Sáros László György

Sáros László építészete a magyarországi szerves építészet egyik izgalmasan önálló fejezete. Egész életművét három alapvető tény határozza meg: a művészcsaládból származás – apja, bátyja, apósa is képzőművész, felesége, Tenkács Márta szintén építész és egyben tervezőtárs –; a Makovecz Imrével való találkozás, illetve az a kettősség, hogy építészként és fotóművészként egyaránt jelentős alkotó. Széles műveltsége, a társművészetekben való jártassága és egyedi fotós látásmódja egyéni utat jelölt ki számára a kortárs magyar építészet spektrumában.

Még a műegyetemi évei előtt megismerkedett Gerle Jánossal, és az egyetem alatt felkeltette az érdeklődését Makovecz Imre tevékenysége. Ők hárman jelentették a Makovecz elvei mentén kialakuló magyar szerves építészet szakmai körének magját. A barátságból hamarosan mester-tanítvány kapcsolat lett, Sáros és Gerle lettek Makovecz első magántanítványai. Később körülöttük alakult ki az a fiatal építészekből és építészhallgatókból álló kör, amely Makovecz lakásán 1969-től az első magánstúdiumokat folytatta. Tanulmányaik tárgya ekkor még nem az antropozófia szellemiségét felvállaló szerves építészet elvi és gyakorlati kérdésköre volt: inkább műveltségüket és tájékozottságukat gazdagították, megpróbáltak kitörni a kor Magyarországának szűk lehetőségeiből. Egy 1966-os francia építészeti folyóiratban (l'Architecture d'aujourd'hui) jelent meg az ún. Cordier-féle táblázat, amely az építészeti-filozófiai folyamatok genealógiáját ábraszerűen jelenítette meg. Ennek alapján a stúdiumok résztvevői egy-egy alkotóból, irányzatból, jelenségből, iskolából felkészültek és megosztották a többiekkel tudásukat. Sáros, még építészhallgatóként, ezen az „iskolán" nevelkedett, itt tanulta meg az építészet valódi helyét a társadalom és a kultúra kontextusában. Ezt az alapvetést folytatták a Komjáthy Attila lakásán tartott ún. második Makovecz magániskola összejövetelei, majd 1981-től a visegrádi táborok.

Sáros pályakezdése a hetvenes évek végén vidéki áruházak, szállodák, üdülők tervezésével indult. Korai munkái között kiemelkedik a vasbeton tömegekből kifinomult arányérzékkel szerkesztett, egyszerre robusztus és könnyed tokaji Hotel Tokaj (1979), a szintén Tokajba tervezett, a terasz-szerű szinteket lendületes vertikális lépcsőház-toronnyal egységbe fogó 1983-as Skála Áruház, majd az 1983-1990 között megépült gyulai Hőforrás Üdülőszövetkezet tizenöt épületből álló komplexuma. A szocializmus utolsó évtizedében az üdülési jog a vagyonosodás egyik lehetőségét nyitotta meg. Az üdülő építészeti kialakítása a pihenés, kikapcsolódás nyugalma mellett ennek megfelelően látványosabb megformálást igényelt, ami nem reprezentatív, de hordozza a szabadabb, önállóbb életvezetés lehetőségének atmoszféráját. A nagyvonalú, hullámzóan egymásba kapaszkodó hengerfelületek, a zárt bütü-homlokzat felé virágszirmok alakjában egyesülnek, az üdülőrészek között lefutó vasbeton pengefalak lágy ívben érnek a talajra. Stilizált természeti motívumok és visszafogottság jellemzi a komplexumot, és már itt megjelenik Sáros későbbi építészetének néhány jellegzetes vonása: a tömegek finoman lépcsőző megmozgatása, a posztmodern által kedvelt, de az art deco örökségéből továbbfejlesztett geometrikus díszítőelemek, a háromszög, az osztott üvegablakok, a bejárat keretbe foglalása, a sarokéleket kihangsúlyozó díszítés, a felülvilágítók jó aránnyal kezelt rendszere, és az olykor élénk színezés.

Az 1988-ban elkészült sátoraljaújhelyi Sátorhegy Áruház visszahúzott alsó szintje, a karcsú oszlopokkal tartott emelet, és az alatta képződött árkádszerű tér, illetve a magastető vonalát megbontó, hetyke háromszög ablakok önálló városka hangulatát keltik. A homlokzat vertikális lépcsőztetése újabb dinamikát visz a légiesen könnyed épületbe, míg a vaskosabb felső szint kiülő fa könyöktartói inkább támasztékot, erőt sugallnak.

