Sigmond István: Curriculum vitae és ars poetica
Egy személyes vallomást írok ide, amit 1992-ben fogalmaztam meg arra a kérdésre, hogy miért írok már harminc éve (azóta már ötven éve) olyan novellákat, regényeket, drámákat, amelyek kivétel nélkül végzetszagot árasztanak, miért nem írok egyszer már egy napfényes novellát. Tehát:
Nem írok napfényes novellát addig, amíg a tartalék játékosok országában dáridót ül a nyomor. Az elbitangolt éhenkórászok átkait mézesmázas mosollyal hessentik el maguktól a bolsevik közhelyeket motyogó, besúgókból átvedlett, csámpás politikusok. A reményvesztett, depresszióval, apátiával, légszomjjal küszködő kuglibabák kővé dermedve hallgatják a piperkőc csürhe becsületsértő, parádés szónoklat-szellentéseit. Émelygősségben tündöklő, eminens bandavezérek gátlástalan koholmányai tartják rettegésben a meghülyített csődületet. Botcsinálta, szélhámos, hóvízeszű történészek demagóg handabandázással garázdálkodnak a határok mentén. Képmutató apostolok hebehurgya, hazafias maszlagot öklendeznek a lebujjá korcsosult mass-mediában. Ostoba nemzethalál. Megalkuvásban, esztelenségben, gyalázatban, kudarcokban, szégyenben, megadásban, bárgyúságban, bénultságban, fásultságban nyafogó csőcselék. Hát, testvérek, ez jutott nekünk itt, Erdélyben. A gerinctelen kuruzslók unalmas pofázása, a roskatag dögnyúzók, a becstelen, gőgős, pökhendi, hibbant útonállók fasisztoid blablája. Elfecsérelt évszázad. Nesze neked, beugratott nemzet. Gyámoltalan, megdelejezett, eltorzult, bamba marionettbábuk. Élvezzétek tovább az alvilág bitang dalnokait, az alattomos mellébeszélést, ezt a monumentálisra sikeredett istenverte komédiát, a lélekölő, poshadt, szégyenteljes kuplerájt. Arcátlan anarchia, hetyke önkényuralom, káosz, gazság, buzeráns cinkosok politikai dedója, már az eksztázis is roskatag, csődületté degradált népfelkelés, áhítatot színlelő, mumifikáló gengszterek cseles settenkedése, megfojtott eszmények, fejetlenség, émelygés, bugrisok ricsaja, izgága kiskirályok székrekedéses dadogása, elbódított mandrók szánalmas önteltsége. Ez mind, mind a mienk.
Dícsériáda. Szemfényvesztés. Elborult agyak fecsegése. Összebarkácsolt platformok. Kalandorokat álcázó bálványok. Gizgaz politikusok. Megháborodott, hazardőr veteránok, görcsben fetrengő eszelős harsánysága. Pátoszban fuldokló vasgárdisták. Csenevész, nyegle, szánalmas gonosztevők. Dilettáns, jöttment suszterinasok, imazsámolyon térdepelő gyilkosok, kontár karmesterek politikai tuttifruttija, elfajzott élősdiek fesztelen arcátlansága, falánk bérencek bárgyú makogása, darvadozó beszarik hajbókoló, torz vigyora. Ez is a mienk.
Beöntésre váró, klimaxos honatyák az önkívületig kotkodácsolják az össznemzeti szellemi koitusz jótékony hatását az újra kihantolt újlatin rezervátum dicsőségére. Verejtékszagú, virtuóz kíntornások a szépségtapasszal álcázott tömegnyomor helyett mámoros bódultságban szimatolnak a valahol itt rejtőzködő kétmillió horthysta után. Pórázon tartott dőre naplopók kábultan hallgatják a petyhüdt rögeszmések féktelen, vonító uszítását a hazaárulók orvtámadásairól, az epileptikus rajongók csattogó maszturbációja ideális háttérzaj a zsákutcába torkolló vakvágányok melletti meneteléshez, a kontinuitás jegyében sirató éneket csasztuskázó, önteltté idomított barbárok számára. És ez is a mienk.
Lompos szájhősök, gőgös pribékek, sopánkodó zsarnokok, egymást becsmérlő szitkozódásaitól hangos az ország. Végzetes megtorlást ígérnek a dilettáns pancserek, a hitszegő bűntársak, az áskálódó elmebajosok, a briganti álszentek, a beseggelt írók, a csepűrágó pártvezérek, a hetyke csirkefogók. A pusztulás kavalkádja: szeszély és fejetlenség, butaság és immoralitás, gyalázás és önámítás, aljasság és álnokság, blöff és rettegés, átok és ricsaj, koholmány és fásultság, kudarc és narkózis, önkívület és hajsza, iszony és csőd, atavizmus és csömör – a történelem zálogházában maradunk mindörökké.
Kétéves kislányom ötig tud számolni és felismeri az A betűt. Ha elszámol majd tizenöt millióig és felismeri az Isten áldd meg a magyart, felkutatom azt a tizedik emeletet, ahol olyan szélesre tárhatom a karom, hogy biztosan beleférjen a világ. Ez a mocskos, döghalálra ítélt, gyalázatos trágyadomb.
Életrajzi adatok
Torda (Kolozs megye, Románia), 1936. július 31.
Kolozsvár (Románia), 2014. január. 18.