Sass Sylvia

Sass Sylvia karrierjének üstökösszerű ívelése kitartó szívós munka eredménye. Szülei segítségével már korán elsajátította mindazt a tudást, amire egy énekesnőnek csak szüksége lehet ezen a pályán. A Zeneakadémia ének tanszakát azonnal a harmadik évfolyamon kezdte, a negyedik és az ötödik évfolyamot pedig összevonva, egy év alatt végezte el. Húsz évesen már a Magyar Állami Operaház ösztöndíjas tagja lett. Alig került néhány mellékszerep a repertoárjára, mint például Frasquita (Georges Bizet: Carmen), Freia (Richard Wagner: A Rajna kincse) Gutrune (Richard Wagner: Az istenek alkonya), Lány (Kodály Zoltán: Székelyfonó), amikor 1973 nyarán, a szófiai énekversenyen szinte berobbant a nemzetközi operaéletbe. Gyermekkorának első meghatározó operaélménye Giuseppe Verdi Traviata című operája volt. A sors különös játéka, hogy a szófiai verseny részeként éppen Violetta szerepét választotta a zsűri. Mindössze a negyedik felvonást énekelte korábban, és azt is csak magyarul. A felkészülésben nagy segítségére volt Varga Pál karmester, a Zeneakadémia idegen nyelvű szerepgyakorlat tanára, aki az olasz kiejtést, a stílust és a tradíciók ismeretét tanította. Violetta szólamát, minden színpadi próba nélkül énekelte, életében először, a szófiai opera színpadán. A mezőny legfiatalabb versenyzőjeként „magával ragadó melegséggel, érzéssel formálta meg Violetta bonyolult és tragikus alakját", s a közönséget hangjának igéző líraisága ragadta meg – írta róla még a zsűri döntése előtt a Naredna Mladezs.[1] Az esemény színvonaláról tanúskodott, hogy a verseny addigi tizenkét éves történetében csupán másodízben osztották ki a nagydíjat, épp a magyar énekesnőnek. „Sass Sylvia – nagy felfedezés" állt a bolgár napilap, az Otecsesztven Front beszámolójának címében, egy fényes karrier lehetőségét előrevetítve.[2] 1973 októberében a belgrádi operában folytatódott a Traviata-sikersorozat, a következő évadban ismét Szófiában vendégszerepelt, amelyet további moszkvai és müncheni fellépések követtek. Közben az Operaház vezetősége is kihasználta a lehetőséget, hogy rendelkezik egy énekesnővel, aki Violetta szerepének a „szivárványos lírától az izzó drámáig ívelő minden terhét bírja" és 1976. március 14-én műsorra tűzték a Traviata felújítását. Az olasz nyelvű betanulás nemcsak a szófiai operában, de az Erkel Színházban is szerencsét hozott. A zenemű felfrissítésében oroszlánrészt vállalt a művészi megoldásairól méltán neves Lamberto Gardelli karmester. Az est „hőse" azonban mégsem az olasz vendég dirigens, hanem a „homogén, kiegyenlített, szép színű, vivőerős és technikailag is jó képzett" szoprán, akinek Albert István a Film, Színház, Muzsikában méltatta alakítását. „A gyönyörűen formált melódiaívek, a kontrasztok: megindító szépségű pianók, elragadó drámai erővel felzengő forték, fűtöttsége, az egész szólam bensőséges zeneisége, fűtöttsége és muzikális biztonsága egyaránt Sass Sylvia kivételes tehetségének bizonyítékai."[3] A figura egyéniségének, tragédiájának hiteles megformálását pedig Pap Márta taglalta a Muzsika című zenei folyóiratban: „Violettájának már az I. felvonásban is csak felület, kapaszkodó, álarc a könnyűvérű kurtizán szerepe, amely alól felvillan az igazi, a II. felvonás nagy duettjében kibontakozó arca – a mélyen érző, mélyen erényes, önfeláldozó asszonyé."[4] Még a szófiai versenyen figyelt fel alakítására az Aix-en-Provance-i Fesztivál igazgatója, és egy merész elhatározással meghívta az akkor még ismeretlen énekesnőt, aki 1977 nyarán összesen hét estén énekelte a Traviata főszerepét a francia üdülővárosban. A francia sajtó kivétel nélkül felsőfokokban számol be „az új csillag" születéséről. A Figaro címlapon közli fényképét és többek között a következőket írja: „Az operaszínpad legritkább tüneménye, s ahhoz, hogy hozzá hasonló temperamentumra találjunk, vissza kell mennünk Callasig. Sass a dívák dívájától örökölte a színpadi mozgás hajlékonyságát, azt a képességét, hogy az egész színpadot betöltse és megragadja a nézők figyelmét. Annyira átéli a figurát, hogy ő maga válik azzá. Meglepő szépségű a hangszíne, énektechnikája csiszolt a hang teljes kitárulkozásától a legkifinomultabb, árnyalt pianissimókig."[5] Nem túl gyakori, amikor a kritikusok és a közönség egyformán extázisba esik, de a Francé Soir tudósítója szerint akkor pontosan ez történt. „A publikum Aix-ben olyan melegséggel tapsolt, amilyennel húsz év óta nem találkoztam. Mindenki úgy érezte, hogy kivételes esemény tanúja."[6] A Le Soir cikkében ugyancsak A Traviata diadalát ünnepli a kritikus: „Dicsfény övezi, vagyis az a privilégium, amely Isten ajándéka. Szépség, érzékenység, játékának biztonsága egészíti ki adottságait. Egy ilyen kivételes interpretáció valósággal alkotássá válik."[7] Legfrappánsabban pedig a Quotidien de Paris újságírója vonta le a „konklúziót": „Sass Sylvia igazi klasszis. Ő már a! Sass Sylvia."[8] Ilyen méltatások után csakis a világklasszikusok fellegvárainak számító operaházak következhettek, mint a Hamburgische Staatsoper, a párizsi Opéra-Comique vagy a londoni Covent Garden.