A nyolcvanas évek végén, a rendszerváltás idején jött az első komoly elismerés: az 1989-ben átadott egri Flóra Hotelért SZOT-díjat kapott. A szálloda két szárnya a bejárati főépület, mint csuklópont V-alakban fog közre egy belső udvart. A homlokzaton megjelenő jelzésszerű szemöldökívek, az élénk színek a fehér homlokzaton, a tetőgerinceken végigfutó bevilágító üvegsáv, a tömb külső homlokzatán folyosószerűen körbefutó, befelé intimebb egységekre tagolódó erkély és annak farács korlátja historikus idézetekkel játszik. Ám ez több mint játék: egy biztonságos várkastély védettségét és védhetőségét kommunikálja, miközben a kertig lenyúló földszinti teraszokkal és a legfelső emelet karcsú manzárdablakaival rendkívül nyitott a saját környezetére. A történeti elemekkel való hiteles és szellemes bánásmóddal Sáros a posztmodern egy szabadabb, a formákban bízó értelmezése felé nyitott utat a hazai építészetben.

Egy 1990-es szentendrei lakóház és 1991-ben egy belgiumi műemlék tanya átalakítása hozott újabb fordulatot Sáros építészetében. A kisvárosi léptékhez való illeszkedés, a minimális gesztusokkal való kifejezés fontos állomásai ezek a munkák. A szentendrei lakóház egyszintes, magastetős környezete, a zártsoros beépítés egyetlen lehetőséget adott a belső tér bővítésére: a sarok kiemelésével Sáros visszahúzta a bejáratot, és fölötte egyetlen vaskos pillérrel tartott emeleti szintet húzott előre az utca vonalába. Így a szomszédos házak mellett markáns karaktert mutat fel, de anyaghasználatában, formavilágában, sőt színezésében is szépen igazodik amazokhoz. A heusdeni tanya átalakítása kisebb tetőemeléssel, a tömegek és a homlokzatok megtartása mellett, a kert szintjéig lenyúló osztott üvegfelületekkel, illetve egy háromszög formában kiugró kis télikerttel oldja a gazdasági épület zárkózottságát, összeköti a külső és a belső teret, de meghagyja a hangsúlyt a vakolatlan téglafal tömörségén.

Sáros az 1990-es évek elejétől több kereskedelmi létesítményt és lakóházat tervezett Vácra. A város központjában álló piac 1993-as rekonstrukciója réz sarokkupolával, az árkádos szárnyakkal körbevett nyitott piactérrel, a középkori városépítészetet idéző formajátékokkal szintén a nyitottság és zártság kettős erejével hat. Árkádos kialakítása folytatja a város barokk főterének hangulatát, de masszívabb változatban, és a saját eszköztárából már jól ismert elemek bőséges alkalmazásával. Megjelenik a felülvilágító, a belülről látványos faszerkezetű, opeionos kupola, tetején az obeliszkszerű tű, az osztott ablakfelületek, az ívek és háromszögek egymást kiegyenlítő ritmusa, a kapuk lépcsőzetes kontúrja, a színezés, és látványos az a visszaugró homlokzati részlet, amely az előtte álló fát hagyja élni, szinte szervesen befoglalva azt az épületbe. A kupolával fedett széles, henger alakú tömb néhány évvel később, egy Telkiben épült lakóházán is megjelenik, nőies pólust adva a ház szikárabb, keményebb élekkel megfogalmazott tömbjének. Ezzel a házzal érdemelte ki tervezője 2000-ben a Pro Architectura díjat.

