelet Velencéje (operatőr is, dokumentumfilm, 1997)

Tájak, borok, városok (operatőr is, dokumentumfilm sorozat, 1999)

Amrita Sher-Gil I-III.(operatőr is, dokumentumfilm, 2001)

Amit magammal viszek (Európából Európába című szkeccsfilm epizódja, 2003)

Nehézsorsúak I-XIV. (dokumentumfilm, 2004)

Memento (dokumentumfilm, 2006)

Operatőri munkák

Játékfilmek

Asszony a telepen (Fehér Imre, 1962)

Sodrásban (Gaál István, 1963)

Gyerekbetegségek (Kardos Ferenc, Rózsa János, 1965)

Tízezer nap (Kósa Ferenc, 1965 – bemutató: 1967)

Apa (Szabó István, 1966)

Ünnepnapok (Kardos Ferenc, 1967)

Ítélet (Kósa Ferenc, 1970)

Szindbád (Huszárik Zoltán, 1971)

Nincs idő (Kósa Ferenc, 1972)

Tűzoltó utca 25. (Szabó István, 1973)

Hószakadás (Kósa Ferenc, 1974)

Árvácska (Ranódy László, 1976)

Budapesti mesék (Szabó István, 1976)

Circus Maximus (Radványi Géza, 1980)

A mérkőzés (Kósa Ferenc, 1981)

Orpheus és Eurydiké (Gaál István, 1985)

Rövid- és dokumentumfilmek

Pályamunkások (diplomafilm, filmetűd, 1957) - r. Gaál István

Busójárás (dokumentumfilm, 1959) - r. Raffai Anna, Lestár János

Festenek a gyerekek (dokumentumfilm, 1959) - r. Bán Róbert

Szorongó varázs (rövidfilm, 1960) - r. Rémiás Gyula

Ki bírja tovább? (rövidfilm, 1961) - r. Vas Judit

Hajnal után sötétség (filmetűd, 1961) - r. Bán Róbert

Oda-vissza (dokumentumfilm, 1962) - r. Gaál István

Tisza – Őszi vázlatok (dokumentumfilm, 1962) - r. Gaál István

Groteszk (rövidfilm, 1963) - r. Huszárik Zoltán

Férfiarckép (dokumentumfilm, 1963) - r. Gyöngyössy Imre

Éva A5116 (dokumentumfilm, 1963) - r. Nádasy László

Öngyilkosság (rövidfilm, 1967) - r. Kósa Ferenc

Csudavilág (rövidfilm, 1972) - r. Rózsa János

Tűz vagyok (dokumentumfilm, 1972) - r. Kósa Ferenc

Erdei Ferenc (dokumentumfilm, 1976-80) - r. Hanák Gábor

Szeretném, ha szeretnének (dokumentumfilm, 1977) - r. Kósa Ferenc

In memoriam Gyöngyössy Imre (dokumentumfilm, 1996) - r. Petényi Katalin, Kabay Barna

Filmek Sára Sándorról

Bekezdések Sára Sándorról (Pörös Géza-portréfilm, Duna TV. 1996)

Amit magammal viszek... Sára Sándor Káli-medencéje (Hollós László filmje, Szerelmes földrajz, ismeretterjesztő magazin, Duna TV, 2010)

Képekben gondolkodtunk - Kincses Károly 2007-es beszélgetése Gaál Istvánnal és Sára Sándorral (Nádorfi Lajos riportfilmje, 2013)

Sára 80 (r.: Mohi Sándor, op.: Balogh Gábor, Szalay Péter, MMA, 2013)

Fontosabb alkotói díjak

Játékfilmek

Rendező

Feldobott kő (operatőr is, 1968)

– Pécs, 1969: Magyar Játékfilmszemle Fődíja; a legjobb férfialakítás díja Balázsovits Lajosnak

– Budapest, 1969: Magyar Flmkritikusok díja a legjobb rendezésért

80 huszár (operatőr is, 1978)