Violetta mindent elsöprő sikerét, hamarosan további Verdi-alakítások kísérték. Az 1973/74-es évad első nagy feladata az Erkel Színházban Desdemona szerepe az Otellóban. 1975-ben „különleges hangjával", amelyet „kiváló zenei és stílusérzékkel" ural ő a Glasgow-i skót opera új otthonának, a Theatre Royal nyitóelőadásának meglepetése. Harold Rosenthal kritikájából az is kiderült, hogy az elmúlt évek legjobb Desdemonája debütált Nagy Britanniában. „Felső hangjai időnként feszítettre sikeredtek ugyan, de fényes, lágy énekével valamint a Fűzfa-dal és az Ave Maria előadásával nem volt rám nagyobb hatással senki a fiatal Tebaldi óta, amikor az énekesnő a Scala társulatával először járt a Covent Gardenben huszonöt évvel ezelőtt. Miss Sass bizonyosan nagy karrier előtt áll."[9] És valóban, „Miss Sass" még ugyanabban az évadban, 1976 májusában a Covent Garden színpadán is bemutatkozhatott, mégpedig egy hazai produkcióval. Mikó András 1974 áprilisában állította színpadra A lombardokat az Erkel Színházban, amelyet két évvel később öt előadás erejéig meghívott a Covent Garden. Mind a hazai, mind a londoni szériának Gardelli vezényletével vitathatatlanul Sass Sylvia volt a sztárja. Az impozáns londoni szereposztásban – José Carreras (Oronte) és Nikola Gyuszelev (Pagano) mellett – színésznőként is tökéletesen helytállt Giselda szerepében, „erőssége azonban szólamainak tisztaságában és hangjának folyékony lágyságában rejlik" – jegyezte meg Charles Osborne kritikus.[10] Sikerét a The Times tudósításában William Mann taglalta: „Áriái puha és virtuóz futamaikkal éppúgy elragadnak, mint kifejezőerejükkel és vokális gazdagságukkal – olyan hang ez, amely megvesztegeti, és teljes odaadásra hangolja közönséget".[11] Lady Macbeth köztudottan az operairodalom egyik legnehezebb szerepe, amelyet a fiatal énekesnő Lamberto Gardelli kérésére tanult meg. A kettős debütálásra a torinói Teatro Regioban 1977. november 24-én került sor, mert nemcsak a szerep volt új, hanem a helyszín: Olaszország is. A La stampa kritikusa kiemelte „ kivételes a hang homogenitása, amely minden regiszterben egységesen szól, az est nagy felfedezése a magyar szoprán.[12] Legközelebb Berlinben, 1980-ban lépett fel újra Lady Macbethként, majd Puerto Rico-ban (1984), Santiagóban (1985), Torontóban (1986), Brüsszelben (1987), valamint Palermóban (1988). Az 1978/79-es évadban további két Verdi-szerep kötődik még a londoni Covent Gardenhez; Amelia (Az álarcosbál) és Erzsébet (Don Carlos). Az előbbiben José Carreras (Gustavus) partnereként, az utóbbiban pedig a „félelmetes" Fülöp királyt alakító Boris Christoff oldalán debütált. Az Erkel Színházban 1979 februárjában láthatta a közönség A trubadúrban, amelyben Leonóra szólamait nem annyira a széles ívű éneklés, mint inkább a „finom frazeálási aprómunka", a „leheletszerű pianók" jellemezték. Különösen „hangulatteremtő képességét" valamint a Misrererében és a Leonóra-Luna duettben „félelmetes szuggesztivitását" emelte ki Kertész Iván a Magyar Nemzet kritikusa. A Verdi-repertoárt egy igazi kuriózum zárta, mégpedig a szerző egy nagyon ritkán játszott operája A kalóz, amelyben Gulnarát, a rabnőt alakította a Nîmes-i Arénában, 1986-ban.