Sáros lakóházai tág teret kínálnak a formai egyensúly változatos kidolgozására, miközben ugyanolyan szakmai alázattal, odafigyeléssel fordul a megbízók felé, mint a kereskedelmi vagy egyéb középületeknél. Számára az épület racionális kifejezője a mindennapi használatnak, a mozgások, rálátások, térarányok megfelelése, a környezethez való viszony elsődleges követelmény. Ugyanakkor ez az a terület, ahol a korszerű anyaghasználatot az organikus szemlélettel a legpontosabban össze tudja kapcsolni, hiszen megbízóival közösen alakítják ki a programot. A szerves építészet hazai művelőivel ellentétben Sáros nem Makovecz formai jegyeit gondolja tovább, nem is a fa, mint élő anyag kultuszában hisz. Számára a szerves építészet a jól átgondolt, életszerű folyamatokat támogató-segítő tevékenységet jelenti, az élet természetes megnyilvánulásait befogadó terek, formák és anyagok alkalmazását. Ezt gazdagítja a maga határozott látványvilágával, a posztmodernből merített – de soha nem másolt – elemkészlettel, amellyel történeti távlatot és filozófiai tartalmat is visz épületeibe. Az 1996-ban megépült budapesti Barackfa utcai társasház meglepetést hozott a legkülönbözőbb stílusoktól ihletett, kaotikus összképű, jómódú villanegyedbe. A két családi házból álló együttes elhelyezése a lejtős telken bravúros: mindkét lejtő irányába karakteres arcot mutat. A köztük emelkedő, terméskővel burkolt, középkori lakótornyok hangulatát idéző tömb a közös lépcsőházat foglalja magába. Az ablakok háromszög formája megismétlődik a kerítés terméskőből rakott oszlopaiban, a torony lecsapott tetejére illesztett felülvilágító és az arc-szerű főhomlokzat barátságos, befogadó közeget sejtet. A dongaboltozatos fémlemez fedés új elem, meglepően jól illeszkedik a zöldövezethez, a nyers kőfalak világához. Nem kelti azt a hamis illúziót, hogy a természetbe kiköltöző városi ember hátrahagyja a technológia kínálta előnyöket, inkább megszelídíti, harmóniába hozza azokat a tájjal. Az 1998-ban elkészült budaörsi családi ház is ezt a kettősséget hozza harmóniába, a ház teljes tömbjén végigvonuló, fémfedéses dongaboltozat és a szélesen kiülő emeleti fatartók összhatásával. A 2001-ben épült szántódi négylakásos nyaraló kilencosztatú alaprajzával, a görögkereszt alakú központi fedett átriummal és bontott tégla burkolatával szellős, kellemes épület, jól elkülönülő kétszintes lakásokkal. Itt is megjelenik a dongaboltozatos tető, de csak két lakás fölött, a másik kettőt nyeregtető zárja. A földszinti nappalikból kis saját teraszok nyílnak, az emeleti hálószobákat egy-egy erkély zárja a földszinti terasz fölött. A 2003-as keltezésű jászberényi Udvardi-ház téglával burkolt, négyzetes fémkupolával fedett saroktömbjén ismét megjelenik a szentendrei házról már ismert hangsúlyos oszlop, és mögötte a visszahúzott bejárati tér. Fölötte az emeleti szinten negatív forma a Sárosnál gyakran előforduló karcsú obeliszk-idézet, ennek párjai az oldalszárnyak földszintjét tagoló háromszög-ablakok. A kétféle anyagból komponált tetőfedés (hagyományos cserép és bronz), a homlokzatok kettőssége (vakolatlan tégla és vakolt falfelület), az emeleti franciaerkélyek farácsa és az osztott, fatokos ablakok egyszerre idézik meg a város helyi építő hagyományait és a 20. század többféle stílusvariációját, az art decótól a posztmodernig.

Az 1980-as évek végétől Sáros tervezői tevékenysége mellett több településen főépítészi szerepet is vállalt. Ez új szempontokkal gazdagította építészetét: a kulturális folyamatosság a nagyobb térbeli, gazdasági-történeti összefüggések, a társadalmi kérdések is megjelentek munkáiban. Az 1999-es jászberényi ravatalozó bővítési igénye nem tette lehetővé a korábbi építmény eredetileg tervezett megtartását, így született meg a lélekharang-toronnyal és külső falán két sor kolumbáriummal kiegészített új ravatalozó. Plasztikus rajzolatú fakapuja és a hátsó homlokzat farácsa, a harangtorony deszkaborítása, az urnasorok fölé kiülő eresz a lakóház archetípusával gazdagítja a gyász helyét, élet és halál így kapcsolódik össze a formák, anyagok, részletek szintjén. Vác főterének átalakítása (2003-2005) a hazai műemlékvédelem utóbbi húsz évének egyik legizgalmasabb vitáját váltotta ki. Az ország egyik legszebb főtere a gépjárműforgalom kitiltásával visszanyerte szépségét és városi rendezvényekre, találkozásokra, korzózásra alkalmas, kellemes tér lett belőle. A korábban már itt állt kút és a barokk szobrok megmaradtak, ezeket Sáros a barokk stílust kortárs átiratban megjelenítő elemekkel gazdagította. Kőburkolatos kapuzat, elkerített kávézóterasz, kecses zenepavilon, kellemes arányú és vonalvezetésű kandeláberek kerültek ide. A tér közepén járóüveg alatti romterületen látható a templom első változatának kősziluettje. A Duna felőli oldalon geometrizált hullámvonalban látványos vízarchitektúra fut végig. Az egész kompozíció átgondolt történeti szemlélete merészen ötvözi a fennmaradt és a lehetséges elemeket, a főtérbe sűrítve a város kulturális és történeti hagyományainak legjavát.

