Az irodalomtörténet hagyományosan a második Forrás-nemzedékhez sorolja az 1969-ben, a Forrás-sorozatban novellákkal debütáló Sigmond Istvánt (Árnyékot eszik a víz, Bukarest, 1969). Elsősorban prózaíróként ismert, de nem elhanyagolandóak drámai művei sem: Gyertyafénynél című egyfelvonásosát a szatmári Északi Színház stúdiószínpadán (1976) mutatták be. A Szerelemeső című regényéből készült színdarabot a Kolozsvári Állami Magyar Színház játszotta Tompa Gábor rendezésében (1989), legutóbb Banyabuli című darabját vitte színre a Debreceni Csokonai Színház (2005).
A Forrás-kötethez előszót író Kántor Lajos ekkor még Sigmond novellisztikájának erkölcsi tartását és realizmusát tartja kihangsúlyozandónak. A két évvel később megjelenő regényében (Egy panaszgyűjtő panaszai, Kolozsvár, 1971) azonban Lászlóffy már két újabb, a második Forrás-nemzedék által tudatosan is felvállalt jellemzővel egészíti ki a Sigmond-próza fő ismérveit: jelesül az „elidegenedés" és az „abszurd" jegyeivel, amelyek azonban nem nélkülözik az „egészséges humort" sem. Mindeközben Lászlóffy Aladár is a Sigmond-szöveg „etikai tartásában", a „humanizmus eltorzíthatatlan normáiban" véli megtalálni azt az egyensúlyt, ami megóvhat az elembertelenedéstől. Első regényének parabolikus látásmódja, az antiutópia műfaja, egyben a magyar és a világirodalmon belül elfoglalt helyét is jelzik, s nem véletlen, hogy Lászlóffy Campanella utópiájához, Kafka műveihez, Déry Tibor G. A.úr X-ben című regényéhez, illetve az erdélyi irodalmon belül Bálint Tibor Önkéntes rózsák Sodomában című művéhez hasonlítja Sigmond írásművészetét és irodalomszemléletét.
Mindemellett Sigmond kritikai fogadtatása az elmúlt negyven évben igen szerteágazónak mondható, az irodalomkritikusok a legtöbb esetben egymásnak ellentmondó irodalmi stílusirányzatokba helyezik prózáját. Beszélnek szentimentalizmusról (K. Jakab Antal: A felejtés művészete. Utunk, 1969/42.), szimbólum nélküli abszurdról (Lászlóffy Aladár: Az Olvasóhoz. Előszó az Egy panaszgyűjtő panaszai című regényhez, 7.), paradox- és paródiajellegről, szakralitásról (Széles Klára: Egy lenyűgöző regény Kolozsvárról. In: Szeged–Kolozsvár 1955–1992. Kortársi szemle az erdélyi irodalomról, Pesti Szalon Könyvkiadó, Budapest, 1993, 148.), expresszionizmusról stb. Ezek a vélemények ugyanakkor nem elrugaszkodottak, nemcsak egy-egy szeletét jellemzik az életműnek, hanem összességében tekintve megrajzolják a sigmondi világ határait. Sigmond prózavilágának főbb ismérvei ugyanis − az abszurd iránti fogékonyság, az egyre hangsúlyosabban körvonalazódó szenvedés- és megváltástörténet, a negatív utópia − lényegében változatlanok maradtak.
Az első két kötet kapcsán megfogalmazódott prózapoétikai jegyek tehát Sigmond későbbi munkáinak is meghatározó elemei lesznek, igaz, az abszurd és realista elemek keveredése után fokozatosan kiszorul regényeiből és novelláiból a realista, társadalombíráló szál, nyelvezete egyre metaforikusabbá válik. Az 1979-ben megjelenő Szerelemeső (Kriterion, Bukarest), majd az 1987-ben megjelenő Félrevert harangok (Kriterion, Bukarest; cenzúrázatlan változata: Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1990) című regényeiben az emberi kiszolgáltatottság különböző – a magánélet, illetve konkrét társadalmi-történelmi keretei közé helyezett − stádiumait villantja fel, ahol a hősöknek még vannak eszközeik a kiszolgáltatottság elleni lázadáshoz, legyen az akár egyfajta életigenlő, de a társadalom mindennapjait, szokásrendszerét megtagadó „kivonulás", akár az öngyilkosság, mint a lázadás egyedüli formája.