Pályája elején számos Mozart- és Wagner-hősnőt is megformált, például Solti György vezényletével kiváló hangfelvételek őrzik Donna Elvira áriáit a Don Giovanniból, sőt az egyik szerepálma, Richard Strauss Saloméja is megvalósulhatott a magyar színpadon, mégis az olasz dallamvilág maradt Sass Sylvia igazi felségterülete. A Verdi operákkal párhuzamosan a legnagyobb Puccini-szerepek is megtalálták. A szófiai győzelem után elsőként Bulgáriába kapott felkérést Mimi szerepére a Bohéméletben 1973 decemberében, amelyet alig néhány héttel követett a magyar bemutatkozás Medveczky Ádám vezényletével. „Sass Sylvia most is perfekt énekelni tudásával, értékes muzikalitásával, hangjának kiváltképp a drámai mozzanatokban megnyilatkozó súlyával-erejével ragad meg" – írta Albert István a Film, Színház, Muzsikában.[13] 1975 januárjában újabb Bohémélet és Traviata-vendégszereplésre érkezett Szófiába, amikor kiderült, hogy a korábban beharangozott Tosca-előadás címszereplője megbetegedett, és a produkciót meg kellett menteni. Sass Sylvia vállalkozott a feladatra, visszaidézte a Zeneakadémián megtanult magyar szöveget és kétnapi próbával, először életében elénekelte a címszerepet. Nem is sejtve, hogy ezzel a korai bravúros beugrással olyan sikersorozatot indít el, amely pályájának egyik emblematikus alakításává emelte a Toscát. A hazai bemutatkozásra jeles alkalom kínálkozott, mégpedig James King fellépése az Erkel Színház produkciójában, 1975. május 14-én. A hazai kritikák – köztük Albert István írásával –, elismerően állapították meg, hogy a jeles vendég teljesen egyenrangú partnerre talált a Toscát nagyszerűen éneklő Sass Sylviában. „A fiatal énekesnő fokról-fokra hódítja meg a nagy szopránszerepeket. Ám alighanem eddigi pályája legjobb, legegyenletesebb teljesítményét nyújtotta. Nemcsak plasztikus képet nyújtott az ábrázolt figura lelki átváltozásairól, hanem az ismert Tosca-portrét néhány epizódban találó új vonásokkal tovább is rajzolta. S mindezt fénybe vonta szépen kiegyenlített, egységes alapszínű, s a hangszínváltások átmeneteiben rendkívüli finomságot felmutató, a lírai és drámai mozzanatokban is szélesen kinyíló hang. Indokolt volt különösen kirobbanó nagy sikere a II. felvonás „crescendójának" izzóan drámai felépítésében. A tapsok egy imponálóan tudatos, nagyvonalú művészi erőfeszítés diadalát jutalmazták."[1] A New York-i Metropolitan Opera House színpadán már huszonhat évesen debütálhatott, partnere Cavaradossi szerepében Carreras volt. Mivel éppen egy másik opera nagy bemutatójára készült a színház, nem volt idő színpadi és zenekari próbára, de amint Sass Sylvia Hangok és képek című könyvében olvasható, minden lámpaláz ellenére 1977-ben igazi diadal született, a helyi hagyománynak megfelelően a fecnikre tépett jegyek konfetti-esőjével.[15] Valamennyi operaénekes álma, hogy a milánói Scala színpadán felléphessen. Jelen művész esetében ez az álom 1978 tavaszán teljesült a Manon Lescaut címszerepében. A Corriera della Sera kritikusa a következőképpen számolt be az előadásról: „Elsőrendű hangi adottságok, Sass Sylvia minden baj nélkül, sőt sok tapssal esett át, a La Scala debütálás tűzkeresztségén."[16] Ezen az estén partnereként Plácido Domingót láthatta a közönség Des Grieux lovag szerepében. Öt évvel később 1983 februárjában ugyancsak a Scalaban mutatkozott be Puccini Triptichonjának két művében is. Először A köpenyben Giorgettát énekelte, majd néhány nappal később egyetlen rend- és zongorapróbával már az Angelica nővér címszerepében ünnepelte a közönség, olyan partnerekkel mint: Piero Cappucilli (Michele) és Nicola Martinucci (Luigi). Fodor Géza kritikus szerint „azoknak az énekesnőknek, akik másfél felvonáson keresztül képesek teljes dimenzióban megteremteni Turandot monumentális figuráját, nehéz elhinni az összeomlást és a gyengédséget." Sass Sylvia, alkatából és hangi adottságaiból kifolyólag, nem ezt az utat, hanem a pszichologizáló megközelítést választotta a kegyetlen kínai hercegnő szerepében, 1983 karácsonyán az Erkel Színházbeli bemutatkozásán. „Sass a nagy megterhelés ellenére is a maga roppant magas művészi színvonalán dolgozza ki a vokális megformálást, és nagyon finoman érzékelteti azokat a pontokat, amelyeken – mintegy »elszólásokként« – már a második felvonásban Turandot gyengébb, sérülékenyebb, lírai énje mutatkozik meg. Emberábrázoló művészete mégis a III. felvonásban, ott is a Liú halála utáni részben virágzik ki igazán. Azt a folyamatot, ahogy a »szerep« összeomlása és az identitás visszanyerése vereségélményéből lassan önmagára találássá válik, most láttam először emberileg sokrétűen, hitelesen és meggyőzően ábrázolni. S itt a hang már nem rácáfol a szólamra, hanem tolmácsolja a szólam kifejezés-gazdagságát. Sass Sylvia Turandot-alakítása megint jól mutatja, hogy az éneklés mennyire csak egyik összetevője annak a hallatlanul komplex művészetnek, ami az operajátszás, s hogy a művészi intelligencia és energia a megformálás szuggesztivitásával párosulva milyen mértékben képes a hiánytalan érzéki evidencia nélkül is érzékletes igazsággá válni." [17] A budapesti Turandot előadás különlegessége, hogy a szereplők az eredeti, vagyis a hosszabb, Franco Alfano-féle finálét énekelték, amelyet egy évvel korábban Sass Sylvia partnerével, Franco Bonisollival adott elő a londoni Barbican Hall koncerttermében.

