Simon Károly
Ferenczy Noémi-díjas formatervező iparművész
A 19. század óta rohamosan fejlődő ipari termelés, illetve a sorozatgyártás igényei hívták életre azt a foglakozást, amelyet designer névvel illetünk.
Magyarázata mára nagyjából egyértelművé vált, jóllehet művelőiigen széles palettán tevékenykednek, a grafika, a csomagolás-technika, a reklámgrafika, a kisebb és nagyobb használati tárgyak, illetve az épített környezet makro- és mikrovilágában egyaránt.
A vonalrajzolás eredeti (designo) jelentésétől a design a 21. századra speciális gyűjtőfogalommá bonyolódott, például úgy, ahogyan azt a Simon Károlyról 2004-ben megjelent monográfiájában a szerző, Tasnádi Attila a következőképpen határozta meg: „Mi is hát a design valójában? Filozófia? Mesterség? Művészet? Netán tudományos vagy etikai állásfoglalás? Esetleg mindezek együttese? A design azonban − paradox módon − kevesebb is és több is a felsorolt fogalmaknál… Minden kritérium a helyére kerül azonban, ha a designt nem önmagában, hanem megcélzottjával, a fogyasztóval együtt vesszük szemügyre." Tasnádi ezekből végül azt a következtetést vonta le, hogy: „A designer tehát az a szakember, aki a termékek emberhez való viszonyát meghatározza. Következésképp: a design − bár sok összetevőből áll össze − elsődlegesen társadalmi jelenség."A designtörténelemben még ennél is többféle megközelítéssel találkozhatunk. Ezért eddigi tapasztalataim és szakmai meggyőződésem alapján ez esetben is az alkotó saját megfogalmazására támaszkodom, amit Simon Károly a 2012-ben, az Iparművészeti Múzeumban megrendezett életmű-kiállítására kiadott, saját összeállítású katalógusában fogalmazott meg. Ennek lényegét egyetlen gondolat köré csoportosította: a mű, és ami mögötte van. Már ebből is jól érthető, hogy a tevékenységet és annak eredményét Simon Károly művészetnek, műalkotási folyamatnak tekinti, mivel a célra (a feladatra) koncentráló, összetett szellemi tevékenységről van szó. E szempontból tehát a design az ember igényeit kiszolgáló értékteremtő tevékenységek sorába tartozik, s emiatt maximálisan humánus.
Ezt Simon így fogalmazza meg: „Eredményesnek nevezhető tervezői pályám azon alapult, hogy azt a bizonyos hátteret, a célzott mű születéséhez vezető utat – nem kis erőfeszítések árán − sikerült meggyőző módon világossá és evidenssé tenni a létrehozásban közreműködő partnerek előtt, a velük való együttműködés kezdetén, majd a tervezés menete közben. A közös munka során győződtek meg róla: a termék műszaki és formai kvalitása szétválaszthatatlan." Igen, ebben a pontos megfogalmazásban minden szónak kiemelt jelentősége van.
Simon Károly roppant logikus és alapos ember, aki komolyan veszi vállalt feladatának áttekintését, akár az aprólékos kézi vázlatokat sem mellőzve készíti el a tervek több variációját, fegyelmezetten alkalmazkodik a határokhoz, alapos szakmai érveket sorakoztat fel egészen a kivitelezésig, sőt az értékesítésig terjedő komplex útvonalon, hogy meggyőzze a megrendelőt.
Mondhatnánk, hogy ez valamennyi tervező számára alapkövetelmény, mégis Simon életműve emelkedik ki a pályán tevékeny kollégái közül, s erre érdemes felhívnunk a figyelmet, annak ellenére, hogy ő maga is elismeri: szerencsés csillagzat alatt született. Bizonyára így van, ám inkább a felkészültség, az alaposság, a körültekintő előkészítő munka és a hangyaszorgalom jelentettek biztos fogódzót.