Míg az 1990 előtti regényeiben, novelláiban (Valaki csenget, Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1971; A kútbamászó ember, Dacia Könyvkiadó, Kolozsvár, 1978) a realista szál megköveteli a klasszikus narrációs elemek használatát, tehát a jelen és múlt, a valóság és fikció-álom-lázálom síkjai jól elkülöníthetőek egymástól, addig a kilencven utáni műveiben már az abszurd torz tükrén keresztül látjuk szereplőinek világát. A való világ körvonalai teljesen feloldódnak, a múlt és jelen, az álom és vízió síkjai egybemosódnak, olyannyira, hogy egymásnak létfeltételei lesznek. Ez egyaránt igaz Sigmond regényeire (Varjúszerenád, Irodalmi Jelen, Arad, 2007; Angyalfalva, Irodalmi Jelen, Arad, 2008) és novellisztikájára.
A kilencvenes évek egyben a magyarországi közönség előtti bemutatkozást is jelentik Sigmond számára, egymás után jelennek meg válogatott és új novelláskötetei magyar könyvkiadóknál (Félrevert harangok, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1990; Gyászhuszárüvöltés, Felsőmagyarország Kiadó, Miskolc, 1996; Minden nap halottak napja van, Felsőmagyarország Kiadó, Miskolc, 1998; És markukba röhögnek az égiek, Kortárs Kiadó, Budapest, 2003; Csókavész, Kortárs Kiadó, Budapest, 2006.). A magyarországi jelenlét mellett a kétezres években Sigmond István írásművészetére az irodalomkritika is hangsúlyosabban felfigyel, miután Varjúszerenád című regényét az Irodalmi Jelen regénypályázatán a legjobbnak ítélik.
A Varjúszerenádban, valamint – eddigi utolsó regényében – az Angyalfalvában a klasszikus szerkezetet felváltja az értelem kontrollja alól kiszabadult tudat álommunkájának a narrációja. Itt már az abszurd látásmód kettős vetülete – az iszonyúnak, borzalmasnak, elképesztőnek és a groteszknek, a fekete humornak, a borzongatóan pesszimistának és a taszítóan cinikusnak az egymás mellé helyezése –önmagában elidegenítő aktusként működik. Ez a korábbi művei közül leginkább a Dacia könyvkiadónál 1995-ben megjelenő Ugassak magának, Rezső?című novelláskötetében érhető tetten).
Ebben a groteszk, bizarr panoptikumban a hősök és történeteik a legtöbb esetben megrekednek valamiféle profán szenvedéstörténet szintjén, s a megváltásnak csak az ígéretét vagy elszalasztott lehetőségét hordozzák magukban. A sigmondi szenvedéstörténetben ugyanis éppen a szenvedésre esik a hangsúly, melynek meg- és nem egy esetben újraélése révén Sigmond szereplői eljut(hatná)nak a „megtisztulás" fázisába – anélkül, hogy a körülöttük lévő világ törvényeit megváltoztatnák, „megváltanák".
Természetesen a szenvedés- és megváltástörténetnek egy sajátosan sigmondi értelmezéséről beszélhetünk, a keresztény kultúrkör lényegi vonásaival, az isteni kegyelem mozzanatával ugyanis nem találkozunk. Hiszen épp a megváltástörténet központi eleme, a bűn motívuma hiányzik belőle. Ha a teljes pályaművet nézzük, akkor épp ennek a bűnnek az egyre nyilvánvalóbb hiányát tapasztalhatjuk, az abszurd világba vetett ember bűn nélküli bűnösségét és bűnhődését. Sigmond bűnfogalmának többféle értelmezése lehetséges, műveiben fokozatosan számolja fel a bűn motívumát. Ez korábbi szövegeiben még fellelhető – a társadalom-hatalom-közerkölcs kontra egyéni szabadság-morál-méltóság fogalomkörével – a bűnösség, vagy a mások által bűnnek tekintett cselekedet mibenléte is megragadható. Igaz, ezekben a szövegeiben is megtaláljuk már a világ, a valóság abszurditásából következő bűntelen bűnösség motívumait is. Sigmond világának legfőbb mozgatórugója az, hogy akár egy megszemélyesített hatalom szemében, akár morális törvényeink szerint, de mindenképpen bűnösök vagyunk.