Rövid operaházi tagsága alatt a klasszikus repertoár mellett két kortárs magyar opera ősbemutatójában is lehetőséget kapott. 1974-ben Szokolay Sándor Sámson és Delila című operájában érzéki Delila-alakításával újból „meglepő művészi érettségről tett tanúbizonyságot". Kertész Iván Muzsika-kritikája kiemelte még „plasztikus dallamformálását" és „kidolgozott színészi játékát. [18] 1977. május 15-én mutatta be az Operaház Durkó Zsolt zenedrámáját, a Mózest. „Sass Sylvia ennek a stílusnak zenei-technikai igényeit is magától értetődő biztonsággal, valóban profi énekeshez méltóan elégíti ki" – állapította meg Tallián Tibor, majd hozzátette: Az anya zenében és figurában is kemény szólamát „elismerésre méltó szöveghűséggel és energiával énekelte". [19] A legemlékezetesebb szerepformálása azonban a magyar klasszikushoz, A kékszakállú herceg várához kötődik. Bartók Béla operájának hősnőjét, Juditot először a londoni Decca stúdióban énekelte 1978-ban Solti György vezényletével, ahol partnere Kováts Kolos volt. Ebből a hanganyagból készült a Magyar Televízió filmje 1980-ban, amelyet Szinetár Miklós rendezett. Koncertelőadásainak emlékezetes helyszínei: a Royal Festival Hall (1979), és a New York-i Carnegie Hall (1986). A színpadi alakításokra viszonylag későn kapott lehetőséget, a montpellier-i rádió fesztiválon, 1989-ben, valamint az Opéra-Théâtre de Metz Métropole színpadán, 1994-ben.