Sáros szülővárosának, Jászberénynek óriási vesztesége az 1890-ben megépült méltóságteljes, kéttornyú zsinagóga szinte teljes lebontása 1968-ban. A helyére 1970-ben az eredeti tömb méreteit megtartó, de teljesen lecsupaszított, jellegtelen, lapostetős kockaház épült; ez lett a Városi Könyvtár. A 2005-ös bővítés-átalakítás az egykori zsinagóga emlékét is hivatott volt hordozni. A négyszintessé emelt tömb főbejárata íves magastető alá került. A pikkelyes sárgarézzel fedett kupola tetejére egy térbeli Dávid-csillagot formázó felülvilágító került, melynek rajza rávetődik az előtér márványpadlójára, finoman jelezve az épület eredeti, szakrális rendeltetését. A kupola belül az északi éggömböt jeleníti meg, a csillagokat üvegszál világítás jelöli. A vörösréz fedésű tető nyerge végigfut a ház teljes hosszán, a tető ívét franciabalkonos bevilágító ablakok törik meg. A zsinagóga két visszaállított lépcsőtornyából az egyik egy gúlában végződik, a másikban egy csillagvizsgálót alakítottak ki. A főbejárat elé Sáros terve nyomán sárgaréz szélfogó épült, méhkas alakja a magyar szecesszió formakészletét hozza vissza, egyben kiemeli, hangsúlyossá teszi a kulturális célú középületbe való belépést. A fehérre vakolt homlokzaton a csillogó sárgaréz szélfogó ékszerszerű hatást kelt, a bejárati fakapu és az ablakok fakerete szépen harmonizál a fémbetétekkel, az art decóból merített háromszög motívumok és az íves tetőhajlás finom kontrasztban áll egymással.

Építészet és fotózás Sáros számára szorosan összetartozó tevékenységek, ezért épületei mellett szólni kell sorozatairól, megjelent fotóalbumairól is. A „látni és láttatni" életművének egyik fő programja. Felvételein a természetes és az épített táj lényegi összefüggéseit tárja fel, szimmetriákat, irányokat és térbeli kapcsolatokat. Egy belgiumi tanyán évek során készített fotóiból összeállított Zsebbelgium, vagy az amerikai canyonokat és New Yorkot filozofikus távlatból szemlélő CanyoNewyork az építészeti fotó kivételesen egyedi műfaját teremtik meg. A Váli Dezsővel közösen készített Tanú ez a kőhalom a közép-európai zsidó temetők világának szubjektív feldolgozása, megőrzése. Fotóművészetéhez fontos adalék az a tény is, hogy ő fotózta először végig Makovecz Imre korai épületeit, szoros baráti közelségből követve és fotókkal dokumentálva Makovecz életművének kibontakozását. Ez a gazdag sorozat építészeti és fotótörténeti szempontból is kivételes értéket jelent.

Az építészként és fotóművészként egyaránt saját utat járó Sáros László évtizedek óta a magyar organikus építészeti mozgalom egyik motorja, az alapító Makovecz Imre szellemiségének tudatos őrzője. A Vándoriskolában, a Kós Károly Egyesülésben és az Országépítő folyóiratban, valamint a Kós Károly Alapítványban feleségével hosszú időn át folyamatosan vitt szerepei, illetve 2012–2016 között a Magyar Építőművészek Szövetségének elnökeként felvállalt feladatai a hazai építészeti élet egyik kimagasló személyiségévé emelték.

[Készült: 2016]