Ez a motívum Sigmond 1990 utáni prózájában jut egyeduralomra, amikor már hősei adottnak tekintik bűnösségüket, és jelenbeli létüket teljesen eluralja a bűnhődés állapota, legyen szó akár az önként vállalt vagy mások által bűnhődésre kárhoztatott állapotról. S akár a konkrétan megragadható, akár a misztifikált bűnfogalomról beszélünk, a sigmondi szereplők legfőbb mozgatórugója a bűntől való szabadulás. Ami nem annyira kiútkeresés, bár nyilván az istenhit keresésével, az azzal való leszámolással talán az is tetten érhető. De sokkal inkább az embernek önmagával, mint mindenséggel való, végletesen keserű és kiábrándult szembenézésnek lehetünk a tanúi. Sigmond tehát ritkán kecsegtet kiúttal, az egyén választási szabadságáról ugyancsak szkeptikus, s rendre cáfolja az emberek közötti kommunikáció lehetőségét biztosító világ képét – ennek ábrázolásához pedig egyre inkább a széttöredezett narráció, a monomániás monológ eszközeihez nyúl, ahol már nincs helye a mellébeszélésnek, a titkoknak.
Ezért nem találunk Sigmond szövegeiben a rossz metafizikájával szembeni ítélkezést, hiszen nem a jó-rossz demonstrálása, erkölcsi megítélése a tét, hanem az a priori bűnösség felmutatása a maga metafizikai abszurditásában: azzal a metafizikai közönnyel, amelyet a legjobb szóval is csak iszonyúnak nevezhetünk. Az abszurd ilyenfajta, a horror elemeit sem nélkülöző értelmezésének a legfőbb célja – s ebben jelentősen alapoz a thriller, a horror műfaji hagyományaira – épp az ember legsötétebb, primér félelmeinek a feloldása, s ez lesz a bűntől való szabadulás záloga is.
Nem véletlen tehát, hogy Sigmond István öntörvényű világában egyre nagyobb szerep hárul a gondolatra, amely – két legutóbbi regényében mindenképp – kitermeli saját szimbólumrendszerét, s ezzel egyre nagyobb teret szán a metaforikus képi komponáltságú nyelviségre. A gondolati töltet egyre inkább felszámolja a valós cselekményszálakat, s épp a valóság brutalitásával, tökéletlenségével szembeni tökéletességet, a szubjektum belső világának öntörvényűségét hirdeti.
Ezt támasztja alá az igencsak metaforikus, képszerű nyelvhasználat: utolsó regényében már a nyelviség lesz az, ami egyre inkább önmagába fordítja a történetet, s amely a narrátor kilétét is meghatározza. Az emlékezésben nem a múlt eseményeinek a felidézésén van már a hangsúly, hanem ennek a jelent felfaló múltnak a minél erőteljesebb nyelvi, gondolati formába való öntése, illetve maguknak az eseményeknek a reflexív, filozofikus tömörségű, aforisztikus megfogalmazása. Utolsó regényében már minden mondatnak súlya van, s épp a nyelviség, gondolatiság terhe által érzékelhetjük a megfoghatatlan bűn súlyát.
Nem véletlen, hogy a legújabb kritikák a sigmondi regények értelmezésbeli nehézségeiről szólnak, hiszen szövegeinek legfontosabb elemévé a hiány, a múlt hiánya, a bűn hiánya, vagy nevezzük más szóval: a csend válik.
[2013]