Művészetének talán egyik legnagyobb elismerése, hogy őt kérték fel egy addig szunnyadó mű, Gian Francesco Malipiero: Sogno di un tramonto d'autunno (Őszi álom) című operájának a világpremierjére. Az egyik legnagyobb kihívást a szövegkönyv hű tolmácsolása jelentette, hiszen a zeneszerző Gabriele D'Annunzio költeményét zenésítette meg. A bemutatót 1988-ban Mantovában tartották. Sass Sylvia Gradenigát, a dózse mindenre elszánt, özvegyét alakította. Ahogyan a La repubblica kritikusa megjegyezte: „Sass Sylvia rendelkezett mindazzal a kivételes mesterségbeli tudással, amely szükséges ahhoz, hogy a kegyetlen D'Annunzio-hősnőt megszemélyesítse", „úgy hangilag, mint intenzitásában, minden pillanatában magával ragadó volt".[20]

Jónéhány színházi és tévéfelvétel örökítette meg a „kis Callas" – ahogy Lamberti Gardelli nevezte – egy-egy állomását, amíg a kör bezárult és az egykori csempészlány, Frasquita büszke Carmenként tért vissza az Operaház színpadára 1995-ben, ahol a Habanera vastapsa már nem Bizet áriájának szólt, hanem egy nagyformátumú művész varázsának és az eltelt huszonnégy év diadalának.

[2016]

[1] 2 Nagy Károly: A legfiatalabb nagydíjas, Esti Hírlap, 1973. június 21

3 Albert István: Olasz nyelvű előadás az Erkel Színházban – Traviata, Film, Színház, Muzsika, 1976. március 27., 4.

[4] Papp Márta: A Traviata felújítása Gardellivel, Muzsika, 1976. június, 27.

[5] 6 7 8 N. N.: A francia sajtó Sass Sylviáról – Felsőfokok, Film, Színház, Muzsika, 1976. szeptember 4.

9 N. N.: Harold Rosenthal: Scottish Opera's New Home, Opera, 1975. december, 12.

10 Charles Osborne: I Lombardi – Royal Opera, Covent Garden, Opera, 1976. július

11 Kovács János: A Lombardok – a londoni Covent Gardenben, Magyar Nemzet, 1976. június 26.

12 Massimo Mila: Il bellissimo Macbeth del Regio, La stampa, 1977. november 26.

[13] Albert István: A Bohémélet – fiatal szereplőkkel, Film, Színház, Muzsika, 1974. január 19., 11. o.

[14] Albert István: Nagysikerű Tosca-előadás az Erkel Színházban, Film, Színház, Muzsika, 1975. május 24.

[15] Mentler Krisztina: Sass Sylvia – Hangok és képek, Geopen Kiadó, 2004.

16 Duilio Courir, Il grido d'amore di Manon Lescaut, «Corriere della sera», 16 maggio 1978.

17 Fodor Géza: Turandot – Sass Sylvia, Muzsika, 1984. február.

[18] Kertész Iván: Sámson – Új magyar opera bemutatója, Muzsika, 1974. január

[19] Tallián Tibor: A Mózes előadóiról, Muzsika, 1977. augusztus, 7–9.

[20] Angelo Foletto: Un sogno fin de siècle. Cent'anni dopo D'Annunzio debutta, La repubblica, 1988. október 7.