– Verona, 1978: Pieracavalli Emlékplakett

Tüske a köröm alatt (1987)

– Budapest, 1988: Magyar Játékfilmszemle különdíja

– Karlovy Vary, 1988: Fődíj; a Nemzetközi Filmklub Szövetség elismerő oklevele

– Aurillac, 1988: a Zsűri Elismerő Oklevele; Újságírók díja

Vigyázók (1993)

– Budapest, 1994: Magyar Filmszemle: a játékfilmes zsűri díja a legjobb női alakításért Nagy-Kálózy Eszternek

A vád (1996)

– Budapest, 1977: Magyar Filmszemle: a legjobb női alakítás díja Lázár Katinak

– Lagów, 1997: Arany Szőlőfürt

Operatőr

Sodrásban (Gaál István, 1963)

– Karlovy Vary, 1964: fődíj;

– Budapest, 1964. Magyar Filmkritikusok díja az operatőri munkáért;

– Pesaro 1965, Fiatal Kritikusok díja.

Gyerekbetegségek (Kardos Ferenc, Rózsa János, 1965)

– Teherán, 1967. „Arany Szobor" a fiatal alkotók legjobb filmjének;

– Moszkva, 1967. „Ezüst díj";

– Phnom-Penh, 1968. Második díj

Tízezer nap (Kósa Ferenc, 1965 – bemutató: 1967)

– Budapest, 1967: Magyar Filmkritikusok díja az operatőri munkáért

– Cannes, 1967: A legjobb rendezés különdíja

Apa (Szabó István, 1966)

– Moszkva, 1966: Nagydíj

– Budapest, 1967: Magyar Filmkritikusok díja az operatőri munkáért

Ünnepnapok (Kardos Ferenc, 1967)

– Mannheim, 1968: a Zsűri Különdíja

Ítélet (Kósa Ferenc, 1970)

– Karlovy Vary, 1970: Karlovy Vary városának díja

– Pécs, 1970: Magyar Játékfilmszemle közönségdíja

Szindbád (Huszárik Zoltán, 1971)

– Budapest, 1971: Magyar Filmkritikusok díja az operatőri munkáért

– Mannheim, 1972: „Joseph von Sternberg"-díj; A Luteránus Zsűri díja

– Atlanta, 1973: a Zsűri Különdíja

– Milánó, 1973: Nagydíj

Nincs idő (Kósa Ferenc, 1972)

– Budapest, 1973: Magyar Filmkritikusok díja az operatőri munkáért

Tűzoltó utca 25. (Szabó István, 1973)

– Budapest, 1974: Magyar Filmkritikusok díja az operatőri munkáért

– Locarno, 1974: Nagydíj

– Atlanta, 1974: A Legjobb Külföldi Film díja

Hószakadás (Kósa Ferenc, 1974)

– Prodes, 1975: a Nemzetközi Filmklubszövetség díja

Árvácska (Ranódy László, 1976)

– Karlovy Vary, 1976: Fődíj

– Cartago, 1978: Második díj

Rövidfilmek, etűdök, dokumentumfilmek

Rendező

Cigányok (dokumentumfilm, 1962)

– Budapest, 1963: a Rövidfilmfesztivál Nagydíja

– Lipcse, 1963: a Dokumentumfilmfesztivál Második díja

– Budapest, 1964: Magyar Filmkritikusok díja

– Krakkó, 1964: a legjobb nemzeti műsor

Egyedül (dokumentumfilm, író és operatőr is, 1963)

– Budapest, 1964: Magyar Filmkritikusok díja

Vízkereszt (Kende Jánossal operatőr is, dokumentumfilm, 1967)

– Miskolc, 1968: a dokumentum- és riportfilm kategória díja; a Magyar Filmkritikusok díja

– Oberhausen, 1968: a Dokumentumfilm Kategória Fődíja

Pro Patria (operatőr is, kísérleti film, 1969)