Pályaválasztásában biztosan haladt a gépipari szakterület felé, majd az akkori Iparművészeti Főiskolán épp csak bimbózó szaktantárgy kitűnő hallgatójaként még végzős korában megvásárolták a diplomamunkáját. Ez a választott pályára való alkalmasságát és tehetségét bizonyítja. Innentől kezdve a megbízhatóság, a tisztesség mellett a szenvedély és a hűség jellemzik minden alkotását. A tankönyvnek is beillő és ritkaságszámba menően informatív 2012-es katalógusában az említett alapossággal vezeti végig még a laikust is e 20. századi gépi csodák korszerű kialakításának hónapokig tartó tervezői fázisain. Az esztergomi Elektronikus Mérőkészülékek Gyára − a későbbi MEDICOR −, illetve a Ganz Villamossági Művek tervezőjeként Simon Károly ékes példát mutat a kreatív szellem, a kitartó és főként támadhatatlan konstrukció-tervezés, valamint a hiteles kivitelezhetőség lehetséges összhangjához. Mindkét tervezői munkakörben végül nem csupán az adott termék teljes tervezési folyamatát, hanem maguknak a gyáraknak a teljes arculati kialakítását, a nemzetközi vásárokon szereplő kiállítási pavilonok megjelenését is rábízták, s nem okozott csalódást. E két alapvető feladatából kifolyólag, a hetvenes−nyolcvanas években elért kimagasló tevékenységére hivatkozva kérték fel Simont, hogy vegyen részt az oktatásban, ráadásul az iparművészeti diszciplína területén zajló heves viták idején. A formatervező tanszék vezetője lett, a szakma első kinevezett egyetemi tanára. Mindig az okosan „előrevivő" célok érdekében tevékenykedett azokban a társadalmi-közéleti szerveződésekben is (művészeti szervezetekben, művésztelepeken, később az NKA-ban), amelyekben vonzó jövőképpel tudott szolgálni. A szolgálatot kiterjesztő értelmében fogta fel, s ekként osztotta meg tudását mind szakíróként, mind előadóként, valamint egyetemi oktatóként is. Az elmúlt negyedszázadban az egyetemek nemzetközi kapcsolatainak lehetőségei bővültek − gondoljunk az ERASMUS-ra és a CEEPUS-ra −, így diákcserék alkalmával is önzetlenül oszthatta meg szakmai tapasztalatait. Széles körű tudása mellett a megbízható barát, a nagylelkű, megértő ember, a derűs személyiség magával ragadta mindazokat, akikkel együtt dolgozott. Azok közé a tervezőművészek közé tartozik, akiket kollégái megbecsülése és tisztelete övez. A tervezői szemléletét is jellemző, humánus szellemiségéből fakadóan számára elképzelhetetlen bármiféle olyan terv, ténykedés, amely az emberek körülményeit nem javítja, értékrendjét nem pozitíve erősíti.
Sajátos feladatot kapott, amikor az Iparművészeti Múzeum főigazgatói feladatával bízták meg (2001–2006). A muzeológia zárt, bölcsészeti jellegű tudományos szemléletét az újító művész, a jelenvaló igényeit figyelembe vevő konstruktőr szemléletével kívánta felváltani, amelynek azonban − véleményem szerint − nem voltak meg sem az anyagi, sem a szellemi feltételei. Mindezek ellenére kísérelt meg Simon a modern, avagy kortárs iparművészet számára kedvezőbb gyűjtési és kiállítási lehetőségeket teremteni. Belekezdett az − amúgy évtizedek óta fokozatosan romló állagú − múzeum korszerű koncepciójának kidolgozásába is, amely azonban az adott körülmények között kevéssé érvényesülhetett. 2002-ben, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának írott munkajelentésében – amely a 2003. évi munkaterv bevezetője – már felteszi a kérdést: „Létrehozható-e egy rangos állandó iparművészeti kiállítás?" Hivatkozik a pályázati koncepciójára: „Folytatni kell az épület rekonstrukciós munkálatait, hogy megrendezhetők legyenek azok a történeti kiállítások, melyek a múzeum alaptevékenységébe tartoznak, de hiányoznak." A tudományos munkatársakkal egyetértve állapították meg, hogy a mintegy 170 000 db műtárgyból álló gyűjtemény vitathatatlanul lehetőséget nyújt egy rangos állandó kiállítás létrehozására, és ez annyira sürgető, hogy nem lehet megvárni vele a nagyrekonstrukciót. Az éveken át kiemelten kezelt programot, az Iparművészeti Múzeum állandó kiállítását mandátumának lejártához közeledve – 2006 tavaszán – végül sikerült megvalósítania. A koncepció belső pályázat eredménye. A kiállítás címét Simon fogalmazta meg: Gyűjtők és kincsek. E kiállítás a múzeum legszebb darabjait (melyeket méltán hívhatunk kincseknek is) vonultatja fel, egyben emléket állítva a gyűjtemény híres mecénásainak.
A kiállítások rendezésében Simon igyekezett egyensúlyt tartani az Iparművészeti Múzeum múltbeli anyagai és a kortárs áttekintő válogatások, valamint az életmű-kiállítások és az évenként ismétlődő kiállítások között. Évente átlagban huszonöt kiállítás volt megtekinthető a múzeumban, beleértve a fíliálék kiállításait is. Terveihez híven Simon nyolc nagy design tematikát felölelő, továbbá tizennégy kortárs egyéni kiállítást hozott tető alá.
Simon Károly már 2002-ben jelezte a NKÖM számára a közelmúlt történetével foglalkozó Modern Osztály létrehozásának szükségességét, hivatkozva arra, hogy ezzel az összes gyűjteményi osztály egyetért. Az osztály 2003. szeptember 1-jén kezdte el működését. A miniszter lényegében két szóval indokolta – „megalapozatlan, elhamarkodott" − azt az utasítást, amely az osztály 2004. március 1-jei határidővel való megszüntetéséről döntött. „Nem keseredem el – mondta Simon az idő tájt –, hiszen tudom, hogy ez a döntés megalapozatlan volt, mert biztos vagyok abban, hogy az Iparművészeti Múzeum jövőjében nem lehet a Modern Osztályt megkerülni, mert nem a múlt lesz a meghatározó, hanem a múlt, a jelen és a jövő együttes képviselete, tanulságai és útmutatása."
Simon Károly magyar designer pályája és sorsa a modern magyar ipartörténelem része és értéke.
[2012]