– Miskolc,1971: a kísérleti film kategóriadíja

Pergőtűz I-V. (dokumentumfilm, 1982)

– Budapest, 1983: Magyar Játékfilmszemle díja a legjobb dokumentumfilmért

Bábolna I-VI. (dokumentumfilm, 1984-85)

– Budapest, 1986: Magyar Játékfilmszemle Fődíja

– Budapest, 1987: Magyar TV-kritikusok díja a legjobb rendezésért

"Sír az út előttem..." I-IV. (dokumentumfilm, 1987)

– Budapest, 1987: Magyar Játékfilmszemle: a társadalmi zsűri fődíja (megosztva), a szakmai zsűri rendezői díja

Csonka-Bereg I-II. (dokumentumfilm, 1988)

– Budapest, 1989: Magyar Filmszemle, a társadalmi zsűri kiemelt alkotói díja dokumentumfilm kategóriában

Te még élsz? (dokumentumfilm, 1989)

– Budapest, 1990: Magyar Filmszemle: a Magvető Kiadó irodalmi díja Keményfy Bélának, Bajcsy-Zsilinszky-díj Sára Sándornal

Magyar nők a Gulágon I-III. (dokumentumfilm, 1992)

– Budapest, 1993: Magyar Filmszemle, a dokumentumfilmes zsűri díja a legjobb történelmi dokumentumfilmnek

Operatőr

Pályamunkások (diplomafilm, filmetűd, 1957) - r. Gaál István

– Bécs, 1959: a Világifjúsági Találkozó díja

Ki bírja tovább? (rövidfilm, 1961) - r. Vas Judit

– Mannheim, 1962: a Filmfesztivál Elismerő oklevele

Öngyilkosság (rövidfilm, 1967) - r. Kósa Ferenc

– Tours, 1968: FIPRESCI-díj

– Oberhausen, 1968: a Népfőiskolai Zsűri Elismerő oklevele

Kiállítások

1993 A megállított kép. Fényképező filmesek – Magyar Fotográfiai Múzeum, Kecskemét (csoportos)

1997 India – Néprajzi Műzeum (csoportos)

1998 Sára Sándor képei Indiáról – Duna TV aulája (megnyitotta: Makovecz Imre építész)

1998 Sára Sándor képei Indiáról – Mai Manó Galéria (megnyitotta: Tornai József költő)

1999 Sára Sándor fotói Indiáról – KL Galéria, Kolozsvár (megnyitotta: Xantus Gábor rendező)

1999 Képek Indiáról – Cigány Közösségi Ház, Pécs

1999 Képek Indiáról – Almássy téri Szabadidőköpont, Budapest

1999 Képek Indiáról – Kőrös Főiskola, Békéscsaba

2000 Képek Indiáról – Párizsi Magyar Intézet (megnyitotta: Badal János operatőr)

2001 Képek Indiáról – Vörösmarty Gimnázium (megnyitotta: Erdős Pál filmrendező)

2001 Képek Indiáról –Örökmozgó Filmmúzeum (megnyitotta: B. Müller Magda fotós)

2001 Létportrék Amrita Sher-Gil tiszteletére – Művészeti Malom, Szentendre (megnyitotta: Dobai Péter író)

2002 Létportrék Amrita Sher-Gil tiszteletére – Művészetek Háza, Szombathely

2002 Képek Indiáról – Gyulai Várszínház

2002 Fotók Indiáról – Debreceni Egyetem, Elméleti Galéria (megnyitotta: dr. Görömbei András irodalomtörténész)

2003 Képek Indiáról Amrita Sher-Gil tiszteletére – Római Magyar Akadémia (megnyitotta: dr. Szabó Győző igazgató)

2003 "Feledheted-e ezeket az arcokat?" Sára Sándor fényképei – Mai Manó Ház

2011 India, a szépség koldusa – Sára Sándor szemével – Országos Széchényi Könyvtár

2013 India, a szépség koldusa – Jászberény